Kovács András Ferenc: Szabadvendég

Vendégkoszorú egy vendégszonettre

Az évszázados József Attilának

1.

Légy ostoba. Ne félj. A szép szabadság
végigfut rajtunk, mint esők után
ijedt borzongás rebbent őzsután,
s remegsz, ha lágy tömegbe tép a vadság,

ha harcra heccelt utcanép halandzsák
habját habzsolja újra bősz bután,
s gőzzel harsogja: nem gaz, hős csupán,
ha embersége lappadt, szétszakadt zsák,

s földúlt jövendő vet rá foltokat már.
Álmodban mintha hattyút fojtogatnál –
s fonák erényhez ismét nincs közöd.

Hiába hinnéd bölcsnek és merésznek –
nincs tisztaság, tudod, mert nem tenyészhet
csak ostobaság eszméink között.

2.

Csak ostobaság. Eszméink között
friss, kapzsi gőg nyüzsög, dühödt kufárhad
házal, hazáz, hurrázva fölruháztat –
s a korparancs, ki rég fegyőrködött,

fölénk, közénk megint beköltözött...
Új vér süvölt vezértől kelt ukáznak,
s hajléktalan hitekben elkukázgat
a jóremény, ki rosszul öltözött.

Járdán kuporgó zacskót ősz nyöszörget –
sok összegyűrt száj ránca szóba görbed,
s hörög, ha hámló falnak ütközött.

Hajszolt szívünk döng önnön börtönében,
majd megszakad, kiugrik örömében:
rabon ugrálunk, mint az üldözött.

3.

Rabon ugrálunk, mint az üldözött
rókák a légben – ronggyá így gyalázhat
hajtás, magasles, spontán díszvadászat,
csapat kopó, nyakunkra küldözött

sikerhajhász, ha győzni gyürkőzött,
ha trófeákért, hírért nyargalászgat
vadorzó stáb, kit óv a sanda látszat,
bár csapda sunyít sebzett fű között.

Ki pénzért lő ki, mindent megfizet majd –
lehetsz zsiráf, orrszarvú, sas, siketfajd,
csak tűrd a föld s a menny mohó harácsát,

ha állatibb szerencse nem kerülget...
De üdvözülhet még – s hogy emberülhet
majom, ki tépi ketrecének rácsát?

4.

Majom, ki tépi ketrecének rácsát,
makog, vicsorgat, mint egy szélrekedt,
magát himbálja, illeg, kéreget –
nem érti álszent gondozók tanácsát,

s szelídítők beszéde sem barátság,
hisz ő koldulva vág rémképeket,
kacagtatván a bámész népeket,
hogy kínját száraz kiflicsonkra váltsák.

Hadd ugrándozzon, ránghat száz grimász!
Majmok malasztja áthat, rád vigyáz,
s két angyalt röptet őrzésedre végre...

Egyik megóv, a másik meg becsap.
Ne tudd: melyik, mikor, s kik ők? (Te csak
légy ostoba.) A jóság és a béke.

5.

Légy ostoba. A jóság és a béke
lelkedre zúg le, mint a záporok,
s vak tornádóként rajtad átforog
a mindenség – nincs széle, hossza, vége,

csak semmiségnek tátong görbe léke,
s ködébe szippant, őröl, háborog
a hulló táj, hol űrbe tántorog
csillagzatoknak őrült törmeléke.

Légy síma lég! A lét halkan gyalulgat –
ki egyszer élt, többé nem angyalulhat,
csak verset ír, mert másképp nem tehet.

Idők forgácsa reszket égi ágon –
nem értelem munkál e szép világon,
csak ostobaság, ami rend lehet.

6.

Csak ostobaság. Ami rend lehet,
az láthatatlan száll a boldogokra –
nem esküdözget meglakolt jogokra,
mást fölfalatni törvényt nem tehet.

Nem ellenedre van, s nem is veled.
Nézz éjbe forradt, hánytorgó habokra:
a nincstelen fény vándor rózsabokra
érted remeg – s nevét sem ismered.

Meg nem tanítja könyvtekercs, se szútra:
miképp tekints a fölmeszelt Tejútra,
ha rég megalvadt, s tán hited se lett.

Mint árva porszem háztalan kilincsen –
minden, mi volt, mi vágytalan, s mi nincsen,
majd így ülepszik le szíved felett.

7.

Majd így ülepszik le szíved felett,
mint lávatajték felhős képkeretre –
így gyűl föléd pompejlő rétegekbe
sok istened, ha lenni elfeledt.

Időkbe dermedt, térben elrekedt
a csillagűr rendszerré képletedve,
s valóság hűl a vendég képzeletre –
nem szülsz, nem ölsz, apád lett gyermeked.

A hallgatás archeológiája
rakódik rád – a csend, a szó hiánya
s az óriási gondok törpesége.

Nyomaszt a múlt, új marsra gyújt a fanfár,
s a bűn imbolygó mélyben súlytalan vár,
mint medrében a folyó söpredéke.

8.

Mint medrében a folyó söpredéke
álmodja sorsát, mit sodrás kiszab –
a mindenség is bomlott, lágy iszap,
széthullt világok romló tölteléke,

s nem sejthető: a vízkék föld elég-e
lakozni, mintha szélben nyári zab
áramlik, s hullám szirten át kicsap?
Dehát miért is vinnéd többre még te?

De minden megszáll, benned elmerül –
lehúz, s nem ért, nem szenved emberül,
mégis segít, hogy élj, ölelj, szerethess,

s kimondd, mi szóba tódulón bolyong,
te senki nyelvén kolduló bolond...
Légy ostoba. Hogy megszólnak, ne reszkess.

9.

Légy ostoba. Hogy megszólnak, ne reszkess,
ha vészt rikoltoz korhadt tarkaság,
mert féli zord fagyoknak kardvasát –
mint dúlva fosztó muszlim vagy keresztes,

kegyetlen légy, hogy érdemet szerezhess,
s lelketlen is, mint préda, tar pasák...
(Ládd, verset írni léha marhaság,
s csak arra jó, hogy rímeket berezgess.)

Buták markába gyűl a tarha sáp,
vakarnád bár kajmánok alhasát –
semmint, hogy kortárs költőnek neveztess.

Ha írsz, bárány emészti farkasát,
s ha rossz sorod bevérzi balgaság –
bár nem győzhetsz, nem is lehetsz te vesztes.

10.

Bár nem győzhetsz, nem is lehetsz te vesztes,
ha lenge hús bizsergő fényre szült,
s már nem vagy új csodákért lelkesült
Odüsszeusz, hogy árnyak közt eveztess,

s zengő vizekre tán ügyet se vethess,
hogy otthonod tüzét majd megbecsüld –
s mint Jákob is, ki angyalnak feszült,
nálad különb ellenfelet kereshess –

s miként Gilgames bírta Enkiduját,
öleld a semmit, sírd a senki búját,
mely tört igazra vigaszt nem talál –

s ha nem lehetsz bölcsebb, se halhatatlan,
légy lüktető fény lékre csalt halakban –
légy oly ostoba, mint majd a halál.

11.

Légy oly ostoba, mint majd a halál.
Otromba légy, mint végleg ismeretlen
sugár, mely árad, s égbe visz meredten,
ha pára vagy megint – amint valál.

A nagybeteg tér téged inhalál,
s a névtelenség ajtót nyit nevedben –
más végtelenség támad hirtelen benn,
hol összeomlott minden, s kint fal áll

körötted és rács... Rázzad feldühödve,
bezárt majom, te állatkert közüdve,
ki menny cementjén föl s alá szalad,

s bár páviáni falka közt ugatván,
beszélni olykor mégse bölcs mutatvány –
nem lehet soha nem igaz szavad.

12.

Nem lehet soha nem igaz szavad –
kinyögheted, de nyegle képtelenség
versben vajúdni elvetélt szerencsét,
rendet, mely szóra más terhet szabat.

Hát összehordhatsz már hetet-havat,
hogy egymás rejtett lényegét jelentsék,
mint foghatatlan, sarki légjelenség,
a szorgos dolgok: szemtükör tavat,

tengert a tó, s hajót a tömzsi felhő.
A gyermek eltűnik, ha ölni felnő –
mert nyomtalan vadonba vész a vad,

s magát emészti, űzi, mígnem elfogy
a semmi étke... Kínból hitted el, hogy
jó leszel, erős, békés és szabad?

13.

Jó leszel, erős, békés és szabad
bolond – eloszló vendégségbe tévedt
szellem, ki bolygók énekére ébredt,
szent bűntelen, ki léleknél rababb,

s életfogytiglan vétkekben maradt
koldus, vagy zajló könnyűségbe révedt
istentelen, kit hűlt kegyébe bévett
a hallgatás az éhes menny alatt.

Nem táplálnak fecskék, hollók, se vércsék –
hűség szakad rád, szétkoszló fehérség,
s az irgalmat az osztja, akin áll.

Nem kell díszhelyen tósztolók megértsék –
a költészet csak tékozló csekélység,
vendég mult s jövő asztalainál.

14.

Vendég mult s jövő asztalainál,
meghívottként hívatlan, hívhatatlan
ragyogsz imént kipattant pirkadatban –
arcodra átsüt a tavalyi nyár...

Víz háta villan, majd valami váll –
pörgő szemekben mennyi pillanat van!
Mosollyal babrálsz, mert a szív lakatlan,
s ha szólsz, a lombok hajlata kivár.

Időznél, néznéd, hogy csapong az ünnep,
s míg boldog árnyak lomha porba tűnnek,
lepkék szárnyának lesnéd néma tapsát –

s ha tán egy ismeretlen a költészetre kérdez,
tégy úgy: semmit sem, semmihez sem értesz.
Légy ostoba. Ne félj: A szép – szabadság.

Vendégszonett:
József Attila: Légy ostoba

Légy ostoba. Ne félj. A szép szabadság
csak ostobaság. Eszméink között
rabon ugrálunk, mint az üldözött
majom, ki tépi ketrecének rácsát.

Légy ostoba. A jóság és a béke
csak ostobaság. Ami rend lehet,
majd így ülepszik le szíved felett,
mint medrében a folyó söpredéke.

Légy ostoba. Hogy megszólnak, ne reszkess,
bár nem győzhetsz, nem is lehetsz te vesztes.
Légy oly ostoba, mint majd a halál.

Nem lehet soha nem igaz szavad –
jó leszel, erős, békés és szabad
vendég mult s jövő asztalainál.

1935. aug. 6.