trágyadombon, égben gyökérző
trónusán a létnek,
a múlt
állatbendőkön átviharzott
rétjein faekével époszt
írok a földbe.
Ülök
vaníliacserjékkel megszaggatott
meztelenségem jóízű
rongyaiban,
öszvérek
forrásmély sebein nevelkedett
légyrajok zengenek üstökömben
és mohává megerednek
léptenincs lábaik
Naproncsolta ajkamon.
Szurtos éjszakával
felmálházott bivalyok
elvontatják a mennyboltot
fejem fölül - a Semminek
nagymosás-szaga van.
Fölélve már a némaságig
a hars-zamatú trombita,
éhenkórász dicsőségünk
sárgaréz kiflije,
ülök
a tengerek méhéből
kínlódva újraszült
véraláfutásos ég alatt -
odakint az akácosban
tombol a méz gyermekkora.
A tér, velem roskadásig
megrakott, mozdíthatatlan
szekér, Vénuszt-öklelő rúdjáról
a törtgerincű horizont lecsüng.
Ülök.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése