2012. december 6., csütörtök

Weöres Sándor: A másnapos

Hol jártam este fény alatt, nagy fény alatt?
Hol láttam nyílni ablakot, nagy ablakot?
Egy férfi, vagy nő ott lakott – hol is lakott?
Hol láttam fénylő ablakot, sötét falat?

Hol lettem részeg? elfeledtem részegen,
a fényre és sötétre még emlékezem,
s hogy ott lakott egy férfi, vagy nő, ott lakott,
mondott egy nagy szót! mit mondott, mit mondhatott?

Az ablak izzott, égi villámló ragály,
a fal sötét volt, rejtett kripta szégyene,
testemben tűz volt, sáskajárás és aszály,
fejemben lyuk volt, lyukban vendéglő-zene.

Sajog a bordám, néhány holmim elveszett,
és sírtam, mert egy férfi, vagy nő megrabolt,
vagy tán segített – csak tudnám, kiféle volt?
és mért sírtam? mert fájt? vagy éppen jólesett?

Homály volt, lázas ablak lángolt, mint a kén,
s a többit tudni kéne, mért jöttem haza,
ó jaj, mért nem maradtam ott a fal tövén,
lerogyva lyukas fejjel, mint egy katona.

2012. december 4., kedd

Tolnai Ottó: Tiszavirág

Még nem figyeltem meg,
de tán a vadászlak és a folyó között,
a holtágból is néha felugrik
– a fa is próbálkozott, szakállas –,
és ha felugrik egy pillanatra,
mint a levél, kesernyéssé téve
a levegőt, az ág mintha intene.

Igen, tölgyfadákójával
éppen csak pöccintve, halott karba
ha friss vérlabdát gurítana még a szív,
egy korty tiszta vér
miért ne üthetné ki
kezéből üszkös kezét,
miért ne vacoghatnának rajta
virágok?

*

Az ideges ív
szürkületi szederillat
ólomkeretébe foglaltatott,
és ha mondjuk augusztusban
a túlsó part fehér homokján aléltan
nyelveddel szájpadlásodhoz nyomod
a hamvas kis fekete koronát,
pillanatnyi szédületedből visszatérve
újra látod a karcsú bukást.
Gerinced korbácsként csap
szederbokorra.

*

Rövidke nászrepülése
a nagy hamufa
pipiskedő ölelése.

Hamvadt korbáccsal kezedben
közeledj a mindenséghez.

*

Csúcsán a kék éket üt
és a lét csomós tuskója
mint egy rugóval tömött
színes játék szétrepül.

*

A kíváncsi rügy harakirije.

*

A nyílvessző felhő megállt íjászaink felett.

*

Sáska!

*

Ólomeső.

*
A kék levegőből sodort fonálon
horog rándul,
a fehér szirmokban már érezni
a meggy csípős vérét.

*

Hó.

*

Éppen a langyos víz fölé hajolt
Nárcisz,
amikor az égből hullani kezdett a
virág
(fura egy virág volt,
istenem, de virág):
a csiga rajzolta vértelen vérhálózat
a homokarcon kigyúlt.

*

Többen megvárták a holdat.

*
A makk kalapot emelt
és tévedésből kalpagját
a halál fejére tette vissza.

*

Hang már nem jött a torkán,
de a hangszálak néma rezgésétől,
a magán szépen áthajló híd
puhán vízbe omlott
és a halak a hulladékkal
máris szétszaladtak.
A folyó
rezgő sárga ujjáról
fekete árnygyűrűjét
vigyázva lehúzta.

*

Hermafrodita.

*

Arcunkon, az éles zátonyon,
a felmetszett kitinbőrökkel,
a megtermékenyítés pillanatában
a lehető legegyszerűbb valamit
tudtuk meg a világról,
alásüllyedtünk.

*

Álmában györcsből halálba
rúgja magát a láb.

*

A vízbe fúlt hideg belezetére
emlékeztető zöld labirintus
a vízben és a víz felett is
folytatódik. A lárvák ásólába
mint a motolla.

*

A partifecske,
öreg fotósunk, még tán valamit elkaphatna,
de ő is csak üres
fekete képeket hív elő:
pillanataink gyászjelentései.

*

Kettétört nyilát
a harcos elejti.

*

Addig verték a zöld ágat,
míg a síp meg nem szólalt.

*

Értük hátrálhat a rák,
ez a pirosra sújtott mizantróp,
hogy a feneketlen fenék alól
felrebbentse őket,
nem igazulásul, ó, nem.

Mert csak aki egész életében hátrál,
juthat egy kis mohó virágugrással
vissza,
előbbre.

*

A teknősbékán ha tiszavirág kopog,
kattanva nyílik, mint a zsebóra.

*

A rugószerkezetek kiröpítik
csöpp agyaggalambjaimat.

*

Halk dobpergés.
Lent a fűrészporon az igazgató.
Karján vörös palást. Ő lépne elsőnek
hozzám, takarna le, ha leesnék.
A dob hirtelen elhallgat.

Szaltó mortále. 

Ha sikerül, a közönség ismétlést követel.

*

Legyek lepik a siklót.

*

Szalmalepke.

*

A kaszás,
szép nagy suhintással,
a búzamezőkről
a folyóra tévedt,
derékig búzavirágban.
A kaszás,
a kasza suhintásával ellenkező
irányban, a folyóba szórja
magját.

*

Néha látom a forrást.
A folyó vadonatúj szívét
előbb desztillált vízzel járatják,
míg hálóként nem dobja kürt alakú
árnyékát, csak úgy magában pocskoltatják.
Magzatvizedben pocskol így a gyerkőc.
Selyemgombolyagot nyeltél,
fekete macska játszik vele. A hamugödröt,
fenekén tojás. A hervadt rózsát,
valahol mindent tűz pusztít,
az ugráló állatok fején nehéz gyertyák,
kígyó az őszi kertben: lábunk között
folyik a hamu. Néha látom a könnyzacskó
üres csigaházában a viasszal forrázottat,
ahogy délben a folyót sugárra ereszti, és
hirtelen rántással felhasítja a nap arcát.
Ugrását az állat reszketeg virággal toldaná.

Néha látom gyertyacsonkom hullámzó kis tavában
didergő kardjára tűzve az állatot.

*

A halál tárgyai közül
a virág ördögfej-gyökerét is
néha a fövenyre sodorja a víz.

*

Ugrálókötél a Tisza.

*

Poharamban barkaág.

*

Tüskehullám.

2012. november 23., péntek

Parti Nagy Lajos: Hal éji éneke

(nocturne Ch. M. oldalvizén)

„szája árva, két morás,
ab ovo csönd és elvonás,
vízmélyi hosszú pá.
Ezzel kezdődik el a néma hal.

A két szeme pirrichius,
pici, sebes és kisfiús.
Pikkelyt pipál lejjebb a síkos boltú,
hengergő, fújtató kopoltyú,
és így tovább, a háta hát,
cipeli öt molosszusát,
s mert andalgó, mert éjszaka,
A est A-t mond. Mit mondana?

’Megállhatnék, dehát uszok,
proceleuzmatikusok
Röpítenek (hajót Ady),
sok színezüst futamodi,
Négy szám szerint.’?

A hal legyint,
s mert be kell fejeződnie,
a farkán is van két szeme,
mely farka ismét két morás
búcsúzkodás,
vízmélyi hosszú pá.”

(„Szabó Lőrinc”)

ˉ
˘ ˘
ˉ ˉ ˉ
˘ ˘ ˘ ˘
ˉ ˉ ˉ
˘ ˘ ˘ ˘
ˉ ˉ ˉ
˘ ˘ ˘ ˘
ˉ ˉ ˉ
˘ ˘ ˘ ˘
ˉ ˉ ˉ
˘ ˘
ˉ

ó
sebes
andalgót
alamuszi
hengergőt
futamodi
ó-kat mond
de a szeme
nem mozdul
didereg a
varsában
sebes
ó

ó
puha
félholdnál
öleli az
árnyékát
tovasuta
lakkbőrönd
utazik a
szív mélyén
teli teli
ikrával
puha
ó

ó
picit
ússzunk hát
a fasuta
félmúltban
futamodi
gyepposztó
babakori
klottnadrág
göbölyödik
almuskán
picit
ó

ó
mama
szálkából
fakanala
megfúlunk
ki veszi ki
torkunkból
bereped a
sírástól
kenyeret a
héjáért
mama
ó

ó
suho
gásából
kirohad a
beltartam
kiveszik a
bordákból
mi az ami
konkávex
se leli a
formáját
suhog
ó

ó
mozi
alvadt vér
csupa luk a
gyöngyvászon
krimi van a
mellényén
megölik az
ikráért
lehetel-e
cápává
mozi
ó

ó
mora
jos halk hang
zavaros a
tengermély
mit iszik a
müllerné
futamodi
sebbenzint
hova fut a
torkán át
moraj
ó

ó
gumi
szájpadlás
de a szive
szárazjég
mi marad a
nyelvhúsból
ha a foga
rákcsapdák
ha az agya
kaucsukká
gumi
ó

ó
soha
nem lesz már
nyugalom ez
orchestben
szükületi
karmester
vezeti a
főpróbát
pikula a
trombussal
soha
ó

ó
stora
hallisztből
viszi haza
mátkáját
nyaka füle
véres csík
iszamos a
holdfénytől
püföli a
nászasztalt
s tora
ó

ó
stoba
noc turzás
kikerekül
éjévé
vizizene
szájzárból
ide-oda
bádogtű
botorog a
tó tükrén
s tova
ó

ó
lik a
hálóból
kifolyik a
bel cantó
de a szeme
rajtad van
de a szeme
szájállás
meregeti
csillagként
likacs
ó

ó
hova
tűnt el hát
ön aki ha
ó-kat mond
ez a fura
pontyordnung
kireped a
burkából
hova hova
morgenstern
hova
ó

Tolnai Ottó: Vasreszelék

a zuhanó gumiabroncs
megállt a levegőben

közben az orrszarvú
távozott

*

cseppet sem olyan egyszerű
néhány karórát
csak úgy feldobni
a világűrbe

*

a hason hálóba csúszó kapus
öklével átüti
a jéglapot
hogy mint léknél a halak
levegőt kapjon
a csapat

*

vörös bor foltos kockás
asztalkendővel találtad
leteríteni ágyadat
négyen ébredtünk
férfiak

*

homok cinktető hullámain
sirályok galambok gipszből
a narancsligetben képrádió
(cseh események)
gyerekek nyakig rothadt parafában

cápariadó

sátra szentélyében ki darabolta
kockára a húst
s rakta az ömlesztett sajt
ezüstháromszögeivel körül

nyarunk valóban nem
egy-fecske-csinálta

*

a tömlöc forgóajtajában
valahogy megfeledkeztek róla
ez így szokott lenni mondják
s szembe máris forogva jöttek
gyermekévei
a fegyőrök vasrúd-vasrúdon verklije
a halottkém mályvaszin
könyvjelzőszalagot tett a hóna alá

ha tésztacsőbe réved mondják
még ma is látja magát
a medencében körbe-körbe úszkáló
ébren-operált

*

egy műszivacs
és egy valódi spongya
egymásnak ugrott
vízbe lökve kád pereméről
a kis orosz tranzisztorost

a kiégett bojler
hasán órájával
feltalálta magát
hátizsáknak szegődött

*

nemzedékem mégsem helyezte
tömbjét
a bűz piramisába

*

mintha lángra lobbant volna a filmszalag
sosem volt ilyen színes
csak ült ült
mintha meggyújtotta volna magát
sosem volt ilyen kellemes meleg
csak ült ült
mintha a levegőbe emelte
a mennyezetre csapta volna valami
s máris vége
de nem a filmnek
senki sem jelentkezik
elolvadt a csokoládé-telefon

*

bontott blúzzal
vállukra csapott kabáttal
lányok fiúk futnak
kár hogy éppen a sarkába kerültek
a strich plakátnak

*

alulról gondozza
vasreszelék kertjét
akár a halottak
Mágnes Patkó

*

az első hangya
a térd márványterén
tükör hamujában
a csont kereszt alakú helye
fésű rekviemje

az első hangya
a szív vörös termeiben
fésű

2012. november 22., csütörtök

Tolnai Ottó: megütöm tűvel

egy darab püspöklila
posztóért cseréltem
nagy titokban
ezt a szabad szemmel alig látható
poszátatojást
a majdani madárkáért
máris felkínáltak
sünt sakkot suszterpogácsát
ám lehet ki se keltetem
megütöm tűvel
és felhőtlen énekét
mind felhörpintem én

2012. november 15., csütörtök

Tolnai Ottó: Laokoon

Meleg víz kotyog
az ostyafalakban,
a motor nem akar leállni,
körém tekeri rozsdás kígyóit,
fent fürdenek,
fényképem kiveri a verejték,
napszemüvegem izzad,
tapogatózom,
valaki meghúzza a láncot,
mint tavasszal a menny,
a mennyezet megreped,
ostyaváram férges,
forró ólomcsövet
hajlítok s-alakba,
jajkiáltásom
hamuvá égett tojás fészkében,
szájüregemben maradt,

Toledo nehéz ege!

2012. október 24., szerda

Nagy László: A hűtlenség napja

Elképzelt hazámhoz hűtlen leszek,
hűtlen a bánat nő-csillagához,
hűtlen a téboly útjához e nyárban.

Erkélyem vas-kosarába
tűzze ki sárga porzászlait a szél,
mert puszta hely immár,
ott nem tipródik baba se virág,
se gyullasztó ábránd,
eltűntem onnan magam is,
hűséges őrszem,
ki árván s félelmesen tudtam figyelni.

Nem talál meg házamban senki,
se ellenség, se barát,
de vadászó szemük föllelheti
sas-körmöm nyomát a vasárnapi újságokon,
asztalomon az éneket
s nagy tálban a tünődés hamuját.

Kitaláltam a boldog hazát,
s nehogy e szent napon orkán bántsa,
félretette képzeletem.
Én pedig porban, légy-döngésben
plakátok édes mosolyában
csak állok a söntés szentjei közt,
félvállra akasztott kabáttal,
két kézre fogott pohárral.

2012. október 13., szombat

Parti Nagy Lajos: Vincent üzenete Theónak

Mit szakítsak én a rácsokon, Theó,
ha szemem a homorú egeket
tölti ki már, ha szemem a napot
bogárrá égeti már, s kikönnyezi
a földet?
Minden kerítés dőlhet ravatallá,
arathatják a szemfedőt,
fojtósárga gabonából megköthetik,
akárhol rámteríthetik, Theó,
fényen-túlról bocsátott
létrát elém
a legnagyobb lotyó,
ez már az utolsó ciprus,
oly megmászhatatlan, oly magas,
de a legzöldebb, a legfeketébb.
Hogyan mehetnék hát odébb?

2012. október 9., kedd

Tandori Dezső: A szobák

Akkor kitolták a butorokat,
s látszott, milyen göcsörtös volt a padló.
És látszottak a szöghelyek.
Látszott, hogy már üszkösödik
a vaskályha mögött a lyuk.
És végül egy szál meztelen
villanykörte égve maradt,
s most borotvaként kaparja a fény
a borostás falat.

Most, hogy az ég oly ferde lefutású,
mint ágytámlák mögött a faliszőnyeg
kettémetszett mintái, most, hogy a
hegy élén a fák, mint fűrészfogak,
az eget a földtől elharapják –

üres szobákat látok odabent:
mint a végső percek, egymásbanyílanak.
Zúgatja a szél a kéménylukat,
és a hang is kihül bennem s megáll.

Ahogy az inga akkor itt megállhatott,
és ahogy a kályha kihülhetett:
most értelmetlen vasveret.
És az ég megfeketedett.

És értelmetlen már a rács
keresztje az ablak előtt,
rajta a szétfeszitett karokkal
lengő növény indái csak
száraz, barnult, tépett inak.

A villanykörte egyre ég
a levetkőztetett szobában,
és fénye mindent szétfeszít,
a parkettkockák réseit,
mint vallatók a fogakat,
mint a szögek az inakat.

Elfordulok. Megyek a szél
párhuzamos falain át.
Kezemnél, mint nyitott csapok,
süvítenek a fák.

2012. október 4., csütörtök

Kemény István: Keresztény és közép

Hideg. Hideg az egész család.
A Ráday utcai ág is hideg,
a Polgár utcai ág is hideg,
a budakalászi ág is hideg,
ugyanaz a hideg kézfogás.

Hideg már az első biztos ősnél,
a királynő testőrénél Bécsben
és hideg a kétéves Luca Teréziánál
a bölcsödében, idefenn.
Hideg az egész tákolmány.

Sehol egy öngyilkos, sehol
egy betörő, sehol egy rohadt
szemét, mert hideg.

Becsülettel kielégített, de félig
megőrült feleségek, férjek
fel nem melegítik, mert hideg.

A szeretet neki hosszú,
de - mint a jég - nem is
lehetetlen, hideg.

A gyűlölet neki nehéz
de - mint a gőz - nem is
lehetetlen, hideg.

Hideg, hideg az egész család.
A Ráday utcai ág lakása,
a Polgár utcai ág lakása,
a budakalászi ág lakása
előtt is ott a szürke korlát.

A barátok ezerszer látják,
mert vannak barátok, és van szemük,
de a barátok mindhárom ágnál mások,
nem járnak össze, nem ismerik egymást.
Az a korlát nem érhet körbe
de ha körbeérne, akkor mi van?
drágább lesz a kenyér? Hideg.

Hideg az egész család.
Halakat, rákokat, skorpiókat
tart a fejében és vicceket,
mert a társalgás könnyen átcsap
beszélgetésbe, hideg.

El se hinnéd, ha elsorolnám,
milyen hősöket fojtott el egymaga.
Darwint és Freudot a szakálluknál
ragadta meg. Petőfit azzal,
hogy túl keveset élt, Bartók
Bélát meg egyetlen szóviccel
Dénes bácsi terítette le, húszban.

Hideg.

De nehogy valami tragikus, nagy nép
öntelt osztályát képzeld ám el,
ami a vesztébe rohan, és hiszi, hogy ő
csinálta a háborút, pedig csak
frontra megy, széthullik, elfújta a szél...
már hallom is a színészeidet!
jaj, nem! ez csak egyetlen család,
ami történetesen hideg.

Beleszületni egy pillanat műve,
szabadulni tőle csak gúnnyal lehet.
Együvé tartozás a többi.

Mert másfelől magát a sátánt
is felnevelné. Mert a gyerek az
gyerek. Ha már megvan, hát felnevelné,
vasárnap rántott húsra várná,
mikor már felnőtt, akkor is,
családja helyett családja volna,
pedig tudná mindenki hallomásból,
hogy ő lett a Sátán, és senki más,
és a Sátán se tudná, sírjon vagy nevessen
az ebédnél, ha megkapná a kérdést:
ugye azért nem iszol túl sokat?

Hideg, hideg az egész család.
És felmelegszik és örökre sértett
de megbocsátja, majd lehül,
és ezt csinálja csendesen.
Kihajtasz rajta: húsz év,
elfonnyadsz rajta: hatvan.
Veled is meg van áldva és
nélküled is, te jó gyerek.
Előre emlékszik, előre tervez.
Ott lesz a végén és képvisel.
Misét mondat, mert mindenre gondol.

Mindenre gondol.

"Ne emeljük föl szívünket,
fölemelkedik az úgyis."

2012. október 3., szerda

Rakovszky Zsuzsa: Többé már...

Többé már nem nyitom meg szívemet,
sem cél felé már nem törekszem.
A józan július, a rendezett,
rendszert virágzó őrület
érzékeinkben ég, mint só a sebben.
Falak között, színes ponyvák alatt,
örökzöldek között a déli pillanat
sötét szentszobra horpadt
szájjal, százévesen. A jéghideg,
világra szegzett pillantás nem tűri meg
ellenpontját: a holdnak
meredt vak arcot, szélbe szórt hajat:
az elragadtatást. Minek, ha égre vagy
ködös jövőbe fordul, a szem?
Minek a tűz, a láz, minek a sápadt
megszállottság, a tövis vagy a lángok?
Minek a végső szerelem?
Miért választanék? Miért keressem
– ha nincs – az égi lángot, s hogy kitessen
a hús alól a szárnyas szerkezet?
Ami a boldogság anyaga volt a testben,
kiégett rég. Miért egyetlen
remény a tízezer helyett?
A hálóból, amely magunk vagyunk, nincs
kibonyolódni mód, nincsen kiút, nincs
megoldás: sem bogát megoldva, sem
széjjelzilálva, sem csomóba rántva,
vagy eltűnve önnön résein át a
világ vizeiben.

2012. szeptember 30., vasárnap

Rakovszky Zsuzsa: Az elalvás nehézségei

Leőrölve a nap; de a falak merő
imbolygás, mozgalom: sugárküllőket ont
a csillár, plafonra vetítve az üveg
redői, ráncai; a belső fénykörön
rovarok pont-koszorúban nyüzsögnek,
vagy nagy árnyuk a fény zónáin átlobog.

Ablaktábla: szürkés vizekben szén szoba.
Inog a lámpa izzása-vesztett ikre,
sík fekete formák ködlenek, mintha holt
maradék emlékezetében. Eleven
húsomon a villany izzadt nejlont bizserget,
olvasztgatja, káprázik; selyemcukor.

Óralap világít: nem merek elaludni.
Álmom helyiségeiben vár a halott:
a díványon kuporog szokott helyén,
vagy menni készül: igazgatja kötött
szoknyáját, a bélést zizegve a harisnya
megszívja. Ajkát festi, szemöldökét,

vagy könyvét keresi, kötőtűs kosarát.
Pillantását kerülöm: meg ne tudja…
hajnalra szélsodorta papír lesz, üres ruha.
Újra és újra jön, ahányszor szaggatott
álomba szédülök, melyből újra és újra
felver a villámlás: a foszfor égre
kidűlő, ablakomban vakító cikcakk profil.

2012. szeptember 27., csütörtök

Tolnai Ottó: Elsőnek

Mert ha netalán nem tudnátok
Ott a bolondkocsi mögött
Én hasogattam szét elsőnek
Pörge kis vizes bárdommal
A törökmézhegyeket

2012. szeptember 25., kedd

Nagy Gáspár: Próza, hangolás közben

Akik belülről piszkolnak a fényes üvegre,
azok a nyár fölényével fölpumpált legyek,
s remegek, amint harsányan-hamis zümmögéssel
átlövik az októbervégi szoba csöndjét.
De kívülről ciripelek én - kufsteini vermek alján,
leoltott lámpájú városok főterén, sorompók
tövében; hangomba-szerelmes hangtompítókkal -
én a tücsök, és örvendek, ha enyhe időt meg
méteres havat egyszerre ígér, s cserébe csupán
lábujjlenyomatokat kér tőlem - egyelőre - a Tél.

2012. szeptember 24., hétfő

Ladányi Mihály: Emberrablás

Egyik hosszú mondatával
összekötözték kezét-lábát,
szájába epigrammát tömtek,
fejére sűrűszövésű szonett került,
aztán elkábították elégiával,
s végül - midőn már teljesen
magatehetetlenné vált - belökték
egy poros verseskötetbe.

Nagy Gáspár: Automata-álom

évek múlva Martin Sorescunak

Ha bedobom az első
kétforintost vagy más kerek fémet
kijön a meghűlt vérszínű málna
és nekem is bedagad a torkom

Ha bedobom a második
kétforintost vagy más kerek fémet
kijön egy képernyősített halkszavú
arc: mindent tudunk önről előre-hátra
az első sírástól a sírásókig

Ha bedobom a harmadik
kétforintost vagy más kerek fémet
kijön az egyik pofon-formájú variáció
és én megszámolom az ujjait melyek
egyenként is többször figyelmeztettek

Ha bedobom az életemet
mint ráadást vagy utolsó dobást
lehet hogy pillanatra felforrósodik
a lehűtött vérszínű málna s üresen
borítanak be az elronthatatlan automatából
kiutazó - "szövetkezetünk hulladék
anyagából" - feliratú fehér poharak

2012. szeptember 15., szombat

Pilinszky János: Jóhír

Most süllyedek oda, hol nincsen élet.
Aztán elalszom meggörbűlve,
akár egy disznó embriója, vagy
egy záptojás eleven, gyönyörű,
angyalnál megszenteltebb ürüléke.

Majd azt mondják: elkárhozott.
Majd azt mondják: mennyekbe szállt.
Csak én tudom: semmi se történt,
s minden megtörtént, mint Isten ölén,
mint Isten ölén vagy egy záptojásban.

Kormos István: Tengermély

Sötétség tengermélyi csöndje.
Elsüllyedt tárgyak: asztal, szék, pohár,
pohárban tintavíz, földreomolt
fehér ing, és Attila gyöngybetűi
falamra felszögezve, valahol
menyét-lábú másodpercmutató,
szurokba mártott négy szobasarok,
vagytok-e – –

Álomtalan ágy imbolyog velem:
úszó sziget korallok kése közt;
az arc tenyérben; válj tenyér homokká,
fölinni ébrenlétem cseppjeit.

Ha most látnál! hiányod-kalodában!
Lehúnyt szempillád mögül madarak
suhognának a kín falaira,
s akkor sötétem csőrrel szétverik,
szárnyukkal csöndemet is szétverik.

Akkor világítana homlokod,
gyerekkorom Szent-István napjait, zöld,
sárga, fehér, piros rakéták dörgő
csillagaival idézve, szaladna
tíz fényujjad a halántékomon,
édes lehelleted az arcomon.

Felröpítenél három buborék
ezüst-nevetést, falhoz koccanót,
egyikből lenne álmos kiscsikó,
másikból széna, harmadikból jászol,
s lennének újra ezüst buborékok,
abból Három Királyok; idejön
ágyamhoz Gáspár, Menyhért, Boldizsár,
fülembe kántál, s nagy botjuk lekoppan.
Utánuk te, zöldvessző-derekú,
cipőidből kilépsz, hozzám hajolsz,
villog két térded: villamos halak,
szétúsznak a mélytengeri sötétben,
megtölteni meleggel; kibomol
hajad erdeje elborítani,
hagyod nyers tüzét szétáramlani,
szíved harangjátékát hallani.
Elsüllyedt tárgyak: asztal, szék, pohár,
pohárban tintavíz, földreomolt
fehér ing, és Attila gyöngybetűi
falamra felszögezve kölcsön-órám
menyét-lábú másodpercmutatója,
szurokba mártott négy szobasarok
egy intésedre földerengenek.

De most csak ez a tengermélyi csönd.
E tengermélyi sötétség körül.
Sós veriték, vállcsontok ropogása.
Az ablakot eső és szél sikálja.

2012. szeptember 11., kedd

Kovács András Ferenc: Álmatlanság. Hommage à Kosztolányi

„Az ifjuság s a vénség is
csalódás:
Csak annyi, mint egy
délutáni álom.”

Ha negyvennégy is elmúltál, egy éjjel
Sem alhatod ki jó mélyen magad…
Föl-fölriadsz, de álmaid felejted,
S miképp az égi hűvösség a hajnalt,
Elönt a húst bizsergető sötétség,
Hogy létezel… Rá-rácsodálkozol:
Mily ismerős, banális, kosztolányis
Ez is, s az is, hogy lomha félhomályban,
Ha februárban hirtelen fölébredsz,
Mátyás napján milyen didergetőek,
Mily élesültek s egyre pontosabbak
A visszatérő, délutáni álmok!
Ahogy derűsen, hosszan elbeszélgetsz
Sok apró-cseprő, kósza semmiségről
A rég nem látott, épp szobádba toppant
Szeretteiddel, könnyekig kacagva
A drága, majdnem otthonos világon,
Vagy visszajársz kihűlt lakásaidba,
Meglátogatsz szülői házakat,
Utcákon sétálsz, árnyként átosonsz
Egy körfolyosón, légi városon,
Kolozsváron vagy Szatmárnémetin,
Vagy fölrugaszkodsz, fénybe lengsz fölébük,
Karodba kapva mindkét lányodat,
A nyurga Fannit s végre Krisztinát
Szorítva boldog, rossz szívedre ismét,
Van Gogh egén szétgyűrűző időkben,
Tetők fölött kavargó látomásul
Lebegtek együtt, mint chagalli vásznon,
Suhamló mézben, sűrű napsugárban,
S akárha megnémult öröm sikongna:
Örülsz, örülsz, hogy újra tudsz röpülni,
Magasba szállni újra mersz, örülsz,
Sírás szorongat, fuldokoltat, ébreszt,
S belédöbbensz, hogy nem vagy ifju már,
Se vén, de mintha dús ebéd után
Aludnál, álmodod csak mind a kettőt.
Ez ismerős… Sejtelmed sincs, ki írta,
S honnan való, ha végleg ismeretlen,
Csak puszta álmok vendégsége hozta,
S eszedbe jut, milyen fölfoghatatlan:
Imént volt reggel, s rögtön szürkület hull,
Ha dolgozószobádba átevickélsz,
Dagadt szemekkel lámpafénybe bámulsz,
S úgy érzed, mintha gyorsan esteledne.
Elbabrálsz ezzel-azzal észrevétlen,
Kialvatlan vagy, mint a férfikor,
S teszel-veszel, míg lassan este lesz,
És nemsokára újra éjszaka:
Álomtalan, csillagcsupasz, vak éjjel.

2012. szeptember 10., hétfő

Oravecz Imre: Artmann levelezése

Artmann ír Stockholmba Edvard von Ramsay naplopónak,
Artmann ír Edinburghbe Guidersleeve kisasszonynak,
Artmann ír Londonba Jane Heslop mozigépésznek,
Artmann ír Párizsba Craigwill lánykereskedőnek,
Artmann ír Criquevillebe Leopold pincértanulónak,
Artmann ír Karakorumba Mortimer Grizzleyworld de Vere likantropológusnak,
Artmann ír Lisszabonba lord Lister alvajárónak,
Artmann ír Mandrakba John Adderley Bancroft drakulakutatónak,
Artmann ír Pétervárra Fandagna cigányasszonynak,
Artmann ír Arhangelszkbe Koska kapitánynak,
Artmann ír Bécsbe Runtelzirg tenyérjósnak,
Artmann ír, stb.

mindenkinek ír valami szépet,
és elküldi a leveleket,

és megkapja őket
szép sorban

2012. szeptember 8., szombat

Adolf Edler: Az asztalt magam után letakarítottam

Letakarítva az asztal,
aminél ettem,
frissen vetve az ágy,
amiben aludtam.
Amint a naptárlapot letéptem,
egy vasárnap pirosát
- a haragos mozdulat
el is enyészett már,
akár én.
Mert boromat és kenyeremet
megfizettem.

Csupán a kutya az ajtó előtt,
zöld hályoggal szemén,
emlékszik még a kezemre,
mikor a háziúr lehordja:
  "Kuss!"
csörömpöl, csörömpöl a lánccal.

[fordította Petri György]

2012. szeptember 5., szerda

Sylvia Plath: Az Egg Rock-i öngyilkos

Mögötte a grillekben sercegett-pattogott
A hotdog, s az okkerszín sósíkok,
A gáztartályok, gyárkémények: a gyarló
Táj, melynek ő is gyomra-része volt,
Üvegesen remegve fodrozott.
Verte a nap a vizet, mint a kárhozat.
Gödörnyi árny nem volt, hogy belebújjon.
S a vére lüktetett, a régi dobszó:
Vagyok, vagyok, vagyok. Gyerekek
Sikongtak a tört vízben, fehér permet
Pörgött a szélben, hullámtajték;
Korcs kutya kezdett hirtelen galoppba,
S a homokpadról felvert egy sirályrajt.

Visszafojtva, vakon, földsüketen
Hevert a parti szemét közt a teste,
Örök lüktetésre szánt lélegző gép.
Legyek döngtek rája-szemüregen,
A boltíves agykamrát rohamozták.
Könyvéből a szavak kitekeregtek.
Minden üres papírként villogott.

Mindent összeaszalt a maró napfény,
Csak az Egg Rock nőtt ki a kék hiányból.
Ahogy a hullámverésbe begázolt,

Hallotta szirtjein a feledékeny pezsgést.

[fordított Tandori Dezső]

2012. augusztus 22., szerda

Balogh Attila: Numero XIX

Megyek hát
a megrokkanásig,
meddő férfitestemben
maréknyi csontvázzal,
és meg-meggyengülő izomzattal
felcipelem az életet
egész a Napig -
mert mi is ide tartozunk
Magyarország kövei mögé,
a gyermekhalállal összeterelgetett anyák
itt daloltak
torkunkba bánatot:
messze énekelni.
A formában hordozott sárból
itt építgettünk
vályogpalotát,
idenőttünk
kicsúfoltatni magunkat
a történelemmel
- pedig a cigánybaka is
megfagyott
a Don-kanyarnál.
Itt vagyunk hát
sovány krajcárokkal
megvesztegetni
az életet,
nemzetet hurcoló szekér nélkül,
tüdőbajos,
epét köpdöső asszonyokkal,
segédmunkás dinasztiát csiszolni magunkból,
az ország terhére
megcsonkított kultúrával,
ez hát a hazánk:
a mankófa-kerítés tövében;
az utatlan.úton
botorkáló gyermeksírás,
az orrvérzésig üldözött
háromlábú róka.
Az asszonysikoly,
földpadlós ház,
fázós csillagok mi vagyunk.
Csendes háborúban élek:
zörög a szegénység, mint a fegyver,
ágyút rejteget
a vályoggödör.
Mennem kell hát
az állami gondozott gyerekek
játékain megkeresni a leltári számot,
hogy sorsukat igazolhassam,
biztatni;
szebb életért.
A nehezebbet választom,
mindig a nehezebbet,
nem a hangért
beszélek,
nem a ritmusért
énekelek
- pedig Te szerettél táncolni
- kezemnek tisztábbik fele volt kezeden,
- parasztkendős anyámat kinevetted,
- de én megyek,
szerelmet csúfoló érzéssel,
és szép vagy,
combod feszülő izmai
engem rugdalnak messze
nyers húsodtól,
- ma  135-ször gondoltam rád.
Ki tudja mi leszek?
soha fel nem fedezett költő,
kultúr-autonómiát követelő,
kölyök szakállú,
mankóim sebességét meghazudtoló:
menekülő ember.

2012. augusztus 16., csütörtök

Bodor Béla: apokalipszis, félemelet

A megfagyott idő zöld grízjegében
egy-mozdulatlanságban állnak a
klubtagok, áll a százforintos érem
a pulton, és a büfféspár maga;

nem sejthető, hogy köttetett-e üzlet,
csak inna most a két dagadt pacák,
de nem tud, állni kell hevét a tűznek,
a lángjegűnek, mely az éjszakát

még mindent látó, már lehunyhatatlan
szemükre égeti. S te kinn, a parkban
zacskód fölé hajolsz, megzörgeted

a vaksötétben, hánytatóan étlen
ropogtatsz zsömlét, zacskót, egyremegy,
elejted. Sírsz. Emelkedsz észrevétlen.

2012. augusztus 1., szerda

Bertók László: Rododendron

Zavaromat nem tudom leplezni,
egy rododendron
bóklászik bennem, el kellene
rejtenem, mielőtt
elvirágzik és kiültetik a
szabadba, de mindenki
látja, úgy érzem, sőt,
fölfalja a szemével, tehát
magabiztosnak kellene
mutatkoznom, okosakat kellene
mondanom, gyilkolnom és
menekülnöm kellene, de
pislogok csak és
hülyeségeket beszélek,
önkéntelenül zavarba hozok
másokat is, miközben
alligátorokkal
telik meg a szoba, s elég egy
meggondolatlan mozdulat, egy
elejtett virágszirom, egy
végzetes önreflexió, hogy
széttépjenek.

2012. július 30., hétfő

Bertók László: Vízszintesen

A tetők, mindig a tetők
háromszögei, kőpikkelyei,
csipkézett hátú haltetemei
sodródnak ablakom előtt.
Nem emlékeznek fára, földre,
kemencére, emberi kézre,
üveggé fagyott szemeikben
nézem magam.
Csak az utca gerince rángatódzik
közöttünk, csapkodja szobámat,
ahol egy madár lábnyomát
őrzik a tárgyak,
ahol a zöld, mint falusi búcsú
nyüzsög a napfényes sarokban,
díszhal a magány, faltól-falig
sikamlik akváriumban.
Ki döfte be füstölgő szigonyát?
Ki jár
halott tetőkre haza?
Ki néz fölfelé madarakra,
költőkre, fákra, repülőkre?
Minek?
Itt minden vízszintesen.
Párhuzamosan. Között.
Mintha a mitológiában.
Mintha a kiűzetés előtt.
Alma és asszony karnyújtásnyira.
Kielégül kígyó és Isten.
Senkise lép,
a jövő folyik át ereinken,
bor a csapon, nedvesít, nem tüzel.
Eláraszt tetőt, madarat,
mielőtt megfagy a szememben.

2012. július 29., vasárnap

Bertók László: A szobatiszta állat

Ha nem ijednék meg minden idegen
helyzetben újra meg újra, mintha
hirtelen s egyszerre mindent vissza
kellene adnom, de üres a kezem,

ha nem zuhannék be a történelem,
vagy a törzsfejlődés alamizsna-
vermébe folyton, amikor ritka
választásokat kínál föl a jelen

ha úgy állnék meg alkalmi helyemen,
hogy nem látszana ki a kalitka
belőlem, csupán a szobatiszta

állat, ki úrrá lett a természeten,
vagy legalábbis azt hiszi, senkisem
lenne nagyokos? zsarnok? fasiszta?

2012. július 26., csütörtök

Nagy László: A város címere

Mert a méhek a húsra dongnak
s döglegyek dörmögve a szőlőt eszik:
eljön a fekete katona.

Mert a rikító ponyvák alatt,
patinás kupolák alatt is
kan-kofa támadt annyi,
hogy röhög a föld
s mert a kofákra hallgat a sors is:
eljön a fekete katona.

Mert a fekete vitorla
már a Balatonnak nagyon hiányzik,
s hegyek és fenyvesek
fehér holtakért, holtak szagáért
süvöltve zsolozsmáznak,
mert e megőrlő Bakonynak
bujdosó szerelmünk sose elég:
eljön a fekete katona.

Mert a torony a galambot,
galamb a fészke kovás ganaját
elúnta, megutálta
s a csendtől megőrült harangok
bongni akarnak, noha lángban,
hát majd viaszvirágként
megolvadnak a fennkölt harangok,
bronz-dizentéria befolyja
a köveket, forró falakat –
s hogy a galamb ne bírjon soha leszállni:
eljön a fekete katona.

Mert a vagonok lisztje
nem akar keserű kenyér lenni,
hát majd fekete sebeket
hoz a vonat,
mert a tej nem akar
újra meg újra vizzé válni,
hát majd hirtelen bevérzenek
a tejüzemek – s a telepeken
a deszkák nápolyiszelet-sorait,
a pala-lapokat, csöveket
porrá töri az égi kerék,
mivel itt minden tiltakozik:
eljön a fekete katona.

Eljön a fekete katona,
óriás fekete-bársony denevér,
duhogó lágy kupolák a szárnyai,
szőrgatyás lábain óriás
görkorcsolyáit előrerúgva
leszáll a városba, megvakulunk,
megvakul a naptár, a történelem,
szerelmeim, a hosszú sörény,
aranyfüggönye csípőtöknek
pernyévé zsugorodik,
s poklok tudója magam is
tördelve kezeimet álmélkodom:
nem hittem volna soha,
nem hittem volna soha:
hogy ti szűzek az ágyatokban
hideg fegyverrel feküsztök, soha:
hogy ti kölykek a tejfogatok
hirtelen kipotyog s iszonyatos
gyöngyvirág nyílik a kövezeten –
végzetes vízszintesekkel
elkészül a város címere újra,
cirkalma lesz a füst és fohász,
mert eljön a fekete katona,
eljön a fekete katona.

2012. július 19., csütörtök

Thomas Bernhard: Lőre

Sövény mögött
rohadnak már a répák,
a malter nők
térdéig kavarog,
babok között szökell
az elvetélt nyár,
a kút-kar vinnyog
lumpen-dallamot.

Fenyők meredten
Hold-agancsban állnak,
lovász krimóban
gyötri szét eszét;
réz-serpenyők
a kályhasutban, tálak
csörömpölik,
hogy jöjjön a cseléd.

A mészáros
kést ránt ki a gyomorból,
és vályúba hajítja
eszközét,
a szabó régi pultján
ülve horkol,
és tört lábától
sóhajt a sötét.

Almákat csókol
ablakban a cukrász,
gyóntatózugból
pap kúszik elő,
paraszt a koldus
tálkájába turház,
dunyha alatt
a pék most nagymenő.

Vaddisznó féli
mogyorófa pálcám,
s ezüsten cammog
csillag-éjjelen.
Hogy ne tehesse,
ami neki árt tán,
beteg szívem
kell tőle rejtenem.

Erdő mögött szomjan
vár rám a kocsma,
egy balga némber,
telt lőrés pohár,
melyben magányom
elmerül vacogva,
ha csontjaim
a fagy dermeszti már.

Fa-Mária karján
kormos sódar díszlik,
lelkemre békét
hozva elragad;
utolsó fanyar
falatom irigylik,
s a cselédlányt,
kit vágyam dönt hanyatt.

A domb álomba hull,
fülledt a tarló,
fehér farkát
nyújtja fentről a Hold,
galambok bálja
- szemük mély-aranyló -
éjféli táncban
némán kavarog.

[fordította Erdélyi Z. János]

2012. július 13., péntek

József Attila: (ajánlás, saját magának)


József Attila, hidd el, hogy nagyon
szeretlek; legalább is annyira,

mint a világot, a kedvesemet
és barátaimat. Hol vagy?
Sarkig kitárulnak a gyémántok
előttem, csókjaimba mágnesek
költöznek, pillantásaimtól resz-
ketve dagadnak az egek, mint
az elporladt fölfedezők vitor-
lái: és még mindig kérdezem:
Hol vagy?

Pablo Neruda: Behatolás a fába

Az eszemmel éppen csak, ujjaimmal,
lassú vízzel, lassú áradatokkal
jutok a nefelejcs-birodalomba,
a kitartó gyász fülledt légkörébe,
elfelejtett omladozó terembe,
kesernyés fürtös lóherebokorba.

Jutok homályba, szétdúlt
dolgok közé,
pókokat nézek és befejezetlen
titkos fák erdejét legeltetem,
a kitépett nyirkos rostok közt megyek
a csend s a lényeg élő közepébe.

Édes anyag, ó, szakadt szárnyú rózsa,
süllyedtemben piros fáradalomtól
súlyos lábbal taposom szirmaid,
vak székesegyházadban térdre hullok,
s egy angyallal verem a számat.

Íme, világ-színed előtt vagyok
és sápadt, halott karjaid előtt
és egyenesített szíved előtt
és hallgató sokadalmad előtt.

Ím, őszbe és ellenállásba burkolt
illathullámodban halódva állok,
és hosszú gyászos útra indulok
sárgálló forrásaid között:
vagyok forrástalan panaszaimmal
éhen, magamban, elcsigázva,
elsötétülő folyosókba lépek,
és elérek rejtelmes anyagodhoz.

Látom száraz áramaid mozogni,
látom csonkolt kezeid növekedni,
és hallom harag és éjszaka rázta
óceáni növényeid recsegni,
és érzem, hogy hal befelé a lomb,
zöld anyagot épít gyámoltalan
mozdulatlanságodba szűntelen.

Pórusok, rostok, édesség-körök,
hangtalan hőmérséklet, súly, teher,
lehullt lelkedhez tapadó nyilak,
lények, ragacsos szádban szunnyadók,
az elenyészett édes hús pora,
kilobbant lelkekkel népes hamu,
mértéktelen álomba jöjjetek,
hulljatok alkóvomba, melybe éj hull,
hull szakadatlan, mint a szakadó víz,
életetekbe és halálotokba
fogadjatok, legyűrt anyagotokba,
semleges halott galambjaitokba,
gyújtsunk tüzet és csendes s tiszta hangot,
és lángoljunk, s hallgassunk, és harangok.

[fordította Lator László]

2012. július 12., csütörtök

Pablo Neruda: Dél Keresztjéhez


Ez április tizennegyedikén, ma,
szél fú
a parton,
éj van
és szél,
éj van,
sötét éj
és szél,
megrebbent a sötétség,
s a csillagok
nagy ciprusa kibomlott,
halott port
szitáltak
az űrbe
az éji lombok,
s minden oly reszkető és
oly ragyogó volt.

Fagyos
kardoknak
fája volt a
csillagbeszórta
sötétség,
mindenség
teli kelyhe,
platina-fürtök
szüretje,
minden
izzott
ott fönt a roppant
tengeri
sivatagban,
mig Isla Negrán
mentem,
kart karba öltve
a kedvesemmel,
s egyszerre felemelte
egyik karját, alighogy
elővillantva
a homályból,
s mint egy ámbra-sugár, mely
földtől az égig cikázik,
mutatta fejünk fölött a
négy csillagot, a moccanatlan
Dél Keresztjét.
S abban a pillanatban:
az éj
minden szemét behunyta,
s felnézve az egekre,
csak négy azúrkék rózsát,
négy dermedt tüzű ékkőt
láttam odaszegezve.
És fogva ottan
költői lantom,
így szóltam,
szemben az óceáni
szelekkel s az alattam
vicsorító habokkal:
istenhátamögötti
Délnek Kersztje,
nagy hajója
hazámnak,
te melltű
a duzzadó éj
keblén,
tengerek csillaga,
ingyen fény
a szegény otthonokban,
bolygó lámpás, te eső
és bársony romboidja,
magasságbéli olló,
lepke,
négy égő ajkadat nyomd
a homlokomra,
s emelj fel
éji
álmodba engem,
vezess el
az égi szigetekre,
az éj vizének
zuhatagához,
a mágneses
sziklafalakra,
minden csillagok anyja,
a zsibongó
napra, a reggel
citrommal roskadásig
megrakott szekerére.
De nem felelt rá
semmit se Dél Keresztje,
ment, ment a maga útján,
végül
a szélbe veszve.
S akkor letettem
a lantot
magam mellé az útra,
kedvesem átöleltem,
s ahogy szemem szeméhez
közelítettem,
szemében,
szeme egében
négy nagy gyémántot
láttam meg lángra gyúlva.
Az éj s az ő hajója
ott reszketett
a szerelmébe fonva,
s megcsókoltam egyenként
mind a négy csillagát.

[fordította Somlyó György]

2012. június 28., csütörtök

Kassák Lajos: [3]

A reggeli vörös pódiumokon ideoda táncolnak a városok napok szakadatlan tavaszőrületet puttonyoznak a tornyokra a horizonton levágott fejű fák zarándokolnak üres darázsfészkekkel a hónuk alatt
ó városok születéstek óráján elnyűtt cipősarkak és cintányérok keringtek a levegőben
mint paradicsom madarak most táncoltok a Zerkovitzok és Strauszok limonádéba áztatott kottáira
elámult falvakból fölszippantjátok a jó asszonyhúst megveszett Expresszek és csempészhajók kötnek ki ruhátok slepjében
és ti táncoltok a verítékező pincék fölött
ha fölhasadnának lampionszemeitek ó ó heréltek és akasztottak hajóznak a csatornákon lefelé
tökfejű családapák ülnek a gyomrotokban szívükbe felejtett késekkel
de alig meri valaki a táblákat a polgárok eszébe meríteni pedig nincs más mód föl kell hasítani a lepedőket csuklóiból mindenki szedje ki a fegyvereket
az istállók várandósak mint mikor urunk Jézus a földre szállt a szegénység házaiból valaki ki fogja vezetni a sáskajárást
vérző nyelvek és kiszúrt szemek kóvályognak a wertheim szekrényeitek körül Moszkvában két jobblábbal keltek föl a parasztok Berlinben Liebknechtet ellenek az órák Magyarországon már újra kifúrják a talajt a fanatikusok és ti táncoltok és nektek érdemkeresztek harangoznak a melleteken
holnap talán már senkit se fog érdekelni hogy a kisvárosi szatócs kutyákat tölt be a májashurkákba
néhányan átlépték a morális kásahegyeket
tudósok szentjánosbogarakat gumiarabikumoznak a szakállukba
s a süket pusztákban valaki fölhúzta a gramofonokat.

2012. június 26., kedd

Kassák Lajos: Fiatal lányok mennek át az utcahosszon


Az izzadtságos nyári alvásban
(mert minden alszik most,
az erótikus vén bankár,
a mozgásba szerkesztett konflis
s a házak is mint kotló lajhárok
nekitehénkedtek a fejszéznivaló
38 fokos hősugaraknak)
fiatal lányok
szabad, fölbontott ritmust hintáznak
a véletlenül nyitva maradt szemek
látószögébe
a bebádogozott ég alatt.

Telhetetlenkedj két szemem!

Délelőtt. 11.
S hiába csóvásodnak föl az illendőre kent címtáblák
s hiába barlangosodik erre a megöntözött liget,
valami magánkezekre ambicionált tornaterem
(hogy kisebb legyen a polgári felelőssége)
a budai hegyek felé kinyitotta a száját
s egyszerre szétdurrant a csönd.

Az előbbrejutás sárga kanálisaiban
(most ilyenek a kiteregetett utcák)
mély, kék tengereket énekelnek a fiatal lányok.

(Ugyanekkor az érseki konviktusban vagy háromszáz
levéknyult siheder porba locsolja a tiszta, fehér vérét.)

Az utcák fölhólyagzott testén

(ez a panamisták sikere a bűzös aszfaltban)
borzas, zöld erdőket nevetnek a fiatal lányok.

Ezalatt pedig
egy kontrafagott húsos ordításában heveskedik a nap
s mint valami lapos tányérra, az idióták rettenetes súlyával
még jobban ráül a világra.

De a fiatal lányok egyre csak színesebbre pántlikázzák a kedvük
és bugyborékol a hangjuk, mint a hegyekről leszakadt hóvíz
s két rugódzó mellüket már szinte átszúrják a takaródzásukon,
mint a kőbeerősödött hegyesszögeket.

(Növendék hímek most a legajándékosabb ismeretlenre érzik össze az életüket.)

11 1/4 Mindent fejbekólint a lebírhatatlan kívánkozás.
S hiába, hogy a nap majdnem belefullad a maga katlanába.
Hiába!!!
A fiatal lányokat már alig látni –
de könnyű, vidám lépteik mögött
a kemény gránitjárda ijedten fölkunkorodik
s valami sűrű jószágok után
a budai hegyek felé tápászkodik az egész város.

2012. június 8., péntek

Bertók László: Átfúj rajtam a szél


Átfúj rajtam a szél,
mint a rácson,
mint bekerített nappalaimon,
porral dörzsöli bordáimat,
fényesedjenek át a bőrön,
belémakasztja a város
letépett plakátjait,
hogy emlékezzem a történelemre.

Átfúj rajtam a szél,
nekemsodor
lobogós papírsárkányt, szemetet,
tiszavirágot, talpalt könyököt,
tiszta lapot, rozsdabarna hitet,
háztáji naprendszereket,
hogy belegörnyedek,
mint rostát ütögető asszonyok.

Ideálltam
fák és nyitott ablakok közelébe,
átfúj rajtam a szél,
felfűz, mint a lombot, a házat,
felfűz a Nagy Paprikafüzérre,
s kiakaszt egy bolygó műemlék
ereszére.

2012. május 27., vasárnap

Tomas Tranströmer: Berceuse

Múmia vagyok, ki az erdők kék koporsójában, motor, gumi
   és aszfalt örökös zúgásában pihen.

Ami nap közben történt, az alámerül, a leckék nehezebbek,
   mint az élet.

A talicska futott egy szem kerekén, jómagam meg
   pörgő elmémmel igyekeztem előre, míg a gondolat
valahol
   megakadt s a talicska szárnyra kapott.

Mikor az űr egyszer elsötétül, megjelenik egy repülőgép.
   Utasai látják a városokat, melyek úgy ragyognak,
   akár a gótok aranya.

[fordította Jávorszky Béla)

2012. május 25., péntek

Bella István: Estétől hajnalig


1.

Ha bénultság verné le szám,
s némább lennék, mint a halak,
torkomat fölszakítanám,
hogy véremmel láthassalak,
nyitott sebemmel, megvakultan
tested világgá sikoltsam.

2.

Hajnal zuhan rád, pőre ing,
alvó holdsarló, fénylesz.
Reflektorok a térdeid,
hullámverés szemérmes
lüktető érverésed.
Köldököd kelő-nap-fészek.

A melled dalolni tanít,
s már estétől hajnalokig
él bennem tested, felszakít
e nyughatatlan karének.

3.

Tenger vagy? Azért remeged
a tenger remegését?
Tengeri gyöngy, zöldel szemed?
Üde mérged a mélység?
Barnuló hínárlomb hajad?
Csapdosó sötétség?

De vizeidtől elloptalak,
szépséged ne hullám-szavak,
érzékeim dicsérjék.

4.

Egész testemmel énekellek,
szememmel már nem is látlak,
Téged hegedülnek idegek,
zsigerek zönögnek lágyan.

Külön hallom a kezeim,
lábaim vegyeskórusát,
lázas dobverők: ereim
lüktetnek bőrön, húson át.

Az egész testem zenekar,
a testedre hangszerelt ének,
hogy a mindenség belehal,
belehal és újra feléled.

5.

Ha télütötten csügg a szám,
némább leszek, mint a halak,
az idő korallzátonyán
érzékeim szétszállanak,

hullámra hullám, vízre víz,
létembe halál menekül.
Én énekellek akkor is,
visszaadlak testetlenül

a tengernek, téged énekeljen,
a fénynek, terólad daloljon,
ha én már végképp becsukódom,
a némaság mélyére lefekszem.

2012. május 24., csütörtök

Jannisz Ritszosz: Rák


És egy csapásra minden eltávolodott - arcok, a fák, a tenger,
tárgyak, események, a versek - odébb húzódtak, még odébb,
túl, túl, átellenben a partra - a férfi látta és nem látta őket. Ezek
mentek odébb - vagy ő hagyta el őket? A mozdulatlan
halál betöltötte a körme hegyéig. Éjszakánként
ezt a szörnyű mozdulatlanságot, ezt hallotta magában. Mégis
elalvás előtt és ébredéskor, mint addig is, rendszeresen
mosta fogát szőrehullott fogkefével:
így villantotta elő fehér, tiszta és magabiztos
utolsó mosolyát.

[fordította Képes Géza]

2012. május 23., szerda

Csokits János: Fata morgana

Látom,
elnyűtten állsz,
tested öt kapujában
fehéren, gyümölcstelen
bámulsz az édenkert almáira,
beteg vagy, érzem,
szikkadt és sovány,
kápráznak ingerült érzékeid,
csont és bőr -
hova lett az ima! -
legbelső párducod karmával is
Éva húsára emlékezel.

Vesztettél.
Reményeidet csontig lerágtad,
sivatag szélén állsz,
utadat behavazta a homok,
elfutó időd buckái közt
bukdácsolsz didergő szájjal,
olvadó mosoly foszlányán csüggesz,
holdas arc barackját marcangolod,
eszelős kézzel oázist rajzolsz,
délibáb vitéze, tótágast állsz vágyad hevében,
ágyékod egében megindulsz Vénuszod, Évád
galambos dombja felé, - vagy tán a meztelen kő,
viola égbolt kelyhében fodrozó hegycsúcs,
napfénytől vemhes gránit mélyében mozdul kalandos csípő,
vakító kőfalon, fordított sziklatükörben tűnik elő
türkízes, barackos arc, gyöngyalma váll,
körtelágy emlő kemény bimbója,
tejben oldott rubin, epertüzű rózsa...

Ocsúdik a táj, megtelik ragyogással,
csupa domb, lankás, gömbölyű hajlat,
sugaras köldök, has, aranypelyhes fészek,
megfeszül a bőr, duzzadó napsütésben
tompor és comb topáz tornyai ringnak délszaki tűzzel,
hullámzó dűnák, halmok bársonya izzik,
vulkáni csonton hömpölyög a nyár,
üveges fényben hőtől ittas szőlő,
piros bor lüktet a dombok alján,
a dombokon tengeri pára,
tejkoráll ajkak lehellete száll,
tigrisszag, sós vér...

A virradat
tüzes gyémántja velődig lobban,
delelő lelked csillagvilága
ásványi lét kínjában tündököl,
és a perc hamvadó pusztaságán,
gyűrűző arany kígyóival,
Éva édene lángol.

Tévedtél -
kagylós csont
őrzi az idő gyöngyét.
Te meghalsz,
aki nincs,
könnyek közt megszülethet.

2012. május 21., hétfő

Weöres Sándor: A reménytelenség könyve

1

Sóhaj a vízben, bölcső sóhaja,
sóhaj a földben, a vérben, a csontok közt:
Minden reménytelen.

Rontsátok le a templom-romot
és egy nap újra-épül.
Kapuján írás, mint a pokolén:
"Hagyjatok fel minden reménnyel."

Nem fölfele épül, hanem lefele
a templom. A pokol.
Cserepei szakadatlan bontásban hullanak.
Zöld-kötésű nagy könyve
kallódik egy szúvas padon.

Ha kéred a zöld-kötésű nagy könyvet:
a bontási-terv rajzait kapod helyette,
nagy, zörgő tekercseket.

Reménytelen minden, minden reménytelen.
Görnyedj le, vessz el.
Ez a templom tanítása.

2

A porontyok, ebihalak, eleven kocsonyák kidugják fejüket
nézésük, mint a vizgyürü, terjed.

Terpeszkednek, mégis aprók.
Aprók, mégis ott vannak mindenütt.
Ime: mint öreg bárkák,
teleragadtunk porontyokkal, ebihallal, eleven kocsonyával.

Néz a kék és néz a zöld, néz ránk,
a kék és a zöld, mely alulról jött.

Minden reménytelen,
mert nincs út, csak alulról hozzánk.
Lentről látogatjuk önmagunkat, csonttalan kísértetek.

3

Habos a homály - a mi homályunk, a homály virága,
csupa hab és tajték ez a virág,
mozdulatlan szirmai csupa hab és tajték.

Mint álomban, úszol a véget nem érő nedvességben.
Senkise kérdi: ki vagy.
Csak nevedet kérdik,
okmányaid és rendszámod,
habban és tajtékban, szirmok között,
hol táblákat dobál az örvény: erre tilos, arra tilos,
minden tilos és megszabott a habban és tajtékban,
hisz oly mindegy, merre ficánkolsz.

Reménytelen, minden reménytelen,
mint híg, nedves álomban,
míg egy nő selyem-bugyogója kivillan,
s az álomi nővér combjai közt
a lucsok-özönben elolvadsz.

4

Reménytelen! Reménytelen!
Jegyezd meg e szót, dobd el a többit.

Ne kívánj szabad lenni: reménytelen.
Ne kívánj rab lenni: reménytelen.
Ne kívánj gazdag lenni: reménytelen.
Ne kívánj szegény lenni: reménytelen.
Ne kívánj élni: reménytelen.
Ne kívánj meghalni: reménytelen.
Reménytelen, reménytelen.

Mert a förtelem beözönlött a lét szivéig,
mert az iszonyat betört a nemlét szivéig:
a halálban sincs béke többé.

Irtózz minden javulástól:
tudod, mi rejlik mögötte.

Irtózz minden élvezettől:
tudod, mi rejlik mögötte.

Irtózz minden törvénytől:
tudod, mi rejlik mögötte.
Reménytelen, reménytelen.

Ne vállalj mást, csak a teljes homályt,
a tökéletes sötétséget húzd magadra,
burkolózz bele.


Reménytelen! Reménytelen!
Jegyezd meg e szót, dobd el a többit.


5

Éjjel, ha lovak lépése dobban:
a sehonnan semerre patái ezek.

Csupa út, csupa mozgás,
és mind: sehonnan sehova.

Ne hagyd, hogy hamis úttal, hamis léptekkel becsapjanak.
Most nincs más, csak hamis út, hamis lépés.

Kihúznak ágyadból, vagy műhelyedből
és összevissza kiabálva erre-arra cipelnek,
te mosolyogva ingasd fejedet: Reménytelen!

De nem: inkább hallgass, ne szólj semmit,
mint a kődarab, semmit se szólj.

6

Mert a förtelem beözönlött a lét szivéig,
mert az iszonyat betört a nemlét szivéig:
a genny elöntötte a világot,
nem csak kívül, az események arcát fekélybe borítva:
gyökerén megmérgezte a világot.

Figyeld: a barmok hangja megváltozott.
Mintha ölnék őket, úgy nyöszörögnek és üvöltenek.
Falánkok, fürgék, mint régen,
de hangjuk merő nyomoruság.
Ők nem érzik, nem tudnak róla.

Figyeld: a virágok illata megváltozott.
Gyönge és kesernyés.
Ők nem tudnak róla, nem érzik.

Figyeld: a gyümölcsök íze megváltozott.
Kényszeredett és alig-édes.
Ők nem érzik, nem tudnak róla.

Olyan lett mindegyik évszak, mint a kacagó vak-leány.
S minden, mint a hülye, ki nem sejti igazi nyomoruságát.

Ha figyelheted halottaidat
s a meg nem születetteket és nem-létezőket:
hosszú fekvő árnyékon, mely mint a lóca,
ülnek és sírnak.
S ha figyelheted a testteleneket:
menekülnek, füstöt vet a szárnyuk.


Mert a förtelem beözönlött a lét szivéig,
mert az iszonyat betört a nemlét szivéig:
a halálban sincs béke többé.

7

A magasság úgy elsötétült,
hogy a fény roncsa már csak a pénzé, a párté, a szerelemé.
Nézd a bankokat, a gyüléseket,
a kocsmákat, bordélyokat:
ott búcsúzik, összesűrűsödve, a ragyogás maradéka.

Nézd a kertben ülő családot:
rajtuk még sugár ömlik el,
párnázva mozgásukat.
De szívük retteg: mit hoz a holnap?

Szerelmespár lépdel az utcán:
villanásnyi fény.
Mögöttük a végtelen sötétség.

Átoknak hangzik, pedig áldás:
Ess össze, vessz el,
ez az utolsó áldás a világon.
Hagyj fel minden reménnyel:
ez a végső nyitott kapu.

8.

Ne várj csodát:
mibennünk meghalt az Isten,
mibelőlünk kihalt az Isten.

Hited arra jó, hogy csörgesd, játssz vele,
hogy könyörögj valakihez, ki nem több, mint egy kitömött madár,
mint egy kóró, melyen szél fütyül.

S ha hitetlen vagy:
saját butaságod imádója vagy,
önmagadat okádod a büdös levegőbe.

Hited babona,
hitetlenséged babona.


Ne vállalj mást, csak a teljes homályt,
a tökéletes sötétséget húzd magadra,
burkolózz bele.


9

Szaladó szürke oszlop,
nem kőből: megőrült levegőből és tehetetlen porból:
tánc ez, vigasság!

"Holnap meghalok úgyis:
ma dúskálni akarok benned, égő város!"
"Jól van: tipord le
testemet és gondold: anyádé. Mit akarsz még?"

A reménytelenség igéi
köszöntik a szaladó szürke oszlopot,
köszöntik a táncot, a vigasságot
örök egykedvüséggel.

10

A sötétség pohara ez,
a reménytelenség könyve.

Ime a reménytelenség: az utolsó remény!
Görnyedj le, vessz el:
átoknak hangzik, és ime az utolsó áldás!


Boldog, aki nem vár javulásra:
tudja, mi rejlik mögötte.

Boldog, aki nem vár élvezetre:
tudja, mi rejlik mögötte.

Boldog, aki nem vár törvényre:
tudja, mi rejlik mögötte.

Boldog , aki nem vár semmit
és a teljes sötétséget magára ölti.

Mert ma a szaladó szürke oszlop
tanít a végső szóra: Reménytelen!



2012. május 16., szerda

Samuel Beckett: Dieppe (francia változat)


1

megint a végapály
a holt kavics
a hátraarc majd a léptek
a régi fények felé

2

e homokcsík vagyok mely
kanyarog kavics és partföveny között
a nyári eső esik életemre
rám életem mely üldöz és követ
s a kezdet napján véget ér

drága pillanat látlak
a sorvadó köd függönyében
hol nem kell majd taposnom e hosszan torlódó küszöböket
és élem egy ajtó idejét
mely nyílik és csukódik

3

mit tennék e világ nélkül részvétlen arctalan
hol a lét csak egy pillanat hol minden pillanat
elcsorog az űrbe múlttá fagyott feledésbe
e hullám nélkül hol végül
test és árnyék együtt elmerülnek
mit tennék e csönd nélkül sóhajok örvénye nélkül
mely tombolva esdekel támaszt szeretetet
az ég nélkül mely felemelkedik
por hamu ballasztja fölött

mit tennék amit tegnap amit ma tettem
kukucskálva ökörszemablakomból nem maradtam-e magamra
bolyongva és forogva messze minden eleventől
bábuk között a térben
hangtalanul a rám zárt
hangok között

4

szeretném pusztuljon el szerelmem
hulljon eső a temetőre
és az utcákra ahol járok
siratva őt aki azt hitte szeret

[fordította Báthori Csaba]

Samuel Beckett: Cascando

1

miért nem csak a
szóömleny feladott
esélye

nem jobb-e a meddőségnél az elvetélés

ha nem vagy itt oly ólmosak az órák
örökké túl hamar kezdenek lomposodni
a karmok vakon tapodják a szükségnek ágyát
kikaparják a csontokat régi szerelmeket
üregeket hol valaha szemek tolongtak akár a te szemed
minden mindig jobb-e túl korán mint sohasem
a fekete szükség arcukba fröcsköl
mondani ismét kilenc nap nem úsztat el szerelmet
sem hold kilenc
sem élet kilenc

2

mondani ismét
ha te nem tanítasz én nem tanulok
mondani ismét van egy utolsó
a legvégső időkben is
utolsót koldulni
utolsót szeretni
tudni nem tudni színlelni
utolsó a legutolsó szavak között
ha nem szeretsz senki nem szeret
ha én nem szeretlek sosem fogok szeretni

újra felkavarni az áporodott szókat a szívben
szerelem szerelem szerelem az öreg dugattyú tompa puffogás
amint köpüli a változatlan
szó savót

újra a borzalom
hogy nem lehet szeretni
vagy szeretni de nem téged szeretni
szeretetet kapni de nem tetőled
tudni nem tudni színlelni
színlelni

én és mindenki más aki majd téged szeret
ha téged szeret

3

hacsak nem valóban szeret

[fordította Báthori Csaba]

2012. május 6., vasárnap

Nelly Sachs: Mennyi homokfelitta tenger...

Mennyi homokfelitta tenger,
mennyi keményen kőbe imádkozott homok,
mennyi kisírt idő a kagylók
kürtjeiben,
mennyi halálos elhagyatottság
a halak gyöngyszemében,
mennyi hajnaltrombita egy korállban,
mennyi minta a csillagokról a kristályok anyagában,
mennyi nevetés-csíra egy sirálytorokban,
mennyi honvágysugár
a csillagpályákon tovavándorolva,
mennyi termékeny televényföld
e szó gyökerének:
Te -
rejtelmek valamennyi
lehulló rácsa mögött
Te -

[fordította Garai Gábor]

2012. április 15., vasárnap

Pilinszky János: Milyen felemás

Milyen felemás érzések közt élünk,
milyen sokféle vonzások között,
pedig zuhanunk, mint a kő
egyenesen és egyértelmüen.

Hányféle szégyen és képzelt dicsőség
hálójában evickélünk, pedig
napra kellene teregetnünk
mindazt, mi rejteni való.

Milyen
megkésve értjük meg, hogy a
szemek homálya pontosabb lehet
a lámpafénynél, és milyen
későn látjuk meg a világ
örökös térdreroskadását.

2012. április 11., szerda

Závada Péter: Vers a szerelemről és a matematikáról

Oly sok idő megy el formaságra,
az embernek nincsen is élettere.
Mint ez a gondolat a szótagszámba,
napjaidba, lám, nem férek bele.

Még a magányhoz is jóval több kell,
édeskevés tizenegy-két szótag.
A szerelem ritka prímszám, kettőnkkel
elsőre nem tűnik oszthatónak.

Nem vagyok én egy kimondott gépész,
ámbár lelkileg, ha bontok szárnyat,
jön, s keresztbe húz mindent az épész,
rideg törtjele a boldogságnak.

Nézd, egy kétváltozós egyenletben,
ha kivonod magad, úgy minden borul:
csak ülünk itt, mint két ismeretlen,
ix és ipszilon megoldatlanul.

De várj, feladnunk nem kell azonnal,
azt mondják, egyre tágabb lesz a tér,
s a mi életünk is, mint két vonal
a végtelenben talán összeér.

Kit kitettek, mint egy zárójelet,
ha írni nem is, számolni megtanul.
A végeredmény: maradnék veled,
én maradnék maradéktalanul.

2012. április 8., vasárnap

Pilinszky János: Kér szeretőre

Mint alvilági házasok
a forró sodronyon,
hevertek, mint a balfelem,
balom a jobbomon,
s bár oktalan szerelmetek
már annyit sem jelent,
mint illemhely sivár falán
az ábrák és jelek:
a tűrhetetlen megszokás
megannyi változat
és változás között vakon
mégiscsak összetart!
Akár a kettészelt kukac
valahogy mégis egy,
szived szivével esztelen
vesződve hempereg!

Bizony: a büntetés elől
kár is lesz futnotok,
egy óriási csecsemő
állja el utatok,
és hanyatt-homlok menekül
a torkotokon át,
véres csomóban kiszakad,
megszökik a világ.

2012. április 7., szombat

Osztojkán Béla: Mint a pelikánok

(Bari Károlynak)

Mikor már nem ad sem a tenger
sem a föld sem az erdő mélye
elég eledelt, majd úgy halunk mi meg
mint a pelikánok a nagy éhínség idején,
úgy halunk mi meg, hogy végső akarásunk
utolsó szomorúságaként saját begyünket
tépjük majd fel, repedtszájú bajtársaink
csillapíthatatlan éhségére, úgy halunk
mi meg, hogy apró darabokban lassanként
etetjük föl önmagunkat, mint a pelikánok
kikre rádermedt a dzsungel, s csak az marad
miutánunk, amit akkor nagyfájdalmunkban,
mint a pelikánok a tuhadt fülű éjszakába,
nagyon gyönyörűen, halálunkban eldaloltunk.

Jannisz Ritszosz: A másik város

Többféle magány van s ezek mind keresztezik egymást
- mondja -
fenn és lenn és mások középütt; különbözők vagy hasonlók,
elkerülhetetlenek,
szükségszerűek, vagy pedig olyanok, miket magunk választunk,
szabadon - ezek is mindig keresztezik egymást.
De mégis, benn a középpontban: ott a magány, az egyetlen -
mondja -
város: csupa üveg, majdnem gömbszerű, nincsenek benne szines
fényreklámok, üzletek, motorkerékpárok,
csak valami fehér fény, üres, ködös, mit csak néha szakít meg
egy-egy ismeretlen, felvillanó jeladás. Ebben a városban
laknak évek óta a költők. Ott járnak-kelnek zajtalanul
karba font kezekkel, némán emlékeznek
semmibe foszló, elfeledett eseményekre, tájakra, szavakra.
Ők a világ vigasztalói, mindig vigasztalanok, kiket üldöznek
kutyafalkák, emberek, férgek, egerek, csillagok,
üldözik őket még a saját kimondott vagy ki se mondott
szavaik is.

[fordította Képes Géza]

2012. április 4., szerda

Csokits János: Elízium

Gyolcsingben, mint a múmiák,
örök életre ébredek,
féllábon álló téli fák
vigyázzák lassú léptemet.

Fehér virágok kürtjei
fogadnak most már mindenütt,
mondják, nem voltam semmi sem
s én leszek eztán mindenük.

Így lát az ember, akinek
reménye régen elveszett -
halál is csak élő szemében
lehet ilyen nagy élvezet.

Tandori Dezső: Egymás

Megkondítod magad, mint egy teret,
melyben eltávolodhatom.
Látatlanul hagyom,
hogy körülvégy, és az legyek, ahol
vagyok. Háttal megyek, csak az kerül
elém, amit már elhagyok.

2012. április 3., kedd

Orbán Ottó: Ez a nyelő, légző mocsár

Ez a nyelő, légző mocsár,
ahol átlényegül a sár
balsorsát kelesztő kovásszá,
szűz ösztönné és szajha ésszé;
ez a nyál és vér szálloda,
melyben százmilliárd szoba
egy vendéget fogad, a bomlást,
hasonlíthatatlan hasonmást;
ez a gyönyör-balekja test,
lucsokba oltott építészet,
hol átragyogja az enyészet
a végesben a véglegest,
a vesztőben is a nyerőt,
holtában eleven erőt:
előre érzi a telet,
hol léket kap a képzelet
s fogas csillagon őrli roncsát,
a nyarat, szerelmet, szerencsét –
megtörik, eleven tükör,
ugat pórázán, amikor
az év, az idő tanuja,
lehúzza a fehér rolót
s belepi a hó hamuja
a győzőt és a gyászolót.

2012. március 30., péntek

Csokits János: Három változat a télről

Jósjelek sötét alapon -
uszályos, szűzi fénygolyó,
arany szemével rámragyog,
nem értem mit mond, mit üzen,
így vész el minden pillanat,
tündöklő, bíbor lüktetés,
aztán csontomra hág a tél.

Cirógass égő gondolat,
angyalszáj, csöndes lobogás,
ringass el barna félhomály,
rezeda csókja, őszi tűz:
országot rajzol a remény.

*

Jégözön ömlik szerteszét,
utunkra dől az éjszaka,
ahol mező volt, nincs remény:
noé szerencsés magvai
iszapba fagyva alszanak -
testvérek, bolygó véreim:
anyánk ezüstbe öltözött!

Cikázó gáz- és tűzvarázs:
a kő, a tenger lángra gyúl,
rügyezve nő a rémület,
riadt madárszem, űrhajók -
oszló gyönyörbe olvadunk.

*

Jajszó a semmi hőfokán -
udvar végében hófehér
akácfa kristály bütykei
narancsos fényben izzanak:
ígéret? inger? vagy talán
tétova lelkem lángol így
a sejtek foszló partja közt?

Ciklámen-, céklaszínű ég
alvó, tán alvadó vizén,
romlás tükrében láthatom:
reményem vásott gyöngyei
oldódó égen hunynak el.

2012. február 29., szerda

Thomas Bernhard: Eztán majd az erdőbe megyek

Eztán majd az erdőbe megyek,
a városokat eltemetem, s a melankólia késével
megfékezem az éjt.
Úrnapján a réteken át megyek majd,
s arcom a fűbe szorítom,
és ujjamat a föld torkába dugom.
De éjszaka tűz és só nélkül
térdepelek majd
kihalt hajlékom kövein,
keresve apámat -
A tehenek tőgyénél fülelek majd s hallgatom
a tejjel teli csöbrök susogását.

[fordította Erdélyi Z. János]

2012. február 21., kedd

Utassy József: Szemed égboltja alatt

Szemed égboltja alatt
hallgatok:
hol nap süt rám,
hol meg a hold ragyog.

Nagy albatrosz-szemöldököd
lassan
legyezi a tengert
a magasban.

Így látlak én.
Így szeretlek.
Kéken!

Feleségem,
édes feleségem.

2012. február 14., kedd

Ágh István: Egyszerre a köd

Egyszerre a köd, akár a sajgás
beleköltözik lábamba, áthűti,
összehúzza, elnehezíti, kóróvirágok,
utszéli Krisztusok fejét
rohasztja belém, valahonnan
a távoli szabad terek felől,

jaj, tudom én, egy ismeretlen
pillanatra időzített, mától
figyelem vándorlását a húsban,
elképzelem lebegését a hártyák
között, ahogy átszivárog a csontok
tulsó oldalára, s visszakúszik,
helyet keres rövid nyugvásra,
leveleket ragaszt egymáshoz, utjában
savak tűhegye karcol szívemig,
megnő kormos hordalékával, üszög
utána, egy félbemaradt építkezés
minden szenny-kátrány-forgács-
mész-fröccsenése,

csupán a megengedő mód, a nézhetem,
az ihatom nyakamat behúzva, de nem
állíthatom, foszlat- és űzhetem,
s egyszer a kijelentő mód, akár a
novemberi nyárfa vázammá válok én is,
csak ez a köd püffeszt föl, a halálom,
ordas, vaddisznócsorda leple,
ágyamnak hazudja magát, pedig belefullaszt,
megdolgoztat, de nem tudom kinek,
valami felém nyúló válltalannak,
nincs fej odább, sűrüjét
szerelem bimbója üti át, s visszahervad
külön, külön, külön, s fölmagasúl
a köd-öl, a köd-szem, ködtornyomnak,
karnyujtásra sem tudhatom, ki van,
köde a hangnak, kutyaugatás.

2012. február 9., csütörtök

Csokits János: Haladás

Megindul rovarlábakon.
Fekete tojásteste
fölperzselt falvak és
városok üszkös tornyai közt
mozdul előre. Útját
romló vetések és
füstölgő mezők szegélyezik.

Neve nincs.
Páncélja győzhetetlen.
Lüktető potroháról
nyolc pár kocsonyás napraforgó,
nyolc pár kegyetlen
madárszem figyel.

Csápjának acélzászlói
rezgő, huzalos ciripeléssel
eleven húst kutatnak
a rétség leplei közt.
Mentében meg-megáll,
ennie kell,
csőréből kénes váladék csorog.

Ímhol a teremtés koronája!
Régen holt fajok porában lépdel,
vele valósul meg az álmodott ország,
véréből sarjad a boldogok birodalma.

Megy. Akár a minden csillagait,
a vonzás hatalma hajtja.
Erővel jár: a Törvény
varázsát érzi magában.
Övé a Föld!

Sívó, panaszos fütyüléssel
szólítja párját,
ám az nem mozdul.
Fészke fölött áll:
őrzi aranyzöld tojásait.

2012. február 5., vasárnap

Nagy László: Kívül nap süt

Kívül nap süt, ágak kigyúlnak,
égre meresztett gyűrűs ujjak,
most esküsznek életre, gyümölcsre,
hó hull,
virágpor zúdul,
őrült szélben keveredik össze.
Nem olvasztok neked havat,
hogy abba mosd barna hajad,
nem hajolsz le szivárványos gőzbe.
Nyakadat se borotválom,
attól félek, hogy levágom:
Jaj nekem,
jaj nekünk,
belehalunk, mert nem szeretünk,
elvérzik örökre minden álom,
örökké fenn bolyong nagy magányod
s elvetemült fekete árvaságom.

2012. február 4., szombat

Sárándi József: Holtpontok sorsvonalán

Várakoztatni annyi
mint éhessé tenni valakit
lényünk iránt
tartalékosnak lenni
egy remélt újabb
szerelmi háború előtt
Gyűlölöm a köztes békeidőket
a szenvedély holtpontjaiból
húzott sorsvonalat
Szétverném e szörnyű
egyenes tervezőjét
ha nem emelnék
magamra is kezet

2012. február 3., péntek

Döbrentei Kornél: A világ tetején

Ülök aranyködöt ontó
trágyadombon, égben gyökérző
trónusán a létnek,
a múlt
állatbendőkön átviharzott
rétjein faekével époszt
írok a földbe.
Ülök
vaníliacserjékkel megszaggatott
meztelenségem jóízű
rongyaiban,
öszvérek
forrásmély sebein nevelkedett
légyrajok zengenek üstökömben
és mohává megerednek
léptenincs lábaik
Naproncsolta ajkamon.

Szurtos éjszakával
felmálházott bivalyok
elvontatják a mennyboltot
fejem fölül - a Semminek
nagymosás-szaga van.

Fölélve már a némaságig
a hars-zamatú trombita,
éhenkórász dicsőségünk
sárgaréz kiflije,
ülök
a tengerek méhéből
kínlódva újraszült
véraláfutásos ég alatt -
odakint az akácosban
tombol a méz gyermekkora.

A tér, velem roskadásig
megrakott, mozdíthatatlan
szekér, Vénuszt-öklelő rúdjáról
a törtgerincű horizont lecsüng.

Ülök.

2012. február 1., szerda

Csokits János: Látvány

Az üstökös bölény hörögve lerogy
vére kilobban, virágzik a hó,
hideg kristályok közt szikrázik a lélek,
kihűl a bíbor szemgolyó.

Hömpölyögnek az atomok,
tejútba torkollik a mágneses folyó,
csontjainkra éjfél tükre csillan,
gyémánt mennybolton csikorog a szó.

2012. január 21., szombat

Marsall László: Add a kezed

Add a kezed a homlokomra,
tíz fehér pánt, hogy összefogja
sistergő vagyonom;
fejem ma borok csont-hordója,
lepke pofozza és villám;
hajnalig lengjek részegen,
nyerítő izzadt székeken,
csikk-füst sörényű lovakon,
négylábú forgóhintán?

Hol a kezed, hogy lesegítsen,
hol a markod, hogy kimerítse
a cefreszagú iszapot?
Savanyú kút-peremen
azt a hatalmas ölet keresem,
hol zöldár zuhan át szememen,
míg hajadat ujjamra feltekerem,
megkötni a röpülő mozdulatot.

Hol a kezed, hogy összetörje
a poharakat, hogy feltörölje
loccsanó szégyenemet?
Hol lángoló rózsa szalad,
életem gyúlékony lapja alatt,
ujjad ollója elmesse a szárat;
kösd fejemre két tenyeredet,
mint esőtől hűvös leveleket,
nyugtató posta, tízágú bocsánat.

2012. január 20., péntek

Marsall László: Ének ének előtt

Halogatók ősi kórja
gyöngeség idegen kapuk előtt
csak hánykolódom félig ébren
csöpögő csapok énekében
emlékezem és fütyörészek
csak hánykolódom félig ébren

Gyöngeség idegen kapuk előtt
pofozott asszony rettegése
éles szimat bolyongó szem
egy lehelet ellen védekezem
ma nincs párnám nincs kenyerem
éles szimat bolyongó szem

Egy lehelet ellen védekezem
csira mozog pohár koccan
utálom a fehérséget
cigarettafüstön élek
verejték-gyöngyös perceken
utálom a fehérséget

Csira mozog pohár koccan
színvakság dél majd alkonyat
csak düh van düh és szerelem
és szegfűk néznek hidegen
hold-foltosan és kócosan
csak düh van düh és szerelem

2012. január 17., kedd

Rainer Maria Rilke: Emberek élnek itt

Emberek élnek itt, sápadtra vásva,
s halnak, ámulva a nehéz világon.
S a tátongó fintort senkise látja,
mivé egy finom fajta arcvonása
mosolyból torzul néma éjszakákon.

Járnak, rajtuk szégyenletes teher:
oktalan tárgyat szolgálni hiába,
és testén mindnek elfonnyad ruhája,
és szép kezük korán öregszik el.

Tömeg tolong és nem kíméli őket,
bár gyöngék mind és olykor tétovák -
néma talppal nyomukba nem szegődnek
csupán a félénk, gazdátlan kutyák.

Alávetettek száz kínzó ökölnek,
s mert rajtuk az óra csattanása,
kórházak közt magányosan köröznek,
s szorongva várnak bebocsáttatásra.

Ott a halál. Nem az, amely surolta
gyermekkoruk, titkos üdvözletül, -
a kis halál, így látják ott belül;
saját haláluk zölden, méze-fosztva
gyümölcsként függ bennük, éretlenül.

[fordította Nemes Nagy Ágnes]

2012. január 8., vasárnap

Bella István: Arccal a földnek

Befed ez a kék ég, ha nem fed
koporsó,
Órám tisztességes, csak légyen
utolsó.
Akár farkas, akár emésszen
meg a holló:
Mindenütt felyül ég, a föld
lészen alsó.

(Zrínyi Miklós)

Arccal a földnek, ahogy éltem,
élek, élő, a föld alatt,
fekete kátránypapír-éjben,
hol nem megy le, s nem kel fel a nap,

mert ragyog örökkön örökké
földdel teli szívem helyén
napvilág-hallhatatlan rögökké
fényesedett ember-remény,

fejjel lefelé nőnek, égnek
a füvek, lombozik a fa,
és földben száll a földnek, égnek
minden csillaga, madara,

a föld alatt fordult az égbolt,
változik nappal, éjszaka,
a fönti ég csak sötétség volt,
vagy a napvilág látszata,

kátránypapír-fekete éjben,
hol nem ment le, s nem kelt fel a nap,
arccal a földnek, ahogy éltem,
élek, élő, a föld alatt.

2012. január 1., vasárnap

Juhász Ferenc: A gyalogló halott

Miféle irgalom és miféle bánat
égitest-özöne örvénylik utánad,
mintha hóviharban járnál a pusztában
s a hó rács-kockákban, vastag szél-subában
kavarog, forog, száll körötted, zúg, kong, reng,
űr-test pamut-harang ami zuhog, rádleng,
szikrázva sziszeg, fon, csomókban gomolyog,
mint a fény-anya, fény-koporsó csillagok,
orsósan pörögve begyűrűzi tested,
csillagrács-hólyagba börtönzi űr-lépted
s körötted a rácsgömb, a görbe-tér-sejtes,
mint fehér cérnából hálózott földgömb-test,
s fehér hosszúsági, fehér szélességi
fokok gömbhálója, mint a gyémánt égi,
pörgő pehely-golyó atom-tűzből, fényből,
látszó tér-üresből, nem látszó időből,
látható anyagból és nem láthatóból,
fekete fagy-csöndből, láz-dimenziókból.
S jársz abban az izzó űrhálógolyóban,
mint ki vizet tapos feneketlen tóban,
mintha bicikliznél, mint gyerekkorodban
mezítláb a kövér országúti porban,
kerékpár-küllőkként a vizet tekerve,
buboréklánc-áttét küllő-kört keverve,
víz-kerékpár nyergén ülve és taposva
a végtelen-hideg űrben gyalogolva,
víz-kerékpár nyergén csúszva jobbra, balra,
víz-fogaskereket víz-pedállal hajtva,
megállhatatlanul darálva mezítláb
ahol az űr sűrűbb, ahol a köd ritkább,
mintha hírrel jönnél, várt levelet hozva,
mint falun biciklin futva jön a posta,
s a kutyák csaholva, habosan hörögve
csengős kerékfutás után hömpölyögve,
vagy a kerítésre ráömölve láncon
s vicsorgás-ragályuk az asszony-postáson,
s dália-dagályból fehér lángtaréj dől
forró hófuvásként a kutyaszívekből:
a csillag-csaholás tajték-koszorúja,
fénysár-lepedője lávaként csordulva,
s te csak jársz egyhelyben, a semmit taposva,
mintha vízben függve, vizet gyalogolva,
lábbal végzett munka erő-átvitelre
szolgáló szerkezet gumiját tekerve,
amely, mint a légyláb: kitinlencsés csont-kar,
kar-ágakból sarjadt hab-pénz mirigy-talppal,
taposod a vizet csigakürtként körbe,
hogy bele ne fulladj a-már-nem-vagy csöndbe,
hogy föl ne itasson súlyába a nem-lét
taposod a kozmosz éj-tömbjét, fény-szennyét,
őrölöd mezítláb makacs lábaiddal
s rádburjánzik lénye fényszerkezet-híddal,
mint pókszál-nyálkockák végtelen gömb-lázban
amibe ragadtál fekete ruhában,
s horgas lábujjaid, mint borostyán-gallyak,
tyúkszemes, pecsétes, csont-rügyes irgalmak
s testedről széttépett fényfonalak lógnak
mintha hínárnyálat húz fekete csónak,
a rádragadt űrtest tűz-hajszálak lengve
ringanak, mint hullám-gyűrűzés kör-selyme,
a semmit darálod haláltest-erőgép,
hogy el ne párologj, mint kénsav gőz-nemmé,
hogy megmaradj testnek, aki testből lettél:
az anyának fia, a testvérnek testvér,
megszerkesztett anyag, kiben titok lángol
sűrű-ritka térből, szövés-szűk magányból.
Hiszen múlásodnak nincsen egyéb titka,
mint ez a vak, dühös, habzó összevissza.
Hogy lihegsz gyalogló! Milyen hit, szorgalom
félelem, rettenet, szégyen, gőg, szánalom
működteti lábad a teljes magányban,
a csillagmezőkből szőtt fekete lángban!
Mintha befalazva állnál kő-cellában,
szúnyog-testként függnél borostyán-tojásban.
Miért nézel ilyen vak piros szemekkel,
mint egy nagy piros légy pont-púp szerkezettel,
amely, mint a málna vörös golyó-halmaz:
többezer facetta, mit látni alkalmaz?
Vak piros nézésed amit bevilágít,
piros kúpjaival süvegébe áhít,
mint vasút-síneknél fénysorompó-lámpa
izzáskorong-csöndje, tiltás-kör magánya:
az is csak az űrből foszlánypihe fényből,
szikrázó rovarszem pontköd-mágnes-hőből,
páfrányág-radarfül, éjből mert hőtérkép,
sugárzás-szitaszem, viola, kobaltkék
infravörös-arcpajzs, abban gyémánt-gombok,
éjvadász-szerkezet éhség-ihlet gondok.
Vakságod amit néz piros-parázs gömbje
az csak az üresség vak gyötrelem-kelyhe,
az csak a néma tág szerkezet-omlása,
csak a fekete fagy fémes villogása.
Az csak a nyitott szem vörös lobogása,
csak az élő vakság holt rózsanyílása,
amiből a piros sugárzás özönlik,
mintha fölvágott ér gejzír-füsttel vérzik
s mindent befröcsköl a vér piros lövése
s ragacsossá alvad síkos lüktetése.
Hiszen csak én látlak, azt is csak gondolom,
hiszen elgondolom, mert látni nem tudom:
hol vagy, merre lehetsz, hisz egyhelyben fekszel,
a halált nem növöd be lélekkel, testtel,
mint gyökérzetével földet öreg tölgyfa,
pedig a földben vagy, fölötte, alatta.
Mert a túlvilágot, hiszen elgondolom,
sohase láthatod, nincsen oly hatalom!
Hisz a túlvilágot hiába kiáltod:
föld ami megőröl, vak föld ami átfog,
kitátott szájadban föld, selyem, fém, fogsor
s járásod az éjben lombrengés foszforból,
mint szentjánosbogár-hím potrohlámpája:
zöld parázs a szelvénysor, s halk zöld fúgája.
Űr-taposás lépted talpnyoma, mint zöld lomb:
rengő levél-egész, s fény-eres külön gond.
S nem repeszti az űrt kerék-darálásod,
kristály-eggyé szárad ami moccanás volt.
Alattad a semmi nem törik hálósan,
mint a finom fehér jéghártya víz-tollban,
mikor bicikliztünk vékony jég-papíron
versenyt karikázva a befagyott tavon,
táncolva, ugratva a csikó-kerékpárt
s a jég, mint zsírpapír táncunk alatt szétmállt,
s víz-érből pókháló szilánkhajszál-sík lomb
vérzett a kivérző alkonnyal zöld alkonyt,
kapilláris-gomoly, szitaküllős csont lett
a kerekek alatt ropogó igézet,
s most te itt a semmin taposva darálva,
mint papíron papír-vízimalom-bárka
könnyedén lebegve, pedig halál-súlyod
a fekete luknál sűrűbb, test-magányod,
a körötted habzó űrt magadba szívod,
minden fény, anyag, tér tömegvonzás-foglyod.
Mintha egykerekű biciklin táncolnál
billegve, forogva, s úgy egyensúlyoznál,
mint a fodros bohóc a cirkusz-porondon,
piros pettyezéssel fűrészpor-korongon,
zsiráf-fej magasan, s a két fül a kormány,
ahogy ott tántorog egyensúlya ormán.
Nézem éjszakámat, látom éjszakádat:
jársz az éjszakában, mint magányból szőtt vad,
akit az üresség-térháló-idomok
bőrig töltenek ki, mint űrt a csillagok,
s a szerkezet-tömeg hézag-tartályokban
némaság-árnytömbök közöny-halmazokban,
akik legelésznek, esznek, szülnek, halnak,
szemük fénycsönd-hólyag, agancsuk bozót-vak.
Mert csak az emberben tenyésző világok
világítanak, mint űrparázs-virágok,
csak a bennük épült gátak, falak, cellák,
ferde zsaluzások, tetőzet-gerendák,
cserepek, palánkok szigora osztja szét
ami különvaló: gyűlölet és részvét,
szeretet, titok, bűn, alattomos jóság,
ragadozás-türkíz, mocsok és mohóság,
mint a vad-ketrecek, vasoszlop-dobozok
a vadállatokat, az üveg-koporsók,
tigrist, medvét, rókát, csörgőkígyót, kajmánt,
kengurut, tapírt és tevét, vagy gorillát,
hogy össze ne marják egymást tátott lánggal,
hogy mint a heréltek: szelid mosoly-gyásszal
állat-eunuchként nézzék akik nézik
s föl-le gyors sétájuk, mint gyűrt fényhullámcsík,
s kavics-szemükben az arany-horgony, gyöngy-kés
tompa áhitatba sajtolt ős-földrengés
repedése, árka, miből büdös béke
zápul ki, az ölés óraketyegése,
s lázuk, hülésük, mint higany-kúszás-csúszás
üveghőmérőben, sűllyedés, fölszállás.
Nézem éjszakánkat, forog mindensége,
lebegsz a fagy-térben fény-egysejtű béke.
S mint az óceánban úszó jég-halmazok
szirt-végtelene a forró galaxisok.

Juhász Ferenc: Kőfolyó

Felhő-márvány, ködiszap-fény, híg esernyők, gőz-uszályok,
nyálka-szemű muszlin-vitorlák, hajókürtök füst-láva csöndje,
víz-árbócok összevissza rengő szálkás, csúcsos, hegyes cseppkő-völgye,
pára-sajkák torlódása hab, gerincükről moszat szivárog,
feszes medúza-tolongás csáprojtjai széttenyésznek,
enyv-uszonyok szálka-árnya,
tajtékból örvény-polip,
mint jégzajlás jégtüskéi egymáson zúdulnak részeg
hánykódások lágy szőr-anyagból, láma-csorda tolakodások
s ami a hegy völgye volt, az most már föltóduló szirtekkel megtöltve
s gyapot-taréjok szakadékká hasadnak egymást metszve, ölve.
S befűzött buborék-csokor kristálypárnák, köb-látások!
Teve, zsiráf, légy néz, megcsíp
szem-lángja: ég szilánkja!

Hegykúp közepéig lóg a felhő-harang, zihál, lódul,
sziszeg, szuszog, cérnabojtot ráz, hosszú tűseprűket folyat le,
habbal töltött köpeny-belsejében zöld szív a hegy csúcsa zöld-lüktetve,
tűborda-tolongás levél-ág kőig csúszva gúlásan csordul,
fehérbe keverve a zöld, a zöld fehérbe habarva.
Egy-ütemű csönd ez mégis,
madártalan, őze éj.
S az eső, mint fém-madarak bádogtolla, csőre, karma
fenyőtűkön, nagy moha-púpon ver, váj, kapar, szinte csikordul.
S a felhős hegy köddel kettévágva, mint zöld harang-titán szétrepedve
s az esőhab asszonyszőrzetből vad kőszikla-folyó csorog le,
mint gigászok kövült könnye moccanatlan állva csordul:
ős-sziklasárkány-háttaréj,
kő-vályúban kő-bilincs.

A száztonnás sziklacsöppek, ezertonnás könnycsepp-súlyok
kagylóhéj-fényű, ólom-tompa, csiszolt-láng görgeteg-folyása,
mint a hegyet kettévágó kőtoll, őslét-földkor erdő-ájulása,
óriási páfránytoll kőből, fésű-vályúiban víz zokog,
a kőcsomók súlya alján víz-szilánkból gyík csörömpöl,
víz-zörgésből árkok, lények,
gyík-gyöngycsóvák sürgése.
Kő oldalán sziszegés-gond fogból, pikkelyből, körömből.
Béna hullás kőzúdulásból, csak a moha-ínyű víz suhog.
Nem mozdul a kürtként szélesedő szikla-kötény néma zuhogása,
az égitestnyi szikla-körték, szikla-almák kagyló-csúszása
néma nyaklánc-legyezővel állva omlik. Szótlan csobog.
Mint sebvarrat rücske, rése,
fosszília-ősféreg.

Mint Tejút-bő krokodílus kő-mederben hason fekve,
fejjel ferdén lefelé lógva, karmait kő-ágyba kapcsolva,
háta kockák, gúlák, piramisok hömpölyegdomb sejtes szikla-sodra,
zúzmószivacs-puttony orrlika fölül higany-késsel kimetszve.
Krokodílus-sziklatejút, fogsora kőcövek-zátony.
Szeme víz-sarló suhintás,
kőcölöp-torlasz lába.
Ó, te óriás kő-hüllő, körülötted a karácsony
fenyő-vadonná kúszálódva, bálna-csontvázakból függesztve:
zöld láng-boglya kúp-tülekvés bőrből, ólomárny-gubanctáj mélye fodra.
Szikla-leguán kő-teknőben terpedt-has gyönggyel támaszkodva.
S eső-sziták, víztű-csengők törnek hátadon keresztre.
Égitest tűzgejzír-láva:
gyík vagy! Mozaik-mintás.

Mint terpedten hanyattfekvő hegyszakadék-emlősállat:
hasán gégétől ánusz-ajkig emlők, csecsek, gumók sziklából,
szoptatás-bimbók sötétkék kőből, emlő-áradás kő-tarisznyákból,
emlő-vízesés kőhab-tájból, csecs-áradás kő-birkanyájból,
a hatalmas emlők eres tömkelege zöld hús-kőben,
disznó-asszony, kutya-asszony,
ezer-csecsű istennő
zuhatag-tárulkozása vak pala-csúszás teknőben.
Mint hosszú, hátán fekvő piton, boa-kígyó enyvesen szárad
állától farkhegyéig fölvágva, s a ketté-nyílt gyűrű-cső csontvázból
fagyottan szív, tüdő, vese, máj mered gyöngypikkelykérges nyálból,
mert nincs csábítás-bűnére se megváltás, se bocsánat!
Holt gyík-méh, elevenszülő:
gyíkcsecsemők-gyöngyalkony!

Ó, te ős-sebzésből kéreg! Tűzcsöppek megkövült lángja!
Föld-keletkezés szikla-könnye! Föld-születés lángcsöppjei kőből!
Föld-méhlepény, kőmiriggyé száradt! Gránit-könnycsepp tűzzé-aszalt vérből!
Hegyből-szült bogyós őskőzet-gally! Láng-gomolygás kővé sült szárnya!
Hörgés, üvöltözés, zajlás, fújás, okádás, gyűrődés,
láz-robbanás megmeredve:
kőfolyó: tűz-nyál gyásza!
Ó, te űrből lövelt sperma! Ó, te anyaggá vált nemzés!
Ó, tűzkagyló sziklanyál gyöngye! Vergődés-tűz sugár-aszálya!
Önmagában hömpölygő teremtés menzeszkendője sziklacsont völgyből!
Mintha ős-sárkánygyík-csigolyák állnak ki ősidő-gerincből!
S a felhős hegygúla-tetőn a gyík őskor koponyája,
s kőlemez-kerék lámpa
szemüreggel nevetve.

Ó, te lábamig lefolyó sziklafolyó, könny-görgeteg!
Fagyott lángból sziklafény-tonnák, őserjedésből csordulások!
Titán-kavicsokból pára-kötény, kőlapokból rakott szoknya-ráncok!
Súlyotok szegélyén moszat, víz, s páfránybokrok, görcs-düh fenyvesek,
zománc, zuzmó, hab, köd zizeg, tücskök, madarak, kabócák
nem sírnak, csak gőz sző fákat,
mimózák párolognak.
Nézlek Föld-Asszony kő-vérzés, kötényedben szikla-rózsák.
Hozzád képest én, a halandó, örökebb lényedben elveszek.
Szúnyog-puha, fátyolka-törékeny emberlényemmel jövődbe látok.
Hisz nő bennem a fehér gond, mint barlangban cseppkő-gally kristályok,
pók-bozontja az üregnek, amit a víz, mész tervez meg.
Magány! Kő! Ki nézi holnap
emlő-zuhatag hájad?

Amíg lesz még ember: ember. Az után csak tompa állat:
medve, szarvas, őz, nyúl, sas, bagoly, karvaly, farkas, vipera, róka,
béka, varangy, egér, sün és harkály, s puha szalamandra-idióta.
Akikben nehéz homály-sziklák háromdimenziósra száradt
űr-kötegei hálóznak hőből, hidegből erjedve.
S a lomb-csörgető madarak
ének-fátylukat hintik.
S nincs testükben emberfényből hit, gőg, vágy, rögeszme, eszme.
Éj-létükben emberfélelem, kőhab, embergond, emberbánat.
Csak jelenhez-tartozásuk sorsa, kívül bőrük, szőrük, tolluk hordva.
Aztán ők se. Ég, hold, köd-tajték. Az odabent kívülről fonva.
Csillag, tér, űr. Amit fény-tág homály-bomlásuk kívánhat.
Csak te vagy! Görgeteg-mindig!
Égitest-könny! Szikla-vak!

Csak te kőfolyó, kősziklák legyező-omlása kő-csönd!
Mozdulatlan zuhatag-folyás, őskor megkövült gyümölcs-ága,
a Föld-létős fogsoros állkapcsa, gránit-gumó foggal fény-űrt rágva,
szikla-halszáj gége-borona, tűz-lágyból kaptál szilárd kölcsönt.
Százezerkilós varangyok düllednek kőszikla-csúszdán,
szikla-szemgolyók halmai.
Eső-szőrük gőz-tavasz.
Mint ló-tehén-disznófejek vágóhíd álló fém-kompján.
Ó, Griff-tojások! Isten-nyájak vigasza: világűr-gyümölcsök!
Ó, ti szikla-szívek, szikla-májak! Gránit-szőlőfürt, kő a kocsánya.
Gránittá-sült Sátán-ürülék. Minotaurusz kő-dagadt nyála.
Ti még lesztek, ha tűzözön utáni ős-vízözönök
víz-éj alján korhadnak az
emberiség csontjai.