Juhász Ferenc: Kőfolyó

Felhő-márvány, ködiszap-fény, híg esernyők, gőz-uszályok,
nyálka-szemű muszlin-vitorlák, hajókürtök füst-láva csöndje,
víz-árbócok összevissza rengő szálkás, csúcsos, hegyes cseppkő-völgye,
pára-sajkák torlódása hab, gerincükről moszat szivárog,
feszes medúza-tolongás csáprojtjai széttenyésznek,
enyv-uszonyok szálka-árnya,
tajtékból örvény-polip,
mint jégzajlás jégtüskéi egymáson zúdulnak részeg
hánykódások lágy szőr-anyagból, láma-csorda tolakodások
s ami a hegy völgye volt, az most már föltóduló szirtekkel megtöltve
s gyapot-taréjok szakadékká hasadnak egymást metszve, ölve.
S befűzött buborék-csokor kristálypárnák, köb-látások!
Teve, zsiráf, légy néz, megcsíp
szem-lángja: ég szilánkja!

Hegykúp közepéig lóg a felhő-harang, zihál, lódul,
sziszeg, szuszog, cérnabojtot ráz, hosszú tűseprűket folyat le,
habbal töltött köpeny-belsejében zöld szív a hegy csúcsa zöld-lüktetve,
tűborda-tolongás levél-ág kőig csúszva gúlásan csordul,
fehérbe keverve a zöld, a zöld fehérbe habarva.
Egy-ütemű csönd ez mégis,
madártalan, őze éj.
S az eső, mint fém-madarak bádogtolla, csőre, karma
fenyőtűkön, nagy moha-púpon ver, váj, kapar, szinte csikordul.
S a felhős hegy köddel kettévágva, mint zöld harang-titán szétrepedve
s az esőhab asszonyszőrzetből vad kőszikla-folyó csorog le,
mint gigászok kövült könnye moccanatlan állva csordul:
ős-sziklasárkány-háttaréj,
kő-vályúban kő-bilincs.

A száztonnás sziklacsöppek, ezertonnás könnycsepp-súlyok
kagylóhéj-fényű, ólom-tompa, csiszolt-láng görgeteg-folyása,
mint a hegyet kettévágó kőtoll, őslét-földkor erdő-ájulása,
óriási páfránytoll kőből, fésű-vályúiban víz zokog,
a kőcsomók súlya alján víz-szilánkból gyík csörömpöl,
víz-zörgésből árkok, lények,
gyík-gyöngycsóvák sürgése.
Kő oldalán sziszegés-gond fogból, pikkelyből, körömből.
Béna hullás kőzúdulásból, csak a moha-ínyű víz suhog.
Nem mozdul a kürtként szélesedő szikla-kötény néma zuhogása,
az égitestnyi szikla-körték, szikla-almák kagyló-csúszása
néma nyaklánc-legyezővel állva omlik. Szótlan csobog.
Mint sebvarrat rücske, rése,
fosszília-ősféreg.

Mint Tejút-bő krokodílus kő-mederben hason fekve,
fejjel ferdén lefelé lógva, karmait kő-ágyba kapcsolva,
háta kockák, gúlák, piramisok hömpölyegdomb sejtes szikla-sodra,
zúzmószivacs-puttony orrlika fölül higany-késsel kimetszve.
Krokodílus-sziklatejút, fogsora kőcövek-zátony.
Szeme víz-sarló suhintás,
kőcölöp-torlasz lába.
Ó, te óriás kő-hüllő, körülötted a karácsony
fenyő-vadonná kúszálódva, bálna-csontvázakból függesztve:
zöld láng-boglya kúp-tülekvés bőrből, ólomárny-gubanctáj mélye fodra.
Szikla-leguán kő-teknőben terpedt-has gyönggyel támaszkodva.
S eső-sziták, víztű-csengők törnek hátadon keresztre.
Égitest tűzgejzír-láva:
gyík vagy! Mozaik-mintás.

Mint terpedten hanyattfekvő hegyszakadék-emlősállat:
hasán gégétől ánusz-ajkig emlők, csecsek, gumók sziklából,
szoptatás-bimbók sötétkék kőből, emlő-áradás kő-tarisznyákból,
emlő-vízesés kőhab-tájból, csecs-áradás kő-birkanyájból,
a hatalmas emlők eres tömkelege zöld hús-kőben,
disznó-asszony, kutya-asszony,
ezer-csecsű istennő
zuhatag-tárulkozása vak pala-csúszás teknőben.
Mint hosszú, hátán fekvő piton, boa-kígyó enyvesen szárad
állától farkhegyéig fölvágva, s a ketté-nyílt gyűrű-cső csontvázból
fagyottan szív, tüdő, vese, máj mered gyöngypikkelykérges nyálból,
mert nincs csábítás-bűnére se megváltás, se bocsánat!
Holt gyík-méh, elevenszülő:
gyíkcsecsemők-gyöngyalkony!

Ó, te ős-sebzésből kéreg! Tűzcsöppek megkövült lángja!
Föld-keletkezés szikla-könnye! Föld-születés lángcsöppjei kőből!
Föld-méhlepény, kőmiriggyé száradt! Gránit-könnycsepp tűzzé-aszalt vérből!
Hegyből-szült bogyós őskőzet-gally! Láng-gomolygás kővé sült szárnya!
Hörgés, üvöltözés, zajlás, fújás, okádás, gyűrődés,
láz-robbanás megmeredve:
kőfolyó: tűz-nyál gyásza!
Ó, te űrből lövelt sperma! Ó, te anyaggá vált nemzés!
Ó, tűzkagyló sziklanyál gyöngye! Vergődés-tűz sugár-aszálya!
Önmagában hömpölygő teremtés menzeszkendője sziklacsont völgyből!
Mintha ős-sárkánygyík-csigolyák állnak ki ősidő-gerincből!
S a felhős hegygúla-tetőn a gyík őskor koponyája,
s kőlemez-kerék lámpa
szemüreggel nevetve.

Ó, te lábamig lefolyó sziklafolyó, könny-görgeteg!
Fagyott lángból sziklafény-tonnák, őserjedésből csordulások!
Titán-kavicsokból pára-kötény, kőlapokból rakott szoknya-ráncok!
Súlyotok szegélyén moszat, víz, s páfránybokrok, görcs-düh fenyvesek,
zománc, zuzmó, hab, köd zizeg, tücskök, madarak, kabócák
nem sírnak, csak gőz sző fákat,
mimózák párolognak.
Nézlek Föld-Asszony kő-vérzés, kötényedben szikla-rózsák.
Hozzád képest én, a halandó, örökebb lényedben elveszek.
Szúnyog-puha, fátyolka-törékeny emberlényemmel jövődbe látok.
Hisz nő bennem a fehér gond, mint barlangban cseppkő-gally kristályok,
pók-bozontja az üregnek, amit a víz, mész tervez meg.
Magány! Kő! Ki nézi holnap
emlő-zuhatag hájad?

Amíg lesz még ember: ember. Az után csak tompa állat:
medve, szarvas, őz, nyúl, sas, bagoly, karvaly, farkas, vipera, róka,
béka, varangy, egér, sün és harkály, s puha szalamandra-idióta.
Akikben nehéz homály-sziklák háromdimenziósra száradt
űr-kötegei hálóznak hőből, hidegből erjedve.
S a lomb-csörgető madarak
ének-fátylukat hintik.
S nincs testükben emberfényből hit, gőg, vágy, rögeszme, eszme.
Éj-létükben emberfélelem, kőhab, embergond, emberbánat.
Csak jelenhez-tartozásuk sorsa, kívül bőrük, szőrük, tolluk hordva.
Aztán ők se. Ég, hold, köd-tajték. Az odabent kívülről fonva.
Csillag, tér, űr. Amit fény-tág homály-bomlásuk kívánhat.
Csak te vagy! Görgeteg-mindig!
Égitest-könny! Szikla-vak!

Csak te kőfolyó, kősziklák legyező-omlása kő-csönd!
Mozdulatlan zuhatag-folyás, őskor megkövült gyümölcs-ága,
a Föld-létős fogsoros állkapcsa, gránit-gumó foggal fény-űrt rágva,
szikla-halszáj gége-borona, tűz-lágyból kaptál szilárd kölcsönt.
Százezerkilós varangyok düllednek kőszikla-csúszdán,
szikla-szemgolyók halmai.
Eső-szőrük gőz-tavasz.
Mint ló-tehén-disznófejek vágóhíd álló fém-kompján.
Ó, Griff-tojások! Isten-nyájak vigasza: világűr-gyümölcsök!
Ó, ti szikla-szívek, szikla-májak! Gránit-szőlőfürt, kő a kocsánya.
Gránittá-sült Sátán-ürülék. Minotaurusz kő-dagadt nyála.
Ti még lesztek, ha tűzözön utáni ős-vízözönök
víz-éj alján korhadnak az
emberiség csontjai.