2013. november 26., kedd

Li Po: Ivászat a hegyen

Egész éjjel hozattuk az új, újabb s legújabb
kancsókat, hogy lemossuk krónikus bánatunkat,
míg felderült a lelkünk, kurjongattunk vidáman,
s aztán, bár megbuggyantunk és dülöngtünk mindnyájan:
restelltünk ágyba bújni. A holdvilág oly szép volt!
A föld lett derékaljunk és paplanunk az égbolt.

[fordította Faludy György]

2013. október 30., szerda

Tomas Tranströmer: Schubertiána

I

Esti sötétben, New York mellett, egy kilátóhelyen,
 ahonnét egyetlen pillantással átfogható
 nyolcmillió ember otthona.
Hosszú, csillámló hóbucka az óriásváros, spirálgalaktika,
 oldalnézetből.
Benn a galaktikában a kávéscsészéket átlökik a pulton,
 kirakatok koldulnak, a nyüzsgő cipők
 nem hagynak nyomot.
Fölfelé kapaszkodó tűzoltólétrák, nesztelenül csukódó
 liftajtók, hangok szüntelen tengermoraja
 a biztonsági zárral felszerelt ajtók mögött.
Összecsuklott, szunyókáló alakok a metrókocsikban,
 a robogó katakombákban.
Azt is tudom - minden statisztika nélkül is -, hogy
 valamely szobában ott most épp Schubertet
 játszanak, s hogy ezek a hangok valakinek,
 épp most, mindennél valóságosabbak.

II

Az emberi agy végtelen terei, ökölnagyságnyira összegyűrve.
Áprilisban visszatér a fecske az eresz alatti, tavalyi
 fészkébe, ugyanabba a csűrbe, ugyanabba a faluba,
 Transvaalból érkezik, átkel az Egyenlítőn, hat hét alatt
 átrepül a kontinensen, épp e parányi pont
 felé kormányoz e hatalmas területen.
Az pedig, aki öt vonó néhány, egészen szokványos
 akkordjában az egész élet jelzőfényeit felfogja,
aki a folyót áttereli a tű fokán,
az egy kövérkés, bécsi fiatalember, barátai "Szivacsnak"
 becézik. Alváskor sem vette le szemüvegét,
 és minden reggel az írópolchoz állt, pontosan.
Miközben a csodálatra méltó százlábúak
 mozgásba lendültek a kottafüzeten.

III

Játszik az öt vonó. Langymeleg erdőkön át baktatok
 haza, lábam alatt rugódzik a föld,
magzatként összekuporodom, elalszom, súlytalanul
 gördülök a jövőbe, s hirtelen megérzem:
 a növényeknek is vannak gondolatai.

IV

Mi mindenben kell bíznunk, hogy leélhessük
 hétköznapjainkat, anélkül, hogy föld alá süllyednénk!
Bízni a hótömegben, mely a hegyoldalba kapaszkodik
 a falu felett.
Bízni a titoktartási ígéretekben, a "kölcsönös
 megegyezés" mosolyában, bízni abban, hogy a rossz
 hírt hozó távirat nem ránk vonatkozik, hogy az a
 benti, gyors baltacsapás még várat magára.
Bízni a kocsi tengelyében, mely az autóúton feszül
 alattunk, a háromszázszorosra nagyított acélméhraj
 kellős közepén.
De mindebből tulajdonképpen semmi sem méltó bizalmunkra.
Az öt vonó azt mondja, hogy valami másban bízhatunk.
 Miben? Valami másban. És a vonók elkísérnek
 egy darabig az úton, arrafelé.
Mint amikor a lépcsőházban kialszik a lámpa, és a kéz
 bizalommal követi a vak korlátot, mely
 a sötétben is tudja az utat.

V

Összeszorulunk a zongora előtt, és négykezest játszunk,
 f-moll, két kocsis egy fogaton,
 kissé nevetséges a kép.
Úgy tűnik, csengő súlyokat rakosgatnak kezeink
 előre-hátra, mintha ellensúlyokat mozgatnánk,
hogy megpróbáljuk megbillenteni egy hatalmas mérlegkar
 iszonyú egyensúlyát: az öröm
 épp annyit nyom, mint a szenvedés.
"Olyan heroikus ez a zene" - mondta Annie, és igaza volt.
De akik a tettek emberére sandítanak irigyen,
 s legeslegbelül megvetik magukat,
 hogy nem lettek gyilkosok, azok itt
 nem érzik magukat otthon.
S akik embereket adnak és vesznek, s azt hiszik,
 minden eladó, azok itt
 nem érzik magukat otthon.
Nem az ő zenéjük. A hosszú dallam, mely minden
 változásban önmaga marad, olykor csillámló
 és lágy, olykor érdes és erős, csiganyom és drótkötél.
A csökönyös zümmögés, mely épp most
együtt száll fel velünk
a mélyből.

[fordította Thinsz Géza]

Petri György: Radnóti Sándornak

Tényleg, úgy tűnik, akarok még élni,
túl- és feléldegélni.
Ropogtatván, mint vaddisznó a makkot,
a férgestül is tápláló napokat.

Miért pont én ne?
Nem mintha akarnám, csak valahogy megvagyok.
És míg az idő el nem fogy előlem,
maradok is helyt, záróra előtti

végvendég. Felőlem csak borogassa
a székeket négy lábbal az ég felé,
szégyentelenül, hogy hasuk kitessék,
a személytelen személyzet. Jogos

időmet kiülöm. A ceh kiegyenlítve,
újságom van, ha mást nem, azt olvasom
visszafelé, vagy a megfejtett rejtvény
kérdéseit próbálom felidézni.

(Elüthetetlen idő nincs, csak buta ember.
S lehet, hogy még kisírok egy pohárral
a bajuszos kis hölgytől. Az ilyenekben
forgok, mint kulcs a zárban.)

Ha nem: nem. Unatkozni se kutya,
sőt szomjazni se. És hátha benézel, épp te,
s hátha továbbállunk, támad egy ötlet,
vagy – egy darabon – együtt ballagunk hazafelé.

2013. szeptember 7., szombat

Michal Habaj: Bennszülöttek éneke az űrhajósok hasonnevű országából

Láttuk a sivatagokat: tele voltak púderrel: Soir
de Paris: láttuk a samponnal tele tengereket:
és a körömlakk vérvörös lelőhelyeit adó lápokat:
a kavargó amfetamin-felhők közt láttuk
a lángoló Napot: melyek közé napra nap belegázoltunk:
mi: az űrhajósok hasonnevű országának bennszülöttei:
a pápa halott kezével kiátkozottak: a jogok mérnökeinek
hurkaiban meglopottak: tévéadások fényében villogók:
versek zubbonyában menedéket keresők: csak a tutajok: az első
szeretőink mosolyának emlékké merevedett deszkáiból
összetákoltak: csak azok a tutajok érnek valamit: amikor
a forró augusztus közepén behajózzuk véghetetlen vágyaink
kozmikus terét: besötétedik az űr: a csillagközi utasok
konyhaasztal mellé ülnek: bableves illata száll kanalak türelmetlen
kocogtatása szól: drótostót apáink nem hiába drótozgatták minduntalan
össze a disszociatív személyiség szertehulló világát.

[fordította Tóth László]

2013. szeptember 5., csütörtök

Szijj Ferenc: Kenyércédulák - Péntek

Az utolsó gondolatok győznek általában.
A rettentő, zsákformájú testből nincs kiút,
csak belül lehet átjárót, féreglyukat keresni,
s aztán átlátszó szívvel bolyongani óvatosan
a balkezes satupadok között, kerülve az érintkezést.

Más szavakra sírnak az ipari nővérek,
ellenkező testrészüket mutogatják vádló tekintettel
a sziámi katonák, a tévében más a műsor,
stadionnyi érzelmek kavarnak szelet
az egyszer használatos darálóban.

A jóindulat a legtöbb, és már az is katasztrófa,
akkor inkább pusztítani mindent
a negatív jelek körül, és utoljára hagyni
valamit, mint a dinnye és a cseresznye kapcsán
az örök időkre eldönthetetlen kérdés.

2013. augusztus 5., hétfő

Pablo Neruda: Szerelem: Josie Bliss (I)

Mi lett a haragosból?
A háború jött,
leégett
az arany város,
amely elnyelte őt, anélkül,
hogy írásos fenyegetése,
vagy villámló szitka utánam
jött volna, hogy üldözzön egyszer is még,
mint annyi napon át, ott messze régen.
Mint annyi órán,
amely egymásba forrva
idő és feledés lett,
hogy végül is tán halálnak nevezzék,
halál, gonosz szó, te fekete föld,
melybe majd Josie Bliss
nyugodni tér haragvón.
Elmondaná a tőle távol
töltött éveimhez csatolva
a ráncokat, miket arcára vésett
az értem érzett fájdalom tán;
mert a világon át is egyre rám várt.

És nem jöttem meg sosem, de a kongó
poharakban
s a halott ebédlőben
tán ottmaradt a csendem,
s távoli lépteim zaja,
s ő tán holtáig látott,
mintegy vízen keresztül
mintha üvegből volnék és lebegnék,
nehézkes mozdulattal,
és mert nem érhetett el,
mindennap újra
elvesztett, a homályos lagunában,
ahol tekintete rabul esett.
Meddig nem zárta le szemét,
s mikor?
idő és halál meddig nem borult rá,
s mikor?
szerelem s gyűlölet meddig fütötte,
s hol?
mikor volt, hogy ő, ki úgy szeretett,
haraggal, vérrel, bosszuval
és jázminokkal,
nem tudott magában tovább beszélni,
hiányom lagunájába meredve?

Most ott pihen tán,
vagy nem pihenhet,
a ranguni nagy temetőben.
Talán az Iravadi partján
égették el a testét
egy délután, miközben
a folyam zúgta halkan,
amit én mondtam volna el zokogva.

[fordította Somlyó György]

2013. július 18., csütörtök

Tomas Tranströmer: Második számú gyászgondola

   I

Két aggastyán, após s veje, Liszt és Wagner, a Canal Grandenál
laknak együtt a nyugtát sose lelő asszonnyal, nejével a királynak,
Midasznak, aki mindent, amihez csak hozzányúl, Wagnerré alakít.
A tengervíz zöld hidege a palota padlóján közéjük felszivárog.
Wagner nyúzottnak látszik, jólismert paprikajancsi-arca fáradtabb,
                                                                               mint korábban,
az arca fehér zászló.
Súlyosva rakva a gondola életükkel, két menettérti jegy s egy
                                                                               darab egyszeri.

   II

Az egyik palotaablak kicsapódik s a váratlanul támadt huzatban
                                                             grimaszokat kell vágjanak.
Kint a vizen feltűnik a szemetesgondola, két egyevezős bandita
                                                                                     kanalazza.
Liszt most néhány akkordot jegyzett le, annyira nehezek, hogy
                                                        Páduába kellene küldeni őket
analízisre az ásványtani intézetnek.
Hullócsillagok!
Ahhoz túl súlyosak, hogy pihenni tudjanak, süllyednek,
                                          csak süllyednek át a jövőn s egészen le
a barnaingesek éveiig.
Súlyosra rakva a gondola a jövő halombagyűlt köveivel.

   III

Lőrések 1990 irányába.

Március 25. Nyugtalankodás Litvánia miatt.
Álmomban nagy kórházat látogattam meg.
Sehol semmi személyzet. Mindenki páciens volt.

Ugyanazon álomban volt egy újszülött lány is
ki teljesen összefüggő mondatokban beszélt.

   IV

Vője mellett, aki a kor embere volt, Liszt maga csak akár
                                                                molyette garndseigneur.
De ez álöltözet csak.
A mélység, mely kipróbál s elvet különböző álarcokat, éppen
                                                                        ezt jelölte ki neki -
a mélység, mely bejutni akar az emberekbe anélkül, hogy saját
                                                               arcát felfedné mielőttünk.

   V

Liszt abbé szokva volt ahhoz, hogy őmaga vigye útitáskáját, akár
                                                                               havaseső hullt,
   akárha nap sütött
s mikor majd meghal egyszer, nem kell, hogy valaki várja az
                                                                                     állomáson.
Egy kitűnő konyak enyhe illatfelhője ragadja majd magával
                                                                       sok teendője közül.
Mert mindig van tennivalója.
Kétezer csak a levele évente!
Az iskolásgyerek ő, ki százszor kell leírja a szót, hol hibát ejtett,
                                                             hogy végre hazamehessen.
Az egyszerű fekete gondola súlyosra van púpozva életekkel.

   VI

Vissza 1990-hez.

Azt álmodtam, hogy húsz mérföldet hiába autóztam.
Megnagyobbodott minden. A verebek nagyok lettek, mint a tyúkok,
s éneklésükbe belesüketültem.

Azt álmodtam, hogy a konyhaasztalra
zongorabillentyűket rajzoltam. S némán játszottam rajtuk.
A szomszédok pedig betértek, hogy hallgassák.

   VII

A zongora, amelyik az egész Parsifal alatt csak hallgatott
                                                                         (ámbár odafigyelt)
   ismét szóhoz jut végre.
Sóhajok... sospiri...
Mikor ma este Liszt játszani fog, egészen lenyomva tartja majd
                                                                             a tengeri pedált,
hogy felszálljon a tenger zöld ereje a padlón keresztül
                                             s egybefollyon a ház minden kövével.
Jó estét, gyönyörű mélység!
Az egyszerű fekete gondola súlyosra van púpozva életekkel.

   VIII

Azt álmodtam, hogy iskolába kellett volna mennem, de elkéstem.
A teremben mindenkinek az arcán fehér álarc volt.
Melyikük volt a tanár, nem lehetett megmondani.

[fordította Sulyok Vince]

A költő jegyzete a vershez: Az 1882/1883-as év fordulóján Liszt meglátogatta
lányát, Cosimát és ennek férjét, Wagnert, Velencében. Wagner néhány hónappal
később meghalt. Ekkoriban Liszt két zongoradarabot komponált, melyeket aztán
"Gyászgondola" címmel tett közzé.