Samuel Beckett: -

jó jó van egy ország
ahol a feledés ahol a feledés terhe
lágyan gubbaszt a névtelen világokon
ott a fej hallgat ott ember néma a fej
és nem tudja az ember semmit nem tud az ember
meghal a holt ajkak éneke
a homokfövenyen barangol
nincs semmit megsiratni

magányom ismerem ugyan őt alig ismerem
van időm azaz mondogatom magamnak van időm
de micsoda idő kiéhezett csont kutya idő
szüntelen kisápadó ég ideje napsugár szemernyi
ideje mely reszketve hunyorogva szállong föl
fekete esztendők mikronjaiban

azt akarjátok menjek Á-ból B-be nem tudok
nem tudok útrakelni nyomdok nélküli országban időzöm
igen igen szép dolog az ott a maguké egészen szép dolog
hogy mi az arról többé ne kérdezzenek
spirálok percek pora ami egyremegy
a némaság a szeretet a gyűlölet a némaság a némaság

[fordította Báthori Csaba]

André Breton: A szabad társulás

Asszonyom haja rőzsetűz
Gondolatai forró villámok
Alakja homokóra
Asszonyom alakja tigrisfogak közé került vidra
Asszonyom szája a végső nagyságrendü csillagok kokárdája és bokrétája
Fogai fehér földön fehéregerek nyomai
Nyelve ámbra és dörzsölt üveg
Asszonyom nyelve tőrrel átszúrt ostya
Nyelve szemnyitó-hunyó baba
Nyelve hihetetlen kő
Asszonyom szempillái gyerek-írás rúdjai
Szemöldöke fecskefészek szegélye
Asszonyom halántéka melegház tetőcserepe
És ablaküvegen pára
Asszonyom válla pezsgő
És delfinfejü forrás a tükör alatt
Asszonyom csuklója gyufaszál
Asszonyom ujja véletlenség és kőr ász
Ujja learatott széna
Asszonyom hónalja menyét és bükkmakk
Szent Iván éjén
Fagyalbokor és csigahéj
Karja tengerhab és gát
És gabonának s malomnak keveréke
Asszonyom combja rakéta
Mozgása óraszerkezet és kétségbeesés
Asszonyom bokája bodzabél
Asszonyom lába iniciálé
Lába kulcsköteg és részeg hajóácsok
Asszonyom nyaka hántolatlan árpa
Asszonyom torka aranyvölgy
És zuhatag ágyában találka
Keble éj
Asszonyom keble tengeri vakond túrása
Asszonyom keble rubin szakadék
Keble harmatos rózsa rémképe
Asszonyom hasa a napok-éjek kitárt legyezője
Hasa óriási köröm
Asszonyom háta fölfelé menekülő madár
Háta kéneső
Háta sugár
Tarkója görgő szikla és áztatott kréta
És pohár hullása melyből ittak éppen
Asszonyom csípője hajócska
Csípője ragyogás és nyílvessző tolla
És fehér páva tollainak szára
Rejtett ringással
Asszonyom tompora homokkő és cement
Asszonyom tompora hattyu háta
Asszonyom tompora tavasz
Öle gladiolusz
Asszonyom öle csomagolnivaló és csőrösemlős
Asszonyom öle moszat és ódon cukorkák
Asszonyom öle tükör
Asszonyom szeme csupa könny
Szeme ibolyaszinü falitábla és mágnestű
Asszonyom szeme szavanna
Asszonyom szeme víz fegyházi ital
Asszonyom szeme folyton fejsze alatti fa
Szeme vízszintes lég- és föld- és tűzszintes

[fordította Weöres Sándor]

Weöres Sándor: Hazafelé

Elég volt a világból
a négy falból
a túlközeli csillagokból
a nyúzott disznóhúsból
a másokat ért méltatlanságból
hazamegyek apámhoz anyámhoz
a koporsóba

Henri Michaux: Ellen!

Tervezek számotokra várost csupa rongyból, én!
Tervezek számotokra cement nélkül
Oly építményt, hogy le nem rontjátok soha,
Valami tajtékzó természetesség
Tartja és duzzasztja, és majd az orrotok alá üvölt,
A ti dermedt orrotok alá, valamennyi Panthenon és Athén,
Művészet és Ming.

Füsttel, feloldott köddel
És a dob-irha dörejével
Tipró és hatalmas erődöket alapozok számotokra,
Erődöket, merő mozgásból és rázkódásból,
Ellene többezer éves rendetek és geometriátok
Összerogy ostobasággá és zagyvasággá és értelmetlen homokká-

Kong! Kong! Kong a lélekharang mindnyájatoknak,
a semmi az élők felett!
Igen! Én hiszem Istent! Ámbár ő nem tud erről!
A hit sose-vásó talp a sose-haladónak.
Nem is jelkép, csak semmiség; ellene, ellene,
Ellene szegülök, és megtömlek döglött ebekkel,
Tonnaszám, értitek, tonnaszám kiszakítom mindazt, amit ti
grammokban sem adtatok nekem.

A kígyó mérge az ő társa,
Hű és ő becsüli valódi értéke szerint,
Testvérek, átkozott testvéreim, kövessetek bizalommal.
A farkasfog nem hagyja el a farkast.
A bárány húsa hagyja el.

A sötétben világosan látunk, testvéreim.
Az útvesztőben egyenes út
te diadalmad, te kínzó, folyató, tört fazék?
Csikorgó emelőcsiga, majd megérzed kifeszített kötélzetét a
négy világnak!
Hogy foglak én szétdarabolni!

[fordította Weöres Sándor]

Ady Endre: Kis női csukák

Most elbocsátlak, kis női csukák.

Falánk szátokkal hogy bánni nem tudtam,
Nem leszek most már továbbat az útban:
Vizek vannak, ússzatok vizeken.

Nehéz halfogás volt ez a pár év itt,
Mert minden asszony
Egy szalasztott leányságnyit vénít
Önmagán és kiszemelt férfián.
Hajh: női csukák, ússzatok, faljatok.

Nekem már mindegy, elbocsátalak,
Te utolsó is, legkisebb szívemnek,
Képzelt arany-hal, kis senki leány.
Várnak a hozzád-méltó halak
S falánk szádon talán megpihennek
Más áldozatok.

Most elbocsátlak, kis női csukák.

József Attila: A csoda

Kár volna magamat eladnom
Célért, eszméért, okért, hitért.
Hogy magyarázzam az eget másoknak.
Eladni magamat semmiért.

Te vén szilvafa, ugye, igazam van?
Te tudod, te százesztendőt éltél!...
S akkor sikított, elbőgte magát
A kert mellett egy vén acéltehén.

Nem is acél volt, hanem drágakő.
Pálmaág-farkkal. Ott kinyúlt szegény.
Tele gyerekekkel
Kőrhinta forgott búgva, vidáman,
Szarvai hegyén.

És sírt és sírt, csak sírt, míg meg nem halt,
Késnyelek hullottak pengétlenül
A szemeibül.
- Ó, mennyi dinamit lakik
Én élve síró szemeimben! -
A föld egyszerre elszaladt alólunk
És elszaladt alólunk minden;
Ég, csók, tűz, magam s a semmi.
A tehén lángszőre szintén elszaladt,
Aztán visszajött
S a homlokomon kezdett énekelni.

Fehér vízben hevertünk egymás mellett,
Szivemben ő s az ő szivében én.
Hátulról keresztülnéztem magamon
S úgy láttam, hogy bennem él tovább
A tehén.
S tele gyerekekkel
Kőrhinták forogtak vidáman
Szarvai hegyén.
Nem szúrt vele, csak fölemelte.
Arrabökött, amerre elszaladtunk
A föld, az ég, a tűz, a semmi s én

S én szégyenverten lopózkodtam arra,
Hogy embertszülő tüzet énekeljek
Örökké, újra
Jeges, havas
Ismeretlen hegyek tetején.

Jehúdá Ámíháj: Fák nélkül

Fák nélkül vándorolnak
a levelek,
test nélkül bolyong a vér
távol a vérerektől
s alvad meg minden útján.
És a szavak pedig elbitangolnak
a szájtól,
új szájra sóvárogva.
Meg kell végre gyógyítani a földet
a történelemtől
és a köveknek pihenniük kell,
még annak az egynek is,
amely Góliát életét kioltotta.

A lelkem
pajta volt,
templommá szentelték,
majd ismét elnéptelenedett.

De jómagam, mint földmérő,
fekete és fehér karóként
kihegyezett reményeket verek a földbe,
az előttem elterülő, magányos síkságon.

[fordította Csoóri Sándor]