Balogh Attila: Numero XIX

Megyek hát
a megrokkanásig,
meddő férfitestemben
maréknyi csontvázzal,
és meg-meggyengülő izomzattal
felcipelem az életet
egész a Napig -
mert mi is ide tartozunk
Magyarország kövei mögé,
a gyermekhalállal összeterelgetett anyák
itt daloltak
torkunkba bánatot:
messze énekelni.
A formában hordozott sárból
itt építgettünk
vályogpalotát,
idenőttünk
kicsúfoltatni magunkat
a történelemmel
- pedig a cigánybaka is
megfagyott
a Don-kanyarnál.
Itt vagyunk hát
sovány krajcárokkal
megvesztegetni
az életet,
nemzetet hurcoló szekér nélkül,
tüdőbajos,
epét köpdöső asszonyokkal,
segédmunkás dinasztiát csiszolni magunkból,
az ország terhére
megcsonkított kultúrával,
ez hát a hazánk:
a mankófa-kerítés tövében;
az utatlan.úton
botorkáló gyermeksírás,
az orrvérzésig üldözött
háromlábú róka.
Az asszonysikoly,
földpadlós ház,
fázós csillagok mi vagyunk.
Csendes háborúban élek:
zörög a szegénység, mint a fegyver,
ágyút rejteget
a vályoggödör.
Mennem kell hát
az állami gondozott gyerekek
játékain megkeresni a leltári számot,
hogy sorsukat igazolhassam,
biztatni;
szebb életért.
A nehezebbet választom,
mindig a nehezebbet,
nem a hangért
beszélek,
nem a ritmusért
énekelek
- pedig Te szerettél táncolni
- kezemnek tisztábbik fele volt kezeden,
- parasztkendős anyámat kinevetted,
- de én megyek,
szerelmet csúfoló érzéssel,
és szép vagy,
combod feszülő izmai
engem rugdalnak messze
nyers húsodtól,
- ma  135-ször gondoltam rád.
Ki tudja mi leszek?
soha fel nem fedezett költő,
kultúr-autonómiát követelő,
kölyök szakállú,
mankóim sebességét meghazudtoló:
menekülő ember.

Bodor Béla: apokalipszis, félemelet

A megfagyott idő zöld grízjegében
egy-mozdulatlanságban állnak a
klubtagok, áll a százforintos érem
a pulton, és a büfféspár maga;

nem sejthető, hogy köttetett-e üzlet,
csak inna most a két dagadt pacák,
de nem tud, állni kell hevét a tűznek,
a lángjegűnek, mely az éjszakát

még mindent látó, már lehunyhatatlan
szemükre égeti. S te kinn, a parkban
zacskód fölé hajolsz, megzörgeted

a vaksötétben, hánytatóan étlen
ropogtatsz zsömlét, zacskót, egyremegy,
elejted. Sírsz. Emelkedsz észrevétlen.

Bertók László: Rododendron

Zavaromat nem tudom leplezni,
egy rododendron
bóklászik bennem, el kellene
rejtenem, mielőtt
elvirágzik és kiültetik a
szabadba, de mindenki
látja, úgy érzem, sőt,
fölfalja a szemével, tehát
magabiztosnak kellene
mutatkoznom, okosakat kellene
mondanom, gyilkolnom és
menekülnöm kellene, de
pislogok csak és
hülyeségeket beszélek,
önkéntelenül zavarba hozok
másokat is, miközben
alligátorokkal
telik meg a szoba, s elég egy
meggondolatlan mozdulat, egy
elejtett virágszirom, egy
végzetes önreflexió, hogy
széttépjenek.

Bertók László: Vízszintesen

A tetők, mindig a tetők
háromszögei, kőpikkelyei,
csipkézett hátú haltetemei
sodródnak ablakom előtt.
Nem emlékeznek fára, földre,
kemencére, emberi kézre,
üveggé fagyott szemeikben
nézem magam.
Csak az utca gerince rángatódzik
közöttünk, csapkodja szobámat,
ahol egy madár lábnyomát
őrzik a tárgyak,
ahol a zöld, mint falusi búcsú
nyüzsög a napfényes sarokban,
díszhal a magány, faltól-falig
sikamlik akváriumban.
Ki döfte be füstölgő szigonyát?
Ki jár
halott tetőkre haza?
Ki néz fölfelé madarakra,
költőkre, fákra, repülőkre?
Minek?
Itt minden vízszintesen.
Párhuzamosan. Között.
Mintha a mitológiában.
Mintha a kiűzetés előtt.
Alma és asszony karnyújtásnyira.
Kielégül kígyó és Isten.
Senkise lép,
a jövő folyik át ereinken,
bor a csapon, nedvesít, nem tüzel.
Eláraszt tetőt, madarat,
mielőtt megfagy a szememben.

Bertók László: A szobatiszta állat

Ha nem ijednék meg minden idegen
helyzetben újra meg újra, mintha
hirtelen s egyszerre mindent vissza
kellene adnom, de üres a kezem,

ha nem zuhannék be a történelem,
vagy a törzsfejlődés alamizsna-
vermébe folyton, amikor ritka
választásokat kínál föl a jelen

ha úgy állnék meg alkalmi helyemen,
hogy nem látszana ki a kalitka
belőlem, csupán a szobatiszta

állat, ki úrrá lett a természeten,
vagy legalábbis azt hiszi, senkisem
lenne nagyokos? zsarnok? fasiszta?

Nagy László: A város címere

Mert a méhek a húsra dongnak
s döglegyek dörmögve a szőlőt eszik:
eljön a fekete katona.

Mert a rikító ponyvák alatt,
patinás kupolák alatt is
kan-kofa támadt annyi,
hogy röhög a föld
s mert a kofákra hallgat a sors is:
eljön a fekete katona.

Mert a fekete vitorla
már a Balatonnak nagyon hiányzik,
s hegyek és fenyvesek
fehér holtakért, holtak szagáért
süvöltve zsolozsmáznak,
mert e megőrlő Bakonynak
bujdosó szerelmünk sose elég:
eljön a fekete katona.

Mert a torony a galambot,
galamb a fészke kovás ganaját
elúnta, megutálta
s a csendtől megőrült harangok
bongni akarnak, noha lángban,
hát majd viaszvirágként
megolvadnak a fennkölt harangok,
bronz-dizentéria befolyja
a köveket, forró falakat –
s hogy a galamb ne bírjon soha leszállni:
eljön a fekete katona.

Mert a vagonok lisztje
nem akar keserű kenyér lenni,
hát majd fekete sebeket
hoz a vonat,
mert a tej nem akar
újra meg újra vizzé válni,
hát majd hirtelen bevérzenek
a tejüzemek – s a telepeken
a deszkák nápolyiszelet-sorait,
a pala-lapokat, csöveket
porrá töri az égi kerék,
mivel itt minden tiltakozik:
eljön a fekete katona.

Eljön a fekete katona,
óriás fekete-bársony denevér,
duhogó lágy kupolák a szárnyai,
szőrgatyás lábain óriás
görkorcsolyáit előrerúgva
leszáll a városba, megvakulunk,
megvakul a naptár, a történelem,
szerelmeim, a hosszú sörény,
aranyfüggönye csípőtöknek
pernyévé zsugorodik,
s poklok tudója magam is
tördelve kezeimet álmélkodom:
nem hittem volna soha,
nem hittem volna soha:
hogy ti szűzek az ágyatokban
hideg fegyverrel feküsztök, soha:
hogy ti kölykek a tejfogatok
hirtelen kipotyog s iszonyatos
gyöngyvirág nyílik a kövezeten –
végzetes vízszintesekkel
elkészül a város címere újra,
cirkalma lesz a füst és fohász,
mert eljön a fekete katona,
eljön a fekete katona.

Thomas Bernhard: Lőre

Sövény mögött
rohadnak már a répák,
a malter nők
térdéig kavarog,
babok között szökell
az elvetélt nyár,
a kút-kar vinnyog
lumpen-dallamot.

Fenyők meredten
Hold-agancsban állnak,
lovász krimóban
gyötri szét eszét;
réz-serpenyők
a kályhasutban, tálak
csörömpölik,
hogy jöjjön a cseléd.

A mészáros
kést ránt ki a gyomorból,
és vályúba hajítja
eszközét,
a szabó régi pultján
ülve horkol,
és tört lábától
sóhajt a sötét.

Almákat csókol
ablakban a cukrász,
gyóntatózugból
pap kúszik elő,
paraszt a koldus
tálkájába turház,
dunyha alatt
a pék most nagymenő.

Vaddisznó féli
mogyorófa pálcám,
s ezüsten cammog
csillag-éjjelen.
Hogy ne tehesse,
ami neki árt tán,
beteg szívem
kell tőle rejtenem.

Erdő mögött szomjan
vár rám a kocsma,
egy balga némber,
telt lőrés pohár,
melyben magányom
elmerül vacogva,
ha csontjaim
a fagy dermeszti már.

Fa-Mária karján
kormos sódar díszlik,
lelkemre békét
hozva elragad;
utolsó fanyar
falatom irigylik,
s a cselédlányt,
kit vágyam dönt hanyatt.

A domb álomba hull,
fülledt a tarló,
fehér farkát
nyújtja fentről a Hold,
galambok bálja
- szemük mély-aranyló -
éjféli táncban
némán kavarog.

[fordította Erdélyi Z. János]