Tandori Dezső: Koporsókészítés; forgács kutyán

(Metamorfózis)

Borért a szomszédba jártunk (az asztalosműhely

házából), ilyenkor elhaladtunk az asztalosműhely

ajtaja előtt, kutya hevert az asztalosműhely

küszöbén, és lassan betemette az asztalosműhely

némely forgácsa. Ez volt az asztalosműhely,

amely fölött szobát béreltünk. Az asztalosműhely

zaja felhallatszott, nem is örültünk az asztalosműhely

közelségének végül. Zsúfolt volt az asztalosműhely,

és utolsó nyáron itt, az asztalosműhely

tulajdonosainál rendeltek egy koporsót. Az asztalosműhely

zajait nem tudtuk megkülönböztetni; az asztalosműhely

legkülönbözőbb feladatai ugyanolyan, „asztalosműhely

zajt” jelentettek számunkra. A koporsó, az asztalosműhely

búcsúterméke (tőlünk búcsúzott így ez az asztalosműhely)

egy jó ismerősünké volt a faluban. Több asztalosműhely

is volt a faluban, de nekünk csak az asztalosműhely

gazdái voltak ismerőseink, meg a cipész, akinek az asztalosműhely

villanyfűrészével vágták a deszkákat. Az asztalosműhely

küszöbén ott hevert a kutya, beborította, fülig, az asztalosműhely

forgácsa, borért mentünk, a szomszédba, az asztalosműhely

előtt egy alkalommal így utoljára haladtunk el. Láttuk –

Tandori Dezső: Van Gogh: Éjszakai kávéház

A lámpákat mintha már a magunk szemével

látnánk így, kénsárga fényköreiket;

zöld koporsófürdőkád a biliárdasztal,

alvadt vérárny körötte a mennyezet;

és mintha vakolat szakadozna bent,

ha a kézfejedre hajtod a fejed.

Nem az üres székek a szelídebbek,

rettenetesebb látványt nyújtanak;

mint azok az asztalra-hajlók,

vagy a várakozó, fehéres alak;

melyik vagy inkább, megszólalsz majd egyszer,

vagy várod és nem várod, hogy szólítsanak?

A padlódeszkák érintése,

a tenyered lehet most ilyen;

mintha máris poloskákat nyomnál szét

a fal kárpitján, barnás-vörösen;

és az a rózsaszín csokor olyan,

mint a művirágvisszfény az üvegszemeken.

Nem ilyen mélység nyilik-e a pultnál,

nem egy belső teremé-e, tovább;

kirugott lábbal az asztal alatt,

támasztod a homlokod maszatát;

de ha lehúnyod is a szemed, a lámpák körül

az pörög sárga fényben, amit odalát.

A szemet szúrja ez a tér, s mintha dörzsölnéd,

és mint a kidörzsölt posztó, olyan;

nézésed, mint a kidörzsölt tér,

de legalább vagy valahogyan;

mert a tönkremenés, a megőrülés

tere, bármi bűn tere: van;

ahogy Vincent írja Theónak, s ahogy

tudjuk, próbálgatva, mindannyian.

Jevgenyij Jevtusenko: Kell, hogy kételkedni tudjunk önmagunkban

Hát szent az, ki szentekhez tolakszik magától?
Kétkedni önmagunkban nem szentségesebb?
Az tehetséges, ki visszahőkölni bátor
attól, milyen gyötrően tehetségtelen.

Mert kell, hogy kételkedni tudjunk önmagunkban,
hogy kínok konok fogói tépkedjenek,
s hogy az éji égbolt az ablakon bebújva
halántékunk csillaggal ütögesse le,

s a sikongó villamos a szobánkba rontva,
arcunkon végigszántson kerekeivel,
és hogy ama kötél, a horzsoló, otromba,
ablakba vágódjon szörnyen s elevenen.

Hogy jöjjön, ha más nem, a legócskább kísértet,
jöjjön a megtépázott, rongyos, jelmezes!
S bár talán igaz, hogy a kísértet is sértett,
az élőknél, tudom, sértettebb úgyse lesz.

Kell, hogy legyen bennünk halálos gyávaság, ha
megtörjük fecsegésünk unt hangzavarát,
s ha megborotválkozván, látjuk, mintha sápadt
arcunkhoz a sírhant zöld fűje ütne át.

Kell, hogy dadogni tudjunk, félrebeszélve,
kell kétségbeesés, ugrás a semmibe.
Mert korunkkal kereken most csak az beszélhet,
aki már kellőképpen kétségbeesett.

Úgy kell a gyávaság könyörtelennek lenni,
s kell hozzá megannyi apró könyörület,
ha álmesszi célokhoz kezdünk közeledni,
s talpunk alatt a sok csillag csipogni kezd.

Kell, hogy abbahagyva minden abrakadabrát,
felrobbantsuk magunk, s amíg más derül,
mi összekotorjuk a sok dirib-darabkát,
s kezünk alól ujjanként előkerül.

De te, ki felnyomakodtál szennyből a mennybe,
enyhülj mennyhelyeden s tűnődjél el, hiszen
amíg te is itt voltál lenn, igazi szennybe'
mennyivel kevesebb volt mindenütt a szenny.

Hitvány, ki kételkedni nem tud önmagában!
Magához a teremtő is olyat emel,
kit a legparányibb lépésnél is kirázhat
a bizonytalanság dermesztő hidege.

Jobb ütőeret felvágni konzervnyitóval,
Jobb padon aludni korhelyként, részegen,
mint az összkomfortos hit bármely alkotóban,
melyet büszkén saját fontosságába vet.

Áldott a művész, ki bolond indulatában
szétveri szobrait, ha kell, egy perc alatt,
ki fázik s éhezik, de nem hisz önmagában,
ki csalhatatlansága hitétől szabad.

[fordította Szilágyi Ákos]

Wilhelm Müller: A kintornás

Kinn a faluvégen
áll a kintornás,
dermedt kézzel forgat
egy dalt, soha mást.

Meztélláb a jégen
fel-alá topog,
tányérjába krajcárt
senki sose dob.

Nem hallgatja senki,
nem is látja meg,
csak ebek ugatják
meg az öreget.

Hagyja, menjen minden,
ahogy sora jár,
forog a kar, és a
verkli meg nem áll.

Bűvös öreg ember,
hadd tartsak veled,
játsszad masinádon
énekeimet!

[fordította Petri György]

Bertolt Brecht: Minden változik

Minden változik. Újra kezdeni
utolsó lélegzeteddel is lehet.
De ami megtörtént, megtörtént. És a vizet
amit a borba öntesz, többé ki nem öntheted.

Ami megtörtént, megtörtént. A vizet
amit a borba öntesz, többé ki nem öntheted,
de minden változik. Újra kezdeni
utolsó lélegzeteddel is lehet.

[fordította Ungár Júlia]

Oravecz Imre: Változatok

Karambolozom a 21-esen,
mikor a kisfiamért megyek,
rosszul mérem fel a távolságot,
nem tudok visszatérni az előzésből,
belerohanok egy szembejövő kamionba,
és szörnyethalok,

a téli erdőn sétálok,
hirtelen elveszítem az emlékezetem,
és nem lelem a hazavivő utat,
összevissza bolyongok,
végül kimerülten leroskadok a hóra,
elalszom és megfagyok,

kiújul kamaszkori tébécém,
kiveszik a fél tüdőmet,
de a másik felét is megtámadja a kór,
nem segítenek a gyógyszerek,
nem kapok levegőt és megfulladok,

infarktusom lesz,
összeesem otthon,
és azonnal végez velem,
csak hetek múltán találnak meg,
a szomszédok arra figyelnek fel,
hogy folyton vonítanak a kutyáim,
értesítik a rendőrséget,
és az betöri az ajtót, a kaput,

érszűkület zárja el a lábaimban az ereket,
mindkettőt levágják,
először bokáig, aztán térdig, végül combtőig,
magamtehetetlenné válok,
szeretetotthonba kerülök,
egy idő után megelégelem,
hogy a tolókocsiba sem tudok segítség nélkül beülni,
és végleg ágyban maradok,
éjjel-nappal fekszem,
mígnem kétoldali tüdőgyulladást kapok,
és az elintéz,

elesem az udvaron,
mikor füvet nyírok,
eltörik a combnyakcsontom,
kórházba szállítanak,
protézist ültetnek be,
sikerül a műtét,
de nem használ a véralvadásgátló,
egy vérrög a szívembe jut, és megállítja,

agyvérzést kapok,
mikor vendégeim vannak,
mentőt hívnak,
az kórházba szállít,
lebénul a jobb felem,
megsérül a beszédközpontom is,
értem, mit mondanak,
de válaszképpen csak a bal kezem emelgetem,
pár nap múlva elvisz a következő sztrók,

rákos daganat nő a vastagbelemben,
honnan egyszer már kimetszettek egy karciómás polipot,
eltávolítják,
stómát alkalmaznak,
borzasztó az oldalamon a műanyag tasak,
melybe a béltartalom ürül,
a kemoterápiától kihull a hajam,
ijesztően lesoványodom,
az orvos biztat,
de áttét keletkezik,
nem várom meg a végét,
beveszem a titkon összegyűjtött altatókat,
és öngyilkos leszek,

sokáig élek,
fokozatosan leépülök,
testien, szellemien,
reszketeg leszek, foltos bőrű, szenilis,
de a megszokott környezetemben maradok,
a fiaim ápolót fogadnak mellém,
végelgyengülésben halok meg,
ülve, karosszékben.

Tamkó Sirató Károly: Evianne

Betűkből építelek föl
vonalakból
színből
izzó szavakból
rebbenő könnyűségből
áttetsző-meleg-lüktető
világdarabnak
szép reggelnek
mosolyos délutánnak
életem el nem szakadó részének.
Fájdalmasan és izgatottan
mint egy Rodin szobor
bomlasz ki a ködből
egy világváros mélységeiből
zilált véletleneken át.
Az el nem szállt nyilak tömörségével zuhogok
feléd.
A boldogság fehér selyméből
adhat-e rád köntöst
karjaim feszülő íve.
A hideg magány zúzmaráz
és a sötétülő idő
mint egy híg hüllő gázol át rajtam.
Életünkből
boltozhatunk-e palotát
amelyben
szűrt fényű szemeid gyönyörű csendje világít?ít?