Csokits János: Három változat a télről

Jósjelek sötét alapon -
uszályos, szűzi fénygolyó,
arany szemével rámragyog,
nem értem mit mond, mit üzen,
így vész el minden pillanat,
tündöklő, bíbor lüktetés,
aztán csontomra hág a tél.

Cirógass égő gondolat,
angyalszáj, csöndes lobogás,
ringass el barna félhomály,
rezeda csókja, őszi tűz:
országot rajzol a remény.

*

Jégözön ömlik szerteszét,
utunkra dől az éjszaka,
ahol mező volt, nincs remény:
noé szerencsés magvai
iszapba fagyva alszanak -
testvérek, bolygó véreim:
anyánk ezüstbe öltözött!

Cikázó gáz- és tűzvarázs:
a kő, a tenger lángra gyúl,
rügyezve nő a rémület,
riadt madárszem, űrhajók -
oszló gyönyörbe olvadunk.

*

Jajszó a semmi hőfokán -
udvar végében hófehér
akácfa kristály bütykei
narancsos fényben izzanak:
ígéret? inger? vagy talán
tétova lelkem lángol így
a sejtek foszló partja közt?

Ciklámen-, céklaszínű ég
alvó, tán alvadó vizén,
romlás tükrében láthatom:
reményem vásott gyöngyei
oldódó égen hunynak el.

Thomas Bernhard: Eztán majd az erdőbe megyek

Eztán majd az erdőbe megyek,
a városokat eltemetem, s a melankólia késével
megfékezem az éjt.
Úrnapján a réteken át megyek majd,
s arcom a fűbe szorítom,
és ujjamat a föld torkába dugom.
De éjszaka tűz és só nélkül
térdepelek majd
kihalt hajlékom kövein,
keresve apámat -
A tehenek tőgyénél fülelek majd s hallgatom
a tejjel teli csöbrök susogását.

[fordította Erdélyi Z. János]

Utassy József: Szemed égboltja alatt

Szemed égboltja alatt

hallgatok:

hol nap süt rám,

hol meg a hold ragyog.

Nagy albatrosz-szemöldököd

lassan

legyezi a tengert

a magasban.

Így látlak én.

Így szeretlek.

Kéken!

Feleségem,

édes feleségem.

Ágh István: Egyszerre a köd

Egyszerre a köd, akár a sajgás

beleköltözik lábamba, áthűti,

összehúzza, elnehezíti, kóróvirágok,

utszéli Krisztusok fejét

rohasztja belém, valahonnan

a távoli szabad terek felől,

jaj, tudom én, egy ismeretlen

pillanatra időzített, mától

figyelem vándorlását a húsban,

elképzelem lebegését a hártyák

között, ahogy átszivárog a csontok

tulsó oldalára, s visszakúszik,

helyet keres rövid nyugvásra,

leveleket ragaszt egymáshoz, utjában

savak tűhegye karcol szívemig,

megnő kormos hordalékával, üszög

utána, egy félbemaradt építkezés

minden szenny-kátrány-forgács-

mész-fröccsenése,

csupán a megengedő mód, a nézhetem,

az ihatom nyakamat behúzva, de nem

állíthatom, foszlat- és űzhetem,

s egyszer a kijelentő mód, akár a

novemberi nyárfa vázammá válok én is,

csak ez a köd püffeszt föl, a halálom,

ordas, vaddisznócsorda leple,

ágyamnak hazudja magát, pedig belefullaszt,

megdolgoztat, de nem tudom kinek,

valami felém nyúló válltalannak,

nincs fej odább, sűrüjét

szerelem bimbója üti át, s visszahervad

külön, külön, külön, s fölmagasúl

a köd-öl, a köd-szem, ködtornyomnak,

karnyujtásra sem tudhatom, ki van,

köde a hangnak, kutyaugatás.

Csokits János: Haladás

Megindul rovarlábakon.

Fekete tojásteste

fölperzselt falvak és

városok üszkös tornyai közt

mozdul előre. Útját

romló vetések és

füstölgő mezők szegélyezik.

Neve nincs.

Páncélja győzhetetlen.

Lüktető potroháról

nyolc pár kocsonyás napraforgó,

nyolc pár kegyetlen

madárszem figyel.

Csápjának acélzászlói

rezgő, huzalos ciripeléssel

eleven húst kutatnak

a rétség leplei közt.

Mentében meg-megáll,

ennie kell,

csőréből kénes váladék csorog.

Ímhol a teremtés koronája!

Régen holt fajok porában lépdel,

vele valósul meg az álmodott ország,

véréből sarjad a boldogok birodalma.

Megy. Akár a minden csillagait,

a vonzás hatalma hajtja.

Erővel jár: a Törvény

varázsát érzi magában.

Övé a Föld!

Sívó, panaszos fütyüléssel

szólítja párját,

ám az nem mozdul.

Fészke fölött áll:

őrzi aranyzöld tojásait.

Nagy László: Kívül nap süt

Kívül nap süt, ágak kigyúlnak,

égre meresztett gyűrűs ujjak,

most esküsznek életre, gyümölcsre,

hó hull,

virágpor zúdul,

őrült szélben keveredik össze.

Nem olvasztok neked havat,

hogy abba mosd barna hajad,

nem hajolsz le szivárványos gőzbe.

Nyakadat se borotválom,

attól félek, hogy levágom:

Jaj nekem,

jaj nekünk,

belehalunk, mert nem szeretünk,

elvérzik örökre minden álom,

örökké fenn bolyong nagy magányod

s elvetemült fekete árvaságom.

Sárándi József: Holtpontok sorsvonalán

Várakoztatni annyi

mint éhessé tenni valakit

lényünk iránt

tartalékosnak lenni

egy remélt újabb

szerelmi háború előtt

Gyűlölöm a köztes békeidőket

a szenvedély holtpontjaiból

húzott sorsvonalat

Szétverném e szörnyű

egyenes tervezőjét

ha nem emelnék

magamra is kezet