T. S. Eliot: Előjátékok

I.

Marhasültszagú téli est
terjeng az átjárókban. Épp
hat óra.
Füstölgő napok csonkja ég.
Most gyors záporban elmerül
lábad körül
az üres telken eldobott
újság s lehullt lomb szennyesen;
eső kopog
törött zsalun, kéményfejen;
az utcasarkon elhagyott
konflisló páráll, dobrokol.
S ekkor kigyúl a lámpasor.

II.

A reggelt poshadt árpalé
szaga ébresztgeti
a fűrészporos út felől,
hol kávémérések felé
ezernyi sáros láb tolong.
Idézve jelmezek sorát,
miket az idő visel,
a sok-sok kézre gondolunk,
mely most albérleti szobák
kopott redőnyét húzza fel.

III.

Földre dobtad a takarót,
hanyatt feküdtél, és figyelted
féléberen, hogy az éj kibontja
az undorító képeket,
melyekből összeállt a lelked,
s mik felszálltak a plafonra.
S hogy fölébredt a világ,
és a fény besurrant a redőnyön,
s verebek csipogtak a tetőkön,
utca-látomást láttál magad,
melyet az utca föl se foghat;
ágy szélén ültél ezalatt, hol
kiszedted a papírt hajadból,
vagy éppen sárga talpadat
két szurtos tenyeredbe fogtad.

IV.

Lelke kinyúlt az égen át,
mely egy háztömb mögött fakul,
vagy négy, öt és hat óra tájt
lábak tapossák konokul;
vaskos ujjak tömnek pipát;
esti lapok és bizonyos
tények felől biztos szemek;
egy sötétedő utca lelke
vágyik a világért felelni.

Ábrándok fonódnak valamennyi
képre, s megindítanak:
valami végtelen jó jut eszembe,
aminél nincs fájdalmasabb.

Kacagj, s töröld meg a szád előbb;
a keringő bolygók vén banyák,
üres telken szednek tüzelőt.

[fordította Kálnoky László]

Tolnai Ottó: ettünk tatárt

voltunk pesten és budán
a flamingónak éppen olyan émelyítő színe van
mint a nagymama békebeli kombinéjának
áztattam magam a gellértben soká
egy sárga vizet okádó indigóoroszlán alatt
a hősök terén beszélgettem a vezérekkel
olyan felemelő lett volna ha valaki felemel hozzájuk
és sorban megkopogtathatom a bronzormányukat
a népstadionban láttuk a görögök vereségét
és az egyik antikváriumban megvettem végre
apa kedvenc gyerekkori könyvét a tizenötéves kapitányt
aztán meg ettünk tatárt
ez a divatos kaja most a pesti srácok között

Határ Győző: Gnózis

és hulltak a lények és esőztek; és nagyon-nagy or-
sókon fonódott az elvékonyodó ondószál

és aláperegtek a lények a permetező ikraesőben és
leestek a gyíkok a csíkok a vízicsiklók és ellebegett
a csikóhal-csatasor

és nyiladoztak az ajakhalak és tátogtak a farkasha-
lak és világítottak a kantárhalak és ütöttek a sajgató-
halak és kiábrázolódtak a mindenféle víz-alatt-bók-
lászó bálványok szájjal előre a fenséges-förtelmes to-
longásban

és fellökte teremtményeit a lények morgó forgója
a sárga sárvulkánok forró vidékén és dobódott lelkes
vassarkantyú és lökődött lelkes sziklagurulantyú
vese-pát korund-zúza horzsa-gyomor és minden
siserák függeszkedő szemükkel fél-előre és az apoka-
tasztázis pantón iránt

és feliramkalimpált a gránátbumeráng lelkes lénye
és visszaesett és fellámpakalimpált a bombaziliszkusz
lelkes fénye és visszalebegett és felhármatszikrázott a
világítóféreg lelkes párája és visszahanyatlott és el-
apadtanak és alámentek a lénytelenítő maróval-pe-
zsegő tekenőjén és eltűntenek a maróban

és ment az emberlény mozdulatlan és nem moz-
dult a hátára fordított

és bezáródott vele a zsilip és beékelődött a véle
tengerző maró nyákban holott a halotti kopoltyú
véle leveleg

bölcsen és mulyán a gyász maflái mellétették a
gyász öreg tudományát kinek kövérjével eltelvék a
gyász minden fő mamlaszai és nyírettyű-kerekével
megkordították a gyász orgonákulumát

és felfeszegeték a száját és belekopácsolták amaz
Elő-Lény minden csicsergő dícséretét ki a lényszerző
de ő maga nem

és megállt a Corpus Hermeticum az ő garatján és
intelmes énekkel megabajogta a boldog bulldogok
kara de ő maga nem - és megrekedt az Oracula
Chaldaica az ő rágóján és töves mondatokkal táro-
gatta a kürti károgók kara de ő maga nem

hogy ő is felindulván elinduljon a távíróhuzalok
iramzuhanásán a tengelicével és a cinkével az apo-
katasztázis pantón iránt és hol a vég széle megfes-
lik belezubogjon szemébe-fülébe a döglésből meg-
éledő pleromatikus és olyigen nagyságos értesülés
kit csak a mamlaszi beavatott harmadik haja hajaz
de ő maga nem

és felforrósodik a szárazlég az emberlény utolsó
kamaráján hol a rostély pogácsasütője belesüti a há-
tára fordított utolsó bélyegér és a halotti kopoltyú
felleveleg

és aki eddig néki a fonák arcát mutatta és akinek ő
is miaculum miaculorum minden molekulájával oly
eljajgathatatlan meztelen: a tűzelem megemelkedik
vele hogy különbolyhozott minden pernyéjével fel-
vöröslőn t ú l l á s s o n ameddig ember imádása
elér: a szolgalegény istenen kinek szolgalakása a
Hold te alantas demiurgoszodon föld népe túlon
túlra a plerómában lakozóra rá egyenest

de ő nem

és hulltak a lények és esőztek; és nagyon-nagy or-
sókon fonódott az elvékonyodó ondószál

Petri György: Horatiusnak rossz napja van

A szeretettel nem tudok mit kezdeni – – –
Tartsanak el, és hízelegjenek,
de ugyanakkor hagyjanak békén,
küldjenek pénzt postán.
Azt is unom, hogy hízelegjenek.
Veszítsenek el nagyobb összeget az utcán,
amit én majd véletlenül megtalálok.
Legyenek elragadtatva tőlem a hátam mögött,
hogy én tényleg egészen véletlenül visszahalljam
valakitől, aki nem is tudja, hogy rólam beszél.
Irassák rám a házukat, és haljanak meg.

Kassák Lajos: Két fűszállal a kezemben

Merre és hová menjek most
kérdezem magamtól és elindulok
bizonytalan léptekkel mint a vakok.
Örvénylik az idő
hullámzik a tér
s íme a megsebzett fák
kiégett házak romjai közt
merre és hová menjek most.

Ki rabolta el a sikátorok kulcsát
hogy bezárja felettük az ég kapuját
tengernyi kék lepedőt mutassatok
a hold fénylő szarvát legalább.
A hajnal pirkadását keresem
a szelíd rózsaszínű flamingót
aki ott vergődik vérbefagyottan
az éjszaka mancsai alatt.

Ki tépte le hajdani szép városunk díszeit
ki átkozta el az erdőket tengereket
a sivatag pálmaligeteit ahol
az álmok rózsái illatoznak anyaszült meztelen.

Hunyt szemeimmel látom mindezt
és érzékletesen tapintom mint a valóság homokját
a csókot amivel annyi asszony megajándékozott.
Mégis egyedül lépkedek egy korhadt falépcsőn
hallom saját csontjaim nyikordulását
keserű szagokat hoz felém a szél
tépett vitorlákkal érkezik
tarka repülőhalak kiséretében
és nagy zenebonával mint aki
tömény alkoholtól részeg.
Csörömpöli és dudálja hogy ki vagyok én
félreismerve lényem üvegét jellemem acélját.
Baráttalannak és rokontalannak mond engem a szél.
Havas viharokat zúdít rám hogy hulljak el
s ha elpusztultam ördögfiókák táncát lejti sírom felett
nem is sejtve a csodát amely a valóságnál igazabb
nem is sejtve hogy a halhatatlanság angyala
kézenfogva vezet át a zöld vesszőből font hídon
mely a születést összeköti a halállal
hogy az azúr kék vizében mossuk ki szennyesünk.

Mozart Requiemjét hallgatom éppen
és galambok keringenek szobám négy fala közt.
Szentlélek hószín madarai
ti nem lesztek hozzám hűtlenek soha
arany csőrötök felhasítja a titok burkát
s a jóság szeme könnybelábad az örömtől.

Világunk minden terheivel a vállamon
csak járom a rozoga falépcsőt most már körbe-körbe
nem haldokolhat senki
hogy én bele ne haljak a meggyötört párnán
nem születhet meg senki
hogy az ő fényeiben én is újjá ne szülessek.

Ó madarak mindenféle madarak
amint tojásaitokat költitek a csönd burája alatt
farkasok amint sovány árnyéktokat vonszoljátok
télidők súlyos fejszéi és kifent kardjai közt
halászok akik átszűritek a mélykék óceánokat
s a Gondviselés jeleit látjátok a távolban
kurvák és apácák akik más más éhséggel és szomjúsággal
bogozzátok a kegyetlen szerelem csomóit mindhiába.

Egyetlen túlfeszített húron pendül az életünk
hiába szólnak Mozart kürtjei
mintha a Paradicsom kapui végülis kinyílnának.
A gyötrődés foglyai vagyunk s hogyan nyilhatnának meg a kapuk
ahol a szív hallgat s az agy még mélyebben hallgat
egy strucc vagy egy béka feneke alatt.
Csak befelé tudunk kérdezni
és nincs válaszunk nincsen.
Egyetlen örömöm hogy emlékszem az időre
mikor először hallottam meg a holt tárgyak sugallatát
mikor a karácsonyfenyő ága először változott
lángoló ecsetté a kezemben.
Micsoda idő volt ez s micsoda emlékek
álarcában tér hozzám vissza
százujjú kezét a vállamra teszi
és kérdez.
Nem tudok felelni.
Egy vagyok én a templom egerei közül
baráttalan és rokontalan ahogyan a szél mondja.
Hajdani szép városunk romjai közt bolyongok
a rozoga falépcsőn föl-le
föl-le
gyakorta érintve a horizont szélét
ahol a napgyümölcs magja izzik fel vörösen
s a lenge fény járja hajnali táncát
a láthatatlan kötélen
mely ég és föld között feszül.
A szél pedig dudálja és csörömpöli hazugul
hogy ki vagyok én miközben bemocskolja
lényem üvegét jellemem acélját.

Weöres Sándor: Nem élni könnyebb

Nem élni könnyebb. Mert kígyómarástól
csak az fél, kinek forró az ere.
Még egy percünk se szűz az elmulástól,
a halál élő nyaka-kötele.

Megérint egy változatlan világról
pár kóbor sejtelem igézete:
mint mérnénk föl: valóság, vagy mese?
lehet-e kévét kötni napsugárból?

Nem élni könnyebb. S a szabadulástól
hogy fél, ki öl-zabál és kínba görnyed
s mint szélmalom, buzgón leget lapátol!

A fürdőben mennyi víg test ficánkol:
száz év, és óceánban tündökölnek.
Meghalni nem könnyű. Nem élni könnyebb.

Marsall László: Változatok egy témára

Távolléted hízlalja karórámat,

fölém égboltozódó üveglapja alatt

látóhatártalan szám-sivatag,

véget nem érő kettyenés-vájta árok,

mélyén egy várakozástól aszott

múmia körbevánszorog

*

Távolléted egemet zsugorítja

karórám konvex üvegévé olvadó lapja alatt

torlódó szűkös szám-sivatag,

szapora ketyegés záporában

vágtat egy soha kifulladó

gőzölgő maratoni futó.

*

Távolléted hízlalja új ruhámat,

mennyezetemmé terülő válltömések alatt

fekete, notesszel bélelt sivatag,

golyóstoll-rajzolta tinta-árok

mélyén egy várakozástól aszott

meztelen gyerek kucorog

*

Távolléted szobámat zsugorítja,

svájcisapkámmá omló mennyezete alatt

kiégett villanykörte-sivatag,

csüngő jojózó izzószálak

spirálisan egy hóka-fakó

sovány pofájú kapaszkodó.

*

Távolléted koponyám zsugorítja

cigarettadobozzá, csontfödele alatt

függőleges dohányrúd-sivatag,

véget nem érő füstölgésben

örök várakozástól aszott

szürke nikotinista tántorog.

*

Távolléted hízlalja cigarettadobozomat

koponyámmá gömbülő boltozata alatt

füstölgő neuron-sivatag,

s a pókhálódzó barázdákban

labirintushoz szokott

mentol-ariadné angyalok.