Juhász Ferenc: A gyalogló halott

Miféle irgalom és miféle bánat
égitest-özöne örvénylik utánad,
mintha hóviharban járnál a pusztában
s a hó rács-kockákban, vastag szél-subában
kavarog, forog, száll körötted, zúg, kong, reng,
űr-test pamut-harang ami zuhog, rádleng,
szikrázva sziszeg, fon, csomókban gomolyog,
mint a fény-anya, fény-koporsó csillagok,
orsósan pörögve begyűrűzi tested,
csillagrács-hólyagba börtönzi űr-lépted
s körötted a rácsgömb, a görbe-tér-sejtes,
mint fehér cérnából hálózott földgömb-test,
s fehér hosszúsági, fehér szélességi
fokok gömbhálója, mint a gyémánt égi,
pörgő pehely-golyó atom-tűzből, fényből,
látszó tér-üresből, nem látszó időből,
látható anyagból és nem láthatóból,
fekete fagy-csöndből, láz-dimenziókból.
S jársz abban az izzó űrhálógolyóban,
mint ki vizet tapos feneketlen tóban,
mintha bicikliznél, mint gyerekkorodban
mezítláb a kövér országúti porban,
kerékpár-küllőkként a vizet tekerve,
buboréklánc-áttét küllő-kört keverve,
víz-kerékpár nyergén ülve és taposva
a végtelen-hideg űrben gyalogolva,
víz-kerékpár nyergén csúszva jobbra, balra,
víz-fogaskereket víz-pedállal hajtva,
megállhatatlanul darálva mezítláb
ahol az űr sűrűbb, ahol a köd ritkább,
mintha hírrel jönnél, várt levelet hozva,
mint falun biciklin futva jön a posta,
s a kutyák csaholva, habosan hörögve
csengős kerékfutás után hömpölyögve,
vagy a kerítésre ráömölve láncon
s vicsorgás-ragályuk az asszony-postáson,
s dália-dagályból fehér lángtaréj dől
forró hófuvásként a kutyaszívekből:
a csillag-csaholás tajték-koszorúja,
fénysár-lepedője lávaként csordulva,
s te csak jársz egyhelyben, a semmit taposva,
mintha vízben függve, vizet gyalogolva,
lábbal végzett munka erő-átvitelre
szolgáló szerkezet gumiját tekerve,
amely, mint a légyláb: kitinlencsés csont-kar,
kar-ágakból sarjadt hab-pénz mirigy-talppal,
taposod a vizet csigakürtként körbe,
hogy bele ne fulladj a-már-nem-vagy csöndbe,
hogy föl ne itasson súlyába a nem-lét
taposod a kozmosz éj-tömbjét, fény-szennyét,
őrölöd mezítláb makacs lábaiddal
s rádburjánzik lénye fényszerkezet-híddal,
mint pókszál-nyálkockák végtelen gömb-lázban
amibe ragadtál fekete ruhában,
s horgas lábujjaid, mint borostyán-gallyak,
tyúkszemes, pecsétes, csont-rügyes irgalmak
s testedről széttépett fényfonalak lógnak
mintha hínárnyálat húz fekete csónak,
a rádragadt űrtest tűz-hajszálak lengve
ringanak, mint hullám-gyűrűzés kör-selyme,
a semmit darálod haláltest-erőgép,
hogy el ne párologj, mint kénsav gőz-nemmé,
hogy megmaradj testnek, aki testből lettél:
az anyának fia, a testvérnek testvér,
megszerkesztett anyag, kiben titok lángol
sűrű-ritka térből, szövés-szűk magányból.
Hiszen múlásodnak nincsen egyéb titka,
mint ez a vak, dühös, habzó összevissza.
Hogy lihegsz gyalogló! Milyen hit, szorgalom
félelem, rettenet, szégyen, gőg, szánalom
működteti lábad a teljes magányban,
a csillagmezőkből szőtt fekete lángban!
Mintha befalazva állnál kő-cellában,
szúnyog-testként függnél borostyán-tojásban.
Miért nézel ilyen vak piros szemekkel,
mint egy nagy piros légy pont-púp szerkezettel,
amely, mint a málna vörös golyó-halmaz:
többezer facetta, mit látni alkalmaz?
Vak piros nézésed amit bevilágít,
piros kúpjaival süvegébe áhít,
mint vasút-síneknél fénysorompó-lámpa
izzáskorong-csöndje, tiltás-kör magánya:
az is csak az űrből foszlánypihe fényből,
szikrázó rovarszem pontköd-mágnes-hőből,
páfrányág-radarfül, éjből mert hőtérkép,
sugárzás-szitaszem, viola, kobaltkék
infravörös-arcpajzs, abban gyémánt-gombok,
éjvadász-szerkezet éhség-ihlet gondok.
Vakságod amit néz piros-parázs gömbje
az csak az üresség vak gyötrelem-kelyhe,
az csak a néma tág szerkezet-omlása,
csak a fekete fagy fémes villogása.
Az csak a nyitott szem vörös lobogása,
csak az élő vakság holt rózsanyílása,
amiből a piros sugárzás özönlik,
mintha fölvágott ér gejzír-füsttel vérzik
s mindent befröcsköl a vér piros lövése
s ragacsossá alvad síkos lüktetése.
Hiszen csak én látlak, azt is csak gondolom,
hiszen elgondolom, mert látni nem tudom:
hol vagy, merre lehetsz, hisz egyhelyben fekszel,
a halált nem növöd be lélekkel, testtel,
mint gyökérzetével földet öreg tölgyfa,
pedig a földben vagy, fölötte, alatta.
Mert a túlvilágot, hiszen elgondolom,
sohase láthatod, nincsen oly hatalom!
Hisz a túlvilágot hiába kiáltod:
föld ami megőröl, vak föld ami átfog,
kitátott szájadban föld, selyem, fém, fogsor
s járásod az éjben lombrengés foszforból,
mint szentjánosbogár-hím potrohlámpája:
zöld parázs a szelvénysor, s halk zöld fúgája.
Űr-taposás lépted talpnyoma, mint zöld lomb:
rengő levél-egész, s fény-eres külön gond.
S nem repeszti az űrt kerék-darálásod,
kristály-eggyé szárad ami moccanás volt.
Alattad a semmi nem törik hálósan,
mint a finom fehér jéghártya víz-tollban,
mikor bicikliztünk vékony jég-papíron
versenyt karikázva a befagyott tavon,
táncolva, ugratva a csikó-kerékpárt
s a jég, mint zsírpapír táncunk alatt szétmállt,
s víz-érből pókháló szilánkhajszál-sík lomb
vérzett a kivérző alkonnyal zöld alkonyt,
kapilláris-gomoly, szitaküllős csont lett
a kerekek alatt ropogó igézet,
s most te itt a semmin taposva darálva,
mint papíron papír-vízimalom-bárka
könnyedén lebegve, pedig halál-súlyod
a fekete luknál sűrűbb, test-magányod,
a körötted habzó űrt magadba szívod,
minden fény, anyag, tér tömegvonzás-foglyod.
Mintha egykerekű biciklin táncolnál
billegve, forogva, s úgy egyensúlyoznál,
mint a fodros bohóc a cirkusz-porondon,
piros pettyezéssel fűrészpor-korongon,
zsiráf-fej magasan, s a két fül a kormány,
ahogy ott tántorog egyensúlya ormán.
Nézem éjszakámat, látom éjszakádat:
jársz az éjszakában, mint magányból szőtt vad,
akit az üresség-térháló-idomok
bőrig töltenek ki, mint űrt a csillagok,
s a szerkezet-tömeg hézag-tartályokban
némaság-árnytömbök közöny-halmazokban,
akik legelésznek, esznek, szülnek, halnak,
szemük fénycsönd-hólyag, agancsuk bozót-vak.
Mert csak az emberben tenyésző világok
világítanak, mint űrparázs-virágok,
csak a bennük épült gátak, falak, cellák,
ferde zsaluzások, tetőzet-gerendák,
cserepek, palánkok szigora osztja szét
ami különvaló: gyűlölet és részvét,
szeretet, titok, bűn, alattomos jóság,
ragadozás-türkíz, mocsok és mohóság,
mint a vad-ketrecek, vasoszlop-dobozok
a vadállatokat, az üveg-koporsók,
tigrist, medvét, rókát, csörgőkígyót, kajmánt,
kengurut, tapírt és tevét, vagy gorillát,
hogy össze ne marják egymást tátott lánggal,
hogy mint a heréltek: szelid mosoly-gyásszal
állat-eunuchként nézzék akik nézik
s föl-le gyors sétájuk, mint gyűrt fényhullámcsík,
s kavics-szemükben az arany-horgony, gyöngy-kés
tompa áhitatba sajtolt ős-földrengés
repedése, árka, miből büdös béke
zápul ki, az ölés óraketyegése,
s lázuk, hülésük, mint higany-kúszás-csúszás
üveghőmérőben, sűllyedés, fölszállás.
Nézem éjszakánkat, forog mindensége,
lebegsz a fagy-térben fény-egysejtű béke.
S mint az óceánban úszó jég-halmazok
szirt-végtelene a forró galaxisok.