2010. november 30., kedd

József Attila: A kozmosz éneke

Szonettkoszorú

A melegszivű Költőnek,
a nagyszivű Embernek,
JUHÁSZ GYULÁNAK
aki örök Atyám és Bátyám,
nagy szeretettel és ezzel az ajánlásfélével:

Lelked valami különös csoda:
Meleg szivárvány őszi éjszakában.
Ilyet még ember nem látott soha:
Elszomorodott megenyhülés.

S mint ifjú fiatal menyasszonyát
Nászán meleg s halk csókokkal fogadja,
Bus negyven évedet szivünkön át
Már az Örökélet öleli.

Ujjongva hozom örök Koszorúm
- Tizennyolc évem legszebb rózsa rajta -
És méltó: vedd: Én túl a vak borún,
Bátyám, Krisztusig emelkedem!

1

Külön világot alkotok magam.
Mert mint baktériumnak csepp is tenger,
Idegen, messzi bolygó minden ember,
Kinek csak álma, vágya, gondja van.

És, jaj, nem élhet senki gondtalan!
S az erős is forog, de mint a henger,
Mely úttestet simít s dübörg, de nem mer
Fölsírni sírva: Fáj az oldalam!

S mert ez örök-Rendünknek tábla-bronzza,
Eggyét száz más kimért körökbe vonzza.
S csak néhány bús lakója sír e merszen.

Csak néhány gondolat őrül bele,
Hogy mért virít, bár marja Űr szele,
Kerengő bolygó friss humussza, lelkem.

2

Kerengő bolygó friss humussza lelkem,
Nehéz ekével szántja milliárd
Vad, barna fájdalom s hegyes vasát
Mélyen lenyomva gázol át a telken.

Gőzös, meleg barázdákon vetetten
Kincses kalászok bólogatnak át
Az út felé, hol kényes, büszke fák,
A Szépség fái súgnak át a berken.

Alattuk Ámor űl, ki mindig éhes,
Sötét szeme s paraszti szája véres.
És éles sziklán gyilkos késeket fen.

Egy tiszta-Érzés arra bandukol
S forró vér gőze száll ködökbe, hol
Szépség-fák állnak illatokkal telten.

3

Szépség-fák állnak illatokkal telten,
Lombjuk örök, tél sem vehette el,
Ágaikon énekel a pehely
S észbontó pompa nő a téli berken,

Hogy dús istenkéz ősi fenyvesekben
Karácsonyokra nem diszitne fel
Igy minden ágat, hajnalon ha kel
Komoly nap is, ragyogva fényesebben.

Ilyenkor két gonosz titán-gyerek
- Kedvvel piroslik tátva-nyitva szájuk -
Csinál a hóbul élő, furcsa bábut

És hógolyóz, mig messzi munka van,
Hol tört Robot izzadtan ténfereg,
Dübörgő gépváros zugó agyam.

4

Dübörgő gépváros zugó agyam:
Hangja, mit roppant barlang-viszhang adhat
Mély orgonára, és a gondolathad
Rokkant derékkal görbed untalan,

Mint korhadt fűz görnyed szomoruan
Deres partján zajló, jeges pataknak.
(A épitők téglát téglára raknak,
Molnárok szijja suhogón suhan.)

S mind robotol, minek? maguk se tudják,
De egyszer tán megunják ezt a munkát,
lzzadt ölükben őrület fogan -

S - egyszerre mind! - kizúdulván a kába
Műhelybörtönbül bősz anarkiába
Szétkujtorognak részeg-boldogan.

5

Szétkujtorognak részeg-boldogan,
Elűzve a zsarnok királyt, a Gondot,
A gondolatok és az ízes lombok
Alól örök tavaszba száll, rohan

Lelkük, mint ha a nap sugáriban
Fölébredő baba kacag s a boldog,
Ifjú anya fülébe szárnya-oldott
Öröm csattog. De addig munka van.

Csak halk éjfélutáni éjszakán,
Mint szunnyadó kedvest meleg leány,
Cirógatja gyötört szivük az álom.

S mint éjjel-nyíló áloé-virágon,
A kertben, úgy csókolnak elheverten
A holdas fények rajta, mint ha kertben.

6

A holdas fények rajta, mint ha kertben
Nyugodt rögökre bő eső ölel
Jó áldást és a föld lomhán lehel
Sulyos, meleg szagot, mely égbe terjeng,

Vagy napsugár ha bódult szembe lebben,
Hogy száz mámorszin víg ünnepre kel:
Erőt vagy vak mámort ugy hintnek el
A holdas fények emberbolygó-lelken.

Igy-ugy: Örök a férfibolygó társa,
Örök az Asszony, örök a varázsa.
S szerelme sokszor lidércként ragyog

S szépsége, fénye, hideg és balog.
Pedig kigyúl a vére, ha estenden
Világbogárkák szárnya csókra rebben.

7

Világbogárkák szárnya csókra rebben;
Az elefánt nagy vére mennydörög;
A vadgalamb turbékol és sürög;
Az Ember szebben csókol s véresebben.

A nagy, elomló asszony-test esetten
Vonagló vággyá őrjít, mint örök
Földéhes izzadt gazdát a rögök
Fekete zsírja, kapzsi révületben.

Az orditás a torkom elrepessze:
Én - jaj - tudom, ez lesz az Ember veszte.
Egyszer hiába búg illatozó est -

A Gyermek ködbe pusztul kóboran.
Kit úgy ringat, mint Nilus egykor Mózest,
Sötét hitem, szent hömpölygő folyam.

8

Sötét hitem szent, hömpölygő folyam.
Mélyében földet, iszapot keverget,
De szűzre mos minden fekélyes lelket
Hideg hulláma s mormol komolyan

És hangja mint bus apaszó, olyan:
- Gyertek fürödni hozzám, gyertek,
Ó gyertek hát fürödni, lelkek!
S kirúgott, éhes kutyaként rohan.

De nyáron új erőt dajkál a földnek,
Komor télen rajt jégtáblák törődnek
S kiönt, ha zúdul bánat görgetegje.

Mely fényét róla híven visszakapja,
Fölötte a magyarság bolygó napja.
S kereng a bolygó, mint fáradt agy este.

9

S kereng a bolygó, mint fáradt agy este
Örökké kínzó nagy kérdés körül
És mint a rab, ki börtönén belül
Falat tapint őrülten - hátha gyenge.

Ó mért nem lendülhet a végtelenbe
Külömb, szebb Nap felé, amely hevül
S ölelő sugárt szálló-mederül
Melegen ont, megértően izenve.

Ó jaj nekünk, hogy így van immár mindíg,
Szebb útra innen semmi el nem indít
S napunk hideg, mint rideg őszi este.

Tán fénye nem is volt soha meleg!
Szeretetemtül csak hevülne meg:
Amint kihűl, lehull az éjbe esve.

10

Amint kihűl, lehull az éjbe esve -
Ó szűkösen, de addig birja ki
Napom, amíg még Isten is - aki,
Mint vőlegény menyasszonyára lesve,

Kiváncsian kandít kitárt szivembe,
(Mert nem tudok gyöngyszót hullajtani
S bus nyáj-nyögést aklán tulhajtani) -
Hajnalt kacag, mert nagy-nagy szeretetre

Minden napok Egy-Nappá égnek össze,
Hogy minden bolygót melegen fürössze
Betelt életben lángjuk, mely lobog

Ujulva. - Isten, szörnyü álmodó,
Kiolvad szívünkből a téli hó,
Mint feledésbe hulló verssorok.

11

Mint feledésbe hulló verssorok,
Nagy bánatok is feledésbe hullnak,
Beteg ölébe megvacogó Multnak
S szépségük vissza is csak úgy ragyog,

Mint déli tájra messzi havasok.
Koldús-fekély nem bűzlik testvér-úrnak,
Rohadt sebek szelíd búvá lágyulnak,
S meleg szép szóvá büszke kardvasok.

Puha kenyérhez bő, meleg tejecskét:
Szerető szívhez lesz Világbékesség.
Az éhendöglődő szellem röpülhet

Új-izmú sasként Titok-csúcs fele:
Miért az Én? és végtelen fele,
Ha bolygók és világok mind kihülnek.

12

Ha bolygók és világok mind kihülnek,
Minden atóm az Ősbe visszahull,
Minden lélek az Úrba szabadúl,
Fakír és kéjenc ott eggyé békülnek.

Tömeggyilkos meg Krisztus testvérülnek,
Mint illat s dögbűz a magasba, túl,
Nyögés s röhej, mely tébolyog vadúl,
Fönn halk illatszimfóniába gyülnek.

Minden világ a Mérhetetlen része,
Az Isten is a lelkek Egy-Egésze.
S szépségfáimra miért-varjak ülnek.

Minek? károgják és én nem tudom.
S tovább kereng bolygóm a bús uton,
Igazságnak gyujtván hűs fényt, az Űrnek.

13

Igazságnak gyujtván hűs fényt, az Űrnek
(Mert az Igazság: Élet és az Út,
Az Űr, a Mérhetetlen s fáj ha zúg
Hűs szele, mint ha komor felleg ül meg

Kezdő sárkányos jégvihart s kidülnek
Táltossa torkából nekivadúlt
Jeges lihegések s a meglapúlt
Vándor bőrén maróra keserülnek)

Az apró bolygó éppen annyit ér
Kicsiny körében, mint a Végtelen Fény,
Az Őslélek mérhetlen végtelenjén.

Velem az is, ki csakis halni él,
Egyenlő; ám hogy választott vagyok,
Komor bolygóm a legszebben lobog.

14

Komor bolygóm a legszebben lobog,
Mert nem zugat fényt senki szabadabban
A süketség éjébe s éhes rabban
Sültek szaga meg illatos borok

Se mankózzák úgy vágyát, mint robot
Után ha lángom rácsán át beharsan
Fásult szivébe, mint hol észak-sark van
Felbukkan bús, de tiszta napkorong...

A Békesség-Noé szivembe jöjjön -
Nagy tisztulás-özön zug bennem és
Bár keserűségvulkán dübörögjön,

Lávás szitokkal födve a vetést,
Nekem van szörnyü s lesz szép igazam.
Külön világot alkotok magam.

Mesterszonett

Külön világot alkotok magam.
Kerengő bolygó friss humussza lelkem,
Szépség-fák állnak illatokkal telten.
Dübörgő gépváros zugó agyam.

Szétkujtorognak részeg-boldogan
A holdas fények rajta, mint ha kertben
Világbogárkák szárnya csókra rebben.
Sötét hitem szent, hömpölygő folyam.

S kereng a bolygó, mint fáradt agy este,
Amint kihűl, lehull az éjbe esve,
Mint feledésbe hulló verssorok.

Ha bolygók és világok mind kihülnek,
Igazságnak gyujtván hűs fényt, az Űrnek,
Komor bolygóm a legszebben lobog.

2010. november 15., hétfő

Orbán Ottó: E tenger-tőzsde részvényesei

E tenger-tőzsde részvényesei
gyöngy koponyák, magházas ölek;
tavasz szoknyáján szűz bogáncs,
május köd-ködmönén szirom-sújtás,
mert kivirít az örökzöld penész,
arany mennyet hasít a pörgő kórház,
és nyakig a születés szemetében
tövis gereblyézi a poros csillagot.

E fű-kaszinó részvényesei
napfényes hülyék, ólmos Hekaték;
csavaros bírák vallató csigáin
halál-rozsdát izzad a szivacsos szív
és kiköpi az édes ég anyatejét
a föld havas melleit maró csecsemő:
telet vacog a mechanikus erdő,
bakancsos szél tapos az ablak avarán.

E tajték-üzlet részvényesei
tündér ravaszak, kecses konokak,
szerencse zsombékján győz eres gyökerük,
elméjük lombos mint a tölgy
és csókjuk zománcos fehér fogója
átharapja a végzet vezetékét:
nincs királyibb koldus a szeretőknél
sörényük lobog mint a nap haja.

E rög-rulett részvényesei
csontjukat vesztik, porukat nyerik;
sír parazsába pólyál az idő,
de kétmilliárd sejt sötétjéből,
– veríték földje ez, mézes mező! –
ős virrasztó, a bakter vers kiált:
húsveteményt kapálj, mezítlábas vér,
csengj, csörögj, világ aranya, nyár!

Rainer Maria Rilke: Pont Du Carrousel

A hídon szürkén egy vak ember áll,
mint névtelen ország szélén határkő.
Talán az a mindig-egyforma tárgy ő,
amely körül a csillagóra jár;
a csillagzatok közti néma pont:
minden körötte fut, ragyog, bolyong.

Ott áll sok-sok szeszélyes út tövében,
a rendületlen Igazság maga;
az alvilág sötét bejárata
a fölszinen tenyésző nemzedékben.

[fordította Rónay György]

2010. november 10., szerda

Kormos István: Ház Normandiában

A gauguinsárga parton áll Jérôme
nem köszön vissza mert Jérôme szamár
szemben kék bálna Jersey szigete
ő fekete sziklakönyéken áll
szél-ökrök szél-ekék próbálnak ártani
falán szilánkra törnek a sirályok kiáltásai
biciklis pék dombkötéltánca kenyér kenyér kenyér
nap tenger kifröccsenő vére fehér fehér fehér
rókanyüszítés-éjszaka szegről rézserpenyő lecsattan
kaptányban vergődik szivem elsüllyed Ertot tejködhabban
rét szalad a kőkapuig ott megtorpan bemenjen-e
szobákban zöld mohahomály tengerfenék-csönddel tele
mohahomályban valaki ablakhoz nyomva homloka
kert fölött denevérszavak igen soha igen soha

2010. november 4., csütörtök

Ibn Ghanim Makdiszi: A bagoly

Az éjfél néma volt, sötét. – S aki a vén romok közt üldögélt – a vén, komoly – fülesbagoly – a messzeségből megszólított, oly – hívón-rívón – mint az ítélet trombitája. – Szája – az igazat hirdette. Én – az elbizakodottság szőnyegén – lelkem – erős figyelmével figyeltem – szavát, – mely harsogott a messzeségen át. – A bús romok – konok – magános remetéje – a néma éjbe – belekiáltott – s két szeme égett, mint a zsarátnok:

            „Te, ki figyelsz a messzeségen át – te jó barát – hűségben és ragaszkodásban – testvérem, útitársam – ne hidd el azt, amit fecsegve – füledbe csiripel a fecske. – Az ő útját ne járd! – Kárt – vallasz. Ami néki hasznos, néked árt. – Ő fészket épít az eresz alatt – itt egy falat – ott egy falat, – minduntalan akad számára morzsa, – jó a sorsa, – ha nagy kalandokat nem is mer – gondot nem ismer – van minden időben – ebédje, vacsorája bőven – mindegy neki tavasz, nyár, ősz, tél: – emberek közt él! – És éppen ez a baj. – Gyötri a lárma, kínozza a zaj – az ember szörnyű lármája, zaja – zsivaja, – van ennél átkozottabb nyavalya? – Hallja, a bőség asztala mellett – duzzasztva bendőt, düllesztve mellet – habzsolva kéjét eszem-iszomnak – hogy karattyolnak – hogy zakatolnak – míg beleolvad a mába a holnap. – Engem – ne keress a tömegben – én a sokakkal el nem vegyülök – előlük elmenekülök – magamban ülök. – Ki mindig ott van, hol a többi – képüket magára ölti – odasodródva a tömeghez – ő maga is tömeg lesz, – lelke odalapul a többiéhez – és mert velük van, velük érez. – Vállalja azt, mit meg sem ért – egy perc! és felelős a többiért. – Elébb a vízcsepp – aztán a tíz csepp – és hova – tova – már visz – az árvíz. – Az örömet ne ott keresd – hol dáridót kínál az est – ahol világos – és virágos – minden ablak. – Ne ott keresd, hol Sátán hegedül – élj egyedül, – maradj magadnak! – Boldogság van – a magányban. – Mély – csöndjétől ne félj, – szívedbe békességet önt – ez a csönd – az áhítat – szűz harmatával átitat – s mint az ágy az álmost, éhezőt az asztal – megvigasztal.”

            „Nézz rám! – Kövesd a példám! – Távol – a forrongó világ zajától – a csörtetéstől – a törtetéstől – a kalamáristól, a késtől – a gonoszoktól, irigyektől – a megszegett frigyektől – távol – baráttól, cimborától – az élősditől és a resttől – a telepektől és a telepestől – a hazugtól, tolakodótól – távol a fölösleges szótól – a rossztól, a jótól – magányos lélek – magamban élek. – Feléjük se nézek. – Ez a kusza fészek – palotább nékem, mint lakóhelyük, – asztalhoz nem ülök velük, – a tévelygő bolondok – vad gyülekezetében nem tolongok. – De szeretem a romokat – hűvös ölükben hűvös csönd fogad – és szeretem a csillagok alatt – a leomlott falat – tövében a rögöt – mohlepte sánc mögött – az őszi levelet, a sárba hulltat, – a Múltat. – Örök – hazám a rög. – Az élet rövid. – Tűnő perceid – gyér sokasága hamar elfogy – ne feledd, hogy – messze a tegnap – a ma csak egy nap – ki tudja, hogy utána jön-e még egy – az élő a halál felé megy. – Keresd – szeresd – a magányt – ha senkid sincs, senki se bánt – sose bánd – hogy az ágyad durva gyékény – csak tudj pihenni rajta békén.”

            „Nézd a világot! – Látod – amit én régóta látok? – A nagy dicsőség, a siker, fény – a teli erszény – ma kincs – holnap nyoma sincs. – A paloták, a várak, templomok – holnap romok – elnyeli őket tenger és homok. – Ma itt vagy, – de életed elrohan, itt hagy, – míg itt van – érd be azzal, amid van. – Ne vágyakozz különbre, többre, másra – bővebb szüretre, dúsabb aratásra – egy maroknyi kása – akármilyen kevés – több, mint egy mázsa – reménykedés. – Hát ne kérj sokat – abból, amit az élet osztogat, – élj a kevéssel okosan, – takarékosan, – várandós asszony a holnap, – ki tudja, mit szül a holnap – a bölcs sosem siet, sosem fél – s türelmesebb a tűrő türelemnél. – Én láttam a roskatag – új házakat – a pislogásba csökkent fényeket – az egészségest, aki búsbeteg – emitt a meglopott tolvajt, amott – a koldus gazdagot, – láttam heverni szanaszét – az eljövendő romok tömegét, – az elpusztuló világot – és megéreztem mellette az áldott – másvilágot, – amelyben újra éled – s örök az élet. – Eltűnődtem – láttam, mulandó minden az időben – csak Ő nem. – Elhagytam akkor azt, akim volt – eldobtam akkor azt, amim volt – vagyonom, házam – másra ruháztam – és darócba – burkolózva – menekültem hozzád – Magányosság. – Agyamból elszállt a sötétség – a kétség, – az igazságra nyílt ki vak szemem. – Én Istenem, – ha nem tudom is, hogy Mi vagy – tudom, Ki vagy – én megtaláltalak, – te el ne hagyj! – Mutasd meg magad, – a szót szájamba te add, – hogy azt hirdessem csak, amit kegyelmed – kegyelmesen megenged.”

            Ezt huhogta ott – a romok – között a bagoly. És én – ki eladdig a fecske fecsegésén – üdültem – s pajtásaimmal poharazva ültem – szavát fülembe és szívembe véstem. – Egy percig se késtem – mentem – fölkerekedtem, – égőn, didergőn – végigmentem az erdőn – ki a nagy éjbe – feléje. – Az út – végén a vállamról lehullt – gőgöm palástja, én bíborpalástom. – És mindörökre a porba elástam, – hogy helyette bölcsen – felöltsem – az alázatosság sötét – köntösét.

[fordította Heltai Jenő]