Rakovszky Zsuzsa: Többé már...

Többé már nem nyitom meg szívemet,
sem cél felé már nem törekszem.
A józan július, a rendezett,
rendszert virágzó őrület
érzékeinkben ég, mint só a sebben.
Falak között, színes ponyvák alatt,
örökzöldek között a déli pillanat
sötét szentszobra horpadt
szájjal, százévesen. A jéghideg,
világra szegzett pillantás nem tűri meg
ellenpontját: a holdnak
meredt vak arcot, szélbe szórt hajat:
az elragadtatást. Minek, ha égre vagy
ködös jövőbe fordul, a szem?
Minek a tűz, a láz, minek a sápadt
megszállottság, a tövis vagy a lángok?
Minek a végső szerelem?
Miért választanék? Miért keressem
– ha nincs – az égi lángot, s hogy kitessen
a hús alól a szárnyas szerkezet?
Ami a boldogság anyaga volt a testben,
kiégett rég. Miért egyetlen
remény a tízezer helyett?
A hálóból, amely magunk vagyunk, nincs
kibonyolódni mód, nincsen kiút, nincs
megoldás: sem bogát megoldva, sem
széjjelzilálva, sem csomóba rántva,
vagy eltűnve önnön résein át a
világ vizeiben.