Várta ôket páfrány, ananász, antilop,
ipekakuána s körül az ôs-bozót.
Abbahagyta a festô-barát az akvarellt.
S alighogy a hajó - már vissza - útrakelt,
tarkállt száz könnyű kunyhó szerte a fák alatt.
Apácák szántogattak, egy még sírva fakadt
valamin, amit egy levélbôl megtudott.
Egy borissza barát csúfosan berúgott.
Mondtak hosszú imát penitenciaként.
Gyógyfüvet gyűjtögettek. A kézműves-barátok
vesszôket vágtak és kosarakat csináltak.
Egy megszökött fegyencet (ki vadászatból élt)
mert sebét kikúrálták isteni csoda ért:
szentember lett, olyan, valósággal imádták,
ha intett, bestiák nyalták juházva lábát.
Az erdei vadak, az égi madarak
hordták mindannyiuknak a kívánt tárgyakat.
És lett fehér kápolna és abban orgona!
És kószáltak legelve juhnyájak té s tova.
S van szerzetes, ki szeszt fôz, van, aki bôrt cserez;
vasárnap mind virágot ültet, rózsát szemez.
Áldás reád, mangófa s reád, mangó gyümölcse.
A békák békaversenyt zengenek az esti csöndbe.
Diszíti az oltárt oly egzotikus csokor,
mosolyog mind az angyal, aki abba szagol.
Körben tündér- s manó-raj figyel fűben heverve
A négyszögű falövvel kerített kis telepre.
S történt vala egy reggel, midôn fölkél a nap,
színezve fent a felhôt, lent a virágokat,
mintha az erdôt, melyben cédrusra fut a szôllô,
betegség lepte volna, ótvar, fekete himlô:
kitűnt egy néger, aztán tíz, száz, ezer s a szent
a vad juhászítással most semmire se ment,
kezesíthette ôket, ezek nem kezesedtek,
a nagy szelídítônek zord hóhérai lettek.
A klastrom teteje levágódott a gazba.
S visszavadult a táj, elpusztulván a gazda,
S egy ráncot nem kapott mindettôl az azúr ég.
Vértezve szívemet szeretettel és hittel
munkámat egykoron így kezdtem én is itt el.
Imádtam az Urat, mondtam, szép a világ,
ám a gúny, ám a gond, a vakság, butaság,
gyúrták belôlem is azt a zord burzsoát,
akinek a neve olvasható alább.
[fordította: Illyés Gyula]
