T. S. Eliot: Előjátékok

I.

Marhasültszagú téli est
terjeng az átjárókban. Épp
hat óra.
Füstölgő napok csonkja ég.
Most gyors záporban elmerül
lábad körül
az üres telken eldobott
újság s lehullt lomb szennyesen;
eső kopog
törött zsalun, kéményfejen;
az utcasarkon elhagyott
konflisló páráll, dobrokol.
S ekkor kigyúl a lámpasor.

II.

A reggelt poshadt árpalé
szaga ébresztgeti
a fűrészporos út felől,
hol kávémérések felé
ezernyi sáros láb tolong.
Idézve jelmezek sorát,
miket az idő visel,
a sok-sok kézre gondolunk,
mely most albérleti szobák
kopott redőnyét húzza fel.

III.

Földre dobtad a takarót,
hanyatt feküdtél, és figyelted
féléberen, hogy az éj kibontja
az undorító képeket,
melyekből összeállt a lelked,
s mik felszálltak a plafonra.
S hogy fölébredt a világ,
és a fény besurrant a redőnyön,
s verebek csipogtak a tetőkön,
utca-látomást láttál magad,
melyet az utca föl se foghat;
ágy szélén ültél ezalatt, hol
kiszedted a papírt hajadból,
vagy éppen sárga talpadat
két szurtos tenyeredbe fogtad.

IV.

Lelke kinyúlt az égen át,
mely egy háztömb mögött fakul,
vagy négy, öt és hat óra tájt
lábak tapossák konokul;
vaskos ujjak tömnek pipát;
esti lapok és bizonyos
tények felől biztos szemek;
egy sötétedő utca lelke
vágyik a világért felelni.

Ábrándok fonódnak valamennyi
képre, s megindítanak:
valami végtelen jó jut eszembe,
aminél nincs fájdalmasabb.

Kacagj, s töröld meg a szád előbb;
a keringő bolygók vén banyák,
üres telken szednek tüzelőt.

[fordította Kálnoky László]