2016. december 26., hétfő

Kemény István: Eladtam magam

Nem gonoszak az erők, amiknek
a szolgálatába léptem, csak ostobák,
ostobák is, de főleg vakok.
Nem is olyan ostobák,
inkább csak kuszák, kuszák.
Kibogozhatatlanok és végzetesek
talán. Rosszak is, mert az
elkerülhetetlen, és jók is talán.
Talán. Az erők, amiknek
a szolgálatában állok,
rosszak is, de jók is talán.

A komp, amire felszálltam,
mindenesetre a jó oldalt
hagyta el, de a túlpart sem egészen
a rossz. A pénz,
amin a jegyemet vettem, és
ami legalább a közönyből kiránt,
az ördögé volt, csak aztán
lett az enyém, de máris a révészé.
Összegezve: az ördögé volt ugyan,
de nem volt végzetesen sokáig
az enyém.

A munkám sem gonosz. Talán
csak butít. Butítok, vakabbá teszek
vele másokat. De lehet, hogy boldogabbá.
Sorsokba alig nyúlok. A lelkem meg
megmaradt. Nem is kellett. A lélek
úgyis eladhatatlan. A lélek
utolsónak hagyja el. Mindent
összevetve: végzetes
erők szolgálatába léptem,
büntetéstől félek, eladtam magam.
Megértelek, ha kerülsz, mint a pestisest.
És ha megértesz, akkor is megértelek.
Nem ígérhetek mást, mint hogy
egyet nem mondok ki soha:
bocs, ilyen a világ.

2016. december 9., péntek

Babits Mihály: Festett cél, puszta semmi

Nem tudok kavarogni s nagyra menni,
mint a vidám dúshomlokú fiúk:
érzem, hogy festett céljuk puszta semmi
s a nagy dicsőség álmai hiúk.

Érzem, hogy legjobb resten elpihenni
s nincsen tovább már törekedni út:
rosszkor születtünk s nincs mód újralenni,
nekünk csupán az élet csontja jut.

És mégis egyre futok, egyre vágyom
s valamit keresek még e világon,
mit nem fogok meglelni sohasem.

A régi vágyat, régi ifjuságot,
a régesrégen elhervadt virágot
s leszüretelt gyümölcsöt keresem.

Jékely Zoltán: Gyermekek esti imája

Anyuska, vajjon hol maradt a macskánk,
szegény miért nem jöhetett haza?
Észre se vettük, ismét úgy szakadt ránk
ez a rémséges korom éjszaka.
Vajjon be vannak zárva a galambok?
Félek, ma éjjel rájuk tör a rém.
Ha, ha! fütyülnek a hegy tetején
a diákok, akiket a labancok
régen, Miriszlónál lekaszaboltak.
Ha, ha! vonyít régi házunk előtt
a nagy kutya, kit a pásztor lelőtt,
mert éjfélkor megugatta a holdat.
Anyuska, ma vigyázz, ne nézz tükörbe!
ha az idő már éjfél fele jár.
Kilép belőle egy gyöngyház halál,
ölbe kap s usgyé, visz a földbe,
hiába instálnád őt, hogy halasszon.
S mi történik azután énvelem
ezen a denevéres éjjelen?
Már elindult értem a Néma Asszony,
hogy elraboljon messzi putrijába,
lefürészelje ott a nyelvemet,
hogy sose mondhassam ki nevedet
s ruháimat ráadja vak fiára.
S mi lesz, ha jön, kit kővel hajigáltam,
mi lesz, ha jön a félkaru cigány?
Lobog hátán a rossz rongykacagány,
melynek üres félujját megcibáltam.
Jön már, rámtérdel s karom kifacsarja,
nem lesz többé enyém szegény kezem;
döglött kutyák közt, sintértelepen
a húst lemarják róla majd a varjak.
S jön a nagy gyík, melynek a kert tövében
szőlőkaróval farkát leütöttem,
jönnek reám a gyíkok feldühödten
s utolsó cseppig kiszívják a vérem.
Jönnek, jönnek, elevenek és holtak,
hogy megfizessek nappalom miatt.
Anyuska, védd meg tőlük a fiad,
a kicsilámpát ma nehogy eloltsad!

Kassák Lajos: A körön belül

Hetvenkét éves lettem.
Gondoljátok meg
egy szerény mezővároska fia
se bú se bá elindul világgá
hogy rendet teremtsen a
látható és láthatatlan dolgok között
mivel semmit sem talált helyénvalónak.

Gyalog kocsin vonaton
iparkodtam a cél felé
amit nem ismertem.
Az ártatlan lélek első nagy kalandja
s íme zsákomba raktam
mindazt amivel találkoztam
eget és földet szellő susogását
verseim sorait szegénységem hideglázát
szeretőim szép szemének fényét.

Hetvenkét éves lettem
és ma sem vagyok más
mint aki voltam.
Semmi sem elégít ki
semmit sem találok a helyén.
Lám hát a nagy kaland még nem fejeződött be
de már nem loholok erre-arra
fejetlenül.

A csukott ablak mögött ülök
mint ha kicsit fáradt lennék.
Sokat cigarettázom
s arra a lányra gondolok aki gyerekkoromban
a szederfa alatt ült
kék gombokat hímzett
fehér vászon terítőre.

2016. november 29., kedd

Tandori Dezső: Az eltávolodás

A visszatérést előkészítő
eltávolodás…! Nem jelenti azt, hogy
bármihez is, így, kevésbé ragaszkodj,
csak azt, talán: „Lesz még” idő; idő,

mely egyelőre nem képzelhető,
de hogy épp ezért nem szabad föladnod,
épp ezért hagyd ott, egyelőre hagyd ott,
bízd magad lazán manőverező

nem-is-tudod-miféle közegedre.
És várd, hogy… egyelőre várd, hogy „egyre” –
már ez is sok; persze, hogy egyre „mi”:

jó volna tudnod. Annyit legalább,
hogy jóra-e vagy rosszra fogy a táv.
(Mégis; csak így tudsz végig-kezdeni.)

2016. november 24., csütörtök

Tandori Dezső: Georges Brassens Villonnak ajánlja – de ha netán sokallaná, a biztonság kedvéért megírom én

Még nem sokallhattam, hogy megszülettem,
még azt higgyék, hogy magam kelletem,
még egy-két évet így elédelegtem,
még jókat szánkáztam a serblimen,
még nem tartott igényt rám senki sem,
még szívesen mentem látogatóba,
még nem mondtam, amit bizony azóta:
„Találkozunk a temetésemen.”

Majd rájöttem, hogy ezt meg azt szeretnem
illik, kell, jó, így-a-természetem,
majd arra is, hogy erre törekednem
illik (kell, jó, elismételhetem),
majd nem tartott igényt rám senki sem,
bár szívesen mentem látogatóba,
majdnem mondtam, amit bizony azóta:
„Találkozunk a temetésemen.”

És bizony mondom, gondolkodni kezdtem,
és sokszor sokalltam a helyzetem,
és nem tapasztaltam ki, ha szereztem,
és keveselltem így-is-elegem,
mégsem mondhatta rólam senki sem
hogy nem megyek hozzá látogatóba,
nem hallhatták, amit bizony azóta:
„Találkozunk a temetésemen.”

De lám, előny, ha kérgemet növesztem;
de-mi-alatta, így, hogy ismerem;
de gömb helyett léssz szeglet egy gerezden;
de Istenem!-ből lesz Hát istenem…
de nem tudhatta rólam senki sem,
mikor-hová megyek látogatóba!
bár tudhatták, amit én is azóta:
„Találkozunk a temetésemen.”

Bár tudhatták, mind, mégse mondta egy sem,
magamnak kellett rájönnöm, nekem,
bár fontosabbakon manővereztem,
s velük vegyest nem bármi lényeken,
bár nem igen tagadta senki sem,
hogy mért-vagyunk-hol, kit-látogatóba,
tagadhatatlan csalódás azóta:
„Találkozunk a temetésemen.”

Most itt ülök, elmém levét eresztem,
most itt ül alattam az ülepem,
most itt ülök, mert ideülepedtem,
most itt ülök, még-csak-lent-büdösen,
de azt meg nem úszhatja senki sem,
akárhova járjon látogatóba;
„szagát vették – csak büdösebb azóta”
(találkozunk a temetésemen).

Sehogy se akarózik befejeznem!
Sehogy se adódik oly hitelem,
hogy amit belém-kezdtek, berekesszem…
S kis barátaimat hitegetem:
Hogy nem kívánja ugyan senki sem,
hogy hozzá… innen… mi… látogatóba…
Sehogy se mondhatom tehát azóta:
„                                             .”

S ez csak közbülső variációja
valaminek, jelzem is rímesen;
tudom, mikor-mit rábízunk ha szóra:
közjáték, dibdáb Mindig-és-Sosem.
Csak az nem dibdábság, ami megóvna,
hogy ordítozzam egyszer rémesen!
Minek menjek, közben, látogatóba?
Találkozunk a temetésemen.

2016. november 17., csütörtök

Tandori Dezső: Koporsókészítés; forgács kutyán

(Metamorfózis)

Borért a szomszédba jártunk (az asztalosműhely
házából), ilyenkor elhaladtunk az asztalosműhely
ajtaja előtt, kutya hevert az asztalosműhely
küszöbén, és lassan betemette az asztalosműhely
némely forgácsa. Ez volt az asztalosműhely,
amely fölött szobát béreltünk. Az asztalosműhely
zaja felhallatszott, nem is örültünk az asztalosműhely
közelségének végül. Zsúfolt volt az asztalosműhely,
és utolsó nyáron itt, az asztalosműhely
tulajdonosainál rendeltek egy koporsót. Az asztalosműhely
zajait nem tudtuk megkülönböztetni; az asztalosműhely
legkülönbözőbb feladatai ugyanolyan, „asztalosműhely
zajt” jelentettek számunkra. A koporsó, az asztalosműhely
búcsúterméke (tőlünk búcsúzott így ez az asztalosműhely)
egy jó ismerősünké volt a faluban. Több asztalosműhely
is volt a faluban, de nekünk csak az asztalosműhely
gazdái voltak ismerőseink, meg a cipész, akinek az asztalosműhely
villanyfűrészével vágták a deszkákat. Az asztalosműhely
küszöbén ott hevert a kutya, beborította, fülig, az asztalosműhely
forgácsa, borért mentünk, a szomszédba, az asztalosműhely
előtt egy alkalommal így utoljára haladtunk el. Láttuk –


2016. november 15., kedd

Tandori Dezső: Van Gogh: Éjszakai kávéház

A lámpákat mintha már a magunk szemével
látnánk így, kénsárga fényköreiket;
zöld koporsófürdőkád a biliárdasztal,
alvadt vérárny körötte a mennyezet;
és mintha vakolat szakadozna bent,
ha a kézfejedre hajtod a fejed.
Nem az üres székek a szelídebbek,
rettenetesebb látványt nyújtanak;
mint azok az asztalra-hajlók,
vagy a várakozó, fehéres alak;
melyik vagy inkább, megszólalsz majd egyszer,
vagy várod és nem várod, hogy szólítsanak?
A padlódeszkák érintése,
a tenyered lehet most ilyen;
mintha máris poloskákat nyomnál szét
a fal kárpitján, barnás-vörösen;
és az a rózsaszín csokor olyan,
mint a művirágvisszfény az üvegszemeken.
Nem ilyen mélység nyilik-e a pultnál,
nem egy belső teremé-e, tovább;
kirugott lábbal az asztal alatt,
támasztod a homlokod maszatát;
de ha lehúnyod is a szemed, a lámpák körül
az pörög sárga fényben, amit odalát.
A szemet szúrja ez a tér, s mintha dörzsölnéd,
és mint a kidörzsölt posztó, olyan;
nézésed, mint a kidörzsölt tér,
de legalább vagy valahogyan;
mert a tönkremenés, a megőrülés
tere, bármi bűn tere: van;
ahogy Vincent írja Theónak, s ahogy
tudjuk, próbálgatva, mindannyian.

2016. szeptember 12., hétfő

Jevgenyij Jevtusenko: Kell, hogy kételkedni tudjunk önmagunkban

Hát szent az, ki szentekhez tolakszik magától?
Kétkedni önmagunkban nem szentségesebb?
Az tehetséges, ki visszahőkölni bátor
attól, milyen gyötrően tehetségtelen.
Mert kell, hogy kételkedni tudjunk önmagunkban,
hogy kínok konok fogói tépkedjenek,
s hogy az éji égbolt az ablakon bebújva
halántékunk csillaggal ütögesse le,
s a sikongó villamos a szobánkba rontva,
arcunkon végigszántson kerekeivel,
és hogy ama kötél, a horzsoló, otromba,
ablakba vágódjon szörnyen s elevenen.
Hogy jöjjön, ha más nem, a legócskább kísértet,
jöjjön a megtépázott, rongyos, jelmezes!
S bár talán igaz, hogy a kísértet is sértett,
az élőknél, tudom, sértettebb úgyse lesz.
Kell, hogy legyen bennünk halálos gyávaság, ha
megtörjük fecsegésünk unt hangzavarát,
s ha megborotválkozván, látjuk, mintha sápadt
arcunkhoz a sírhant zöld fűje ütne át.
Kell, hogy dadogni tudjunk, félrebeszélve,
kell kétségbeesés, ugrás a semmibe.
Mert korunkkal kereken most csak az beszélhet,
aki már kellőképpen kétségbeesett.
Úgy kell a gyávaság könyörtelennek lenni,
s kell hozzá megannyi apró könyörület,
ha álmesszi célokhoz kezdünk közeledni,
s talpunk alatt a sok csillag csipogni kezd.
Kell, hogy abbahagyva minden abrakadabrát,
felrobbantsuk magunk, s amíg más derül,
mi összekotorjuk a sok dirib-darabkát,
s kezünk alól ujjanként előkerül.
De te, ki felnyomakodtál szennyből a mennybe,
enyhülj mennyhelyeden s tűnődjél el, hiszen
amíg te is itt voltál lenn, igazi szennybe'
mennyivel kevesebb volt mindenütt a szenny.
Hitvány, ki kételkedni nem tud önmagában!
Magához a teremtő is olyat emel,
kit a legparányibb lépésnél is kirázhat
a bizonytalanság dermesztő hidege.
Jobb ütőeret felvágni konzervnyitóval,
Jobb padon aludni korhelyként, részegen,
mint az összkomfortos hit bármely alkotóban,
melyet büszkén saját fontosságába vet.
Áldott a művész, ki bolond indulatában
szétveri szobrait, ha kell, egy perc alatt,
ki fázik s éhezik, de nem hisz önmagában,
ki csalhatatlansága hitétől szabad.

[fordította Szilágyi Ákos]

2016. június 5., vasárnap

Wilhelm Müller: A kintornás

Kinn a faluvégen
áll a kintornás,
dermedt kézzel forgat
egy dalt, soha mást.

Meztélláb a jégen
fel-alá topog,
tányérjába krajcárt
senki sose dob.

Nem hallgatja senki,
nem is látja meg,
csak ebek ugatják
meg az öreget.

Hagyja, menjen minden,
ahogy sora jár,
forog a kar, és a
verkli meg nem áll.

Bűvös öreg ember,
hadd tartsak veled,
játsszad masinádon
énekeimet!

[fordította Petri György]

2016. március 26., szombat

Bertolt Brecht: Minden változik

Minden változik. Újra kezdeni
utolsó lélegzeteddel is lehet.
De ami megtörtént, megtörtént. És a vizet
amit a borba öntesz, többé ki nem öntheted.

Ami megtörtént, megtörtént. A vizet
amit a borba öntesz, többé ki nem öntheted,
de minden változik. Újra kezdeni
utolsó lélegzeteddel is lehet.

[fordította Ungár Júlia]

2016. március 4., péntek

Oravecz Imre: Változatok

Karambolozom a 21-esen,
mikor a kisfiamért megyek,
rosszul mérem fel a távolságot,
nem tudok visszatérni az előzésből,
belerohanok egy szembejövő kamionba,
és szörnyethalok,

a téli erdőn sétálok,
hirtelen elveszítem az emlékezetem,
és nem lelem a hazavivő utat,
összevissza bolyongok,
végül kimerülten leroskadok a hóra,
elalszom és megfagyok,

kiújul kamaszkori tébécém,
kiveszik a fél tüdőmet,
de a másik felét is megtámadja a kór,
nem segítenek a gyógyszerek,
nem kapok levegőt és megfulladok,

infarktusom lesz,
összeesem otthon,
és azonnal végez velem,
csak hetek múltán találnak meg,
a szomszédok arra figyelnek fel,
hogy folyton vonítanak a kutyáim,
értesítik a rendőrséget,
és az betöri az ajtót, a kaput,

érszűkület zárja el a lábaimban az ereket,
mindkettőt levágják,
először bokáig, aztán térdig, végül combtőig,
magamtehetetlenné válok,
szeretetotthonba kerülök,
egy idő után megelégelem,
hogy a tolókocsiba sem tudok segítség nélkül beülni,
és végleg ágyban maradok,
éjjel-nappal fekszem,
mígnem kétoldali tüdőgyulladást kapok,
és az elintéz,

elesem az udvaron,
mikor füvet nyírok,
eltörik a combnyakcsontom,
kórházba szállítanak,
protézist ültetnek be,
sikerül a műtét,
de nem használ a véralvadásgátló,
egy vérrög a szívembe jut, és megállítja,

agyvérzést kapok,
mikor vendégeim vannak,
mentőt hívnak,
az kórházba szállít,
lebénul a jobb felem,
megsérül a beszédközpontom is,
értem, mit mondanak,
de válaszképpen csak a bal kezem emelgetem,
pár nap múlva elvisz a következő sztrók,

rákos daganat nő a vastagbelemben,
honnan egyszer már kimetszettek egy karciómás polipot,
eltávolítják,
stómát alkalmaznak,
borzasztó az oldalamon a műanyag tasak,
melybe a béltartalom ürül,
a kemoterápiától kihull a hajam,
ijesztően lesoványodom,
az orvos biztat,
de áttét keletkezik,
nem várom meg a végét,
beveszem a titkon összegyűjtött altatókat,
és öngyilkos leszek,

sokáig élek,
fokozatosan leépülök,
testien, szellemien,
reszketeg leszek, foltos bőrű, szenilis,
de a megszokott környezetemben maradok,
a fiaim ápolót fogadnak mellém,
végelgyengülésben halok meg,
ülve, karosszékben.

2016. február 12., péntek

Tamkó Sirató Károly: Evianne

Betűkből építelek föl
vonalakból
színből
izzó szavakból
rebbenő könnyűségből
áttetsző-meleg-lüktető
világdarabnak
szép reggelnek
mosolyos délutánnak
életem el nem szakadó részének.
Fájdalmasan és izgatottan
mint egy Rodin szobor
bomlasz ki a ködből
egy világváros mélységeiből
zilált véletleneken át.
Az el nem szállt nyilak tömörségével zuhogok
feléd.
A boldogság fehér selyméből
adhat-e rád köntöst
karjaim feszülő íve.
A hideg magány zúzmaráz
és a sötétülő idő
mint egy híg hüllő gázol át rajtam.
Életünkből
boltozhatunk-e palotát
amelyben
szűrt fényű szemeid gyönyörű csendje világít?ít?