Tandori Dezső: A szobák

Akkor kitolták a butorokat,
s látszott, milyen göcsörtös volt a padló.
És látszottak a szöghelyek.
Látszott, hogy már üszkösödik
a vaskályha mögött a lyuk.
És végül egy szál meztelen
villanykörte égve maradt,
s most borotvaként kaparja a fény
a borostás falat.

Most, hogy az ég oly ferde lefutású,
mint ágytámlák mögött a faliszőnyeg
kettémetszett mintái, most, hogy a
hegy élén a fák, mint fűrészfogak,
az eget a földtől elharapják –

üres szobákat látok odabent:
mint a végső percek, egymásbanyílanak.
Zúgatja a szél a kéménylukat,
és a hang is kihül bennem s megáll.

Ahogy az inga akkor itt megállhatott,
és ahogy a kályha kihülhetett:
most értelmetlen vasveret.
És az ég megfeketedett.

És értelmetlen már a rács
keresztje az ablak előtt,
rajta a szétfeszitett karokkal
lengő növény indái csak
száraz, barnult, tépett inak.

A villanykörte egyre ég
a levetkőztetett szobában,
és fénye mindent szétfeszít,
a parkettkockák réseit,
mint vallatók a fogakat,
mint a szögek az inakat.

Elfordulok. Megyek a szél
párhuzamos falain át.
Kezemnél, mint nyitott csapok,
süvítenek a fák.