Osztojkán Béla: Mint a pelikánok

(Bari Károlynak)

Mikor már nem ad sem a tenger
sem a föld sem az erdő mélye
elég eledelt, majd úgy halunk mi meg
mint a pelikánok a nagy éhínség idején,
úgy halunk mi meg, hogy végső akarásunk
utolsó szomorúságaként saját begyünket
tépjük majd fel, repedtszájú bajtársaink
csillapíthatatlan éhségére, úgy halunk
mi meg, hogy apró darabokban lassanként
etetjük föl önmagunkat, mint a pelikánok
kikre rádermedt a dzsungel, s csak az marad
miutánunk, amit akkor nagyfájdalmunkban,
mint a pelikánok a tuhadt fülű éjszakába,
nagyon gyönyörűen, halálunkban eldaloltunk.