2013. december 16., hétfő

Sziveri János: Kőfejők

Az asztalon térd-
                         kalács gőzölög.
Árad bérceink alól az eszmerög -
s mint saját piszkában hentergő kuvik.
És a bárdok? Őket mi lelte?
Miért kussolnak
e vértezett álombakák, miért
üzekednek sorvadt ólmaikkal?
Szájuk kitárva, akár a lövészárok - akár
a frissen megbolygatott tábori budi.

Kotlik a lárma, és kelő csibéit
nyeldesi. Platina diszkosz villan
a reggel talaján.
                        Bűz a bérceken,
valami rohad. Felszáradtak a kései
pillék, s csak lessük a fonnyadt bőröket.
Harsog a ráspoly, a szaru, homok-
szem korcog a bádogteknő fenekén.
Békeidő alakulgat.
                            Gyarapszik váladék-
állományunk, és a ponyvák szürkületében
egymáshoz dörzsöljük langyos farunkat.
Tárgyiasulunk, mi fejlett kangörények.

2013. december 11., szerda

Tolnai Ottó: Bojan Bem

mi történik a zsiráffal
ha foltjai
a halál árnyékánál is jobban elsötétülnek
a halál árnyékánál is jobban elnehezülnek
– igen pontosan ezek azok a foltok az égő ég nyakán
(komikus torony mint minden bábel)
melyekről az impresszionisták és a vadak
(boldog emberek) álmodtak
mint tenyéren vizet kontúrokba fogva fel őket
sőt már delacroix is így írt
1832 februárjának egyik vasárnapján marokkói naplójában
            fehér foltok a sötét tárgyakon 
            szép fehér ló a narancsfák között 


bojan bem

ez a naiv művészettörténész
strippek-cégtáblák cézanne-ja
mint narancsokat helyezi rá foltjait
a fehér állatokra
mint narancsokat veszi le foltjait
a fehér állatokról
fekete narancsokat
a halál árnyékánál is súlyosabb ólom-gyümölcsöket

és mi történik a zsiráffal
mi a doggal a galambbal
belerogynak az égbe
abszolút fehéren
lerogynak az égből
abszolút foltosan

akárha nulláslisztbe rajzolt kenyérkét ennél

még gipsz a hattyú
a vízen
de már zokog boldogságában
léda
a pasztellosládikóban mocorog
egy vérpiros kréta

2013. november 26., kedd

Li Po: Ivászat a hegyen

Egész éjjel hozattuk az új, újabb s legújabb
kancsókat, hogy lemossuk krónikus bánatunkat,
míg felderült a lelkünk, kurjongattunk vidáman,
s aztán, bár megbuggyantunk és dülöngtünk mindnyájan:
restelltünk ágyba bújni. A holdvilág oly szép volt!
A föld lett derékaljunk és paplanunk az égbolt.

[fordította Faludy György]

2013. október 30., szerda

Tomas Tranströmer: Schubertiána

I

Esti sötétben, New York mellett, egy kilátóhelyen,
 ahonnét egyetlen pillantással átfogható
 nyolcmillió ember otthona.
Hosszú, csillámló hóbucka az óriásváros, spirálgalaktika,
 oldalnézetből.
Benn a galaktikában a kávéscsészéket átlökik a pulton,
 kirakatok koldulnak, a nyüzsgő cipők
 nem hagynak nyomot.
Fölfelé kapaszkodó tűzoltólétrák, nesztelenül csukódó
 liftajtók, hangok szüntelen tengermoraja
 a biztonsági zárral felszerelt ajtók mögött.
Összecsuklott, szunyókáló alakok a metrókocsikban,
 a robogó katakombákban.
Azt is tudom - minden statisztika nélkül is -, hogy
 valamely szobában ott most épp Schubertet
 játszanak, s hogy ezek a hangok valakinek,
 épp most, mindennél valóságosabbak.

II

Az emberi agy végtelen terei, ökölnagyságnyira összegyűrve.
Áprilisban visszatér a fecske az eresz alatti, tavalyi
 fészkébe, ugyanabba a csűrbe, ugyanabba a faluba,
 Transvaalból érkezik, átkel az Egyenlítőn, hat hét alatt
 átrepül a kontinensen, épp e parányi pont
 felé kormányoz e hatalmas területen.
Az pedig, aki öt vonó néhány, egészen szokványos
 akkordjában az egész élet jelzőfényeit felfogja,
aki a folyót áttereli a tű fokán,
az egy kövérkés, bécsi fiatalember, barátai "Szivacsnak"
 becézik. Alváskor sem vette le szemüvegét,
 és minden reggel az írópolchoz állt, pontosan.
Miközben a csodálatra méltó százlábúak
 mozgásba lendültek a kottafüzeten.

III

Játszik az öt vonó. Langymeleg erdőkön át baktatok
 haza, lábam alatt rugódzik a föld,
magzatként összekuporodom, elalszom, súlytalanul
 gördülök a jövőbe, s hirtelen megérzem:
 a növényeknek is vannak gondolatai.

IV

Mi mindenben kell bíznunk, hogy leélhessük
 hétköznapjainkat, anélkül, hogy föld alá süllyednénk!
Bízni a hótömegben, mely a hegyoldalba kapaszkodik
 a falu felett.
Bízni a titoktartási ígéretekben, a "kölcsönös
 megegyezés" mosolyában, bízni abban, hogy a rossz
 hírt hozó távirat nem ránk vonatkozik, hogy az a
 benti, gyors baltacsapás még várat magára.
Bízni a kocsi tengelyében, mely az autóúton feszül
 alattunk, a háromszázszorosra nagyított acélméhraj
 kellős közepén.
De mindebből tulajdonképpen semmi sem méltó bizalmunkra.
Az öt vonó azt mondja, hogy valami másban bízhatunk.
 Miben? Valami másban. És a vonók elkísérnek
 egy darabig az úton, arrafelé.
Mint amikor a lépcsőházban kialszik a lámpa, és a kéz
 bizalommal követi a vak korlátot, mely
 a sötétben is tudja az utat.

V

Összeszorulunk a zongora előtt, és négykezest játszunk,
 f-moll, két kocsis egy fogaton,
 kissé nevetséges a kép.
Úgy tűnik, csengő súlyokat rakosgatnak kezeink
 előre-hátra, mintha ellensúlyokat mozgatnánk,
hogy megpróbáljuk megbillenteni egy hatalmas mérlegkar
 iszonyú egyensúlyát: az öröm
 épp annyit nyom, mint a szenvedés.
"Olyan heroikus ez a zene" - mondta Annie, és igaza volt.
De akik a tettek emberére sandítanak irigyen,
 s legeslegbelül megvetik magukat,
 hogy nem lettek gyilkosok, azok itt
 nem érzik magukat otthon.
S akik embereket adnak és vesznek, s azt hiszik,
 minden eladó, azok itt
 nem érzik magukat otthon.
Nem az ő zenéjük. A hosszú dallam, mely minden
 változásban önmaga marad, olykor csillámló
 és lágy, olykor érdes és erős, csiganyom és drótkötél.
A csökönyös zümmögés, mely épp most
együtt száll fel velünk
a mélyből.

[fordította Thinsz Géza]

Petri György: Radnóti Sándornak

Tényleg, úgy tűnik, akarok még élni,
túl- és feléldegélni.
Ropogtatván, mint vaddisznó a makkot,
a férgestül is tápláló napokat.

Miért pont én ne?
Nem mintha akarnám, csak valahogy megvagyok.
És míg az idő el nem fogy előlem,
maradok is helyt, záróra előtti

végvendég. Felőlem csak borogassa
a székeket négy lábbal az ég felé,
szégyentelenül, hogy hasuk kitessék,
a személytelen személyzet. Jogos

időmet kiülöm. A ceh kiegyenlítve,
újságom van, ha mást nem, azt olvasom
visszafelé, vagy a megfejtett rejtvény
kérdéseit próbálom felidézni.

(Elüthetetlen idő nincs, csak buta ember.
S lehet, hogy még kisírok egy pohárral
a bajuszos kis hölgytől. Az ilyenekben
forgok, mint kulcs a zárban.)

Ha nem: nem. Unatkozni se kutya,
sőt szomjazni se. És hátha benézel, épp te,
s hátha továbbállunk, támad egy ötlet,
vagy – egy darabon – együtt ballagunk hazafelé.

2013. szeptember 7., szombat

Michal Habaj: Bennszülöttek éneke az űrhajósok hasonnevű országából

Láttuk a sivatagokat: tele voltak púderrel: Soir
de Paris: láttuk a samponnal tele tengereket:
és a körömlakk vérvörös lelőhelyeit adó lápokat:
a kavargó amfetamin-felhők közt láttuk
a lángoló Napot: melyek közé napra nap belegázoltunk:
mi: az űrhajósok hasonnevű országának bennszülöttei:
a pápa halott kezével kiátkozottak: a jogok mérnökeinek
hurkaiban meglopottak: tévéadások fényében villogók:
versek zubbonyában menedéket keresők: csak a tutajok: az első
szeretőink mosolyának emlékké merevedett deszkáiból
összetákoltak: csak azok a tutajok érnek valamit: amikor
a forró augusztus közepén behajózzuk véghetetlen vágyaink
kozmikus terét: besötétedik az űr: a csillagközi utasok
konyhaasztal mellé ülnek: bableves illata száll kanalak türelmetlen
kocogtatása szól: drótostót apáink nem hiába drótozgatták minduntalan
össze a disszociatív személyiség szertehulló világát.

[fordította Tóth László]

2013. szeptember 5., csütörtök

Szijj Ferenc: Kenyércédulák - Péntek

Az utolsó gondolatok győznek általában.
A rettentő, zsákformájú testből nincs kiút,
csak belül lehet átjárót, féreglyukat keresni,
s aztán átlátszó szívvel bolyongani óvatosan
a balkezes satupadok között, kerülve az érintkezést.

Más szavakra sírnak az ipari nővérek,
ellenkező testrészüket mutogatják vádló tekintettel
a sziámi katonák, a tévében más a műsor,
stadionnyi érzelmek kavarnak szelet
az egyszer használatos darálóban.

A jóindulat a legtöbb, és már az is katasztrófa,
akkor inkább pusztítani mindent
a negatív jelek körül, és utoljára hagyni
valamit, mint a dinnye és a cseresznye kapcsán
az örök időkre eldönthetetlen kérdés.