2010. október 22., péntek

Paul Celan: Egy táj vázlata

Gömbsírok, lent. Körös-
körül egynegyedes ütemben az esztendő lépte
a meredélyen.

Láva, bazalt, világszív
izzította kőzet.
Forrástufa,
melyből nekünk a fény fakadt,
a lélegzet előtt.

Tenger porlasztotta, olajzöld
a járhatatlan óra. Közép-
tájt, szürke
kőnyereg rajta,
elszenesedve, kidudorodva
villog a csillagos
állati homlok.
Pályatestek,
útperemek,
lerakóhelyek,
törmelék

Fényszökés, mérhető, a
bogáncsformából:
némi
vörös némi
sárgával beszélget.
Kétségbeesett tekinteted
légfátyla.
Az utolsó
lovagló homokszem.

(A kertek
a lapályon, hajdan, a
morva mező, az
árvalányhaj
megmosolygott szava.
A halott körhinta, koccanás.
Keringtünk
tovább.)

A lovagló homokszem, a
ráfüggesztett tekintet.
Az óraajtó és
csapódása.

[fordította Oravecz Imre]

2010. október 20., szerda

Marcus Valerius Martialis: Erotion halotti vers

Fronto apám, Flaccilla anyám, óvjátok e kislányt:
   rátok bízom az én kedves Erotionom, 
meg ne ijesszék őt a sötét árnyak, s ne remegjen,
   majd ha a tartarusi vad kutya rávicsorog. 
Most az idén telt volna be csak hatodik tele éppen,
   hogyha megért volna még ugyanannyi napot. 
Ősz patrónusait majd játszva derítse mosolyra,
   s közben az én nevemet mondja gügyögve nekik. 
Csöpp kis teste a durva rögöktől meg ne töressen,
   könnyű légy neki, föld – mint neked ő, amíg élt.

[fordította Havasi Attila]

2010. október 18., hétfő

Domonkos István: Kormányeltörésben

Elmém csak tévelyeg széllel kétségben,
Mint vasmacska nélkül gálya a tengerben;
Kormányeltörésben,
Nincsen reménysége senki szerelmében.
/Balassi Bálint/

IZZASZTÓ RENDSZEREK - a tőkés iparban a munkaintenzitás növelésének különféle rendszerei.
/Közgazdasági kislexikon/

A társadalmi fejlődés azt mutatja, hogy a magántulajdon nem örök kategória.
/Közgazdasági kislexikon/

PROLETARIATUS - a tőkés társadalom bérmunkásainak osztálya,
amely a termelési eszközök tulajdonától megfosztva kénytelen a tőkéseknek eladni munkaerejét.
/Közgazdasági kislexikon/

NÉPESSÉG IMMIGRÁCIÓJA - egyes országok állampolgárainak bevándorlása egy másik országba állandó, vagy időleges letelepedés céljából.
/Közgazdasági kislexikon/

én lenni
én nem tudni magyar
élni külföld élet
pénz nyelv zászló
himnusz bélyeg
elnökök vezérek
előkotorni megfelelő
ott ahova érek
mi meghalni mindnyájan
úgyis téves csatatéren
koponyánkból a habverő
nyele kiáll
világ
pro-árjai
világ
kontra-árjai
ez lenni vers
szavak kínai falát
megmássza a halál
élet frázisait
emberbőr kötésben
adják ki írók:
nemzeti irodalmak
generálisai
és nem bírni nemzeti
fogások erős szaga
csinálni külföldből
portable haza
és menni külföld
mit munkaengedély
kofferban szalonna
két kiló kenyér
én nem látni új látóhatár
én menni külföld
talpalni csikorgó havon
élet nercbundákban jönni
vágni engem nyakon

én lenni
elnökök vezérek
mi meghalni mindnyájan
úgyis téves csatatéren
én lenni kicsi prémes
külföld nem húzni vonósnégyes
adni tabletta be nekem
én lenyelni
mi megszűnni
én keverni kártya
mondani röf-röf
hitvesi ágy
enni orosz-forradalom-kaviár
keresni mi
találni rím
mirim mirim
mirririm
lenni harmincéves
nappal mutogatni
este tapogatni
éjjel hófehér lapon
élet hegyes fák közül jönni
vágni engem nyakon

én lenni
elnökök vezérek
szavak kínai falát
megmássza a halál
én írni
levél haza
mama én lenni bacilushordozó
én fertőzni nem beszélni
érinteni
én túlélni tan idea rendszer
állam-temetés én vinni kereszt
lenni forradalom alkimistája
plasztik virággal gomblyuk
nyolc elemi kijárva
csinálni külföld buli
mágikus bomba
görbe csövű puska
lőni halott királyra
lelkemen nem lenni bugyi
forradalom lárma tömeg
szavak szakállak vér
ízléses pakolásban
fagyasztva szárazon
nem venni el sámson erejét

a szivárványos északon
marx jönni fehér kesztyű
vágni engem nyakon

én lenni
elnökök vezérek
mi meghalni mindnyájan
úgyis téves csatatéren
én kapni levél
egri ki kell juttatni
vili bácsi
gellért fia fifi
siptár otthagyni nénát
tata leesni bicikli
mentő elvinni
lenni piac szerda
pap jönni szedni adó
mosni ing gatya
kapálni sír
nem merni lehunyni szem
hallani egér kapar

én állni márványtalapzaton
élet lábujjhegyre állni
vágni engem nyakon

én lenni
elnökök vezérek
mit munkaengedély
kofferban szalonna
két kiló kenyér
én menni üzlet gyalog
üzletben lenni dolores
ő lenni spanyol
ő ülni kassza
lenni nagy mell
lágy massza
finom bajusz lábon
jó szag piros köröm
én lenni elég bátor
előttem állni két görög
ők venni kenyér mosópor hagyma
kisebbik hajában lógni szalma
gatyámban lenni nagy nyomás
nyomás lenni illegalitás
én állni

állni kassza előtt vakon
élet jönni inkognitó
vágni engem nyakon

én lenni
elnökök vezérek
koponyánkból a habverő
nyele kiáll
én menni utca grombikabát
levegő repülni
hogyhívnak-madár
fajkutya ülni posta
én érezni izé-virágok
ohne-szagát
én gondolni
én nem menni haza
fogni kapa
emelni életszínvonal
kapni gerincből
görbe vonal
grafikon
én megszokni
tőkés munkafegyelem
lenni két szabad napom
az elbocsátás réme
ülni futószalagon
ő lenni profitom
én szerezni óriási vagyon
élet lóversenyen kukkertokkal
vágni engem nyakon

én lenni
elnökök vezérek
élet frázisait
emberbőr kötésben
adják ki írók:
nemzeti irodalmak
generálisai
én menni könyvtár
játszani sakk
ott ülni pavlik
ő lenni cseh
ő csinálni nagy rokád
orosz honfoglalás után
marcuse sarte godard
morris laing russel nietzsche
kepler galilei newton
einstein poincaré lukács
marshall mcluhan
pavlik járni száj
én kapni matt
király meg két paraszt
lenin lenni emigráns
marx lenni emigráns
joyce musil mann brecht
bartók picasso chagall
marx fájni fog neki
feleség hívni jenny
rilke baudelaire rimbaud
mind csavarogni

én lenni külföldön babon
élet patika előtt kapásból
vágni engem nyakon

én lenni
elnökök vezérek
én menni külföld
mit munkaengedély
kofferban szalonna
két kiló kenyér
én menni fogorvos
ő lenni herr schmidt
ő mutatni fénykép
fekete-fehér
védeni híd sisakban
hansi meghalni szegény
gyomor nem bírni
szög ólom csalán
esőkukacok
latrina-banán
herr schmidt szeretni olasz pizza
páciens előtt nem lenni titka
menni nyaralni adria
szeretni szoknya fokhagyma
szeretni kövér nő
szeretni hátul szeretni elől
halál jönni kelet felől

én gyáva rezegni nagyon
váróteremben élet légycsapóval
vágni engem nyakon

én lenni
elnökök vezérek
szavak kínai falát
megmássza a halál
én tolatni utcán
venni virsli
ára lenni potom
nadrágban térd
verni vándorbotom
menni dolores
sarkon állni egy magyar
egész délelőtt
ő lenni menekült király
mikor bepiál
ő ülni börtön öt év
nézni tükörben
nap hold akasztás tisza-kanyar
minden reggel őr mondani
lógni te is hamar
ő lógni külföld
gyalog vonaton
este félni
fa susogni be ablakon
ő kivágni fa
természetbarátok jönni
írni cikk
cikk jönni utolsó oldalon
ő nem lenni akármi fráter
ő jönni pszichiáter

én lógni öröklétben vizes madzagon
élet csillagokat látni
végtelenre dagadt lila talpamon

én lenni
élni külföld élet
pénz nyelv zászló
himnusz bélyeg
elnökök vezérek
előkotorni megfelelő
ott ahova érek
pszichiáter mondani
relex relex magyar
nem gondolni mi lesz
nem gondolni mi volt
menni alpok menni tirol
menni copacabana menni hawaii
menni estélyek bálok
new guineában még élni kannibálok
menni brazília menni szahara
moszkva ankara
menni utcákon vinni plakát
lenni izgalmas felvonulás
provokálni járókelő rendőr
lobogtatni piros kendő
lenni kommunista
szó ígérni jó szórakozás
tortúra-vita
lenni régimódi proletár
folt rakni maxi-kabát
hús nélkül enni főzelék
moziba nyilvános helyen
turkálni titokban
meleg selyem
mikor senki nem néz oda
dugni csokoládé pofa

én menni plakáttal hátamon
élet gumibottal jönni
vágni engem nyakon

én lenni
elnökök vezérek
mi meghalni mindnyájan
úgyis téves csatatéren
pszichiáter mondani
aludni aludni
ellenség nem lenni
nem lenni susogás
ablak fa
nem lenni cella őr akasztás
tisza-kanyar
nem lenni magyar
venni kutya
venni
menni spanyol mallorca
enni
nézni bika
szagolni mimóza
enni sós hal
újság nem olvasni
vecsere vecsere
vacsornya vacsornya
alonypor alonypor
forradalomfesztivál
szórakoztatóháború
hullaaukció csontkereskedés
elosztás elkobzás
államosítás csőd
belső piac(lélek)
ledolgozás lockout

én megúszni szárazon
élet honorárisan jönni
vágni engem nyakon

én lenni
elnökök vezérek
én nem látni sehol határ
én látni új látóhatár
én menni utcán
látni herr hallon
sétáltatni kutya
túloldalon
ő jönni messzi India
lenni szárazság
állat megdögleni
ember feküdni halott
mama kút ugrani este
papa menni zarándok
ő menni külföld
lenni orvos
lenni villa medence pénz
víz tej méz olaj
ő mama kút ugrani este
ő mama nyolc gyerek
mind meghalni
ég hamu gangesz
ő nem india
ő új név új passeport
ő kapni sürgöny
papa ég hamu gangesz
ő feleség buchenwald

ő feleség ideg máj szív tüdő
ő feleség nyugágy pongyola
ő feleség kommunista doktor fizika
ő feleség ő feleség

én hallgatni ő papol
élet lassan felmászni zászlórúdra
lobogni ott nagyon

én lenni
elnökök vezérek
én menni külföld
mit munkaengedély
kofferban szalonna
két kiló kenyér
én lenni kormányeltörésben
ez nem lenni vers
én imitálni vers
vers lenni tócsa
beleülni lenni szivacs
tönkretenni új ruha
tócsában találni
sok kövér kukac
proletáriátusnak
proletáriátus jövőbe vetni horgát
fogni fürdőszoba
vers lenni kérdezni:
bírni el pici egér
hátán egész-ház
ha bebújni lyuk?
én két gyerek
én motorfűrész
erdő vágni fa
én gomba
én madár
én különféle vad
különféle tárgy
név nem tudni
délután sötét fáradt
este kemény szivornya
asszony lepedő ágy
clitoris
rátenni ujj
nem gondolni
kollektív nem gondolni privát

2010. október 17., vasárnap

Weöres Sándor: Mahruh veszése

JEGYZET

E vers szerint ember és emlékezet régibb, mint a Föld. Az ős csillag, Mahruh, ahonnan származunk, gombölyű és üres óriásbúborék volt s a mostaninál ezerszerte nagyobb tengereket, rónákat, hegyeket hordozott; s többfajta élőlényt és sokkal több embert. Évmilliókkal ezelőtt szétrobbant; egyik elröppent cseppje a mi Földünk.
Belső űrében a Nap és minden kísérője sokszorosan elfért volna, de akkor ezek még nem voltak. Kívül három izzó égitest keringett, úgy világítottak és melegítettek, mint most a Nap: a sárga Udmirtu, a fehér Khaureu és a vörös Bingu; és kilenc tarka üstökös kígyózott velük. Bonyolult ütemben, váltakozó világosságban-sötétségben ringatta óriásait és törpéit Mahruh, „az ősök léptei alatti hely”, „az istenek gyümölcsös-kertje”.
Az ének szavai közt idegen nevek villódznak, mint iszapban a sárkányok: többnyire akkori világrészek nevei; szárazföldek, melyeket a legnagyobb földi távolságokkal úgy mérhetnénk, mint hernyó-arasszal a fakérget; akkora hegyek, hogy talpuk a Földön nem férne el és csúcsuk a Holdat elsöpörné; akkora folyamok és zuhatagok, hogy rajtuk a Hold elúszna.
Mahruh végső korszakának, a tűz- és vízözönnek kezdetekor egy lantos szólal, határtalan háborúk közt, világrengés idején; száz pusztuló földet felsorol és elsirat. A szerző Rou Erou-nak, azaz Bíbor Láng-nak nevezi magát. A hanyatlás idején élt, és sokkal kisebb művész, mint az előző virágkorok számtalan költője; de éneke, szinte a veszés pillanatában, villámcsapásként végigvilágít Mahruh tájain, és sommázva látjuk, ha vázlatosan is, hogy míly élet forrt ott.
Az ének eredeti címe: „Kana vuanh athetan jargelih” - „Gyászdob száz lerogyó világért Jargeh városában.”


1

Szügyedben három kő-lándzsa, fekete Kartiabh-todarh!
kerek-asztalú törvényház emeli ujját és elád,
fenn sír az ősapák vára, könnytől síkos sok ajtaja,
eres bányáid mélyében salakká rémül az arany.

Szép Ogarinn, kevély páva! toll-süveges királyaid
tetemén verejték habzik, mint bérceiden sok patak,
gyors kocogó öszvérkéid félúton nyögve állanak:
megbomlott Szippu és Szüari? vagy a Ghatemu mennydörög?


Ligügh-todarh, vér tarlója, ősanyák tej-fű mezeje,
hol elhullt sisakforgók közt kering a hajnal illata
s a fekete kövér földbe sok súlyos kard lassan merül:
hova lettek a dús ágyak? a szétrebbent menyasszonyok?


Ezüstbordájú tengerre sok várossal tekint Lulobh, 
márvány-tornyok magasságba meresztik tető-gömbjüket,
messzeség fénylő sodrába terítik kő-csipkéiket,
párkányuk lazul, elferdül, egy-egy nehéz tagjuk lehull.


Tirtakh s Tungnagh zöld sárkánya folyammenti fényzsámolya, 
körötte borzas burbah fák lövöldözik gyümölcseik,
szállnak piros forró szélben, mint szakállas emberfejek:
neki méreg gyűl testében, hűs nyálka, nem hevül soha.


Fönn, harmatos felhő-résben lapulnak, Gherke, aklaid, 
bujdosva meszes völgyedben, egy szőnyegen álmodtam ezt:
arca előtt szőlőfürtöt lengetve állt juh-pásztorod
s e mozdulat nem védhette, tüzet ontott a hegy foka.


Az istenek falán látom, Höröagh, vérködös szemed; 
hegytetőn csengve megpattan a jég-rönk, mint kristálypohár
és a rianás szentséges borzalma hegylábig lefut:
az Istenfal veti bőrét! mint a béka rándul meztelen!


Kilenc síkság, kilenc hegység hallgatja, hogy sír Vevenügh, 
könnye óriás cseppekben a szent Hattyú-tengerbe hull,
kilenc karján, kilenc lábán az idő-mutató ragyog,
sebzett szive égről-függő átderengő harangvirág.


Morogva suhan északra Bölbobh szomorú fellege, 
erejét óvja keblében, szél veri, mégsem áld esőt,
lankadó jégfodros szárnnyal messze idegen földre rogy,
szivét kitépi csőrével s meghal a vén vándormadár.

10 

Mocsár homályos gőzébe temeti magát Bobhnili, 
emésztő párában mállik a harsány városok fala
és az aranyfácán-hangon rikácsoló sok kis tanya,
hol mézes-lepény úgy termett, hogy túlsó széle sose volt.

11 

Karmazsin erdők közt ordít Zölülügh nőstény-tigrise, 
lába előtt az öt tenger haltejjel, ikrával tele,
kék-arany szügye árnyában sok rejtett völgy, örömhozó;
fészkén tapos, fiát vesztve fájdítja duzzadt tőgyeit.

12 

Sárkánytarajos árnyékát felém fordítja Loghküküh, 
hét réteg szürke felhőben villámlik sötét hegysora,
felhők közt vizesés ömlik, ontja tetők jégcsillaga,
kőforgatag felett égve némán kérd álmatlan szeme.

13 

Térdig a tenger tükrében, Navininügh, kényes leány, 
megtiport tested fájdítod, távolba nézel szűntelen:
szabadító vitorlát vársz? vagy a tenger gyógyírt terem?
fuss egyedül barlangodba, rossz napra jön rossz éjszaka.

14 

Kettéhasított főpap-fej Meveghpaf-ban, Csotth főterén, 
roncs ezüst-ráccsal rágörnyed a sziromnedvek temploma;
holt erdőn, hamu és szén közt, szalamandra sütkérezik,
nádasban a Szelid Gyermek combcsontján vadmajom sipol.

15 

Öghulul, kopár kőpárkány tenger-széles folyam felett, 
harmincmillió hős csontja fedi sanyaru völgyeid,
rajtuk kanyargó rendekben feketehangya vándorol,
mint egyetlen sötét kígyó, Höngh-parttól messze Gingru-ig.

16 

Tátongó szakadék, Zübh-tig, hol a szent folyam fuldokol 
hegy-szurdokban örvényt vetve s kortyolja-nyeli a pokol,
gennyes rés a világ arcán, hab-nyelő ördög csöbre te!
gránit-pántodon mért tört szét Aküh és Anéh cimere?

17 

Beburkolózva tengersós enyhe szellőbe, Zalh-mirürh, 
korhadnak halász-hálóid, kagyló-lepett cölöpjeid,
köszvény kúszik térdcsontodba, hogy évszakot téveszt a szél,
menekülő halász-néped szárazra jut, barlangban él.

18 

Sírok érted, szelid Feillü, hallom szerelmes hangjaid, 
síkság, völgység, hegy, part, tenger már másnak ontja kincseid,
béklyódban aléltan fekszel, kedvesem, látom messziről,
Dzsöntunn és Shikürej várán varlepte sötét ajk pöröl.

19 

Bor kelyhe, harsány Zeirenre, áthevülő szikláidon 
menny fényétől fehér hangon kiált a pikkelyes madár,
szellő veti cipellőjét, mezitláb táncol, mosolyog
s elszunnyad a viharfelhő... hová tűntél mámor hona?

20 

Csigahéj-búgású Szjalli, krétaszirtek szigetsora, 
hab-mélyi kürtösök szerte kiálló fehér homloka,
madárhangú apró néped idegen szava gyöngyözik
panasszal: „Veli má veji hekatetau je má je má...”

21 

Szánlak, te büszke Zalh-alka, hogy megtört ametiszt nyakad, 
rád a fergeteg forgója mindünk közt először szakadt,
segítségért rimánkodtál s nem értette negyven király,
vetetlen földön tanulják számlálni a sors lépteit.

22 

Avla és Fufo népsége, madárként fára fészkelők, 
boka-csörgők, nyüzsgő vásár toronymagas zsurlók között;
a síkra sós tenger siklott, bölények ösvényén halak,
habba-merült őrbástyákban polipok világítanak.

23 

Lallamisshi tüskés hátán, olajhártyás patakjain 
hamuszín szárnnyal husz éve gubbaszkodik a Pusztulás:
az üres széllel kockázik, a semmivel tanácskozik,
dobálja száraz csontokkal a nyomor kerítéseit.

24 

Én ismerlek, nemes Jormun, jártam sáfrányszín tájadon: 
hajdan, még fáklyás-évemben, patakba hullt a tőr-tokom
s ahogy iszapból huzkodtam, egy béka szólt: „hiú! hiú!”
talán már akkor hirdette, hogy sorsunk ez lesz csakhamar?

25 

Ajghüo, téged nem fájdítlak, úgyse hallgatnál énreám 
se a Szakállak Házában, se a Smaragd Sascsőr alatt;
jó, ha tagadja holtáig, ki hímes kertedben fakadt:
fanyar a citrom, ahol nől, honában nem kell senkinek.

26 

Gyűrűs hegyei pántjában skorpióként lapul Piküh, 
árnyékos, zárt medencékből félholtan is döf, lesben áll,
zabon, hajdinán tengődik, aszalja inség és ragály,
már csak a mesékből tudja, hogy a kinti nép mit zabál.

27 

Szikla-léptű mammuth, Mun-togh, mintha négy oszlop útrakél, 
mezőiről kiperzselve az ormok közé költözik
s keblük nyitják a tűzhányók, kioldják bazalt-ingüket,
tűzzel szántják az erdőket, hamuval szórják az eget.

28 

Déli mocsárba húzódik Tevih a győztes nép elől, 
mely a messzeségből rajzik és mind több és töméntelen;
a mocsárban sárkányhüllők, csupa-gyomor gömbállatok
s emberevő szirom-csapdák, roppant mimózák torkai.

29 

Olajos gyökérrel zsúfolt, kövér, ehető föld, Elish, 
a győzők és legyőzöttek özönét ölöd egymagad
- félnapos láz, lidérc, hőség, fojtó inda, nyelő iszap -
mint bogarak a mécslángban, még dongnak és már hullanak.

30 

Munguro, árnyak árkádja, őserdő oszlopcsarnoka, 
templomnyi gyümölcsök függnek felhőt-söprő fák karjain
s az ember, e búvó féreg a héj alatt eszik, lakik,
naphosszat részegen sorvad: a pára bódít és megöl.

31 

Buranka jelző-bójái, nagy városok kincstárai, 
déli tenger kék halbőrén ragyogó vitorlák sora,
lomha terebélyes bárkák, mint állapotos asszonyok
kullognak gyümölccsel telve a csatornán; már nem nekünk.

32 

Kjarn és Szelini pálmái, tarka tölcsérvirágai, 
márványon örvénylő rózsák, szétnyíló nedves ajkai,
forró levegő kárpitján fordított hegyek ormai
s a nem-örömest-látottak fekete szigony-ágai.

33 

Jahorg robogó postája, álomként suhanó vidék, 
nyúl-módra inaló dombsor eléri a látóhatárt;
kívül eleven forgószél, belül párnák alázata,
ég-föld között rengő ágyak - temeti esztendők pora.

34 

Arlarh tarka pompája, ívek, füzérek, szögletek, 
egymásra-csüggő erkélyek, zománc-tetők hullámai
s akkora tulipán-kelyhek, hogy egy lovas beléje fér;
a cserepek lehorzsolva, cifra szőnyegnek sincs nyoma.

35 

Hol sások mézet izzadnak, Guvani-terlih lápjai, 
ragadós, mély cukor-bányák erjednek a zsombék ölén;
felettük az új hódítók, kötél-hálón, akár a pók,
kapálóznak s besüppednek, mikor a háló meglazul.

36 

Ikkinh korhadó posványa, hol vad szesz és ecet folyik, 
cukorfa, tűzdió, méznád, lótusz, mind részegen rohad:
te a katonáknak kellesz, hogy szív szerint daloljanak,
még lehelletük fogytán is röhögnek a dágvány alatt.

37 

Fergeteges, kopár Jisztünh, hol rozsdás messzeség köré 
oroszlán-színü mennybolt rogy s vörös dombot rőt szél gyalul:
vert had vitorlás-kordéi futnak a homoktengeren,
mérföldek közt elolvadnak, nem térnek vissza sohasem.

38 

Öt sereg csontjait szóró kova-pusztaság, Pöhmöszüj 
hő lég remegő ábráit nézi, mi villan dél felől:
ha emeli-e zászlóit Szigutsz és Vohb és Ninkjatanh
s a távoli sötét Kmala, mint dörgő hegy megindul-e?

39 

Túl sivatagon, posványon Szühaszüj olaj lombjai, 
törpe göndörfürtű lányok, léptük sziromként nesztelen,
sötétek, mint az ürmösbor, táncosak, mint a lángbodor;
kéretlen kérők málháin nyögéseiket hallani.

40 

Reményvesztetten, némán tűr agg Szilemegorh északon, 
köd-imaszíjas lejtő közt kerek, sötét tengerszemek,
jég-csendű magasság alján kristálysima hideg tavak,
de az ormokon fenn villog a bíbor-sörényű harag.

41 

Megorhiri keskeny szirtjén víjjog a gyíkfejű madár, 
begyében köveket morzsol, szaru-torka lángot fuvall,
tört kardok, holtak völgyében, hol most idegen kürt rivall,
felgyujtja a vadont, elszáll s lovat-lovast visz karmain.

42 

Villámtűzben nyújtózkodnak Csikerirem hegyhátai, 
meredély, csúcs, hágó villan, a völgyben sötétség morog,
tó zizeg szőr-húros lantként, a kunyhókon eső suhog,
költők s koldusok országa, borúd nem vetkőzöd soha.

43 

Mogyorót, makkot érlelnek Öfulab erdőségei, 
kopár partját jég-baltákkal fényes fehér tenger veri,
gátra tűzve sok dermedt fej, lengő vörös halász-sörény,
orsóként forgó delfin-had a töltés rését szegdeli.

44 

Kérdezlek, áruló Nörhö: magadéból több jut neked? 
folyón úsztatják erdődet, ágastól nyűvik kertedet,
kuvasz-léptekkel nem csőszködsz tiport testvéreid felett,
rab-eke, gyász, kifosztottság végzeted, akár többinek.

45 

Dob-szavú nép Kengh fennsíkján, hűséges fogadott-fivér, 
vihartól rengő tornyában morzsolja köntös-bojtjait:
„tla rog kengi hob voa dzsia!” - szakállát villám perzseli
és karjait égnek tárja: „duh ladi kengi cög nyi voa!”

46 

Szirökana sudár népe, hallgatag, kemény férfiak, 
szélviharban edzett lányok, egyenesek, mint szál-fenyők,
százszoros vetéstek sarjad: csak ocsuja rátok üt-e?
ezernyi kévétek gyűlik s többé nem nektek: sírtok-e?

47 

Pókhálós tüske rét Mullup, ráncosan repedő agyag, 
jácint-könny, sakálordítás, bot-zúzta sípoló tüdők;
hideg patakban guggolva lázas fürjként, sebzett leány;
véres, ganajos vermekben nyögések, lovak, emberek.

48 

Gyümölcsös, íves Szumarbebh, lila dombok, lila mezők, 
lombfüst-színű párás mennybolt, gyöngyház tavon ibolya árny;
kaputlan, elhagyott kertben gyerek-láb ötszirmú nyoma,
sok szétmálló mustos-kádon békés szüretek illata.

49 

Mészkőszirt-bordás Araihü magasságból a völgybe néz, 
a mező szinte hintázik a hegy-szegélyek kapcsa közt
s az édes szédület solyma kő-katlanban kering le-fel;
most az emlék, mint bevert száj tátong fogatlan, véresen.

50 

Kecskék rétje, fukar Jöhpruk, hol kő-résben gyér fű terem, 
roppant lapulevél terped, alatta gyík-torok dobog;
gazdátlan, csupasz gyermek-had pitypang-pehelyként szétrepül,
csonka férfiak koldulnak s borotvált-fejű asszonyok.

51 

Zuhatagokra bólongnak Tingh magas páfrány-berkei, 
csillognak uszonyos lányok folyandárral-font keblei,
könnyűek, mint a habfodrok, táncuk a földet nem veri;
ha láb csörtet, elillannak, a vész nyomukat sem leli.

52 

Fecsegő, lárámás Töranhbeb, szalmavirág, vidám nyomor, 
Zimbalula dobpergése, álarcos, pántlikás menet;
most szikes pusztán bukdosnak, halálfejes kísértetek,
mély, száraz meder párkányán léptük alól a föld kifogy.

53 

Homokkal teli szomjas száj, Türübe, sárga bucka-táj, 
ahol a „volna” ráncot váj s a „nincs” köszörűként forog:
varjú-, keselyű-felhőben vonszolódnak terelt rabok,
a fakó végtelen puszta mind fogsoruk közt csikorog.

54 

Ditki, egy mese illik rád: „Kimondta tabló-társaság: 
dudálni nem lehet prémben... s a prémjétől fosztott dudás,
hogy le ne húzzák ingét is: bólintott s fújta nagy-vigan...”
koldusbot kéztől földig tart; nem szóltam: hát csak fújd dudád!

55 

Tifagh-onü, hol ékszer közt lapul szemérmes hullafolt; 
ételnek látszó sár és rongy körbe-fortyogó katlana;
ezer virág, de mind mérges, ezer párna, mind horzsakő,
ezer cél, mind egymás ellen, ezer szállás, mind kriptabolt.

56 

Sivár, esőtlen Szkirrj földje gazdag bányákkal lyukacsos, 
álmatlan álmokon nyargal a kagylópénz, nefrit, arany,
bámulja sok kidüllett szem, a bordélyokban kocka jár,
e nyer, az veszt; hová ömlik, hogy mindnyájának hasztalan?

57 

Két folyam ölelésében ormótlan hegysor, Dhupaol, 
ege kőből és jégből van; itt látták a Kolibrilányt,
két iker-fiú megleste, míg vette piros ujjasát
s mikor azt hitte, nem látják, harc köde felett messze szállt.

58 

Ajjün-ban Fehér Egyszarvú a falvakban szökellt, futott, 
lágy-ívű nyakát hajlítva, fején árbócot ringatott
s asszony, gyerek körülvette és édes áldozati füst;
gyűrt pálma-háncson még látni, ahol feküdt, a vérnyomot.

59 

Széles, ködös árkon túlról deres Kisszuj, sárga Vha-vuz 
nyögése át nem hallatszik, a négy fő-szél sem hozza át,
vergődése át nem látszik, a három vándor égi fény
nem bontja ki hajnalszínnel a hosszú meder gőzfalát.

60 

Három külön világ sarka, Oröhullu, jáspis-tető, 
hol a Vha folyam gőzlepte medre háromszor vált irányt
s hol a nagy Udmirtu csillag ívben fordulva visszatér:
istenek hegye! nincs ajkad, hogy vad sérelmedről beszélj.

61 

Kötél-hálóban vergődik Hürippu villás homloka, 
körbe-forgatva, szédülve a jeges bérceket döfi,
majd kíntól hináros szemmel a déli kőfalnak rohan,
habos rétre rogy fújtatva; még mindig fölszegi fejét.

62 

Döru megveszett kínjában, csecsemőként nyúlkál, gügyög, 
földön ül, szennyes port markol, gyémántnak és gyöngynek hiszi,
motyog, hirtelen följajdul - ó Döruvogh ledőlt fala! -
közönyébe visszasűlyed, így leli éje, nappala.

63 

Eldobta kulcsát Vha-külli, leütve árokba hever, 
nyolcvanezer kincstárában barát, ellenség föl-le jár,
könyökig szemétben vájhat, egy pántot, függőt sem talál,
három ringyó és sarkukban háromszáz sereg hordta el.

64 

Mérhetetlen homok-hátság, , Riakhbuh, üres sivatag, 
lenn és fenn két parázs-szőttes az ernyőtlen szem megvakúl;
kutya-fogatán távozva itt láttam harci társamat:
Bütykös Cimborám és árnya eltűnt a menny-függöny alatt.

65 

Erős Darduh korom-marta várai, hova lettetek? 
lenn zebra-háton vágtattak cifraruhás lánygyermekek,
mozgó pettyek, délibábban megnőttek, fedve fél eget,
illat-szelencéjük tükre villantott sok titkos jelet.

66 

Hóviharos Alinkhikkü, hol a magas jégár tövén 
csonthal úszik, s felér mellig gömbfejű mérges moha;
ugatók torkát köd fojtja, vijjogók csőrén felleg ül;
itt zuzmón tengnek, rabságban, sokan a volt nagyok közül.

67 

Riakh-vha, mennyboltot tartó karcsú fehér hegyoszlopok, 
ragyogva egymás mellett, mint cápafogak, vagy jégcsapok;
a Kolibrilányt itt látták, mikor repülve átvonult:
magasból két szirt-párkány közt, pár lassú fáradt tolla hullt.

68 

Óriás oltár, Szinirri, tetőtlen hegy-lábak sora, 
három nővér öröksége, ömlő csecsemő-vér hona
- egyik fúlánk-tövissé vált, másik jajgatva otthagyott -
átveri-e kínzott hátad új csapás rezes-ostora?

69 

Éneklő barlang torkánál hever a lidérc-föld, Tinith, 
mint köd-ivó vihar, sóhajt nagy álmában a Kék-Király,
a pusztulás hogy érné el büszke idegen álmait?
az agg, nemes halál földjén csak por az új, váltott halál.

70 

Szikra-fátyol vonul, Töllo, citera-húrjai felett: 
úszik egy nő-száj, arc nélkül; két tőr; majd egy hires torony,
benne ama harcos sírja, kit megcsodált az alkonyat;
vándor-pókok vitorlái csillognak fenn az ég alatt.

71 

Szöttü harmatos berkében, négy karcsú vízesésen át 
keresik részeg íjászok a Fehér Egyszarvú nyomát,
reng, harsog a zsályák völgye, lepi mocskos por, füst, iszap,
légi, vizi sellők fonják elrejtő durva fátyolát.

72 

Földmélyi kusza szentéjben holtat élesztget Elüninh, 
boltív derengő bordáin árny-sor suhan, papnők hada,
csepegnek sárga kén-gyertyák, oszlopnál villan őr-dzsida,
nem nyitja szürke szemhéját Majtje istennő kócsaga.

73 

Tirüszime: száz kastély állt tavon, sok tarka cölöpön, 
a kertet s tavi képmását abroncsba fogta fény, öröm;
virág, erkélytől-erkélyig, befonta-kúszta a hegyet,
ahogy öreget majd megfojt a rácsüngő gyereksereg.

74 

Letiporva, elárasztva Fuhtirü, nyájak, gabonák, 
megszürkült a fehér város, tág utcás Szihetamlula;
hol a köles, a rojtosfű, a len-olaj, az árpa-lé?
szellő tölti a magtárad s két kéz tenyérrel fölfelé.

75 

Szininh aranyvirág-rétje szelid istennő bársonya: 
most íme az égignyúló harag tetőtlen temploma;
egynapos borjú szájától rabolt tejet ittál-e már?
lázhabos, ecetes, mérges! a vér nem gyűlöl így soha.

76 

Mogorva tarló lett Fuhhanh, kerék töri, féreg lepi, 
dombjai közt kiütköznek a parlagok fekélyei;
pockok, ürgék, bírójának bére tök-héj, rágott gyökér,
míg föld felett hetykén csörtet a macskafejű fővezér.

77 

Égre-falazva szemközt ül Tinkimanda és Tirüdaid 
a délibáb itt láttatta velem a Bütykös Cimborát:
akár egy eső-tócsából, itatta a kutya-fogatát
a tenger-széles Riakh-ból, hol partot a sirály se lát.

78 

Vuabshakani pálmája, Orhamdojuri cédrusa 
szikrázó tüzes örvényre figyel réz-zöld felhők alatt
s mélyen markol a hűs földbe, hol a rejtett ország morog,
nehét lökésektől rándul a szem-nem-látta boltozat.

79 

Pikkopürle gyapot-földje, langyos eleven hótömeg; 
mondják, a Fehér Egyszarvú tétován erre vándorolt,
hátán egy vak leány gunnyadt és néha pár hangot dalolt;
tanyai asszonyok jöttek, de léptüket nem várta meg.

80 

Forr, bugyborog éjjel-nappal Umallu kigyúlt nádasa, 
a vízi hólyagos-gomba borpiros heggyé feldagad,
a lótusz kiég, elhamvad, a köd világít éjszaka,
égig ér sok kénfüst-oszlop, megfőnek a rákok, halak.

81 

Villognak éjjel Nimvarkinh kohói, messze, szerteszét, 
ajtajuk tárul és zárul - hol vérvörös, hol rózsaszín -
pírba vonva erdők, falvak sötét-puha csipkézetét,
szurokban úsznak egy élő s egy haló világ résein.

82 

Pára homloka, Riakhmör - a lejtők virágfüggönye 
összetűzve gyémánt-tűkkel a tenger lágy csipkéivel,
mellette az ég erkélyén kihajol a Kolibrilány,
füstölgő, lerogyó várak fölött két meggyről énekel.

83 

Roggu, köves fennsík mécse, fényed az éjben meddig ér? 
a formátlan árny-tömbök közt te hívd a vándor lépteit,
míg a világ rótt szikláján a homály végképp megsürül
s a vándor és vezér fénye töretlen sötétségbe dül.

84 

Szuvas szélmalom Shappikban: kutya-kordén indult oda 
a sok-medrű Riakh mentén a szikár Bütykös Cimbora:
ha egyik ebe megsántul, tudom, a vészre rákiált:
„Hamisan én játszom jobban; ha csalsz, nem tartom a szabályt!”

85 

Bronz darazsak, rubin dinnyék Aleghi ujjas fényei, 
hol a Virágarc Őrzője úgy vélte, hült szivem leli -
szél, vidd hírűl: a Bíbor Láng a kemencében énekel
s hevét akkor is érezni, mikor fenn rég más fény delel.

86 

Shappuküna kaktusz-rétje, egyik ajándékom tied: 
mikor pusztádon szétverték hadunkat, mint pehely-ruhát,
egy buktatónál táskámból vagy tíz tartomány elveszett;
a harc helyén jól nézz széjjel: neked jut mind, ha megleled.

87 

Riakhrojö, hol koldultam, másik ajándékom tied: 
egy pénz, rajt kép: a császáré; ha orrát-száját elfeded,
más képpé válik: meglátod, nem közönséges látomás!
most a henger rád is fordult; időd képéül nézheted.

88 

Vályog-fészek, Ahodh vára, legyen tied a harmadik: 
falaid közt tanácsolták: „nyúlcombot ne falj harc előtt”;
míg néped sorba állítják és kapnak ólom-karkötőt,
most viszonzom a bölcs mondást: „itt már a nyúlcomb sem segít”.

89 

Hatalmas Hehor, tört dárda! hova lettek vitézeid, 
tenger-kagylóként zenével s gyöngyfénnyel telt kastélyaid,
daru-léptű királynőid s a serlegek, erős borok?
kincseiddel rakott gályák ormán sötét sörény lobog.

90 

Rane alacsony cserjéi, szürke halmos-redős vidék, 
a varjak végtelen rétjén vége-nincs rabmenet vonúl,
ez délre, az meg északra - célja van, eredménye nincs -
olykor a menet megfordul, minden világtáj egyre megy.

91 

Riakhmegorh, kihalt ország - feledni sírban sem lehet - 
néped palánkba-hurcolták és vértörköllyé változott,
gondolattalan félálom terpedt s falmozdító lucsok,
nem sírt senki, a dágványba belefulladtak a szivek.

92 

Riketam, hol az udvarlók csengőt viseltek térdükön, 
nehéz-illatú hársak közt üveghúr pengett élesen
s az ebet is úrnak hívták Sarkantyuvirág-ünnepen:
koporsók közt tovább álmodj! hangszerem immár eltöröm.

93 

Te víznek föld és földnek víz, te Ururika szövevény, 
hinár-függő, dagadt gombák, mérföldes száru bóbiták,
gőzölve a világ szélén, hol köd gurul a semmibe -
Fehér Egyszarvú itt rejtőzz! Kolibrilány, surranj ide!

94 

Világ köldöke, Nuantompank, hol ugyanaz a „fenn” s a „lenn”, 
a fej fölött a hegy s tenger függ, szakadékok alján a menny,
rézsútos városok csüggnek, légben nem hulló kő forog:
téged is elborítottak a sáska-fogu zsarnokok.

95 

Messze Kfureh és Oanghu - mindenhol ott van és mozog 
az új kis fürge hódítók kék bőre, üres homloka;
most, hogy a három fény mind vak és a nyolc égtáj mind süket
a föld, víz, únván terhét, mozdúl: megérdemlik győzelmüket.

96 

Cshih hegyek delej-csóvája úszik az ég körfüggönyén; 
üstben szorong az Udmirtu; a fehér Khaureu lenn pihen;
a Bingu merész ösvényét átszeli szikrázó Füzér;
délen dereng a Mézgyűjtő: felírni és feledni kell.

97 

Donza pusztáján répát süt porban ülve a Bölcs, a Szent. 
Szól: „A szélvésznek nincs arca, csak keze-lába: ez a rend.”
Szól: „A sors, hogyha megtágul, ugyanakkor szorongat is.”
Szól: „Nagy házat építettél; ne sírj, ha a huzat kivisz.”

98 

Piurikku nedves rétje Talaktalaktuk erdeje, 
hol izzó gyűrűvé forrva az ég a földdel összeér:
itt vadállat-üvöltéssel övezve ül negyven király
s hol jár a Fehér Egyszarvú? a Bügykös? a Kolibrilány?

99 

Észak és dél és minden táj recseg, csontja, veleje fáj; 
a Világ Nyolc Őrzőjének, kik kiáltják: „rend mindenütt!”
most a szó ráforr torkukra; majd a menny ívén szétreped;
harmadszor kezdik fennhangon s hangjuk remeg: „rend mindenütt!”

100 

Inog Minzath-ban Mogh bérce, az ég, föld és űr tengelye 
s az Úr egy pillanat szélén, amely dob-hangként alacsony,
elsápad törvénye ormán; de átfogja mindenfelől
sok és egy kristály-csengéssel a magas, állandó idő.

101 

Im a gazdátlan ordítás, lerogyó hegyek éneke,
fuldokló mezők fájdalma, földrengés, futótűz dala;
fogva Riakh-menti Jargeh-ban vezeklem harc meddő hitét,
arcotok felé fordítom száz hullt világ lehelletét.


Negyven király éneke

Port fú, felgömbölyödik.
Tüzet fú, összecsavarodik.
Messzi lankán,
Zalhime és Lallamisshi felett
kotlik a gyalázatos.

Felzendülünk, halld,
negyven dob, királyi dobok, negyven király,
gondolva fiainkra,
megmossuk arcunk, nyergelünk,
hajrá! neki az üszök-zivatarnak!
a vörhenyes sötétségnek!
ne tudjuk, mikor nappal, mikor éjszaka!

Síp rikít, riadozik.
Lármacölöp recseg, riadozik.
Mi sorakozva sziklaperemen, csapzott madársereg,
negyven kopott keselyű, mind királyi madár,
forgatjuk fejünk, tanakodván:
Ugyan mekkora ország jutott ennek, adózzunk-e,
mikor emberen csak ember volna uralkodó?

Ám lássátok vánszorgó vándorlásunk,
emelt bástyák, Dörhuvi, Riakhvog,
rónaság kulcsa, Shalihtirlir,
lelketekben ítéljetek:
majd elhullnak barmaink mind
és hajóra szállunk a Mérges tengeren,
bukdosunk jég-járt ösvényeken,
vergődünk e világ sós mocsarán,
negyven koldus, negyven királyi koldus...

Begyét felfújta torkig, ki-be lüktetett,
mozgatta farát szemérmetlenül;
ha feléje-szúrtunk, nem sebezte kard,
ha csőre fejünket verte, sebet nem ütött,
nem is koppant:
ki tudja, miként császárkodik felettünk?

Legelőbb a part fogy el,
később minden sziget és zátony,
aztán a tenger,
aztán az égbolt,
aztán a fény,
aztán a sötétség,
végül semmi sem lesz:
ott megtörténik szabadulásunk.
Mert szent és örök az üresség, s az emberben fészkel,
és az ürességben fészkel az ember

2010. október 13., szerda

Oravecz Imre: A harmadik világ pusztulása

és megelégeli Taiova
az emberek mohóságát,
amiért mind több jószágot akarnak,
és megsokallja Taiova
az emberek jószágát,
amiért mind nagyobb mohóságra vetemednek,

és kiválasztja a törvénytisztelőket,
és megtölti tarisznyájukat kukoricakenyérrel,
és mindenható kezével
biztonságos helyre,
vastag nádszál üregébe dugja őket,

és parancsot ad helytartójának, Szótuknangnak,
és Szótuknang fölvonja az ég vizeinek redves zsilipjét,
és az ég vizeinek redves zsilipje
hömpölygő árt zúdít a harmadik világra,

és eltűnnek a széles síkok,
és megtelnek a tágas völgyek,
és alámerülnek a magas hegyek,

és megfullad a harmadik világ színe: a piros,
és megfullad a harmadik világ ásványa: a réz,
és megfullad a harmadik világ iránya: a kelet,
és megfullad a harmadik világ növénye: a dohány,
és megfullad a harmadik világ állata: a szarvas

2010. október 12., kedd

Oravecz Imre: A második világ pusztulása

és megelégeli Taiova
az emberek gőgjét,
amiért testük központjaival visszaélnek,
és megsokallja Taiova
az emberek állhatatlanságát,
amiért földi útjaikon eltévelyednek,

és kiválasztja a törvénytisztelőket,
és jó meleg ruhát ad rájuk,
és gondviselése erejével
biztonságos helyre,
hatalmas jegesmedvebarlang mélyére rejti őket,

és parancsot ad helytartójának, Szótuknangnak,
és Szótuknang összegyűjti a mindenség minden hidegét,
és a mindenség minden hidege
kövér jeget hizlal a második világra,

és elpattannak az erős zátonyok,
és összetörnek a tömör szigetek,
és meghasadnak a szilárd földrészek,

és megfagy a második világ színe: a kék,
és megfagy a második világ ásványa: az ezüst,
és megfagy a második világ iránya: a dél,
és megfagy a második világ növénye: a fenyő,
és megfagy a második világ állata: a borz

2010. október 11., hétfő

Oravecz Imre: Az első világ pusztulása

és megelégeli Taiova
a sok gonosz cselekedetet,
ami elűzi az emberektől az állatokat,

és megsokallja Taiova
a sok helytelen beszédet,
ami egymás ellen fordítja az embereket,

és kiválasztja a törvénytisztelőket,
és megnyitja bölcsességük csukott kapuját,
és felhő és csillag segélyével,
biztonságos helyre,
óriási hangyazsombék méhébe vezérli őket,

és parancsot ad helytartójának, Szótuknangnak,
és Szótuknang kinyitja a tűzhányók hólyagos száját,
és a tűzhányók hólyagos szája
fortyogó tüzet okád az első világra,

és megolvad a kemény föld,
és fölforr a hideg víz,
és kiszárad a párás levegő,

és elég az első világ színe: a sárga,
és elég az első világ ásványa: az arany,
és elég az első világ iránya: a nyugat,
és elég az első világ növénye: a négylevél,
és elég az első világ állata: a kígyó

2010. október 10., vasárnap

Pintér Lajos: Kis, kamasz dublett

Márta és Mária

17 éves lehettem, 18. Félszeg kamasz
a csongrádi gimnáziumban. Még nem
félig árva, még élt édesapám, aki
pár évvel később halt meg rákban.
Lobogó hosszú hajam miatt, borostás
kamasz arcom miatt kaptam tőle
egyszer egy pofont, de már nem fáj,
már ragyog. Első szerelmem nálam
egy évvel fiatalabb diáktársam,
Szabó Márta. Milyen is ez az első
szerelem, mulandó, elolvad, mint
a májusi hó. Autóstoppal mentem a
Balatonhoz, menetben útba ejtettem
a várost, Budapestet, és ott
az általam, csongrádi kamasz által
oly szeretett költőt kerestem.
Nagy Lászlót! Hogy akkor megjelent
könyvét dedikáltassam. Szívesen
fogadott. Kinek is dedikáljam a
könyvet? – kérdezte. Pironkodva feleltem,
nem nekem, hanem, ha lehet,
kis szerelmemnek, Szabó Mártának.

Nagy László akkor székéből nehéz
mozgásával felállt, és kócos kamaszt:
megölelt. Az én első szerelmemet is
Szabó Mártának hívták! – mondotta
lelkesülten, hozzá írtam a
Márta és Mária című versemet!
Az első szerelem, mint hó
elolvad, de a gyermekkorból még
felsajog, szelíden simítja ingem,
ököllel üti a szívem.

Sanyi

17 éves lehettem, 18. Félszeg kamasz
a csongrádi gimnáziumban. Még nem
félig árva, még élt apám, aki
pár évvel később halt meg rákban.
Lobogó hosszú hajam miatt, borostás
kamasz arcom miatt kaptam tőle
egyszer egy pofont, de már nem fáj,
már ragyog. Autóstoppal mentem
akkor is Pestre, akkor Weöres
Sándort kerestem. Weörest, ki
világirodalmi nagyság, kinek
szívében Bóbita, Bóbita játszik.
Megint azért, hogy megismerjem,
és hogy akkor megjelent könyvét
dedikáltassam. Örömmel fogadott,
körültáncoltak bennünket felesége, Amy
macskái. Kinek is dedikáljam a
könyvet? – kérdezte a költő.
Ha kérhetem, ne nekem, hanem kis
szerelmemnek, mondottam, úgy
hívják, Szabó Márta. Weöres fogta
a könyvet, és magába roskadt,
percekig gondolkodott a dedikáción,
még a homloka is gyöngyözött, azt
hihetted volna, ha látod, hogy most
költi újra Az éjszaka csodáit.
Majd hirtelen mozdulattal, váratlan
lendülettel írni kezdett, és átadta
nekem a dedikációt. Ígyen szólt:
Mártinak szeretettel Sanyi.

Ugyan megvan-e még e könyv valahol?
Ugyan megvan-e még e halhatatlan
dedikáció? Vagy elsüllyedt, mint
Atlantisz. Vagy tovatűnt az időben,
mint a mi leronthatatlan fiatal arcunk.

2010. október 9., szombat

Ady Endre: Harc a Nagyúrral

Megöl a disznófejű Nagyúr,
Éreztem, megöl, ha hagyom,
Vigyorgott rám és ült meredten:
Az aranyon ült, az aranyon,
Éreztem, megöl, ha hagyom.

Sertés testét, az undokot, én
Simogattam. Ő remegett.
„Nézd meg, ki vagyok” (súgtam neki)
S meglékeltem a fejemet,
Agyamba nézett s nevetett.

(Vad vágyak vad kalandorának
Tart talán?) S térdre hulltam ott.
A zúgó Élet partján voltunk,
Ketten voltunk, alkonyodott:
„Add az aranyod, aranyod.”

„Engem egy pillanat megölhet,
Nekem már várni nem szabad,
Engem szólítnak útra, kéjre
Titokzatos hívó szavak,
Nekem már várni nem szabad.”

„A te szivedet serte védi,
Az én belsőm fekély, galád.
Az én szivem mégis az áldott:
Az Élet marta fel, a Vágy.
Arany kell. Mennem kell tovább.”

„Az én jachtomra vár a tenger,
Ezer sátor vár énreám,
Idegen nap, idegen balzsam,
Idegen mámor, új leány,
Mind énreám vár, énreám.”

„Az egész élet bennem zihál,
Minden, mi új, felém üget,
Szent zűrzavar az én sok álmom,
Neked minden álmod süket,
Hasítsd ki hát aranyszügyed.”

Már ránk szakadt a bús, vak este.
Én nyöszörögtem. A habok
Az üzenetet egyre hozták:
Várunk. Van-e már aranyod?
Zúgtak a habok, a habok.

És összecsaptunk. Rengett a part,
Husába vájtam kezemet,
Téptem, cibáltam. Mindhiába.
Aranya csörgött. Nevetett.
Nem mehetek, nem mehetek.

Ezer este múlt ezer estre,
A vérem hull, hull, egyre hull,
Messziről hívnak, szólongatnak
És mi csak csatázunk vadul:
Én s a disznófejű Nagyúr.

2010. október 6., szerda

Kányádi Sándor: Fától fáig

Fától fáig a sűrűsödő alkonyatban
fától fáig lopja magát a gyermek
Én istenem csak vissza ne
csak ne gyalog kellene
csak le ne menjen a nap a tisztásról
legalább a csengettyűt hallanám

Meg-megtorpan futásra készen
kis szíve mint a mókus szökne bújna
borzongó nyárfalevelek közé de
hol vannak már a nyárfák hűtlenül
ott maradtak a tenyérnyi tallérnyi
fillérnyi tisztáson
Visszafelé majd
sörényébe markolok Vágtába jövök
csak addig a vastag bükkig ha még
az innen számított ötödik fáig

Őznek rókának farkasnak lenni
bokornak ágnak avarnak lenni
madárfészeknek lenni
madártojásnak lenni
nyárfalevélnek lenni
kakukkhangnak lenni
csak lovait kereső kisfiúnak
ne lenni

Még két fáig három fáig
Hallom Nem hallom Hallom
Ha eljutok addig a gyertyánig
katona leszek hajóskapitány leszek
fölfedezem Amerikát Amerika is
elveszhet de én megtalálom

Sörényébe markolok
Még egy Még három
Próféta leszek betegeket gyógyítok
Jézus leszek
föltámasztom édesanyámat
Tovább tovább most már hallom
"Áprilisnak bolondja
fölmászott a toronyba
megkérdezte hány óra
Fél tizenkettő
Fölmászott a toronyba"

Most nem hallom biztos állnak
jóllaktak már bóbiskolnak
Hogy a kutyák ennék ki a bendőjüket
hogy a farkas
Sírni kéne énekelni
éjnek lenni
nem is lenni
csak ne kéne beljebb menni

Jól eljöttem Hol a tisztás
Még csak öt fát megyek s akkor
"Ördögborda ördögborda
mézes lett a mackó orra"

Szól a csengő most is hallom
Jól eljöttem Hol a tisztás
Innen még visszatalálok
Morzsát hintek
gallyat török
nevemet a fába vésem

Szól a csengőn most is hallom
folyton hallom hallom régen
Hallottam az anyaméhben

Megvár a nap
meg a nyárfák
Róka-alkony farkas-éj
haladj tovább fától fáig
biztasd magad kislegény

Rég nem hallod mégis hallod
Hold világol a tisztáson
Már a hold is lemenőbe
Morzsáid felcsipegették
gallyaid a fák kinőtték

Neved heges hieroglif
Száraz ágon csüng a csengő
lovad farkas tépte széjjel
Dzsungel már az erdő
Anyatej
Hangyatej
Tovább tovább fától fáig
"Mézes lett a mackó orra
rá is szálltak a legyek"

Elszisszent az út alólad
Nyárfák félelme ülepült
homlokod pólusaira
De csak tovább fától fáig
Nincs az a film az a magnó
vissza ez már nem játszható

Kínálkozó ágak
hurkot himbáló filozófusok
"C'est la vérité monsieur"
"Die letzte Lösung mein Herr"
"Fél tizenkettő
bolond mind a kettő"

Tovább tovább fától fáig
magad lopva
botladozva
Anyatej
Hangyatej
Ecet

2010. október 5., kedd

Tóth Krisztina: Dosszié

Nem fájt? Figyelsz egyáltalán?
Nem figyeltem. Néztem hanyatt a kanapén, hogy
süt át a fény a színes karikákon:
mint egy templomban, sárga, kék, piros
ólomüveg: lakásban ilyet sose láttam.
Sietni kellett, ötre jött az anyja.
Letolt gatyában ugrált utánam,
a kádban guggoltam, ő a csaphoz állt.
Szerintem is klassz. Reggelenként a legszebb.

Tizenhat voltam, eltelt még tizenhat,
mellettem állt a piros hetesen:
...az ólomüveg, tudod, az ebédlő
és a nappali közt, azt ugye meghagytátok?
...dehogy hagytuk. Azt még apám csinálta,
színes dossziék a két ablak között,
a vállalattól hozta haza őket...
...én most leszállok, metróval megyek.

Mért lepleződnek le mindig a csodák.
Mikulás. Gólya. Most meg ez.

2010. október 4., hétfő

Radnóti Miklós: Ifjúság

Mikor Kolombusz a zsivajgó partra lépett
s követték társai, az ittas tengerészek,
szagos szél támadt és lábához hullt egy fészek,
s egy zöld majom szaladt feléje s rázta öklét,
érezte már, hogyan kezdődik az öröklét.
Megvillant nagy szeme, fáradt szemhéja égett.
Legyintett. S hátraszólt valami semmiséget.

2010. október 3., vasárnap

Radnóti Miklós: Kolombusz

"In Nomine Domini Nostri Jhesu Christi"
így kezdte régen s most nem ér rá naplót írni.
A könyvben szél lapoz. Otthagyja, másra gondol,
fölötte feszes, nagykarmu ég dorombol.

Kolumbusz szétvetett lábakkal áll s az éjben
négy lázadó kuporg az árbocok tövében,
s hintál a nagy hajó és zeng a sok vitorla.

Tévedne Rodrigo? Lehet... S szűk lesz a torka.
De hát a fűcsomók nem földközelt mutatnak?
és láttam én magam, madárraj szállt nyugatnak,
tegnap meg egy galamb.

S "föld! föld!" - üvölt a hang.
És péntek volt, két óra és sötét a hajnal,
"Laudetur" - mormolták s álltak levett kalappal.

2010. október 2., szombat

Nádasdy Ádám: Maradni, maradni

Az átzuhanás, az megterhelő.
Ilyenek: az elalvás, a fölébredés,
a megszeretés, a meggyűlölés;
amikor vendégek várhatók,
a boltban a tanácstalan álldogálás,
hogy házigazdává átalakuljak;
a vendégség után pedig a bútor,
mert vissza kell tolni megint privátba.

Ezek a nehezek. Amikor maradok,
az jó: az alvásnak mestere vagyok,
és ébren lenni nagyon szeretek.
Boldog vagyok, ha sok a vendég, és ha van
szerelmem, illetve ha nincs.
De átzuhanni egy beállításból
a másikba, az összekuszál.

Maradni szeretnék, mindig maradni:
ha ébren vagyok, élesen figyelni,
ha alszom, mélyebb gödörbe leásni;
magányos levesporokat fölönteni,
vagy élettársi szennyest kotorászni.
Átzuhanni: az fáj. A változás
szűk száján átcsúszni, az horzsolás.

2010. október 1., péntek

Kányádi Sándor: Hipotézis

Az óceánok s a tengerek valószínűleg
azért keletkeztek, hogy szemléltető-
eszközökül szolgálván, a képletbe-
foglalhatón túl – vagy innen? – valami
fölemelőt is sejtessenek az időről,
ami, bizony, a rajtunk s a természetben
alkalmazott rutinos fogásaival hovatovább
mindjobban lejáratja magát előttünk.