Kemény István: Eladtam magam

Nem gonoszak az erők, amiknek

a szolgálatába léptem, csak ostobák,

ostobák is, de főleg vakok.

Nem is olyan ostobák,

inkább csak kuszák, kuszák.

Kibogozhatatlanok és végzetesek

talán. Rosszak is, mert az

elkerülhetetlen, és jók is talán.

Talán. Az erők, amiknek

a szolgálatában állok,

rosszak is, de jók is talán.

A komp, amire felszálltam,

mindenesetre a jó oldalt

hagyta el, de a túlpart sem egészen

a rossz. A pénz,

amin a jegyemet vettem, és

ami legalább a közönyből kiránt,

az ördögé volt, csak aztán

lett az enyém, de máris a révészé.

Összegezve: az ördögé volt ugyan,

de nem volt végzetesen sokáig

az enyém.

A munkám sem gonosz. Talán

csak butít. Butítok, vakabbá teszek

vele másokat. De lehet, hogy boldogabbá.

Sorsokba alig nyúlok. A lelkem meg

megmaradt. Nem is kellett. A lélek

úgyis eladhatatlan. A lélek

utolsónak hagyja el. Mindent

összevetve: végzetes

erők szolgálatába léptem,

büntetéstől félek, eladtam magam.

Megértelek, ha kerülsz, mint a pestisest.

És ha megértesz, akkor is megértelek.

Nem ígérhetek mást, mint hogy

egyet nem mondok ki soha:

bocs, ilyen a világ.

Babits Mihály: Festett cél, puszta semmi

Nem tudok kavarogni s nagyra menni,

mint a vidám dúshomlokú fiúk:

érzem, hogy festett céljuk puszta semmi

s a nagy dicsőség álmai hiúk.

Érzem, hogy legjobb resten elpihenni

s nincsen tovább már törekedni út:

rosszkor születtünk s nincs mód újralenni,

nekünk csupán az élet csontja jut.

És mégis egyre futok, egyre vágyom

s valamit keresek még e világon,

mit nem fogok meglelni sohasem.

A régi vágyat, régi ifjuságot,

a régesrégen elhervadt virágot

s leszüretelt gyümölcsöt keresem.

Jékely Zoltán: Gyermekek esti imája

Anyuska, vajjon hol maradt a macskánk,

szegény miért nem jöhetett haza?

Észre se vettük, ismét úgy szakadt ránk

ez a rémséges korom éjszaka.

Vajjon be vannak zárva a galambok?

Félek, ma éjjel rájuk tör a rém.

Ha, ha! fütyülnek a hegy tetején

a diákok, akiket a labancok

régen, Miriszlónál lekaszaboltak.

Ha, ha! vonyít régi házunk előtt

a nagy kutya, kit a pásztor lelőtt,

mert éjfélkor megugatta a holdat.

Anyuska, ma vigyázz, ne nézz tükörbe!

ha az idő már éjfél fele jár.

Kilép belőle egy gyöngyház halál,

ölbe kap s usgyé, visz a földbe,

hiába instálnád őt, hogy halasszon.

S mi történik azután énvelem

ezen a denevéres éjjelen?

Már elindult értem a Néma Asszony,

hogy elraboljon messzi putrijába,

lefürészelje ott a nyelvemet,

hogy sose mondhassam ki nevedet

s ruháimat ráadja vak fiára.

S mi lesz, ha jön, kit kővel hajigáltam,

mi lesz, ha jön a félkaru cigány?

Lobog hátán a rossz rongykacagány,

melynek üres félujját megcibáltam.

Jön már, rámtérdel s karom kifacsarja,

nem lesz többé enyém szegény kezem;

döglött kutyák közt, sintértelepen

a húst lemarják róla majd a varjak.

S jön a nagy gyík, melynek a kert tövében

szőlőkaróval farkát leütöttem,

jönnek reám a gyíkok feldühödten

s utolsó cseppig kiszívják a vérem.

Jönnek, jönnek, elevenek és holtak,

hogy megfizessek nappalom miatt.

Anyuska, védd meg tőlük a fiad,

a kicsilámpát ma nehogy eloltsad!

Kassák Lajos: A körön belül

Hetvenkét éves lettem.

Gondoljátok meg

egy szerény mezővároska fia

se bú se bá elindul világgá

hogy rendet teremtsen a

látható és láthatatlan dolgok között

mivel semmit sem talált helyénvalónak.

Gyalog kocsin vonaton

iparkodtam a cél felé

amit nem ismertem.

Az ártatlan lélek első nagy kalandja

s íme zsákomba raktam

mindazt amivel találkoztam

eget és földet szellő susogását

verseim sorait szegénységem hideglázát

szeretőim szép szemének fényét.

Hetvenkét éves lettem

és ma sem vagyok más

mint aki voltam.

Semmi sem elégít ki

semmit sem találok a helyén.

Lám hát a nagy kaland még nem fejeződött be

de már nem loholok erre-arra

fejetlenül.

A csukott ablak mögött ülök

mint ha kicsit fáradt lennék.

Sokat cigarettázom

s arra a lányra gondolok aki gyerekkoromban

a szederfa alatt ült

kék gombokat hímzett

fehér vászon terítőre.

Tandori Dezső: Az eltávolodás

A visszatérést előkészítő

eltávolodás…! Nem jelenti azt, hogy

bármihez is, így, kevésbé ragaszkodj,

csak azt, talán: „Lesz még” idő; idő,

mely egyelőre nem képzelhető,

de hogy épp ezért nem szabad föladnod,

épp ezért hagyd ott, egyelőre hagyd ott,

bízd magad lazán manőverező

nem-is-tudod-miféle közegedre.

És várd, hogy… egyelőre várd, hogy „egyre” –

már ez is sok; persze, hogy egyre „mi”:

jó volna tudnod. Annyit legalább,

hogy jóra-e vagy rosszra fogy a táv.

(Mégis; csak így tudsz végig-kezdeni.)

Tandori Dezső: Georges Brassens Villonnak ajánlja – de ha netán sokallaná, a biztonság kedvéért megírom én

Még nem sokallhattam, hogy megszülettem,

még azt higgyék, hogy magam kelletem,

még egy-két évet így elédelegtem,

még jókat szánkáztam a serblimen,

még nem tartott igényt rám senki sem,

még szívesen mentem látogatóba,

még nem mondtam, amit bizony azóta:

„Találkozunk a temetésemen.”

Majd rájöttem, hogy ezt meg azt szeretnem

illik, kell, jó, így-a-természetem,

majd arra is, hogy erre törekednem

illik (kell, jó, elismételhetem),

majd nem tartott igényt rám senki sem,

bár szívesen mentem látogatóba,

majdnem mondtam, amit bizony azóta:

„Találkozunk a temetésemen.”

És bizony mondom, gondolkodni kezdtem,

és sokszor sokalltam a helyzetem,

és nem tapasztaltam ki, ha szereztem,

és keveselltem így-is-elegem,

mégsem mondhatta rólam senki sem

hogy nem megyek hozzá látogatóba,

nem hallhatták, amit bizony azóta:

„Találkozunk a temetésemen.”

De lám, előny, ha kérgemet növesztem;

de-mi-alatta, így, hogy ismerem;

de gömb helyett léssz szeglet egy gerezden;

de Istenem!-ből lesz Hát istenem…

de nem tudhatta rólam senki sem,

mikor-hová megyek látogatóba!

bár tudhatták, amit én is azóta:

„Találkozunk a temetésemen.”

Bár tudhatták, mind, mégse mondta egy sem,

magamnak kellett rájönnöm, nekem,

bár fontosabbakon manővereztem,

s velük vegyest nem bármi lényeken,

bár nem igen tagadta senki sem,

hogy mért-vagyunk-hol, kit-látogatóba,

tagadhatatlan csalódás azóta:

„Találkozunk a temetésemen.”

Most itt ülök, elmém levét eresztem,

most itt ül alattam az ülepem,

most itt ülök, mert ideülepedtem,

most itt ülök, még-csak-lent-büdösen,

de azt meg nem úszhatja senki sem,

akárhova járjon látogatóba;

„szagát vették – csak büdösebb azóta”

(találkozunk a temetésemen).

Sehogy se akarózik befejeznem!

Sehogy se adódik oly hitelem,

hogy amit belém-kezdtek, berekesszem…

S kis barátaimat hitegetem:

Hogy nem kívánja ugyan senki sem,

hogy hozzá… innen… mi… látogatóba…

Sehogy se mondhatom tehát azóta:

„                                             .”

S ez csak közbülső variációja

valaminek, jelzem is rímesen;

tudom, mikor-mit rábízunk ha szóra:

közjáték, dibdáb Mindig-és-Sosem.

Csak az nem dibdábság, ami megóvna,

hogy ordítozzam egyszer rémesen!

Minek menjek, közben, látogatóba?

Találkozunk a temetésemen.

Tandori Dezső: Koporsókészítés; forgács kutyán

(Metamorfózis)

Borért a szomszédba jártunk (az asztalosműhely

házából), ilyenkor elhaladtunk az asztalosműhely

ajtaja előtt, kutya hevert az asztalosműhely

küszöbén, és lassan betemette az asztalosműhely

némely forgácsa. Ez volt az asztalosműhely,

amely fölött szobát béreltünk. Az asztalosműhely

zaja felhallatszott, nem is örültünk az asztalosműhely

közelségének végül. Zsúfolt volt az asztalosműhely,

és utolsó nyáron itt, az asztalosműhely

tulajdonosainál rendeltek egy koporsót. Az asztalosműhely

zajait nem tudtuk megkülönböztetni; az asztalosműhely

legkülönbözőbb feladatai ugyanolyan, „asztalosműhely

zajt” jelentettek számunkra. A koporsó, az asztalosműhely

búcsúterméke (tőlünk búcsúzott így ez az asztalosműhely)

egy jó ismerősünké volt a faluban. Több asztalosműhely

is volt a faluban, de nekünk csak az asztalosműhely

gazdái voltak ismerőseink, meg a cipész, akinek az asztalosműhely

villanyfűrészével vágták a deszkákat. Az asztalosműhely

küszöbén ott hevert a kutya, beborította, fülig, az asztalosműhely

forgácsa, borért mentünk, a szomszédba, az asztalosműhely

előtt egy alkalommal így utoljára haladtunk el. Láttuk –