Guillaume Apollinaire: Merlin és a vénasszony

E napon fent a nap anyaméhként kitárva
Hevert az ég ölén és lassan vérezett
A fény az én anyám a nap véres világa
És menstruációs folyók a fellegek

Keresztútnál ahol virága nincs a télnek
Csak a tövistelen szélrózsa egyedül
Merlin az élet ős örök okába mélyedt
Amely mindent megöl és mindent újraszül

Zöld sapkát viselő öszvéren egy anyóka
Jött a parti uton alá s a néptelen
Síkon Merlin aki élt már évezred óta
Mellét verdeste s följajdult Ellenfelem

Megfagyott énem ó kinek a sorsa fáj s nyom
Kitől fázik a nap húsa vágyol-e még
Látni Emlékemet s szeretni mint a másom
Ó mily boldogtalan szép fiút nemzenék

Intett s már a kevély kataklizmák remegtek
Fent a nap köldöke táncot járt mialatt
A vágy s a hősi kedv tavaszkora jelent meg
S karján egy fiatal szép áprilisi nap

Ingó emlékkövek zöld dögök közepette
Csontokat sorsokat virágot s dús gyomot
Szórtak széjjel nyugat ösvényeit befedve
Míg szőrt sodort a szél s balvégzetet hozott

Tipegve jött felé a szerelmese őszen
Szél simította ki ruhája ráncait
Fogták egymás kezét sápadtan eszelősen
Vágyuk közt más kapocs nem volt csak ujjaik

Táncolt az asszony a lét ritmusát utánzón
S így szólt Száz éve hogy várom hívásod én
Sorsod csillagai ihlették meg a táncom
Morgane ott figyelt Gibel magas hegyén

Táncolni ó be jó mialatt délibábot
Látsz hol minden dalol s a félelmes szelek
Arcukra öltik a derűs hold mosolyát hogy
Elriadjanak a fullajtár szellemek

Fehérlett alakom a magány közepette
Lidércálmokba bújt a lemurok hada
A boldogságokat forgásom kifejezte
Miket csak egy okoz a Művészet maga

Nem szedtem soha csak galagonyavirágot
Tavaszutón mikor virághullás fogad
Mikor az ölyv s a sas zsákmánnyá kikiáltott
Gyermekisteneket s holt kisbárányokat

S vén lettem mint magad lásd táncolok pedig hát
Kidőltem volna már és e tavaszon a
Fájdalmat mímelő vén holttest gyatra titkát
Láthatta volna a nyíló galagonya

S emelte két kezét mint a galamb a szárnyát
Mint fényt melyre lecsap keselyűként az éj
Merlin keletre ment s szólt Emlék fia szállj hát
Emlékké amely a Szerelemmel fölér

Szállj sárból fölfelé vagy légy emberi árnyék
Az is az én fiam nem múló műremek
Útban Róma felé feje tűzkoronás még
Magányosan halad szemlélve az eget

Vivián ama hölgy neve ki egyre vár rám
S hozzon bár új tavasz újabb fájdalmakat
Majoránnák között s lapulevelek árnyán
Örökké élek a galagonyák alatt

[fordította Kálnoky László]

Johannes R. Becher: Németország

Egy iskolaigazgató hetykén jár Grünewaldban.
Egy nő sétál sötétben, elnyűtt test, zöldes orcák.
Kis-herceg érkezik, villogva és vasaltan.
A birodalmi gyűlést ötödször elnapolták.
Fehér utak szaladnak a friss tavaszi fényben
újjongva. Feketén nyúlik Napoleon
árnyéka. Lágy sugárral koszorúzva, keményen
őrködnek ütegek egy kis magaslaton.

Németnek vallani magunkat majd nehéz lesz,
nem vonzódni a francia vidékhez,
Párizshoz, mely, mint gyermekálmunk, visszatér.
Ahol élünk, hideg, derékszögű a tér.

A kritikus egy költőt agyonhallgatott,
Kleist szelleme kajánul vihog a nádon át.
A részegek hevernek, öklendező rongykupacok,
míg sötét nevetésbe villan zöld holdvilág.
Túlzsúfolt tereken tompa dobok peregnek.
Tarka tömeg özönlik a Bastille-hoz, kiáltva.
Papok a hadsereggel véres esküt tetetnek.
Fehér hölgy keskeny ujja a pirulát kínálja.

Németnek vallani magunkat majd nehéz lesz,
nem vonzódni a francia vidékhez,
Párizshoz, mely, mint gyermekálmunk, visszatér.
Ahol élünk, hideg, derékszögű a tér.

Lompos autóbuszok szép lassan mendegélnek.
Wagner körül üvöltő, megszállott banda tombol.
Az őrség szundikál. Nincs ennivalója a népnek.
Egy szőkehajú miniszter meghalt az unalomtól.
De a köztársaság zászlaja égre tör.
Párizs szent városok örök körét lezárja.
Szájról szájra, legendás híre száll a világba.
Párizs szökken, vadállat, amely szemével öl.

Németnek vallani magunkat majd nehéz lesz,
nem vonzódni a franciaföldi széphez,
Párizshoz, mely, mint gyermekálmunk, visszatér.
Ahol élünk, hideg, derékszögű a tér.

[fordította Nemes Nagy Ágnes]

Vlagyimir Majakovszkij: A hegedű vőlegénye

A hegedű izgatottan zengett
magánkívül, rimánkodón
sírásba csuklott hirtelen
s úgy zokogott
akár egy gyermek.
A nagydob beléremegett:
"Nyugodj már, nyugodj már, nyugodj már!"
s nem bírta tovább hallgatni
- hogy jajgat a lélek a vonón
kisurrant a fénylő utcára
s elment.
A zenekar csak bámulta
megdermedve,
a hegedű magát hogy tépi-tépdesi,
se szöveg,
se ütem
s egy libuska cintányér
valahol
ezt pityegte:
"Hát ez meg mi?"
"Ez is zene?"
És amikor a bombardon
a réztorkú,
a verejtékes
rámordult:
"Csönd!
Te buta!
Te csupa takony!"
én felálltam
és tántorogva léptem át a kottákon
az ijedten hajló állványokon
s csak ennyit tudtam kiáltani:
"Isten!"
s a hegedűt összeöleltem:
"Hegedű, szerelmem! Láthatod,
de egyformák vagyunk mi ketten:
én is épp így
ordítozok,
de bizonyítani - semmit sem tudok!"
A zenészek nagyot röhögtek:
"Jól belepistult!
Szeretőt talált!
A nagy-okos!"
De én - fütyülök rájuk!
Tudom - mit tegyek:
"Hegedű, kedves!
Éljünk mi együtt!
Hozzám jössz hát?
Nos?"

[fordította Tamkó Sirató Károly]

Kormos István: Vonszolnak piros delfinek

vonszolnak piros delfinek koromtengeren éjszaka
partra kicsapnak az a part szívem leomlott partfala
álmaim-rakta házadig onnan vakon is elmegyek
de kapud nyitott-kés-kapu ablakon küldő fényjelek
s kezek kezek kezek kezek küldő kezek taszítanak
hangtalan hang eresszelek hangtalan hang elhagyjalak
gyerekkorodba nem hagyod magadat visszarántani
vergődnek csak homlokodon kérlelő szavam szárnyai
szemed nem-lehet-fényei elmondják ami mondhatatlan
hogy nem leszel hogy nem leszek kerékbetört nevetés csattan
jövőnk a halvaszületett koromtengereken libeg
felfalják piros lovaim kik vonszoltak a delfinek
egy árva kutyaugatás nem engem szólít nevemen
fenn salétromos menny ragyog hűvösen lehajtom fejem
cella-magány jön hallgatok ki voltam istenek fia
alámerül Atlantiszom Párizs Marlotte Normandia

Oravecz Imre: Az erdészet föltámasztása

hajnalodik,
harmat csillog a léckerítésen,

fölkel a felesége mellől,
csöndben fölöltözik,
és távcsővel, botszékkel,
puskával, tölténnyel,
bárcával, jelzőbaltával fölszerelve
világosszínű nyári egyenruhában kilép a kiskapun,
és szemlére indul az erdész,

hamar letér a kitaposott gyalogútról,
átvág egy levegős nyiladékon,
és a sűrűben folytatja útját,

időnként megáll, és körülnéz,
figyeli a fákban a növekedést,
figyeli a korhadást magában,

megkeresi és szétrugdossa a vadorzók csapdáit,
de gondosan kikerüli az ehető gombákat és gyógynövényeket,

néha talál egy-egy tisztást az életében,
kisimítja rajta a mohát, ahol meggyűrődött,
fölállítja rajta a füvet, ahol lefeküdt,
de ez egyre ritkábban esik meg vele,

keresztez egy friss vágást,
és szavak nyomulnak a tudatába:
dorong, rönk, tuskó, forgács,
de kitessékeli őket,
és helyet csinál néhány fiatal csemetefanévnek,
aztán továbbmegy,

egyenként elaltatja a baglyokat,
és sorban fölkölti a vaddisznókat, szarvasokat, nyulakat és rigókat,
és kidörzsöli a szemükből az álmot,

és visszatér az erdészházhoz,
előveszi a mellényzsebből az óráját,
rápillant, és fakereskedők, napszámosok és rőzseszedők jelenlétében
megnyitja az erdei napot

Fodor Ákos: (Ugyanaz

mikor a papírszelettel, késpengével,
megnyálazott ujjal, vagy egyéb,
műgondot és rögtönzést szerencsés
arányban egyesítő módon begyűjtött
hamuhengerkét, hamulepényt, hamupillangót,
pormacskát, holt-hajszálhektakombát,
virág- és grafitporkupacot
úgy ejtem, fújom, kenem, csapom
a - nem épp üres - hamutartóba, hogy
annak tartalma riadt verébcsapatként
szétrebben, hogy tágabb körben leüljön:
az méltó díja íly fáradozásaimnak)

Jannisz Ritszosz: Papírszeletek (részlet)

Bezárt ez a kávéház is
bezár az is
amaz is.
Csak a motorbiciklik
éles reflektora fénylik
az éj kellős közepén.
Az álom szűkebb
mint a cella.

[fordította Képes Géza]