Aki nagyon jámboron…
Aki nagyon jó boron…
Aki nemzetszínlel
Aki avatottan avat fel
Aki hisz
Aki picit hisz
Aki hiszi-a-piszi
Aki kopaszt és tollaskodik
Aki kicsi de jó halakat fog
Aki hitvesileg mintaszerű
Aki csatacirkál
Aki nagybetűzget
Aki karénekel
Aki bekenőkefélget
Aki pocakot ereszt
Aki szemlesütve jár
Aki példásan szeleteli a sültcsirkét
Aki belül-kopasz fejjel lépked
Aki megáldja a kutyafalkát
Aki bokából tiszteleg
Aki talpra halott hí a haza
Aki szuronyt …gezz
Aki ágyút ad a gyerekeknek
Aki gyerekeket ad az ágyúknak
Aki száz lábbal kél át a vizeken
Aki nem téveszti össze az allegóriát a filagóriával
Aki megbotlik óriás két szárnyában ha lép
Aki álmában üvegcserepet dugdos a Kínai Nagy Fal tetejébe
Aki farkas-álarcot tesz fel báránypörköltevéshez
Aki tojást csór de nem meri megsütni
Aki négyezernyolcszáztíz méter Mont-Blanc-t, háromszáztíz méter Eiffel-tornyot s huszonöt centiméter mellbőséget mutat fel, méghozzá büszkén
Aki enyém az ország a hatalom és a dicsőség
Aki megy, fut, rohan és értünk bosszút áll, ezek meg sokan mások fennen bevonultak, nagy kavics-nyiszorgatás közepett, az Élysée-palotába, mind ott tipródott, ott tülekedett, mert maszkabállal egybekötött díszvacsora rendeztetett, s ki minek óhajtott öltözni, annak öltözhetett.
Emez itt borostyánból jópipa-arcot vágott magának, amaz angol-tengernagy-képpel feszít; volt ott bűzlabdacs-maszka, főosztály-fő, fejbeteg lábasjószág-fő, azafő-amiafazékban-fő, egypár Rouget de Lisle nemzeti himnuszszerző maskara, egypár mártír Szent Terézia és lábas-fejű, fejsajt- és fejadag-maszkák, itt-ott egy törzsfő, kútfő.
Némelyek, mulattatásként, angyali borjúkoponyát akasztottak a nyakukba, s szelíd-szomorú szempillájuk meg a fül-lukon kikandikáló édes moha-pamat miatt fel se tűntek senkinek.
Egy halálfej-mama kacagva mutatta árvalánynak álcázott csemetéjét a család régi diplomata-barátjának, aki a Hasfelmetsző Jack maszkját viselte.
Mindez igen édes-bájos-aranyos volt, és olyannyira ízlésesnek mondható, hogy midőn az Elnök Úr is megjelent, ritka-szép Kolombusz-Tojása-fővel a nyakában, méltán tört ki az ováció.
„Pofonegyszerű volt, pofonegyszerű igazán”, szól az Elnök Úr, asztalkendőjét kibontván, nos, ennyi elmeéllel párosult egyszerűség láttán egy részvevő sem uralkodhat megindultságán; krokodilmaszk papírmasé szemrésein igaz örömkönnyet perdít ki egy nagyiparos, egy másik, kisebb, az abroszt rágja, szépasszonyok a keblüket dörzsölgetik lágyan, s a lelkesedésbe belelovalt tengernagy rosszfelén hajtja fel pezsgőspoharát, foga elroppantja a kehely talpát, s ő, széke mellvédjébe kapaszkodván, átfúr bélrendszerével ott pusztul el a posztján, így fohászkodva: „Előbb a gyermeket a mentőcsónakba!”
Különös véletlen: a hajótöröttné ma délelőtt a komornája tanácsára hadiözvegynek öltözött, nagy keserű árkok a szájsarkába, apró szürke könnyzacskók a szemaljába.
Székére pattan s harsogva követeli az Elnök Úrtól a hadisegélyt, meg hogy a megboldogult tengeri mérőműszereiből néhányat ruhájára varrhasson, hadd mutassa az a pár műszer-elem, amit ő érez, nem mű-szerelem.
Ezután kissé lecsillapodva végighordozza magános-nő-tekintetét az asztalon, meglátja a hering-salátát, látja, hogy itt az alkalom, megrakja vele a tányérját, gépiesen, és persze, zokogva, hej elesett szerelmem, te remek ellentenger-mester, beh szeretted eme kellemesen erjesztett csemege-lebenyeket. Állj! A protokollfőnök szólt, hogy nem szabad tovább enni, beszélni fog az Elnök Úr, azt kell figyelni.
Az Elnök Úr felállt, betörte tojáshéjának a csúcsát a kanalával, hogy ne legyen annyira melege, olyan kibírhatatlan melege.
Beszélni kezd, s oly nagy a csend, hogy a légy röptét is hallani, sőt oly élesen hallani, hogy az Elnök Úr beszédét már nem is érteni, nagyon sajnálatos pedig, mert légyről beszélt, éppen a légyről, a légy vitathatatlanul hasznos szerepéről a különböző területeken s a gyarmati területeken különösen.
„…Ha légy nincs ugyanis, akkor nincs légycsapó, ha nincs légycsapó, akkor se algíri tartományfőnök, se konzul, se megtorlandó kihívások, se olajligetek, se Algéria, se kánikula, uraim, pedig a kánikula, az a kirándulók kábulata, etcetera, etcetera…”
Csakhogy ha a légy egyszer elunja magát, hát monológba kezd, légy vagy ne légy, s mivel a sok ásatag eset, a sok idétlen adat miatt elvész minden remény, hát önlábukkal véget vetnek életüknek, a plafon eleresztik s hullani kezdenek, bele a tányérba, az inggallérokba, mint a legyek, ahogy a nóta mondja.
„Az emberiség legnagyszerűbb vívmány a ló, mondja az Elnök Úr, s ha már mind kipusztult, én még akkor is az leszek.”
Véget ért a beszéd; mint neveletlen kamaszkézzel falhozvert, rohadt narancs leve, úgy loccsan elő a MARSEILLAISE hangtömege, s a csukaszürkével meg a rezes felhangokkal leöntött hallgatóság felugrik, vörös nyakkal és részegen, dobol bennük a Francia Történelem.
Mindenki áll, kivéve a Rouget de Lisle-fejű maszkát, aki merőn szorítja az asztal lapját, s azt gondolja, most vagy soha, meg hogyha meggondoljuk, nem is játszik oly hamisan a zongora, aztán szép lassan alábbhagy a zene, s a halálfej-maszkos anya keze előrenyúlik, előtuszkolja árvalány-álarcos leánykáját, az Elnök Úrig.
A gyermek megmarkolja a bokrétáját, nyitja a száját, elkezdi a mondókáját: „Mélyen tisztelt elnök úr…” Hanem az izgalom, a nagy meleg, a sok légy… elég az hozzá, meginog, előregurul, arccal a virágra, s állkapcája összeszorul, mint a kertészolló két szára.
A sérvkötő- meg a kelésfejű ember odarohan, a kicsikét azonnal elviszik, felboncolják és kitagadják, az anyja, aki ritka-malac rajzokat talált a gyermek táncrendjén, az tagadja ki, még csak gondolni sem mervén arra, hogy a rajzocskákat, akitől a papa állása függ, a család jó barátja, a diplomata firkálta volna a papírra.
A táncrendet ruhakivágásába rejti, de keblét felsérti a ceruzácskával, s akik most hosszan hullámzó rémsikolyát hallják, magukban nyilván meghatottan gondolják: lám ez az anya mivé lett, szeme láttára foszlott semmivé egy gyermekélet.
Büszke rá, hogy ő a társaság központja, elengedi hát magát, összeszedi s kiereszti a hangját, úgy énekli: „Hol vagy haj szerelmetes lányom Barbara akitől annyi füvecskét kapott a nyuszika és annyi nyuszikát a vipera?”
De az Elnök Úr, aki nyilván nem mai gyerek a gyermek-elvesztésben, csak int, s a zene felcsendül megint.
S aki szenet meg búzát eladni jött ide, szenet meg búzát ad el meg vízzel körülvett nagy szigeteket nagy autógumifákkal meg tetszetős kivitelű gépzongorákkal, hogy a sláger elnyomja kissé a bennszülöttek sikolyát, midőn a tréfás kedvű ültetvényesek ebéd után ismétlőfegyver-kipróbálásra térnek át.
A gyomrukban egy evőkanál nyugtatóorvossággal, a nadrágzsebükben három evőkanállal a költők teremről teremre járnak, s hogy zsákmányukat hazavihessék, műértő kedvvel bírálják meg az estélyt.
„Igazán kifogástalan, igazán remek rendezés”, mondja egyikük. Csakhogy a feltörő magnéziumfényben tetten érik a protokollfőnököt, amint éppen kávéskanalat forgat a parfé szívében.
„Nincs külön parfékanál, ostobaság, mondja a rendőrkapitány, eszközben nincs hiány, a fogorvosnak ott a fogója, a hordónak a maga dugója, az újszülötthöz ott a gólya, a motorhoz a kipufogója.”
Hanem egyszerre érzékdermesztő jelenet, egy meg nem hívott ember megjelent, egy emberfej van nála, XVI. Lajos feje, azt kiteszi csendesen az asztalra, az egyik kenyérkosárba. Borzalmas általános reszketés, a kocsonyában felcsörren a köröm, a nyúlpástétomban a sörét, a zsebben az aprópénz, a fogsorban az idegen anyag.
„Végünk van, lakatost fejeztünk le, sipítják a calais-i polgárok, nem királyt, még csak nem is grófot”, s lesiklanak a korláton, szürke ingben, mint a calais-i Szürkeorr-fok.
Rémület, zsivaj, kín, feszélyezettség, szellemvasút és ostromállapot, kinn pedig ott áll a díszruhás fekete-kéz, fehérkesztyűsen: az őrszem, aki egyszerre vérszemet kap, mert vért lát a járdán, poloskát talál az atilláján, baj van, gondolja, az én posztom a szélső, hajaj, gyerünk innen, ha még nem késő.
„Elhoztam volna szívesen, mondja mosolyogva az idegen, a fenséges család többi tagját is, állítólag a Kaukázus-pincében nyugszik, a Pigalle utcában, de a sírva-vigadó, szesz-árusító kozákság féltékeny kegyelettel függ halottain.
Nem vagyok Királykisasszony lovagja, sem Cagliostro, jövendőmondó üveggömböm sincs, kávéüledékből se jósolok. Hiányzik belőlem a próféták vattaszakálla. Szeretem, ha derűt fakaszthatok társaságomban, hát szóval tartom az ágyban fekvő betegeket, magánszámot nyújtok a szállítóknak, kimegyek a pompás idiótáknak hangszórózni a külső körutakra, s ma puszta véletlen, hogy idevetődöm a bensőséges szalonokba. Aki elsőnek azt mondja: bikkmakk, halálfia. Senki se szól, kár nem szólnia, tréfáltam.
Kell az a tréfa néha, kell az a jókedv, elvinném magukat egy kis városnézésre, de maguk félnek utazni, tudják, amit tudnak, a pisai torony ferde, s a ferdesége az embert meggyalázza, egy ferde pillantás a teraszon, s már be sem mennek a kávéházba.
Jól mulatnának pedig, mint Elnök Úr, ha megnézi a bányát, mint az álruhás nagyherceg, ha késelést lát, vagy mint mikor gyermekkorukban Állatkertben voltak megtekinteni az új gorillát.
Láthatták volna a sok lovatlan kóborlovagot, csengettyűtlen-leprást, inghíjas boldog-embert, amint kéjes-kínos mosollyal odafekszik a padra, persze csak néhány pillanatra, padon elidőzni tilos.
Láthatták volna, hogyan vet az ember keresztet az éjjeli menedékhelyen, hogy megkapja a priccset, s milyen tökéletesen pászol a szobához s benne a nyolcgyermekes családhoz a „nyolcszemélyes jászol”, s aki jól viselkedik, egy kis szerencsével még azt is végignézhette volna, hogyan kél fel az apa, mert jön a rohama, legkisebb kisdedén hogyan hal meg halkan a mama, hanyatt-homlok hogyan rohan szét a többi családtag, s hogy a nyomor csöbréből kimásszék, mekkora hévvel tör utat a bűn vödréhez magának.
Higgyék el, látni kell, igazán nagyszerű, hajnal-órán, amikor a Jó Pásztor hű juhait a vágóhídra vezeti, hajnal-órán, amikor a kedvenc kapatosan hazatér a jó-családba, ahonnan este elment, hajnal-órán, mikor a hálóteremre az unalom rátelepszik s a tanuló ágyszomszédjához fekszik, hajnal-órán, mikor a fekvőketrecben elnyúlt ember keltőórája mindjárt rárebben a beállított órára .
Lám csak, ott fekszik, hallga, mint horkol, alszik és álmodik, azt álmodj, hogy elutazik, azt álmodja, hogy minden a legnagyobb rendben, ablak mellett az ülés, légvonat nincsen, csakhogy a vasúti váltó átvált az óracsengőre, emberünk gépiesen felkél, lép egyet, lavorba mártja fejét, jegesvizes lavorba, télen; nyáron mocsárszagot-hagyóba.
Lám csak, hogyan iparkodik, gyorsan tejeskávét iszik, gyorsan bent van a gyárban, máris dolgozik, csak bizony még most is alszik, az ébresztőóra túl halkan szólt, a kávé túl gyenge volt, még álmodik, azt álmodja, hogy elutazik, ablak-ülése van megint, a kocsiajtó most kihajol és kiesik, egy kertbe esett, egy sírba hullott, felébred s velőtrázó sikoltást hallat, két ujja odalett, leharapta a gép, minek álmodozik, aki ébren-álmodozik, olyannal nyilván minden megesik.
Vagy inkább mondjuk azt: nem is oly gyakran esik meg az ilyesmi, egy fecske nem csinál nyarat, nyilván ha reng a föld Új-Guineában, attól még áll a szőlőtőke Franciában, továbbérnek a sajtok, a borok, továbbperdül a kocka, a föld továbbforog.
De hát mit törjék ilyesmin a fejüket; maguknak most csak az a dolguk: nézni, figyelni, szép lassan beleszokni, hogy aztán ne legyen meglepetés, ha felnyög a biliárdgolyó az asztalon, amikor érte jön a sok valódi elefánt egy napon.
Mert az-az alig élő fő, melyet a holt karton alatt fintorgattok, kitanult, rugórajáró arcizmokkal, sápadt-fehéren a fura maszk alatt, az egyszer csak egy perc alatt bólint egyet s fűrészporba hull, és akkor hiába ráznátok már, nem-nem, vadul.
Ha nem veled esik meg, majd megesik valamelyikőtökkel, mert csak ismeritek a farkas-bárány meséteket, van ott agyi-étkészlet bőven.
Tréfálkozom, d tudjátok-e, ahogy mondani szokták, néha elég egy semmiség, az is új irányt szabhat a dolgok menetének. Egy csipetnyi robbanógyapot a gyengélkedő uralkodó fülében. S már robban is a király. A felséges asszony futna a betegágyhoz. Vége a betegágynak. Vége a palotának. Gyász, rom, s keserv lengedez. A felséges asszony a megbolondulás határán áll. Vigasztalásul egy szelíd mosolyú ismeretlen mérgezett italt nyújt neki. A felséges asszony felhajtja és elpatkol, a lakájok pedig névcédulát függesztenek a hercegfiókák málháira. A szelíd mosolyú férfi visszatér, kinyitja a legnagyobb málhát, a hercegfiakat beletuszkolja, a málhát lelakatolja, a poggyászmegőrzőbe adja, s a színteret kézdörzsölve elhagyja.
S ha Elnök Uram, ha hölgyeim és uraim, én királyi családról beszélek, az csak afféle képes beszéd, mert lényegében hogyan ítélhetnénk el egy olyan királygyilkost, aki – nem lévén király a kezeügyében – a képességeit éppen közvetlen környezetén próbálja ki.
Főként azon, aki azt tartja, hogy egy maroknyi rizs elég ahhoz, hogy egy egész kínai család eléljen rajta hosszú évekig.
Azon, aki röhög a gyarmati kiállításon a fekete asszonyon, aki fekete porontyot visz a hátán, ő, aki hat-hét hónapja fehér, halott porontyot hord fehér hasában.
Azon az egy emberkén felvonuló derék harmincezren, aki Március Hatodikán ütemre tapodja Brüsszel köveit, amikor ellép, díszmenetben, az Ügyefogyott Katona emlékműve előtt, meg azokon, akik holnap vonulnak majd fel Alsó-, Felső-, Kis- és Nagybürgözd főterén és lőterén, a Már Felismerhetetlen Huszár kősírja előtt, szegény fiatalember, eltűnt a háborúban, ez mindnyájunk sorsa…”
Hanem egy felháborodott műemlékápoló felkap egy üvegkorsót, s azzal jó messziről homlokon trafálja a tréfacsinálót. Az elesik. Az Ügyefogyott Katona megbosszulva. A hivatalos álarctulajdonosok szétrugdossák az illető fejét, s a fiatal lány nevetve mártja a vértócsába napernyőjét: emléket akar. Tust húz a zenekar.
Vörös a férfi feje, mint a túlérett paradicsom, félszeme ott függ az idegvégen, de a szétrúgott arcrostokon ott ég a másik félszem, az ép, a bal, mint ívlámpa az ócska romokon.
„Vigyék”, mondja az Elnök Úr, s a hordágyra szép rendesen lefektetett, rendőrköpennyel ügyesen leplezett férfiú elhagyja az Élyseé-palotát, vízszintesen, két másik férfiú vele megy, előtte egy, mögötte egy.
„Hiába, kell néha az a tréfa”, mondja az őrszemnek, s az őrszem farkasszemet néz vele, s utánabámul, hosszan, meredten, ahogy az életrevalók tartják szemmel néha azt, aki élhetetlen.
Cirkalmasan kivilágított fénycsillag ég a gyógyszertár lehúzott redőnyében, s odakint, mint Kisjézus-váróba esett háromkirályok, henteslegények, dunyhavigécek s más melegszívű lények nézik a fényes csillagot, az mutatja nekik, hogy az illető benn lehet, még pislákolhat benne az élet, talán épp gyógykezelést ad neki valaki, a végén csak kiengedik, s akkor majd ők végleg befűtenek neki.
Várakoznak, s csakhamar látható, amint négykézláb behatol a vizsgálóbíró a mélyen lehúzott redőny alatt a helyiségbe, előbb csak pislog szerteszét, erre a gyógyszerész készségesen kinyújtja kezét, s megmutatja neki a holtat, a holt ember csecsemőmérlegnek támasztott fejét.
S a bíróban felmerül, s a gyógyszerész nézi, hogyan merül fel a bíróban, nem ez volt-e a tettese a konfetti-dobálásnak a marsall temetésén, meg a pokolgép-eldugásnak, még egykor, a kis káplár idején.
Aztán letárgyalják a magánügyeket, a gyermekeket, a hurutos légcsöveket; felkél a nap, Elnök Uraiméknál széthúzzák a szolgák a függönyöket.
Kinn zsong a kikelet, a csitri kis pacsirta csálé trillákat kavar az égi pírba, a parkokban parázs kavics-nyikorgatás, felhődagasztó kamasz-vihogás, zsong a kikelet, az iránytű irányt vesztve pereg, rossz-lányt keres a cvikkeres, és a szemközti szőke Garbo-fejű nőcske kissé túl hangosan nevetve hanyatt veti magát a kerevetre.
Itt a meleg. A gyufafáklya fekete mérge fejvesztve fetreng a dörzslap csillámain, itt a tavasz, lásd a gimnazista pattanásokat, a szultánleányt, a kigyógyökérbűvölőt meg a sok pelikánt, ablakba tett sok-sok virágcserepet, mellette sok-sok locsolót, hát itt a kikelet.
Süt a nap, ontja mindenkire a finom meleget, de nem süt be a börtönbe, nem süt rá arra, aki a bánya mélyén dolgozik,
aki halpénzt kapar
aki rossz húst eszik
aki hajtűhajlításból él
aki felfújja az üres üveget, amiből más iszik, ha teleteszik
aki zsebkéssel vágja a kenyeret
aki a gyárban tölti a szabadságát
aki nem tudja, mikor mit kell mondani
aki fej és nem issza meg, amit kifejt
aki nem kap érzéstelenítőt a fogorvosnál
aki a metróban köpi ki a tüdejét
aki pincében készíti el a töltőtollakat, melyekkel mások azt írják majd a szabad levegőn, hogy minden a legnagyobb rendben
akinek túl sok a mondanivalója ahhoz, hogy elmondhassa
akinek van munkája
akinek nincs munkája
aki munkát keres
aki nem keres munkát
aki lovat itat
aki nincs minden hájjal megkenve
akinek a mindennapi kenyere viszonylag hetenkénti
aki télen a templomban melegszik
akinek azt mondja a sekrestyés, menjen máshová melegedni
aki a bűn fertőjében fetreng
aki azért szeretne enni, hogy éljen
aki a kerekek alatt utazik
aki nézi, hogyan folyik a Szajna
aki felvétetik, elküldtetik, fizetésemelésben, bércsökkentésben részesíttetik, akivel foglalkoznak, akit megmotoznak, akit leütnek
akiről ujjlenyomatot vesznek
akit találomra kiállítanak a sorból és főbelőnek
akit felvonultatnak a Diadalív előtt
aki nem találja a helyét a társaságban, sem a világban
aki sose látta a tengert
aki lenszagú mert lenben dolgozik
akinek nincs folyóvize
akinek a láthatára csukaszürke
aki sóval szórja be a havat teljesen nevetséges ellenérték fejében
aki gyorsabban öregszik a többinél
aki nem érdemelte meg a dénárt mert nem becsülte a krajcárt
aki fulladozik az unalomtól vasárnap délután
mert tudja, hogy jön a hétfő
meg a kedd meg a szerda meg a csütörtök meg a péntek
meg a szombat
meg a vasárnap délután.
[fordította Tardos Tibor]
