Mi vonzza vágyad Délre, ha nem a folyó, az éjjel,
a hideg levegőben kinyilatkoztatott lomb,
mely ott szárad a mennybolt partjára teregetve?
Talán a gyönyörűség hajsátra terül ott szét
mint újfajta hó vagy víz egy korcs szigetvilágban,
mint a tűz láthatatlan földmélyi vándorlása,
hogy betérjek a rozoga ivókba,
hol őszi levelek hullanak duzzadt
ajkaim közt a számba didergő martalékul,
s a futórózsa szárát a titokzatos magvak
gyűlésétől a harmat harangját húzó lombig
az eső csillogása ezüst-börtönbe zárja?
Ahol a tavasz ázott hangzatokkal szerencsés,
alvó lovak fülében keringő zümmögéssel,
mely az elcsépelt búza aranyporába ájul,
hogy aztán üveg-ujját a szőlőből kidugja:
mi vonzza vágyad, vonzza lépted oda, ahol se
falak se folyosók, csak a határtalan Dél?
Síkság fia, kezedben a föld poharát tartod
s füled a gyökerekre tapasztva hallod öblét:
szelet suhint a távol a szörnyű féltekén át,
vámőrök zúzmarája lepi a könnyű vágtát:
hol vizek öltik össze a vizek hasadékát
s a világ gyenge férce a föld alól kifeslik:
mi vonz a gyűlölettel bordázott éjszakába,
ha kék pofáját tárva az űrt teliüvölti?
Mintha a nap megállna, mintha egy tüske döfné
elkorcsosult fullánkját a divatjamúlt napba,
hogy nászi lobogója végképp elrongyolódjék.
Ki őrizte az erdő megfeketedett napját,
ki várt a szikla-óra ütésére, ki menti
az idő rég kifosztott örökségét, ki futhat
máshova, mint a mennybolt légüres közepébe?
A nap, telipakolva kétségbeesett lombbal,
a nap, hideg zafírral mozsárban összetört fény,
tegnapi csend a tegnap üregébe falazva,
melyet a föld a messzi tájaknak tartalékol.
Szeretem bőr-hajadban a gubancos csomókat,
hamuval, zord idővel ékes délsarki bájad
és izgága mennyboltod vállam-roppantó súlyát:
szeretem szeled röptét, te hívsz vele magadhoz,
tudom, hogy örökké tart a föld csókja, örökké,
tudom, hogy örökké tart a fán a lomb, örökké,
tudom, hogy örökké-egy fémet olvaszt a villám,
s a veszély minden éje egyetlen örök éjjel,
de ez csak az enyém, csak az én éjem, növényem,
az én vizem, hogy szórja jeges könnyét hajamra.
Az legyek, aki várt rám az ember lényegében,
ki hamuból, babérból, sokaságból, reményből
megépíti pilláit és szárnyra kel a vérben,
a konyhát és az erdőt benépesítő vérben,
a fekete vas-tollal borított műhelyekben,
a kénes verejtékkel kiásott bánya mélyén.
Nemcsak az ős növényzet kardpenge szele vár rám,
nemcsak a tündöklő hó fölött megdördülő menny:
a könnyek és az éhség kettős hideglelése
hazám harangtornyában meghúzza a harangot:
ezért a jószagú éj közepében, ezért az
októberi tüzekben, a fürge délsarki
tavaszban, mely az óbor villámló taván lépked,
ezért a jaj, és újra a jaj, az örökös jaj,
hogy rezes ösvényekkel, hajókkal kelve egybe
átsuhogjon a hó az éjbeborult világon
s vértelen torkom ölje hallható némasággal.
Én népem, válaszolsz-e? Matróz, béres, salétrom-
bányász és polgármester, hallasz engem?
Én hallom, holt fivérem, hallom, élő fivérem,
minden teljesületlen és eltemetett vágyad,
tengerbe és homokba elvesztegetett véred,
és megborozott szíved dacát és rettegését.
Mi vonzza vágyad Délre? Hova szökik a zápor?
Korbácsos délkörével milyen dögökre sújtott?
Rátok, déliek, rátok, magányosak és hősök,
a harag keservéből szemerkélő cipókra,
a gyászra és éhségre, a kővel párnás sírra;
levelek ezre áradt, levélözön özönlött,
hold dőlt a katonákra, mellükre, áradó hold,
és mindenütt az ember nyomorult zsákutcája,
a némaság halálos és bonthatatlan érce,
hogy jéghideg erében dideregve a lelkem
ki ne önthesse többé a magasság harangját.
Csírákkal teli földem, ne hívj, nem alhatom már
csak köd-pillantásodban, üveg-tekintetedben.
Szülötteid s folyóid hangjától dideregve
álmom bejárja díszes tajtékod partszegélyét
kék derekad utolsó, távoli szigetéig.
Édesen hívsz öledbe, koldús menyasszony.
Acélos, hosszu fényed elvakít és sziven döf
akár egy gyökerekkel teli penge.
Hazám, tekintetes föld, hamuvá lobogó fény:
ki mint a szén, parázsba falazva izzol, áraszd
félelmetes sóid, meztelen árnyad.
Az legyek, aki tegnap még engem várt, de holnap
ellenáll egy maroknyi pipacsban és homokban.
[fordította Orbán Ottó]
