2010. március 31., szerda

Christian Morgenstern: A hatóság

Korfnak a kapitányság fölad
egy haragos űrlapot,
hogy ki ő, hol, s mi miatt.

Máig mely helyen tartózkodott,
állást hol tölt be, hogyan,
születési év, hely, ok.

Megengedték csakugyan,
hogy itt éljen, és minek,
miben hisz és mennyi pénze van.

Másként kénytelenek őrizet
alá vonni ezen a helyen -
lap alján: Borowsky, Heck.

Így felel Korf kurtán, kereken:
"Ki- s be-mutatja magát
egy magas szervnek személyesen

a polgár-konvenciók saját
ön-értelmében mint nem létező
és alássan megcsinált

személy s aláírja illető
tárgyban, ámbár sajnálkozva tán:
Korf." (Amíg ezt olvassa, merő

ámulat a rendőrkapitány.)

[fordította Eörsi István]

2010. március 30., kedd

Weöres Sándor: Juhász Gyula

Barmok nyüszítsenek a sírodon apám
nyüszítsenek a sírodon
barmok nyüszítsenek
az akol és a böllérkés között
a ganajdomb és a vágóhíd között
a csörgő lánc és a kétségbeesés között
hamleti anyám
púpos vénasszonyok nyüszítsenek
a kórház és a cifra rongy küzött
az őrültekháza és a gyöngyvirág között
a temető és a kacat között
a mély fekély elitéltjei
délceg orvosok és daljás papok között
az elmaradt megoldás szélütöttjei
reményen túl és perzselésen innen

Lepkék keringjenek patakod fölött
Ofélia ki megfúltál mielőtt születtünk
tiéd a rózsátlan tövis
a terméketlen szenvedés
a fekete alapra festett színtelen
a térdrehullás mely arccal sárba vész
a megaláztatás mely végtelen
a feszület nélküli holttetem
az áldozat ahonnan megváltás nem terem
a reménytelen mely örökké reménytelen

Veszettkutyák vonítsanak a sírodon
üres kísértetek üvöltsenek
csillagos bátyám szakállas menyasszonyom
a jó csak pillanatnyi sejtelem
a rossz sem örök ártalom
eközben elfolyik a vér
a sebzett élet halni nem tudása
a halál halhatatlan oldozása

2010. március 29., hétfő

Marc-Antione Gérard, Sieur De Saint-Amant: Ínyencek

Hárman fekszünk az ágyban: se mécsvilág, se tűzhely
e nyomorult szálláson. Kint csikorog a fagy.
A padlón sárga macskák nyávognak, bagzanak,
és villámokat szórnak felénk görgő szemükkel.

Háromlábú fejőszék tartja ágyunk fejrészét,
de nyomorunkhoz jókedv járul s nem unalom:
hintázunk és vigyorgunk, mint a makimajom,
bár csigákká fogyasztott le a kétéves éhség.

Fövegeink bélését hordjuk hálósipkának.
Takaró helyett három kabátunk s három szűrünk
domborodik hasunkon, hol a bolhák cicáznak.

Mérges, vén házigazdánk rigolyáit kell tűrnünk;
pénz nincs. E zord idényben öröm kevés akad,
de az mind itt van kéznél, a takaró alatt.

[fordította Faludy György]

2010. március 28., vasárnap

Kormos István: Névtábla seholnincs ajtómra

Kivetett a víz alól
fröcskölődő hullám,
kavicsos parton szárítom
bú-buborék hullám.
Nyíranyám és nyárapám
ágaiból lettem,
sarkam alatt ég bizsereg,
föld forog felettem.
Hónom alatt van a nap,
mint egy édes sülttök,
ükeim, a batyubálban
teknőn hegedültök?
Szaladtomban pihenek,
míg a hold nem jő fel,
s Titánia veri orrom
lapulegyezővel.
Ajtóm fák közé nyílik,
nyitja-csukja tollam,
karcolászva bűbájolom:
K. I. aki voltam.

2010. március 27., szombat

Samuel Beckett: Serena I

a jó öreg British Museum nélkül
Thalész és Aretino
a Regent's Park kebelén a lángvirág
sistereg a mennydörgés alatt
skarlát gyönyörűség ezen a földön sodródó haltetem
minden Istennel terhes dolog
lepréselve és vérben
egy szövőmadár mandarinvörös a hárpia fennhéjáz
a kondor ugyancsak redves boában
kukkolják majomdombon át az elefántokat
Írország
a fény leszivárog ősi szurokfészkeikre
kiszippant engem szélfelől a régi hű darab
George pávián lángvalagához
ah túloldalt az vipera
nyársra húzza patkányát
hófehér
belei izzó kályhacsövében
limae labor

ah atyám ki vagy a mennyekben

kapom azon magam hogy a Primrose Hillről
Blessed Islesnek nézem a Crystal Palace-t
ó jaj már csak ilyennek kell lennem
hát Ken Woodban ki más is lelne rám
dermedt lélegzettel a dzsungel közepében
csak a leghajszoltabb szerelmesek
meglep hogy megindít a Tower-hídnak
bókoló rengeteg kusza kémény
a vipera-pukedli a City felé oda-vissza
míg az alkonyatban egy uszály
gőgjétől elvakulva
félretaszítja a billenőgerendát
majd a mentő szürke rakterében
sóhajok apályperemén zihálva
majd lekuporodom a csőcselék közé
mígnem egy pimasz kis takonypóc karikás szemű
faggatni kezd hogy kell-e még a Mirror
őrült dühvel spurizok át a Házas Férfiak szállásán

Véres Tower
és fene messze teljes sebességgel átvág Wren óriás kötekedője
és szidom a ketrecbe zárt napot lihegve a padozaton
a lángoló urna alatt
nem születtem Defoe-nak

de Ken Woodban
ki lelne rám

fivérem a légy
a közönséges házilégy
kikever sötétről a fényre
letanyáz helyén a napon
hat lábát köszörüli
örvend szárnyainak-pikkelyeinek
ez élete ősze
nem hízlal többé se tífuszt se mammont

[fordította Báthori Csaba]

2010. március 26., péntek

Csoóri Sándor: Idegszálaival a szél

Itt kékül meg a kezed
s cintányér-arcod itt csattan a földhöz.

Nincs másik idő, mely befogadna,
másik ország, mely nevet adna:
ideköt
idegszálaival a szél,
pamutszálaival a köd
s a végső türelem is ideötvöz.

Elsüllyedt szekértengelyek
forgatják ezt a földet
tavaszba,
nyárba.
A szőlőkarókkal kivert hegy:
Szent István ittmaradt koronája.

Hallgasd,
a tolongó űri zaj:
csikónyerítés, patadobaj.
S a cseréptányérok repedése, mint a csontoké.
Ezer esztendő törik szét velük:
Hunyadi László nyakszirtje, válla –
Futhatsz a szeplőtelen Notre Dame elé,
vonagló sátán-torkaiból is az ömlik, az a szennylé,
földed nyomorúsága.

Mint húsba vándorló szilánkot,
hordod magadban romjait;
s ha sebesülésed ideköt,
ideköt gyógyulásod is.
Feküdj bele a sárba,
borona-rücskös tüske-ágyba,
nevess vagy vicsorogj – –
Ölelni másutt is ölelhetsz,
de ölni csak itt maradt jogod.

2010. március 25., csütörtök

Max Jacob: Egyházközség alapítása Brazíliában

Várta ôket páfrány, ananász, antilop,
ipekakuána s körül az ôs-bozót.
Abbahagyta a festô-barát az akvarellt.
S alighogy a hajó - már vissza - útrakelt,
tarkállt száz könnyű kunyhó szerte a fák alatt.
Apácák szántogattak, egy még sírva fakadt
valamin, amit egy levélbôl megtudott.
Egy borissza barát csúfosan berúgott.
Mondtak hosszú imát penitenciaként.
Gyógyfüvet gyűjtögettek. A kézműves-barátok
vesszôket vágtak és kosarakat csináltak.
Egy megszökött fegyencet (ki vadászatból élt)
mert sebét kikúrálták isteni csoda ért:
szentember lett, olyan, valósággal imádták,
ha intett, bestiák nyalták juházva lábát.
Az erdei vadak, az égi madarak
hordták mindannyiuknak a kívánt tárgyakat.
És lett fehér kápolna és abban orgona!
És kószáltak legelve juhnyájak té s tova.
S van szerzetes, ki szeszt fôz, van, aki bôrt cserez;
vasárnap mind virágot ültet, rózsát szemez.

Áldás reád, mangófa s reád, mangó gyümölcse.
A békák békaversenyt zengenek az esti csöndbe.
Diszíti az oltárt oly egzotikus csokor,
mosolyog mind az angyal, aki abba szagol.
Körben tündér- s manó-raj figyel fűben heverve
A négyszögű falövvel kerített kis telepre.
S történt vala egy reggel, midôn fölkél a nap,
színezve fent a felhôt, lent a virágokat,
mintha az erdôt, melyben cédrusra fut a szôllô,
betegség lepte volna, ótvar, fekete himlô:
kitűnt egy néger, aztán tíz, száz, ezer s a szent
a vad juhászítással most semmire se ment,
kezesíthette ôket, ezek nem kezesedtek,
a nagy szelídítônek zord hóhérai lettek.
A klastrom teteje levágódott a gazba.
S visszavadult a táj, elpusztulván a gazda,
S egy ráncot nem kapott mindettôl az azúr ég.

Vértezve szívemet szeretettel és hittel
munkámat egykoron így kezdtem én is itt el.
Imádtam az Urat, mondtam, szép a világ,
ám a gúny, ám a gond, a vakság, butaság,
gyúrták belôlem is azt a zord burzsoát,
akinek a neve olvasható alább.

[fordította: Illyés Gyula]