E vers szerint ember és emlékezet régibb, mint a Föld. Az ős csillag, Mahruh, ahonnan származunk, gombölyű és üres óriásbúborék volt s a mostaninál ezerszerte nagyobb tengereket, rónákat, hegyeket hordozott; s többfajta élőlényt és sokkal több embert. Évmilliókkal ezelőtt szétrobbant; egyik elröppent cseppje a mi Földünk.
Belső űrében a Nap és minden kísérője sokszorosan elfért volna, de akkor ezek még nem voltak. Kívül három izzó égitest keringett, úgy világítottak és melegítettek, mint most a Nap: a sárga Udmirtu, a fehér Khaureu és a vörös Bingu; és kilenc tarka üstökös kígyózott velük. Bonyolult ütemben, váltakozó világosságban-sötétségben ringatta óriásait és törpéit Mahruh, „az ősök léptei alatti hely”, „az istenek gyümölcsös-kertje”.
Az ének szavai közt idegen nevek villódznak, mint iszapban a sárkányok: többnyire akkori világrészek nevei; szárazföldek, melyeket a legnagyobb földi távolságokkal úgy mérhetnénk, mint hernyó-arasszal a fakérget; akkora hegyek, hogy talpuk a Földön nem férne el és csúcsuk a Holdat elsöpörné; akkora folyamok és zuhatagok, hogy rajtuk a Hold elúszna.
Mahruh végső korszakának, a tűz- és vízözönnek kezdetekor egy lantos szólal, határtalan háborúk közt, világrengés idején; száz pusztuló földet felsorol és elsirat. A szerző Rou Erou-nak, azaz Bíbor Láng-nak nevezi magát. A hanyatlás idején élt, és sokkal kisebb művész, mint az előző virágkorok számtalan költője; de éneke, szinte a veszés pillanatában, villámcsapásként végigvilágít Mahruh tájain, és sommázva látjuk, ha vázlatosan is, hogy míly élet forrt ott.
Az ének eredeti címe: „Kana vuanh athetan jargelih” - „Gyászdob száz lerogyó világért Jargeh városában.”
1
Szügyedben három kő-lándzsa, fekete Kartiabh-todarh!
kerek-asztalú törvényház emeli ujját és elád,
fenn sír az ősapák vára, könnytől síkos sok ajtaja,
eres bányáid mélyében salakká rémül az arany.
2
Szép Ogarinn, kevély páva! toll-süveges királyaidtetemén verejték habzik, mint bérceiden sok patak,
gyors kocogó öszvérkéid félúton nyögve állanak:
megbomlott Szippu és Szüari? vagy a Ghatemu mennydörög?
3
hol elhullt sisakforgók közt kering a hajnal illata
s a fekete kövér földbe sok súlyos kard lassan merül:
hova lettek a dús ágyak? a szétrebbent menyasszonyok?
4
márvány-tornyok magasságba meresztik tető-gömbjüket,
messzeség fénylő sodrába terítik kő-csipkéiket,
párkányuk lazul, elferdül, egy-egy nehéz tagjuk lehull.
5
körötte borzas burbah fák lövöldözik gyümölcseik,
szállnak piros forró szélben, mint szakállas emberfejek:
neki méreg gyűl testében, hűs nyálka, nem hevül soha.
6
bujdosva meszes völgyedben, egy szőnyegen álmodtam ezt:
arca előtt szőlőfürtöt lengetve állt juh-pásztorod
s e mozdulat nem védhette, tüzet ontott a hegy foka.
7
hegytetőn csengve megpattan a jég-rönk, mint kristálypohár
és a rianás szentséges borzalma hegylábig lefut:
az Istenfal veti bőrét! mint a béka rándul meztelen!
8
könnye óriás cseppekben a szent Hattyú-tengerbe hull,
kilenc karján, kilenc lábán az idő-mutató ragyog,
sebzett szive égről-függő átderengő harangvirág.
9
erejét óvja keblében, szél veri, mégsem áld esőt,
lankadó jégfodros szárnnyal messze idegen földre rogy,
szivét kitépi csőrével s meghal a vén vándormadár.
10
emésztő párában mállik a harsány városok fala
és az aranyfácán-hangon rikácsoló sok kis tanya,
hol mézes-lepény úgy termett, hogy túlsó széle sose volt.
11
lába előtt az öt tenger haltejjel, ikrával tele,
kék-arany szügye árnyában sok rejtett völgy, örömhozó;
fészkén tapos, fiát vesztve fájdítja duzzadt tőgyeit.
12
hét réteg szürke felhőben villámlik sötét hegysora,
felhők közt vizesés ömlik, ontja tetők jégcsillaga,
kőforgatag felett égve némán kérd álmatlan szeme.
13
megtiport tested fájdítod, távolba nézel szűntelen:
szabadító vitorlát vársz? vagy a tenger gyógyírt terem?
fuss egyedül barlangodba, rossz napra jön rossz éjszaka.
14
roncs ezüst-ráccsal rágörnyed a sziromnedvek temploma;
holt erdőn, hamu és szén közt, szalamandra sütkérezik,
nádasban a Szelid Gyermek combcsontján vadmajom sipol.
15
harmincmillió hős csontja fedi sanyaru völgyeid,
rajtuk kanyargó rendekben feketehangya vándorol,
mint egyetlen sötét kígyó, Höngh-parttól messze Gingru-ig.
16
hegy-szurdokban örvényt vetve s kortyolja-nyeli a pokol,
gennyes rés a világ arcán, hab-nyelő ördög csöbre te!
gránit-pántodon mért tört szét Aküh és Anéh cimere?
17
korhadnak halász-hálóid, kagyló-lepett cölöpjeid,
köszvény kúszik térdcsontodba, hogy évszakot téveszt a szél,
menekülő halász-néped szárazra jut, barlangban él.
18
síkság, völgység, hegy, part, tenger már másnak ontja kincseid,
béklyódban aléltan fekszel, kedvesem, látom messziről,
Dzsöntunn és Shikürej várán varlepte sötét ajk pöröl.
19
menny fényétől fehér hangon kiált a pikkelyes madár,
szellő veti cipellőjét, mezitláb táncol, mosolyog
s elszunnyad a viharfelhő... hová tűntél mámor hona?
20
hab-mélyi kürtösök szerte kiálló fehér homloka,
madárhangú apró néped idegen szava gyöngyözik
panasszal: „Veli má veji hekatetau je má je má...”
21
rád a fergeteg forgója mindünk közt először szakadt,
segítségért rimánkodtál s nem értette negyven király,
vetetlen földön tanulják számlálni a sors lépteit.
22
boka-csörgők, nyüzsgő vásár toronymagas zsurlók között;
a síkra sós tenger siklott, bölények ösvényén halak,
habba-merült őrbástyákban polipok világítanak.
23
hamuszín szárnnyal husz éve gubbaszkodik a Pusztulás:
az üres széllel kockázik, a semmivel tanácskozik,
dobálja száraz csontokkal a nyomor kerítéseit.
24
hajdan, még fáklyás-évemben, patakba hullt a tőr-tokom
s ahogy iszapból huzkodtam, egy béka szólt: „hiú! hiú!”
talán már akkor hirdette, hogy sorsunk ez lesz csakhamar?
25
se a Szakállak Házában, se a Smaragd Sascsőr alatt;
jó, ha tagadja holtáig, ki hímes kertedben fakadt:
fanyar a citrom, ahol nől, honában nem kell senkinek.
26
árnyékos, zárt medencékből félholtan is döf, lesben áll,
zabon, hajdinán tengődik, aszalja inség és ragály,
már csak a mesékből tudja, hogy a kinti nép mit zabál.
27
mezőiről kiperzselve az ormok közé költözik
s keblük nyitják a tűzhányók, kioldják bazalt-ingüket,
tűzzel szántják az erdőket, hamuval szórják az eget.
28
mely a messzeségből rajzik és mind több és töméntelen;
a mocsárban sárkányhüllők, csupa-gyomor gömbállatok
s emberevő szirom-csapdák, roppant mimózák torkai.
29
a győzők és legyőzöttek özönét ölöd egymagad
- félnapos láz, lidérc, hőség, fojtó inda, nyelő iszap -
mint bogarak a mécslángban, még dongnak és már hullanak.
30
templomnyi gyümölcsök függnek felhőt-söprő fák karjain
s az ember, e búvó féreg a héj alatt eszik, lakik,
naphosszat részegen sorvad: a pára bódít és megöl.
31
déli tenger kék halbőrén ragyogó vitorlák sora,
lomha terebélyes bárkák, mint állapotos asszonyok
kullognak gyümölccsel telve a csatornán; már nem nekünk.
32
márványon örvénylő rózsák, szétnyíló nedves ajkai,
forró levegő kárpitján fordított hegyek ormai
s a nem-örömest-látottak fekete szigony-ágai.
33
nyúl-módra inaló dombsor eléri a látóhatárt;
kívül eleven forgószél, belül párnák alázata,
ég-föld között rengő ágyak - temeti esztendők pora.
34
egymásra-csüggő erkélyek, zománc-tetők hullámai
s akkora tulipán-kelyhek, hogy egy lovas beléje fér;
a cserepek lehorzsolva, cifra szőnyegnek sincs nyoma.
35
ragadós, mély cukor-bányák erjednek a zsombék ölén;
felettük az új hódítók, kötél-hálón, akár a pók,
kapálóznak s besüppednek, mikor a háló meglazul.
36
cukorfa, tűzdió, méznád, lótusz, mind részegen rohad:
te a katonáknak kellesz, hogy szív szerint daloljanak,
még lehelletük fogytán is röhögnek a dágvány alatt.
37
oroszlán-színü mennybolt rogy s vörös dombot rőt szél gyalul:
vert had vitorlás-kordéi futnak a homoktengeren,
mérföldek közt elolvadnak, nem térnek vissza sohasem.
38
hő lég remegő ábráit nézi, mi villan dél felől:
ha emeli-e zászlóit Szigutsz és Vohb és Ninkjatanh
s a távoli sötét Kmala, mint dörgő hegy megindul-e?
39
törpe göndörfürtű lányok, léptük sziromként nesztelen,
sötétek, mint az ürmösbor, táncosak, mint a lángbodor;
kéretlen kérők málháin nyögéseiket hallani.
40
köd-imaszíjas lejtő közt kerek, sötét tengerszemek,
jég-csendű magasság alján kristálysima hideg tavak,
de az ormokon fenn villog a bíbor-sörényű harag.
41
begyében köveket morzsol, szaru-torka lángot fuvall,
tört kardok, holtak völgyében, hol most idegen kürt rivall,
felgyujtja a vadont, elszáll s lovat-lovast visz karmain.
42
meredély, csúcs, hágó villan, a völgyben sötétség morog,
tó zizeg szőr-húros lantként, a kunyhókon eső suhog,
költők s koldusok országa, borúd nem vetkőzöd soha.
43
kopár partját jég-baltákkal fényes fehér tenger veri,
gátra tűzve sok dermedt fej, lengő vörös halász-sörény,
orsóként forgó delfin-had a töltés rését szegdeli.
44
folyón úsztatják erdődet, ágastól nyűvik kertedet,
kuvasz-léptekkel nem csőszködsz tiport testvéreid felett,
rab-eke, gyász, kifosztottság végzeted, akár többinek.
45
vihartól rengő tornyában morzsolja köntös-bojtjait:
„tla rog kengi hob voa dzsia!” - szakállát villám perzseli
és karjait égnek tárja: „duh ladi kengi cög nyi voa!”
46
szélviharban edzett lányok, egyenesek, mint szál-fenyők,
százszoros vetéstek sarjad: csak ocsuja rátok üt-e?
ezernyi kévétek gyűlik s többé nem nektek: sírtok-e?
47
jácint-könny, sakálordítás, bot-zúzta sípoló tüdők;
hideg patakban guggolva lázas fürjként, sebzett leány;
véres, ganajos vermekben nyögések, lovak, emberek.
48
lombfüst-színű párás mennybolt, gyöngyház tavon ibolya árny;
kaputlan, elhagyott kertben gyerek-láb ötszirmú nyoma,
sok szétmálló mustos-kádon békés szüretek illata.
49
a mező szinte hintázik a hegy-szegélyek kapcsa közt
s az édes szédület solyma kő-katlanban kering le-fel;
most az emlék, mint bevert száj tátong fogatlan, véresen.
50
roppant lapulevél terped, alatta gyík-torok dobog;
gazdátlan, csupasz gyermek-had pitypang-pehelyként szétrepül,
csonka férfiak koldulnak s borotvált-fejű asszonyok.
51
csillognak uszonyos lányok folyandárral-font keblei,
könnyűek, mint a habfodrok, táncuk a földet nem veri;
ha láb csörtet, elillannak, a vész nyomukat sem leli.
52
Zimbalula dobpergése, álarcos, pántlikás menet;
most szikes pusztán bukdosnak, halálfejes kísértetek,
mély, száraz meder párkányán léptük alól a föld kifogy.
53
ahol a „volna” ráncot váj s a „nincs” köszörűként forog:
varjú-, keselyű-felhőben vonszolódnak terelt rabok,
a fakó végtelen puszta mind fogsoruk közt csikorog.
54
dudálni nem lehet prémben... s a prémjétől fosztott dudás,
hogy le ne húzzák ingét is: bólintott s fújta nagy-vigan...”
koldusbot kéztől földig tart; nem szóltam: hát csak fújd dudád!
55
ételnek látszó sár és rongy körbe-fortyogó katlana;
ezer virág, de mind mérges, ezer párna, mind horzsakő,
ezer cél, mind egymás ellen, ezer szállás, mind kriptabolt.
56
álmatlan álmokon nyargal a kagylópénz, nefrit, arany,
bámulja sok kidüllett szem, a bordélyokban kocka jár,
e nyer, az veszt; hová ömlik, hogy mindnyájának hasztalan?
57
ege kőből és jégből van; itt látták a Kolibrilányt,
két iker-fiú megleste, míg vette piros ujjasát
s mikor azt hitte, nem látják, harc köde felett messze szállt.
58
lágy-ívű nyakát hajlítva, fején árbócot ringatott
s asszony, gyerek körülvette és édes áldozati füst;
gyűrt pálma-háncson még látni, ahol feküdt, a vérnyomot.
59
nyögése át nem hallatszik, a négy fő-szél sem hozza át,
vergődése át nem látszik, a három vándor égi fény
nem bontja ki hajnalszínnel a hosszú meder gőzfalát.
60
hol a Vha folyam gőzlepte medre háromszor vált irányt
s hol a nagy Udmirtu csillag ívben fordulva visszatér:
istenek hegye! nincs ajkad, hogy vad sérelmedről beszélj.
61
körbe-forgatva, szédülve a jeges bérceket döfi,
majd kíntól hináros szemmel a déli kőfalnak rohan,
habos rétre rogy fújtatva; még mindig fölszegi fejét.
62
földön ül, szennyes port markol, gyémántnak és gyöngynek hiszi,
motyog, hirtelen följajdul - ó Döruvogh ledőlt fala! -
közönyébe visszasűlyed, így leli éje, nappala.
63
nyolcvanezer kincstárában barát, ellenség föl-le jár,
könyökig szemétben vájhat, egy pántot, függőt sem talál,
három ringyó és sarkukban háromszáz sereg hordta el.
64
lenn és fenn két parázs-szőttes az ernyőtlen szem megvakúl;
kutya-fogatán távozva itt láttam harci társamat:
Bütykös Cimborám és árnya eltűnt a menny-függöny alatt.
65
lenn zebra-háton vágtattak cifraruhás lánygyermekek,
mozgó pettyek, délibábban megnőttek, fedve fél eget,
illat-szelencéjük tükre villantott sok titkos jelet.
66
csonthal úszik, s felér mellig gömbfejű mérges moha;
ugatók torkát köd fojtja, vijjogók csőrén felleg ül;
itt zuzmón tengnek, rabságban, sokan a volt nagyok közül.
67
ragyogva egymás mellett, mint cápafogak, vagy jégcsapok;
a Kolibrilányt itt látták, mikor repülve átvonult:
magasból két szirt-párkány közt, pár lassú fáradt tolla hullt.
68
három nővér öröksége, ömlő csecsemő-vér hona
- egyik fúlánk-tövissé vált, másik jajgatva otthagyott -
átveri-e kínzott hátad új csapás rezes-ostora?
69
mint köd-ivó vihar, sóhajt nagy álmában a Kék-Király,
a pusztulás hogy érné el büszke idegen álmait?
az agg, nemes halál földjén csak por az új, váltott halál.
70
úszik egy nő-száj, arc nélkül; két tőr; majd egy hires torony,
benne ama harcos sírja, kit megcsodált az alkonyat;
vándor-pókok vitorlái csillognak fenn az ég alatt.
71
keresik részeg íjászok a Fehér Egyszarvú nyomát,
reng, harsog a zsályák völgye, lepi mocskos por, füst, iszap,
légi, vizi sellők fonják elrejtő durva fátyolát.
72
boltív derengő bordáin árny-sor suhan, papnők hada,
csepegnek sárga kén-gyertyák, oszlopnál villan őr-dzsida,
nem nyitja szürke szemhéját Majtje istennő kócsaga.
73
a kertet s tavi képmását abroncsba fogta fény, öröm;
virág, erkélytől-erkélyig, befonta-kúszta a hegyet,
ahogy öreget majd megfojt a rácsüngő gyereksereg.
74
megszürkült a fehér város, tág utcás Szihetamlula;
hol a köles, a rojtosfű, a len-olaj, az árpa-lé?
szellő tölti a magtárad s két kéz tenyérrel fölfelé.
75
most íme az égignyúló harag tetőtlen temploma;
egynapos borjú szájától rabolt tejet ittál-e már?
lázhabos, ecetes, mérges! a vér nem gyűlöl így soha.
76
dombjai közt kiütköznek a parlagok fekélyei;
pockok, ürgék, bírójának bére tök-héj, rágott gyökér,
míg föld felett hetykén csörtet a macskafejű fővezér.
77
a délibáb itt láttatta velem a Bütykös Cimborát:
akár egy eső-tócsából, itatta a kutya-fogatát
a tenger-széles Riakh-ból, hol partot a sirály se lát.
78
szikrázó tüzes örvényre figyel réz-zöld felhők alatt
s mélyen markol a hűs földbe, hol a rejtett ország morog,
nehét lökésektől rándul a szem-nem-látta boltozat.
79
mondják, a Fehér Egyszarvú tétován erre vándorolt,
hátán egy vak leány gunnyadt és néha pár hangot dalolt;
tanyai asszonyok jöttek, de léptüket nem várta meg.
80
a vízi hólyagos-gomba borpiros heggyé feldagad,
a lótusz kiég, elhamvad, a köd világít éjszaka,
égig ér sok kénfüst-oszlop, megfőnek a rákok, halak.
81
ajtajuk tárul és zárul - hol vérvörös, hol rózsaszín -
pírba vonva erdők, falvak sötét-puha csipkézetét,
szurokban úsznak egy élő s egy haló világ résein.
82
összetűzve gyémánt-tűkkel a tenger lágy csipkéivel,
mellette az ég erkélyén kihajol a Kolibrilány,
füstölgő, lerogyó várak fölött két meggyről énekel.
83
a formátlan árny-tömbök közt te hívd a vándor lépteit,
míg a világ rótt szikláján a homály végképp megsürül
s a vándor és vezér fénye töretlen sötétségbe dül.
84
a sok-medrű Riakh mentén a szikár Bütykös Cimbora:
ha egyik ebe megsántul, tudom, a vészre rákiált:
„Hamisan én játszom jobban; ha csalsz, nem tartom a szabályt!”
85
hol a Virágarc Őrzője úgy vélte, hült szivem leli -
szél, vidd hírűl: a Bíbor Láng a kemencében énekel
s hevét akkor is érezni, mikor fenn rég más fény delel.
86
mikor pusztádon szétverték hadunkat, mint pehely-ruhát,
egy buktatónál táskámból vagy tíz tartomány elveszett;
a harc helyén jól nézz széjjel: neked jut mind, ha megleled.
87
egy pénz, rajt kép: a császáré; ha orrát-száját elfeded,
más képpé válik: meglátod, nem közönséges látomás!
most a henger rád is fordult; időd képéül nézheted.
88
falaid közt tanácsolták: „nyúlcombot ne falj harc előtt”;
míg néped sorba állítják és kapnak ólom-karkötőt,
most viszonzom a bölcs mondást: „itt már a nyúlcomb sem segít”.
89
tenger-kagylóként zenével s gyöngyfénnyel telt kastélyaid,
daru-léptű királynőid s a serlegek, erős borok?
kincseiddel rakott gályák ormán sötét sörény lobog.
90
a varjak végtelen rétjén vége-nincs rabmenet vonúl,
ez délre, az meg északra - célja van, eredménye nincs -
olykor a menet megfordul, minden világtáj egyre megy.
91
néped palánkba-hurcolták és vértörköllyé változott,
gondolattalan félálom terpedt s falmozdító lucsok,
nem sírt senki, a dágványba belefulladtak a szivek.
92
nehéz-illatú hársak közt üveghúr pengett élesen
s az ebet is úrnak hívták Sarkantyuvirág-ünnepen:
koporsók közt tovább álmodj! hangszerem immár eltöröm.
93
hinár-függő, dagadt gombák, mérföldes száru bóbiták,
gőzölve a világ szélén, hol köd gurul a semmibe -
Fehér Egyszarvú itt rejtőzz! Kolibrilány, surranj ide!
94
a fej fölött a hegy s tenger függ, szakadékok alján a menny,
rézsútos városok csüggnek, légben nem hulló kő forog:
téged is elborítottak a sáska-fogu zsarnokok.
95
az új kis fürge hódítók kék bőre, üres homloka;
most, hogy a három fény mind vak és a nyolc égtáj mind süket
a föld, víz, únván terhét, mozdúl: megérdemlik győzelmüket.
96
üstben szorong az Udmirtu; a fehér Khaureu lenn pihen;
a Bingu merész ösvényét átszeli szikrázó Füzér;
délen dereng a Mézgyűjtő: felírni és feledni kell.
97
Szól: „A szélvésznek nincs arca, csak keze-lába: ez a rend.”
Szól: „A sors, hogyha megtágul, ugyanakkor szorongat is.”
Szól: „Nagy házat építettél; ne sírj, ha a huzat kivisz.”
98
hol izzó gyűrűvé forrva az ég a földdel összeér:
itt vadállat-üvöltéssel övezve ül negyven király
s hol jár a Fehér Egyszarvú? a Bügykös? a Kolibrilány?
99
a Világ Nyolc Őrzőjének, kik kiáltják: „rend mindenütt!”
most a szó ráforr torkukra; majd a menny ívén szétreped;
harmadszor kezdik fennhangon s hangjuk remeg: „rend mindenütt!”
100
s az Úr egy pillanat szélén, amely dob-hangként alacsony,
elsápad törvénye ormán; de átfogja mindenfelől
sok és egy kristály-csengéssel a magas, állandó idő.
101
Im a gazdátlan ordítás, lerogyó hegyek éneke,fuldokló mezők fájdalma, földrengés, futótűz dala;
fogva Riakh-menti Jargeh-ban vezeklem harc meddő hitét,
arcotok felé fordítom száz hullt világ lehelletét.
Port fú, felgömbölyödik.
Tüzet fú, összecsavarodik.
Messzi lankán,
Zalhime és Lallamisshi felett
kotlik a gyalázatos.
Felzendülünk, halld,
negyven dob, királyi dobok, negyven király,
gondolva fiainkra,
megmossuk arcunk, nyergelünk,
hajrá! neki az üszök-zivatarnak!
a vörhenyes sötétségnek!
ne tudjuk, mikor nappal, mikor éjszaka!
Síp rikít, riadozik.
Lármacölöp recseg, riadozik.
Mi sorakozva sziklaperemen, csapzott madársereg,
negyven kopott keselyű, mind királyi madár,
forgatjuk fejünk, tanakodván:
Ugyan mekkora ország jutott ennek, adózzunk-e,
mikor emberen csak ember volna uralkodó?
Ám lássátok vánszorgó vándorlásunk,
emelt bástyák, Dörhuvi, Riakhvog,
rónaság kulcsa, Shalihtirlir,
lelketekben ítéljetek:
majd elhullnak barmaink mind
és hajóra szállunk a Mérges tengeren,
bukdosunk jég-járt ösvényeken,
vergődünk e világ sós mocsarán,
negyven koldus, negyven királyi koldus...
Begyét felfújta torkig, ki-be lüktetett,
mozgatta farát szemérmetlenül;
ha feléje-szúrtunk, nem sebezte kard,
ha csőre fejünket verte, sebet nem ütött,
nem is koppant:
ki tudja, miként császárkodik felettünk?
Legelőbb a part fogy el,
később minden sziget és zátony,
aztán a tenger,
aztán az égbolt,
aztán a fény,
aztán a sötétség,
végül semmi sem lesz:
ott megtörténik szabadulásunk.
Mert szent és örök az üresség, s az emberben fészkel,
és az ürességben fészkel az ember
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése