Weöres Sándor: Hazafelé

Elég volt a világból
a négy falból
a túlközeli csillagokból
a nyúzott disznóhúsból
a másokat ért méltatlanságból
hazamegyek apámhoz anyámhoz
a koporsóba

Henri Michaux: Ellen!

Tervezek számotokra várost csupa rongyból, én!
Tervezek számotokra cement nélkül
Oly építményt, hogy le nem rontjátok soha,
Valami tajtékzó természetesség
Tartja és duzzasztja, és majd az orrotok alá üvölt,
A ti dermedt orrotok alá, valamennyi Panthenon és Athén,
Művészet és Ming.

Füsttel, feloldott köddel
És a dob-irha dörejével
Tipró és hatalmas erődöket alapozok számotokra,
Erődöket, merő mozgásból és rázkódásból,
Ellene többezer éves rendetek és geometriátok
Összerogy ostobasággá és zagyvasággá és értelmetlen homokká-

Kong! Kong! Kong a lélekharang mindnyájatoknak,
a semmi az élők felett!
Igen! Én hiszem Istent! Ámbár ő nem tud erről!
A hit sose-vásó talp a sose-haladónak.
Nem is jelkép, csak semmiség; ellene, ellene,
Ellene szegülök, és megtömlek döglött ebekkel,
Tonnaszám, értitek, tonnaszám kiszakítom mindazt, amit ti
grammokban sem adtatok nekem.

A kígyó mérge az ő társa,
Hű és ő becsüli valódi értéke szerint,
Testvérek, átkozott testvéreim, kövessetek bizalommal.
A farkasfog nem hagyja el a farkast.
A bárány húsa hagyja el.

A sötétben világosan látunk, testvéreim.
Az útvesztőben egyenes út
te diadalmad, te kínzó, folyató, tört fazék?
Csikorgó emelőcsiga, majd megérzed kifeszített kötélzetét a
négy világnak!
Hogy foglak én szétdarabolni!

[fordította Weöres Sándor]

Ady Endre: Kis női csukák

Most elbocsátlak, kis női csukák.

Falánk szátokkal hogy bánni nem tudtam,
Nem leszek most már továbbat az útban:
Vizek vannak, ússzatok vizeken.

Nehéz halfogás volt ez a pár év itt,
Mert minden asszony
Egy szalasztott leányságnyit vénít
Önmagán és kiszemelt férfián.
Hajh: női csukák, ússzatok, faljatok.

Nekem már mindegy, elbocsátalak,
Te utolsó is, legkisebb szívemnek,
Képzelt arany-hal, kis senki leány.
Várnak a hozzád-méltó halak
S falánk szádon talán megpihennek
Más áldozatok.

Most elbocsátlak, kis női csukák.

József Attila: A csoda

Kár volna magamat eladnom
Célért, eszméért, okért, hitért.
Hogy magyarázzam az eget másoknak.
Eladni magamat semmiért.

Te vén szilvafa, ugye, igazam van?
Te tudod, te százesztendőt éltél!...
S akkor sikított, elbőgte magát
A kert mellett egy vén acéltehén.

Nem is acél volt, hanem drágakő.
Pálmaág-farkkal. Ott kinyúlt szegény.
Tele gyerekekkel
Kőrhinta forgott búgva, vidáman,
Szarvai hegyén.

És sírt és sírt, csak sírt, míg meg nem halt,
Késnyelek hullottak pengétlenül
A szemeibül.
- Ó, mennyi dinamit lakik
Én élve síró szemeimben! -
A föld egyszerre elszaladt alólunk
És elszaladt alólunk minden;
Ég, csók, tűz, magam s a semmi.
A tehén lángszőre szintén elszaladt,
Aztán visszajött
S a homlokomon kezdett énekelni.

Fehér vízben hevertünk egymás mellett,
Szivemben ő s az ő szivében én.
Hátulról keresztülnéztem magamon
S úgy láttam, hogy bennem él tovább
A tehén.
S tele gyerekekkel
Kőrhinták forogtak vidáman
Szarvai hegyén.
Nem szúrt vele, csak fölemelte.
Arrabökött, amerre elszaladtunk
A föld, az ég, a tűz, a semmi s én

S én szégyenverten lopózkodtam arra,
Hogy embertszülő tüzet énekeljek
Örökké, újra
Jeges, havas
Ismeretlen hegyek tetején.

Jehúdá Ámíháj: Fák nélkül

Fák nélkül vándorolnak
a levelek,
test nélkül bolyong a vér
távol a vérerektől
s alvad meg minden útján.
És a szavak pedig elbitangolnak
a szájtól,
új szájra sóvárogva.
Meg kell végre gyógyítani a földet
a történelemtől
és a köveknek pihenniük kell,
még annak az egynek is,
amely Góliát életét kioltotta.

A lelkem
pajta volt,
templommá szentelték,
majd ismét elnéptelenedett.

De jómagam, mint földmérő,
fekete és fehér karóként
kihegyezett reményeket verek a földbe,
az előttem elterülő, magányos síkságon.

[fordította Csoóri Sándor]

Füst Milán: Motetta

Oh hol találok majd nyugalmat?
Senki se tudja,
Mit hordok?
S mikor az utcán járok,
Magamba' mit morgok.
Se hitem, se nyugalmam,
Nem szeretek itt lenni
S magamba' forgok.
Nem hiszek a kinyilatkoztatásban
S hogy így néz ki megváltása után mind e nagy világ, -
Hadd danolok a megaláztatásban:
Minden gondolatom, mint az ótvar
És átok minden emlékem és nyomoruság.
Sós a vérem a keserüségtől
Csak a veszett kutya lehet az én rokonom
S az árok széle ékes, szép honom, -
Ez lesz a vége, látom.
Oh nincs e földön egy barátom......
S ami sistereg, a dögletes
Istennyilával barátkozom.

Eliseo Diego: Delelőn a nap

1 | Üvöltő fénylavinába temetve áll az apám.
Szikrazápor, nem, eszelős hózuhatag dől
a pár foknyi lépcsőcskére, melyet alázatos gőgjében
ő tervezett valamikor, miközben égő
szilánkok képében röpdösnek a pálmatörzsek.
Milyen vakítóan parázslik a ruhája,
és milyen mély lyukak perzselődnek az arcába, hogy átjárják és
a boldogság tüzébe vesszenek, mert az lobog itt, de úgy, de úgy,
hogy mellette semmi a tervek megvalósítása, semmi apámnak
a fényben felmagasló szilaj termete.

2 | Tizenegy hőségre jár, pont tizenegy életet üt.
Apám biztosan elfelejt mindent,
hogy mi lesz ebédre, hogy mi dolga hétfőn, hogy honnan
jött meg egy perce, és hogy hova megy délután. Most
egyszerűen csak beszélget valakivel, aki a fény
körén kívül rejtőzik - és elvész a félhomályban,
mely lassan roncsolni kezdi
a kő ártatlan partjait. Hangja
- a rejtőzködőé - sötét mormolás, zavaros,
mint az ugyancsak rejtett vizek dadogása, vagy a telhetetlen
éjszakában rovarok miriádjai által keltett zümmögés.

3 | Végül aztán a dolgok összeomlanak. Túl
az áttetsző tűzlapocskán, az apámon,
a lehető legkomolyabb Peerless - a huszas évek
legmegbízhatóbb és legfalánkabb gépe - lehányja vasalásait,
mintha egy marék homokot szórnának a levegőbe. És együtt süllyed el
a méltóságos szalmaszivar meg a fehér lenvászon meg a kerti készlet
fakalapácsa meg a hihetetlenül mulatságos borítékok, minden,
ami a világ sója volt. Puha árnyék pihéi havaznak
a másik,
a visszaidézhetetlenül puha árnyra.

4 | Hamupelyhesen, lélegzet után kapkodva,
amaz év parányi tollként szállongó állványait köhögve föl,
és fuldokolva a gép pihéitől, mind makacsabban
faggatódzom,
miféle sugarat ebédeltünk mi tizenegykor, és hova indultunk?
Apám biztosan tudja,
mondom magamban vigasztalásul, de ő már nem hallhat engem,
angyal vagy dervis módjára pörögve a fény őrületében
nem hall ő többé semmi mást, csak saját boldogsága
nevető vízözönének áradó zenéjét.

[fordította Orbán Ottó]