Bari Károly: A némaság könyve

Meghalsz, meghalsz, szemgödreidben
szökött fegyencek húzódnak majd meg
éjszakánként: harmat-bakancsos bogarak,
a lombok ugatásától visszhangzó fogolytáborból
menekülők, piros barakkok borotvált fejű
lakóinak: tulipánkelyhek remegő porzószálainak
sorsából kitörők, halálról mormol
az eső ezüst szekrényében rejtőző kert is, fekete
szárnyaikat forgószelek köszörűkövein élesítő varjakról,
a bányamély tükrökből pillantások csákányaival
kibontott ősz hajszálakról, temetőkről, hajnali
cédrusfák között rikoltozó hattyúlebegésű ködről,
nincs nap, nincs hold, halál patái kopognak mögötted
ragyogva, megfeszíttetel, Isten tekintetével átszögelt
tenyereidből kicsordul majd a sorsod, meghalsz -
kopott cigánykártyák jóslatait
ismételgetem suttogva, földre terített
fejkendőkön: gyűrütt rózsamezőkön
fölsorakozott katonák kémjelentéseit,
torkom bunkeréből cigarettafüst-pokrócba
burkolódzott szavak lopakodnak elő, a fogak
gyöngy-oszlopaira kifeszített nyál csillogó
drótakadályán átmásznak, emlékek távcsövén figyelik
a tenger végtelenbe vezető kék mozgólépcsőjén
sunnyogó aranypatkányt: a Napot, hallgatóznak,
idomított jelképek csaholnak
a beszélgetések bércein, akár a vérebek,
súlyos piros agancsaikat hátrahajtva
szelek üveg-bokrai közé iramodnak riadtan
a putrik előtt gyújtott alkonyi tüzek, homálytól csöpögő
öklét már égig emelte megint a rézkezű útonálló: a hold,
az öröklét hangtalanul közeledő hordáitól
megriadok én is, szempilláim fekete ágai között
könnyek ólom-baglyai mocorognak,
összemosódik előttem a hegyoldal
és a vadállathangon nyüszítő ragyogás,
összemosódnak a ragyogást vádló
lehullott gyümölcsök, a halhatatlan szégyenek,
kések, templomi zászlók, a pelyhedző állű
nádasok és a réten sétáló gólyapár
előtt hajlongó virágok, vagánykodások és elnémulások,
világrészek és kávéházi asztalok, moszat-maszkokban
horkoló tavak és a kerítések tövébe vért okádó
részeg pünkösdirózsák összemosódnak könnyeimtől,
éles felhőkkel hasogatja testét
az elrobogó záporok ezüstvonatai után
szivárvány-sorompókat felhúzó ég, reszket,
szétnyíló sebeiből bugyog a sötétség,
álmok kampóira akasztott agyam
körül rezgő hártya-szárnyacskáikkal
jövendölések zümmögnek éjjel, nem tudok aludni,
lélegzetem levegőben-csapkodó fehér fátyolkendőjét
követve elindulok az éjszakai cigánysoron,
az ingem alá surrant lüktető torkú gyík-idővel
elindulok az őszben botladozva, meginog lépteimtől
a harmat trónszéke: a fűszál, s a bokrok
színesre-égetett koporsóiból kiloccsan a holdfény
lábaim elé, hol vagy, honnan szólítasz, vásári mestertolvaj,
honnan beszélsz hozzám, ki hörgések 
celofánjába csomagolt csont-bábukat szorongatsz
kezeidben: a lét bazár-áruit, honnan szólítasz engem?
föld alól? kő alól? zörgő avar alól?
a nyár aranyostorával meghajszolt fák patái alól?
zseblakó öklömet kilakoltatom ordítva:
kilódítom a selyem-kuckóból
a mindenség hóhérkordélyán vonuló csillagokig,
markomba szorított öklök kemény tallérjait
csörgetem káromkodva
az alkohol kék bársonypárnáján fényeskedő
országalmák: a részegek arcai fölött,
akik öntudatlanul alszanak a putrik előtt pislákoló
máglyácskák mellett, de válasz nincs,
csak megszeppen dühömtől a hamut-hahotázó
parázs, ellobbant fakír-mutatványa kellékeit:
a füst elgörbült szögeit piros homlokából
kihúzgálja sietve, a valóság a tudat képessége, mondja,
a tudaté, mely kényszermunkára ítélve sorvad
az eszmék kőfejtőiben, fáradhatatlanul őrködő
ámítások gyűrűjében, elvadult falevelek ólálkodnak
körülöttem, rátámad képmására
a képzeletem tükör-labirintusába tévedt
világ: szilánkokká rombolja a szívdobogásomtól
meg-megrezzenő folyosókat, emlékekkel-csiszolt
kristály-falaikat összerontja mindörökre,
megsemmisíti, pusztítja
kincsként őrzött fájdalmaimat:
szavakká zúzza, megtapossa,
a múlt foncsorának ezüst sivatagában túszul ejtett
pillanatok kiszabadulnak, előtolongnak egymást tiporva
a káprázat tükör-kazamatáiból,
villognak, tündökölnek,
mint viharok ónszürke ajtaján
ha villámok piros retesze csattan,
gyülekeznek elűzhetetlenül,
az egyszer-volt szeretők
hajnalcsillaggal köröztetett szemei
most ragyogva körülfognak, föltámadnak
a csönd piranha-csapatai közé dobott
kivégzett évszakok is,
tavaszok, nyarak
közelegnek
vízcsepp-flietteres köpönyegekben,
elhagyott keresztútnál
a hold varkocsát fonja motyogva a fekete zsivány:
az ősz, a köd-harisnyás esők tanúvallomásaival
időtlenül vitatkozó, és kattog, zakatol
a megátkozott katonavonat
vadrózsaágakkal-leigázott mezőkön át,
zúzmara-bóbitás erdők közt, patakokon,
kícsóhagymákkal aláaknázott vashidakon
csörömpöl, részegen énekelnek a kopasz bevonulók,
a vágyak szivárvány-gerendáinak cipelésétől
kifényesedő arcú fiúk, részegen imbolyognak,
összekapaszkodva, elszánt ütközetek
csatazajával: az ülések alatt guruló
üres sörösüvegek koccanásaival bekerítetten,
mámorral-összevarrt szemhéjak előtt
cigarettaparazsak ékszereit emelgetve,
ellenséget-ingerlő célpontokat,
melyek eltalálhatatlanok mindörökre,
fölnyitott szívemből kiáltoznak feléjük
a margaréták, a zöldecske levél-gallérjaikra
arany-korpát: virágport fésülő kamaszlányok,
akik megsárgult lókoponyákkal kitámasztott
szekérkerekek között bújócskáztak a cigánytáborokban,
kiáltoznak nekik, integetnek izgatottan,
a sorsok borostyánköveibe dermedt mindenségre
mutogatnak apró szirmaikkal,
de vérem izzó vermét nem látja itt senki,
nem veszik észre, hogy mélységes létem tárva,
hogy fölnyitott szívemben
megkékült szájjal habot fúj
a halhatatlanul agonizáló tenger,
és szikla-tűkön térdepelve partján
a homály dobjait püföli 
a piros kalózkendős alkony,
és a fény-botokkal szétvert fejű tél
a fenyők földig hajló ágai alá behúzva
- holtteste megragyog fölnyitott szívemben,
arcomnak nekiront a sólyomkörmű szél:
a leeresztett vonatablakon bezúduló vadmadár,
megőszült szárnyaival besüvít szemeimbe is,
vijjogva lobog át a fekete gömb-termeken, mintha félne,
mintha megriadt volna tőlem, ki a lüktető
gömb-termekben állok, aki vas-pántos koronámon
tulipánokat viselek, mint a felhők tarlójára
roskadó holdsebezte angyal,
és mormolok magamban időtlenül
egy népről, amely a viskói előtt pipacs-kosárkákban
hajnalok történelmét: harmatcseppeket őrzi,
és söpri az utcákat egy szívverések robbanásaitól
rettegő országban, ahol csak erőszakos önhalállal
bizonyítható a tiszta hit, és sófehér arcukat
körülállja a ragyogás: szánakozik rajtuk,
felzokog, sikoltozik, mert nyomorral bekerítve élnek,
éhezve, dideregve, és szótlanul bámulják éjjelenként,
ha a hold fénylő nyelvvel tolmácsolja
a fák beszédét a kíváncsiskodó kutyáknak,
senki sem oldozza le sírásom szájkosarát,
megőszült szél köröz fölöttem süvöltözve,
kattog, zakatol a megátkozott katonavonat,
vadrózsaágakkal-leigázott mezőkön, patakokon, 
kícsóhagymákkal aláaknázott vashidakon át,
az öngyilkos távolság tetemét vonszolva
sorsom váltóján megszikráznak kerekei, végállomás,
végállomás, temetők porával keresztelő
szélvész-idő a peronokon is: az eldobált
cigarettacsikkek fölött
korom-csipke reverendában átsuhogó,
a parkokban felravatalozott falevelek mellé
fekete szárnyú siratóasszonyokat:
varjakat rendelő, nyálkás kavicsokon sétálgató
dér-papucsos varjakat,
arcodra
ezüst gázálarcot
itt készít majd a földmély fagyból, mondják,
itt bitangolnak el szemeidből a nyári éjszakák,
a holdsugarak tündöklő rozmaringbokrában
gerhegő beteg cigánylovak, s a tóparti éjszakákról
korkotyínoló békák itt ugrálnak ki szemeidből,
itt hagynak magadra,
megreccsen csont-páncélzata
összeszorított fogaimnak:
a száj piros porondjába derékig beásott,
egymásnak feszülő gladiátoroknak
megreccsen csont-páncélzata, elindulok
az eső-szuronyos felhők támaszpontja felé
nád-soványan, némán, bakancsom nyomában
a sár szirmai kinyílnak, elkárhozott fákat
marcangol mögöttem az ősz,
nincs nap, nincs hold, katonák rontanak rám
a parancsok fedezékei mögül ragyogva:
karomat hátracsavarják, leköpdösnek,
szívemben megmotozzák a lángot röhögve,
kiáltozom, anya, anya, anya, védjél meg engem, segíts,
védjél meg engem az éjszakáktól:
a cirklin leselkedő foglárok mellett
neon-fogaikat villogtató kutyáktól,
ráncokkal-fölállványozott homlokomra,
nézd, palotát épít a halál:
piros cserepekkel körülrakott gödör már a száj,
mésszel leöntött fűcsomó a haj!