Craig Raine: Vizsgálódás két hüvelyk elefántcsontban

  Élünk a tágas házban:
a porszívó bőg,
legeli a szőnyeget,
duzzadt tőgye lötyög...

  Éjszaka a falakról,
lapos-képű csűrbaglyok,
kapcsolók bámulnak; fény
érleli a villanykörtét.

  Esse az létezni – Berkeley tudta
a tárgyak szelíd iróniáját,
nevetést fakasztó, mókás hazugságaik
– már amennyiben hiszünk a szemünknek.

  Napi dolgok. Tárgyak
a szokásos holmik múzeumában.
Két karjanincs liliputi királynő
elnököl, figyeli az óriás fürdőzését,
aki illatosított tojásokkal
csal horogra síkos kubista halat.
Egy másik: jógi a súrolókefén. A víz
fájdalommentesen töri a meggörbült Picasso-lábat.

  Sorban állnak a ruhák a gardróbban,
visszhang a szemnek, avagy euklidészi pörpatvar.
A falitelefon cvikkert visel
még sötétben is, a zsinór
orthodox zsidó.

  Kezdődik a nap.
A tejesember pingvineket cipel
csörömpölő atonális zajjal.
Koccintó kupák emlékeznek meg
Jenkins Fülének Háborujáról.
Az óriás, gondolkodás nélkül,
rátesz a polipra egy teáskannát.

[fordította Petri György]

Tamkó Sirató Károly: Pillanat

Az űrhajó harmadik kozmikus sebességgel
  úszott az űrben a hold felé.
A ganajtúró bogár ősi ritmusban hengergette
  az ürülék-galacsint a piramis felé.
A föld abszolút közömbösen végezte
  száztízféle különböző mozgását.
A Virgo-szupergalaxisban világtörténelmien
  csattogtak a hetvenféle sugárzás alabárdjai.
És én a Duna-parton...

Szijj Ferenc: Kenyércédulák - Péntek

Mint egy hosszú, lebegő, végül felfelé,
távolba tűnő metszés belső szervek között,
úgy haladt el a vonat a felüljárón.
Meghallottam magam mögött a hangját,
s hátranéztem. És mintha csak az idő
telt volna el azóta, hogy én is ott utaztam.

Belső tudományok között a kétely.
A jókora súly a fejben, amely csak számtanilag
létezik, mégis egyik pillanatról a másikra
képes lyukat radírozni a halálfejes tapétára,
mint egy kenyérgombóc, és akkor rajtam át néznek
engem mindig mások, akiknek mindegy.

És innen már nem esik messze,
hogy egy kifordított meddőbányában járok-
kelek, botladozom, és alig bírom elviselni
a sejtelmes fényű üregekből áradó
hallelujját, amelyben dupla vagy
semmire biztatják egymást a beavatottak.

Ladik Katalin: Idővitorla, pókliget

Havazik az élet. Porhóvá zúz
érzésemléket, kirajzolja a téridő
rostjait, melyekből megalkotott engem,
miként én is őt.
Átzuhan rajtam,
örvénylő életlétra,
fehéren izzó csontjaim között.

Ami anyag voltam, fényfonállá lett,
éhező, felhasogatott életsötét.
Érzéstérkép fáj járataimon,
hol az üresség is én vagyok.
Áthullanak rajtam az álmok,
a vérjel, ragaszkodás, újjászületés.
Elszüremlik belőlem az idő,
összecsukódik árnyékom,
ám ijedtfeszesen, de megtart még
a körkörös,
engem figyelő gyönyörsötét.

Sziveri János: Kőfejők

Az asztalon térd-
                         kalács gőzölög.
Árad bérceink alól az eszmerög -
s mint saját piszkában hentergő kuvik.
És a bárdok? Őket mi lelte?
Miért kussolnak
e vértezett álombakák, miért
üzekednek sorvadt ólmaikkal?
Szájuk kitárva, akár a lövészárok - akár
a frissen megbolygatott tábori budi.

Kotlik a lárma, és kelő csibéit
nyeldesi. Platina diszkosz villan
a reggel talaján.
                        Bűz a bérceken,
valami rohad. Felszáradtak a kései
pillék, s csak lessük a fonnyadt bőröket.
Harsog a ráspoly, a szaru, homok-
szem korcog a bádogteknő fenekén.
Békeidő alakulgat.
                            Gyarapszik váladék-
állományunk, és a ponyvák szürkületében
egymáshoz dörzsöljük langyos farunkat.
Tárgyiasulunk, mi fejlett kangörények.

Tolnai Ottó: Bojan Bem

mi történik a zsiráffal
ha foltjai
a halál árnyékánál is jobban elsötétülnek
a halál árnyékánál is jobban elnehezülnek
– igen pontosan ezek azok a foltok az égő ég nyakán
(komikus torony mint minden bábel)
melyekről az impresszionisták és a vadak
(boldog emberek) álmodtak
mint tenyéren vizet kontúrokba fogva fel őket
sőt már delacroix is így írt
1832 februárjának egyik vasárnapján marokkói naplójában
            fehér foltok a sötét tárgyakon 
            szép fehér ló a narancsfák között 

bojan bem

ez a naiv művészettörténész
strippek-cégtáblák cézanne-ja
mint narancsokat helyezi rá foltjait
a fehér állatokra
mint narancsokat veszi le foltjait
a fehér állatokról
fekete narancsokat
a halál árnyékánál is súlyosabb ólom-gyümölcsöket

és mi történik a zsiráffal
mi a doggal a galambbal
belerogynak az égbe
abszolút fehéren
lerogynak az égből
abszolút foltosan

akárha nulláslisztbe rajzolt kenyérkét ennél

még gipsz a hattyú
a vízen
de már zokog boldogságában
léda
a pasztellosládikóban mocorog
egy vérpiros kréta

Li Po: Ivászat a hegyen

Egész éjjel hozattuk az új, újabb s legújabb
kancsókat, hogy lemossuk krónikus bánatunkat,
míg felderült a lelkünk, kurjongattunk vidáman,
s aztán, bár megbuggyantunk és dülöngtünk mindnyájan:
restelltünk ágyba bújni. A holdvilág oly szép volt!
A föld lett derékaljunk és paplanunk az égbolt.

[fordította Faludy György]