Pilinszky János: Kér szeretőre

Mint alvilági házasok

a forró sodronyon,

hevertek, mint a balfelem,

balom a jobbomon,

s bár oktalan szerelmetek

már annyit sem jelent,

mint illemhely sivár falán

az ábrák és jelek:

a tűrhetetlen megszokás

megannyi változat

és változás között vakon

mégiscsak összetart!

Akár a kettészelt kukac

valahogy mégis egy,

szived szivével esztelen

vesződve hempereg!

Bizony: a büntetés elől

kár is lesz futnotok,

egy óriási csecsemő

állja el utatok,

és hanyatt-homlok menekül

a torkotokon át,

véres csomóban kiszakad,

megszökik a világ.

Osztojkán Béla: Mint a pelikánok

(Bari Károlynak)

Mikor már nem ad sem a tenger
sem a föld sem az erdő mélye
elég eledelt, majd úgy halunk mi meg
mint a pelikánok a nagy éhínség idején,
úgy halunk mi meg, hogy végső akarásunk
utolsó szomorúságaként saját begyünket
tépjük majd fel, repedtszájú bajtársaink
csillapíthatatlan éhségére, úgy halunk
mi meg, hogy apró darabokban lassanként
etetjük föl önmagunkat, mint a pelikánok
kikre rádermedt a dzsungel, s csak az marad
miutánunk, amit akkor nagyfájdalmunkban,
mint a pelikánok a tuhadt fülű éjszakába,
nagyon gyönyörűen, halálunkban eldaloltunk.

Jannisz Ritszosz: A másik város

Többféle magány van s ezek mind keresztezik egymást
- mondja -
fenn és lenn és mások középütt; különbözők vagy hasonlók,
elkerülhetetlenek,
szükségszerűek, vagy pedig olyanok, miket magunk választunk,
szabadon - ezek is mindig keresztezik egymást.
De mégis, benn a középpontban: ott a magány, az egyetlen -
mondja -
város: csupa üveg, majdnem gömbszerű, nincsenek benne szines
fényreklámok, üzletek, motorkerékpárok,
csak valami fehér fény, üres, ködös, mit csak néha szakít meg
egy-egy ismeretlen, felvillanó jeladás. Ebben a városban
laknak évek óta a költők. Ott járnak-kelnek zajtalanul
karba font kezekkel, némán emlékeznek
semmibe foszló, elfeledett eseményekre, tájakra, szavakra.
Ők a világ vigasztalói, mindig vigasztalanok, kiket üldöznek
kutyafalkák, emberek, férgek, egerek, csillagok,
üldözik őket még a saját kimondott vagy ki se mondott
szavaik is.

[fordította Képes Géza]

Csokits János: Elízium

Gyolcsingben, mint a múmiák,

örök életre ébredek,

féllábon álló téli fák

vigyázzák lassú léptemet.

Fehér virágok kürtjei

fogadnak most már mindenütt,

mondják, nem voltam semmi sem

s én leszek eztán mindenük.

Így lát az ember, akinek

reménye régen elveszett -

halál is csak élő szemében

lehet ilyen nagy élvezet.

Tandori Dezső: Egymás

Megkondítod magad, mint egy teret,

melyben eltávolodhatom.

Látatlanul hagyom,

hogy körülvégy, és az legyek, ahol

vagyok. Háttal megyek, csak az kerül

elém, amit már elhagyok.

Orbán Ottó: Ez a nyelő, légző mocsár

Ez a nyelő, légző mocsár,
ahol átlényegül a sár
balsorsát kelesztő kovásszá,
szűz ösztönné és szajha ésszé;
ez a nyál és vér szálloda,
melyben százmilliárd szoba
egy vendéget fogad, a bomlást,
hasonlíthatatlan hasonmást;
ez a gyönyör-balekja test,
lucsokba oltott építészet,
hol átragyogja az enyészet
a végesben a véglegest,
a vesztőben is a nyerőt,
holtában eleven erőt:
előre érzi a telet,
hol léket kap a képzelet
s fogas csillagon őrli roncsát,
a nyarat, szerelmet, szerencsét –
megtörik, eleven tükör,
ugat pórázán, amikor
az év, az idő tanuja,
lehúzza a fehér rolót
s belepi a hó hamuja
a győzőt és a gyászolót.

Csokits János: Három változat a télről

Jósjelek sötét alapon -
uszályos, szűzi fénygolyó,
arany szemével rámragyog,
nem értem mit mond, mit üzen,
így vész el minden pillanat,
tündöklő, bíbor lüktetés,
aztán csontomra hág a tél.

Cirógass égő gondolat,
angyalszáj, csöndes lobogás,
ringass el barna félhomály,
rezeda csókja, őszi tűz:
országot rajzol a remény.

*

Jégözön ömlik szerteszét,
utunkra dől az éjszaka,
ahol mező volt, nincs remény:
noé szerencsés magvai
iszapba fagyva alszanak -
testvérek, bolygó véreim:
anyánk ezüstbe öltözött!

Cikázó gáz- és tűzvarázs:
a kő, a tenger lángra gyúl,
rügyezve nő a rémület,
riadt madárszem, űrhajók -
oszló gyönyörbe olvadunk.

*

Jajszó a semmi hőfokán -
udvar végében hófehér
akácfa kristály bütykei
narancsos fényben izzanak:
ígéret? inger? vagy talán
tétova lelkem lángol így
a sejtek foszló partja közt?

Ciklámen-, céklaszínű ég
alvó, tán alvadó vizén,
romlás tükrében láthatom:
reményem vásott gyöngyei
oldódó égen hunynak el.