Tomas Tranströmer: Preludium

A felébredés ejtőernyős ugrás álmainkból.
Megszabadulva a fojtogató örvényből a reggel
zöldellő zónája felé süllyed az utazó.
Fellángolnak a tárgyak. A rezgő pacsirta
helyzetéből láthatóvá válnak a hatalmas
                                               fagyökérrendszer
föld alatt himbálózó lámpái. De a föld szinén
trópusi özönben burjánzik a zöld
felemelt karokkal hallgatva
egy láthatatlan szivattyú ritmusát. S az utazó
                                                               süllyed
a nyár felé, leereszkedik a vakító kráterekbe,
a nedves-zöld, a nap turbinája alatt borzongó
                                                           koroknak
aknáin át. Majd a pillanat lefékezi
e függőleges utazást és a szárnyak
a halászsas nyugalmává szélesednek a zuhogó
                                                              vizeken.
Bronzkori kürt
számkivetett hangja függ
a mérhetetlen fölött.

A nap első óráiban az eszmélet felölelheti a világot,
ahogy a kéz szorongatja a napmeleg követ.
A fa alatt áll az utazó. A zuhanás
után, a halál örvényein át,
tágas fény nyílik-e szét fölötte?

[fordította Thinsz Géza]