Thomas Bernhard: Lőre

Sövény mögött
rohadnak már a répák,
a malter nők
térdéig kavarog,
babok között szökell
az elvetélt nyár,
a kút-kar vinnyog
lumpen-dallamot.

Fenyők meredten
Hold-agancsban állnak,
lovász krimóban
gyötri szét eszét;
réz-serpenyők
a kályhasutban, tálak
csörömpölik,
hogy jöjjön a cseléd.

A mészáros
kést ránt ki a gyomorból,
és vályúba hajítja
eszközét,
a szabó régi pultján
ülve horkol,
és tört lábától
sóhajt a sötét.

Almákat csókol
ablakban a cukrász,
gyóntatózugból
pap kúszik elő,
paraszt a koldus
tálkájába turház,
dunyha alatt
a pék most nagymenő.

Vaddisznó féli
mogyorófa pálcám,
s ezüsten cammog
csillag-éjjelen.
Hogy ne tehesse,
ami neki árt tán,
beteg szívem
kell tőle rejtenem.

Erdő mögött szomjan
vár rám a kocsma,
egy balga némber,
telt lőrés pohár,
melyben magányom
elmerül vacogva,
ha csontjaim
a fagy dermeszti már.

Fa-Mária karján
kormos sódar díszlik,
lelkemre békét
hozva elragad;
utolsó fanyar
falatom irigylik,
s a cselédlányt,
kit vágyam dönt hanyatt.

A domb álomba hull,
fülledt a tarló,
fehér farkát
nyújtja fentről a Hold,
galambok bálja
- szemük mély-aranyló -
éjféli táncban
némán kavarog.

[fordította Erdélyi Z. János]

József Attila: (ajánlás, saját magának)

József Attila, hidd el, hogy nagyon
szeretlek; legalább is annyira,
mint a világot, a kedvesemet
és barátaimat. Hol vagy?
Sarkig kitárulnak a gyémántok
előttem, csókjaimba mágnesek
költöznek, pillantásaimtól resz-
ketve dagadnak az egek, mint
az elporladt fölfedezők vitor-
lái: és még mindig kérdezem:
Hol vagy?

Pablo Neruda: Behatolás a fába

Az eszemmel éppen csak, ujjaimmal,
lassú vízzel, lassú áradatokkal
jutok a nefelejcs-birodalomba,
a kitartó gyász fülledt légkörébe,
elfelejtett omladozó terembe,
kesernyés fürtös lóherebokorba.

Jutok homályba, szétdúlt
dolgok közé,
pókokat nézek és befejezetlen
titkos fák erdejét legeltetem,
a kitépett nyirkos rostok közt megyek
a csend s a lényeg élő közepébe.

Édes anyag, ó, szakadt szárnyú rózsa,
süllyedtemben piros fáradalomtól
súlyos lábbal taposom szirmaid,
vak székesegyházadban térdre hullok,
s egy angyallal verem a számat.

Íme, világ-színed előtt vagyok
és sápadt, halott karjaid előtt
és egyenesített szíved előtt
és hallgató sokadalmad előtt.

Ím, őszbe és ellenállásba burkolt
illathullámodban halódva állok,
és hosszú gyászos útra indulok
sárgálló forrásaid között:
vagyok forrástalan panaszaimmal
éhen, magamban, elcsigázva,
elsötétülő folyosókba lépek,
és elérek rejtelmes anyagodhoz.

Látom száraz áramaid mozogni,
látom csonkolt kezeid növekedni,
és hallom harag és éjszaka rázta
óceáni növényeid recsegni,
és érzem, hogy hal befelé a lomb,
zöld anyagot épít gyámoltalan
mozdulatlanságodba szűntelen.

Pórusok, rostok, édesség-körök,
hangtalan hőmérséklet, súly, teher,
lehullt lelkedhez tapadó nyilak,
lények, ragacsos szádban szunnyadók,
az elenyészett édes hús pora,
kilobbant lelkekkel népes hamu,
mértéktelen álomba jöjjetek,
hulljatok alkóvomba, melybe éj hull,
hull szakadatlan, mint a szakadó víz,
életetekbe és halálotokba
fogadjatok, legyűrt anyagotokba,
semleges halott galambjaitokba,
gyújtsunk tüzet és csendes s tiszta hangot,
és lángoljunk, s hallgassunk, és harangok.

[fordította Lator László]

Pablo Neruda: Dél Keresztjéhez

Ez április tizennegyedikén, ma,
szél fú
a parton,
éj van
és szél,
éj van,
sötét éj
és szél,
megrebbent a sötétség,
s a csillagok
nagy ciprusa kibomlott,
halott port
szitáltak
az űrbe
az éji lombok,
s minden oly reszkető és
oly ragyogó volt.

Fagyos
kardoknak
fája volt a
csillagbeszórta
sötétség,
mindenség
teli kelyhe,
platina-fürtök
szüretje,
minden
izzott
ott fönt a roppant
tengeri
sivatagban,
mig Isla Negrán
mentem,
kart karba öltve
a kedvesemmel,
s egyszerre felemelte
egyik karját, alighogy
elővillantva
a homályból,
s mint egy ámbra-sugár, mely
földtől az égig cikázik,
mutatta fejünk fölött a
négy csillagot, a moccanatlan
Dél Keresztjét.
S abban a pillanatban:
az éj
minden szemét behunyta,
s felnézve az egekre,
csak négy azúrkék rózsát,
négy dermedt tüzű ékkőt
láttam odaszegezve.
És fogva ottan
költői lantom,
így szóltam,
szemben az óceáni
szelekkel s az alattam
vicsorító habokkal:
istenhátamögötti
Délnek Kersztje,
nagy hajója
hazámnak,
te melltű
a duzzadó éj
keblén,
tengerek csillaga,
ingyen fény
a szegény otthonokban,
bolygó lámpás, te eső
és bársony romboidja,
magasságbéli olló,
lepke,
négy égő ajkadat nyomd
a homlokomra,
s emelj fel
éji
álmodba engem,
vezess el
az égi szigetekre,
az éj vizének
zuhatagához,
a mágneses
sziklafalakra,
minden csillagok anyja,
a zsibongó
napra, a reggel
citrommal roskadásig
megrakott szekerére.
De nem felelt rá
semmit se Dél Keresztje,
ment, ment a maga útján,
végül
a szélbe veszve.
S akkor letettem
a lantot
magam mellé az útra,
kedvesem átöleltem,
s ahogy szemem szeméhez
közelítettem,
szemében,
szeme egében
négy nagy gyémántot
láttam meg lángra gyúlva.
Az éj s az ő hajója
ott reszketett
a szerelmébe fonva,
s megcsókoltam egyenként
mind a négy csillagát.

[fordította Somlyó György]

Kassák Lajos: [3]

A reggeli vörös pódiumokon ideoda táncolnak a városok napok szakadatlan tavaszőrületet puttonyoznak a tornyokra a horizonton levágott fejű fák zarándokolnak üres darázsfészkekkel a hónuk alatt
ó városok születéstek óráján elnyűtt cipősarkak és cintányérok keringtek a levegőben
mint paradicsom madarak most táncoltok a Zerkovitzok és Strauszok limonádéba áztatott kottáira
elámult falvakból fölszippantjátok a jó asszonyhúst megveszett Expresszek és csempészhajók kötnek ki ruhátok slepjében
és ti táncoltok a verítékező pincék fölött
ha fölhasadnának lampionszemeitek ó ó heréltek és akasztottak hajóznak a csatornákon lefelé
tökfejű családapák ülnek a gyomrotokban szívükbe felejtett késekkel
de alig meri valaki a táblákat a polgárok eszébe meríteni pedig nincs más mód föl kell hasítani a lepedőket csuklóiból mindenki szedje ki a fegyvereket
az istállók várandósak mint mikor urunk Jézus a földre szállt a szegénység házaiból valaki ki fogja vezetni a sáskajárást
vérző nyelvek és kiszúrt szemek kóvályognak a wertheim szekrényeitek körül Moszkvában két jobblábbal keltek föl a parasztok Berlinben Liebknechtet ellenek az órák Magyarországon már újra kifúrják a talajt a fanatikusok és ti táncoltok és nektek érdemkeresztek harangoznak a melleteken
holnap talán már senkit se fog érdekelni hogy a kisvárosi szatócs kutyákat tölt be a májashurkákba
néhányan átlépték a morális kásahegyeket
tudósok szentjánosbogarakat gumiarabikumoznak a szakállukba
s a süket pusztákban valaki fölhúzta a gramofonokat.

Kassák Lajos: Fiatal lányok mennek át az utcahosszon

Az izzadtságos nyári alvásban
(mert minden alszik most,
az erótikus vén bankár,
a mozgásba szerkesztett konflis
s a házak is mint kotló lajhárok
nekitehénkedtek a fejszéznivaló
38 fokos hősugaraknak)
fiatal lányok
szabad, fölbontott ritmust hintáznak
a véletlenül nyitva maradt szemek
látószögébe
a bebádogozott ég alatt.

Telhetetlenkedj két szemem!

Délelőtt. 11.
S hiába csóvásodnak föl az illendőre kent címtáblák
s hiába barlangosodik erre a megöntözött liget,
valami magánkezekre ambicionált tornaterem
(hogy kisebb legyen a polgári felelőssége)
a budai hegyek felé kinyitotta a száját
s egyszerre szétdurrant a csönd.

Az előbbrejutás sárga kanálisaiban
(most ilyenek a kiteregetett utcák)
mély, kék tengereket énekelnek a fiatal lányok.

(Ugyanekkor az érseki konviktusban vagy háromszáz
levéknyult siheder porba locsolja a tiszta, fehér vérét.)

Az utcák fölhólyagzott testén
(ez a panamisták sikere a bűzös aszfaltban)
borzas, zöld erdőket nevetnek a fiatal lányok.

Ezalatt pedig
egy kontrafagott húsos ordításában heveskedik a nap
s mint valami lapos tányérra, az idióták rettenetes súlyával
még jobban ráül a világra.

De a fiatal lányok egyre csak színesebbre pántlikázzák a kedvük
és bugyborékol a hangjuk, mint a hegyekről leszakadt hóvíz
s két rugódzó mellüket már szinte átszúrják a takaródzásukon,
mint a kőbeerősödött hegyesszögeket.

(Növendék hímek most a legajándékosabb ismeretlenre érzik össze az életüket.)

11 1/4 Mindent fejbekólint a lebírhatatlan kívánkozás.
S hiába, hogy a nap majdnem belefullad a maga katlanába.
Hiába!!!
A fiatal lányokat már alig látni –
de könnyű, vidám lépteik mögött
a kemény gránitjárda ijedten fölkunkorodik
s valami sűrű jószágok után
a budai hegyek felé tápászkodik az egész város.

Bertók László: Átfúj rajtam a szél

Átfúj rajtam a szél,
mint a rácson,
mint bekerített nappalaimon,
porral dörzsöli bordáimat,
fényesedjenek át a bőrön,
belémakasztja a város
letépett plakátjait,
hogy emlékezzem a történelemre.

Átfúj rajtam a szél,
nekemsodor
lobogós papírsárkányt, szemetet,
tiszavirágot, talpalt könyököt,
tiszta lapot, rozsdabarna hitet,
háztáji naprendszereket,
hogy belegörnyedek,
mint rostát ütögető asszonyok.

Ideálltam
fák és nyitott ablakok közelébe,
átfúj rajtam a szél,
felfűz, mint a lombot, a házat,
felfűz a Nagy Paprikafüzérre,
s kiakaszt egy bolygó műemlék
ereszére.