Az éjfél néma volt, sötét. – S aki a vén romok közt üldögélt – a vén, komoly – fülesbagoly – a messzeségből megszólított, oly – hívón-rívón – mint az ítélet trombitája. – Szája – az igazat hirdette. Én – az elbizakodottság szőnyegén – lelkem – erős figyelmével figyeltem – szavát, – mely harsogott a messzeségen át. – A bús romok – konok – magános remetéje – a néma éjbe – belekiáltott – s két szeme égett, mint a zsarátnok:
„Te, ki figyelsz a messzeségen át – te jó barát – hűségben és ragaszkodásban – testvérem, útitársam – ne hidd el azt, amit fecsegve – füledbe csiripel a fecske. – Az ő útját ne járd! – Kárt – vallasz. Ami néki hasznos, néked árt. – Ő fészket épít az eresz alatt – itt egy falat – ott egy falat, – minduntalan akad számára morzsa, – jó a sorsa, – ha nagy kalandokat nem is mer – gondot nem ismer – van minden időben – ebédje, vacsorája bőven – mindegy neki tavasz, nyár, ősz, tél: – emberek közt él! – És éppen ez a baj. – Gyötri a lárma, kínozza a zaj – az ember szörnyű lármája, zaja – zsivaja, – van ennél átkozottabb nyavalya? – Hallja, a bőség asztala mellett – duzzasztva bendőt, düllesztve mellet – habzsolva kéjét eszem-iszomnak – hogy karattyolnak – hogy zakatolnak – míg beleolvad a mába a holnap. – Engem – ne keress a tömegben – én a sokakkal el nem vegyülök – előlük elmenekülök – magamban ülök. – Ki mindig ott van, hol a többi – képüket magára ölti – odasodródva a tömeghez – ő maga is tömeg lesz, – lelke odalapul a többiéhez – és mert velük van, velük érez. – Vállalja azt, mit meg sem ért – egy perc! és felelős a többiért. – Elébb a vízcsepp – aztán a tíz csepp – és hova – tova – már visz – az árvíz. – Az örömet ne ott keresd – hol dáridót kínál az est – ahol világos – és virágos – minden ablak. – Ne ott keresd, hol Sátán hegedül – élj egyedül, – maradj magadnak! – Boldogság van – a magányban. – Mély – csöndjétől ne félj, – szívedbe békességet önt – ez a csönd – az áhítat – szűz harmatával átitat – s mint az ágy az álmost, éhezőt az asztal – megvigasztal.”
„Nézz rám! – Kövesd a példám! – Távol – a forrongó világ zajától – a csörtetéstől – a törtetéstől – a kalamáristól, a késtől – a gonoszoktól, irigyektől – a megszegett frigyektől – távol – baráttól, cimborától – az élősditől és a resttől – a telepektől és a telepestől – a hazugtól, tolakodótól – távol a fölösleges szótól – a rossztól, a jótól – magányos lélek – magamban élek. – Feléjük se nézek. – Ez a kusza fészek – palotább nékem, mint lakóhelyük, – asztalhoz nem ülök velük, – a tévelygő bolondok – vad gyülekezetében nem tolongok. – De szeretem a romokat – hűvös ölükben hűvös csönd fogad – és szeretem a csillagok alatt – a leomlott falat – tövében a rögöt – mohlepte sánc mögött – az őszi levelet, a sárba hulltat, – a Múltat. – Örök – hazám a rög. – Az élet rövid. – Tűnő perceid – gyér sokasága hamar elfogy – ne feledd, hogy – messze a tegnap – a ma csak egy nap – ki tudja, hogy utána jön-e még egy – az élő a halál felé megy. – Keresd – szeresd – a magányt – ha senkid sincs, senki se bánt – sose bánd – hogy az ágyad durva gyékény – csak tudj pihenni rajta békén.”
„Nézd a világot! – Látod – amit én régóta látok? – A nagy dicsőség, a siker, fény – a teli erszény – ma kincs – holnap nyoma sincs. – A paloták, a várak, templomok – holnap romok – elnyeli őket tenger és homok. – Ma itt vagy, – de életed elrohan, itt hagy, – míg itt van – érd be azzal, amid van. – Ne vágyakozz különbre, többre, másra – bővebb szüretre, dúsabb aratásra – egy maroknyi kása – akármilyen kevés – több, mint egy mázsa – reménykedés. – Hát ne kérj sokat – abból, amit az élet osztogat, – élj a kevéssel okosan, – takarékosan, – várandós asszony a holnap, – ki tudja, mit szül a holnap – a bölcs sosem siet, sosem fél – s türelmesebb a tűrő türelemnél. – Én láttam a roskatag – új házakat – a pislogásba csökkent fényeket – az egészségest, aki búsbeteg – emitt a meglopott tolvajt, amott – a koldus gazdagot, – láttam heverni szanaszét – az eljövendő romok tömegét, – az elpusztuló világot – és megéreztem mellette az áldott – másvilágot, – amelyben újra éled – s örök az élet. – Eltűnődtem – láttam, mulandó minden az időben – csak Ő nem. – Elhagytam akkor azt, akim volt – eldobtam akkor azt, amim volt – vagyonom, házam – másra ruháztam – és darócba – burkolózva – menekültem hozzád – Magányosság. – Agyamból elszállt a sötétség – a kétség, – az igazságra nyílt ki vak szemem. – Én Istenem, – ha nem tudom is, hogy Mi vagy – tudom, Ki vagy – én megtaláltalak, – te el ne hagyj! – Mutasd meg magad, – a szót szájamba te add, – hogy azt hirdessem csak, amit kegyelmed – kegyelmesen megenged.”
Ezt huhogta ott – a romok – között a bagoly. És én – ki eladdig a fecske fecsegésén – üdültem – s pajtásaimmal poharazva ültem – szavát fülembe és szívembe véstem. – Egy percig se késtem – mentem – fölkerekedtem, – égőn, didergőn – végigmentem az erdőn – ki a nagy éjbe – feléje. – Az út – végén a vállamról lehullt – gőgöm palástja, én bíborpalástom. – És mindörökre a porba elástam, – hogy helyette bölcsen – felöltsem – az alázatosság sötét – köntösét.
[fordította Heltai Jenő]
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése