2012. május 27., vasárnap

Tomas Tranströmer: Berceuse

Múmia vagyok, ki az erdők kék koporsójában, motor, gumi
   és aszfalt örökös zúgásában pihen.

Ami nap közben történt, az alámerül, a leckék nehezebbek,
   mint az élet.

A talicska futott egy szem kerekén, jómagam meg
   pörgő elmémmel igyekeztem előre, míg a gondolat
valahol
   megakadt s a talicska szárnyra kapott.

Mikor az űr egyszer elsötétül, megjelenik egy repülőgép.
   Utasai látják a városokat, melyek úgy ragyognak,
   akár a gótok aranya.

[fordította Jávorszky Béla)

2012. május 25., péntek

Bella István: Estétől hajnalig


1.

Ha bénultság verné le szám,
s némább lennék, mint a halak,
torkomat fölszakítanám,
hogy véremmel láthassalak,
nyitott sebemmel, megvakultan
tested világgá sikoltsam.

2.

Hajnal zuhan rád, pőre ing,
alvó holdsarló, fénylesz.
Reflektorok a térdeid,
hullámverés szemérmes
lüktető érverésed.
Köldököd kelő-nap-fészek.

A melled dalolni tanít,
s már estétől hajnalokig
él bennem tested, felszakít
e nyughatatlan karének.

3.

Tenger vagy? Azért remeged
a tenger remegését?
Tengeri gyöngy, zöldel szemed?
Üde mérged a mélység?
Barnuló hínárlomb hajad?
Csapdosó sötétség?

De vizeidtől elloptalak,
szépséged ne hullám-szavak,
érzékeim dicsérjék.

4.

Egész testemmel énekellek,
szememmel már nem is látlak,
Téged hegedülnek idegek,
zsigerek zönögnek lágyan.

Külön hallom a kezeim,
lábaim vegyeskórusát,
lázas dobverők: ereim
lüktetnek bőrön, húson át.

Az egész testem zenekar,
a testedre hangszerelt ének,
hogy a mindenség belehal,
belehal és újra feléled.

5.

Ha télütötten csügg a szám,
némább leszek, mint a halak,
az idő korallzátonyán
érzékeim szétszállanak,

hullámra hullám, vízre víz,
létembe halál menekül.
Én énekellek akkor is,
visszaadlak testetlenül

a tengernek, téged énekeljen,
a fénynek, terólad daloljon,
ha én már végképp becsukódom,
a némaság mélyére lefekszem.

2012. május 24., csütörtök

Jannisz Ritszosz: Rák


És egy csapásra minden eltávolodott - arcok, a fák, a tenger,
tárgyak, események, a versek - odébb húzódtak, még odébb,
túl, túl, átellenben a partra - a férfi látta és nem látta őket. Ezek
mentek odébb - vagy ő hagyta el őket? A mozdulatlan
halál betöltötte a körme hegyéig. Éjszakánként
ezt a szörnyű mozdulatlanságot, ezt hallotta magában. Mégis
elalvás előtt és ébredéskor, mint addig is, rendszeresen
mosta fogát szőrehullott fogkefével:
így villantotta elő fehér, tiszta és magabiztos
utolsó mosolyát.

[fordította Képes Géza]

2012. május 23., szerda

Csokits János: Fata morgana

Látom,
elnyűtten állsz,
tested öt kapujában
fehéren, gyümölcstelen
bámulsz az édenkert almáira,
beteg vagy, érzem,
szikkadt és sovány,
kápráznak ingerült érzékeid,
csont és bőr -
hova lett az ima! -
legbelső párducod karmával is
Éva húsára emlékezel.

Vesztettél.
Reményeidet csontig lerágtad,
sivatag szélén állsz,
utadat behavazta a homok,
elfutó időd buckái közt
bukdácsolsz didergő szájjal,
olvadó mosoly foszlányán csüggesz,
holdas arc barackját marcangolod,
eszelős kézzel oázist rajzolsz,
délibáb vitéze, tótágast állsz vágyad hevében,
ágyékod egében megindulsz Vénuszod, Évád
galambos dombja felé, - vagy tán a meztelen kő,
viola égbolt kelyhében fodrozó hegycsúcs,
napfénytől vemhes gránit mélyében mozdul kalandos csípő,
vakító kőfalon, fordított sziklatükörben tűnik elő
türkízes, barackos arc, gyöngyalma váll,
körtelágy emlő kemény bimbója,
tejben oldott rubin, epertüzű rózsa...

Ocsúdik a táj, megtelik ragyogással,
csupa domb, lankás, gömbölyű hajlat,
sugaras köldök, has, aranypelyhes fészek,
megfeszül a bőr, duzzadó napsütésben
tompor és comb topáz tornyai ringnak délszaki tűzzel,
hullámzó dűnák, halmok bársonya izzik,
vulkáni csonton hömpölyög a nyár,
üveges fényben hőtől ittas szőlő,
piros bor lüktet a dombok alján,
a dombokon tengeri pára,
tejkoráll ajkak lehellete száll,
tigrisszag, sós vér...

A virradat
tüzes gyémántja velődig lobban,
delelő lelked csillagvilága
ásványi lét kínjában tündököl,
és a perc hamvadó pusztaságán,
gyűrűző arany kígyóival,
Éva édene lángol.

Tévedtél -
kagylós csont
őrzi az idő gyöngyét.
Te meghalsz,
aki nincs,
könnyek közt megszülethet.

2012. május 21., hétfő

Weöres Sándor: A reménytelenség könyve

1

Sóhaj a vízben, bölcső sóhaja,
sóhaj a földben, a vérben, a csontok közt:
Minden reménytelen.

Rontsátok le a templom-romot
és egy nap újra-épül.
Kapuján írás, mint a pokolén:
"Hagyjatok fel minden reménnyel."

Nem fölfele épül, hanem lefele
a templom. A pokol.
Cserepei szakadatlan bontásban hullanak.
Zöld-kötésű nagy könyve
kallódik egy szúvas padon.

Ha kéred a zöld-kötésű nagy könyvet:
a bontási-terv rajzait kapod helyette,
nagy, zörgő tekercseket.

Reménytelen minden, minden reménytelen.
Görnyedj le, vessz el.
Ez a templom tanítása.

2

A porontyok, ebihalak, eleven kocsonyák kidugják fejüket
nézésük, mint a vizgyürü, terjed.

Terpeszkednek, mégis aprók.
Aprók, mégis ott vannak mindenütt.
Ime: mint öreg bárkák,
teleragadtunk porontyokkal, ebihallal, eleven kocsonyával.

Néz a kék és néz a zöld, néz ránk,
a kék és a zöld, mely alulról jött.

Minden reménytelen,
mert nincs út, csak alulról hozzánk.
Lentről látogatjuk önmagunkat, csonttalan kísértetek.

3

Habos a homály - a mi homályunk, a homály virága,
csupa hab és tajték ez a virág,
mozdulatlan szirmai csupa hab és tajték.

Mint álomban, úszol a véget nem érő nedvességben.
Senkise kérdi: ki vagy.
Csak nevedet kérdik,
okmányaid és rendszámod,
habban és tajtékban, szirmok között,
hol táblákat dobál az örvény: erre tilos, arra tilos,
minden tilos és megszabott a habban és tajtékban,
hisz oly mindegy, merre ficánkolsz.

Reménytelen, minden reménytelen,
mint híg, nedves álomban,
míg egy nő selyem-bugyogója kivillan,
s az álomi nővér combjai közt
a lucsok-özönben elolvadsz.

4

Reménytelen! Reménytelen!
Jegyezd meg e szót, dobd el a többit.

Ne kívánj szabad lenni: reménytelen.
Ne kívánj rab lenni: reménytelen.
Ne kívánj gazdag lenni: reménytelen.
Ne kívánj szegény lenni: reménytelen.
Ne kívánj élni: reménytelen.
Ne kívánj meghalni: reménytelen.
Reménytelen, reménytelen.

Mert a förtelem beözönlött a lét szivéig,
mert az iszonyat betört a nemlét szivéig:
a halálban sincs béke többé.

Irtózz minden javulástól:
tudod, mi rejlik mögötte.

Irtózz minden élvezettől:
tudod, mi rejlik mögötte.

Irtózz minden törvénytől:
tudod, mi rejlik mögötte.
Reménytelen, reménytelen.

Ne vállalj mást, csak a teljes homályt,
a tökéletes sötétséget húzd magadra,
burkolózz bele.


Reménytelen! Reménytelen!
Jegyezd meg e szót, dobd el a többit.


5

Éjjel, ha lovak lépése dobban:
a sehonnan semerre patái ezek.

Csupa út, csupa mozgás,
és mind: sehonnan sehova.

Ne hagyd, hogy hamis úttal, hamis léptekkel becsapjanak.
Most nincs más, csak hamis út, hamis lépés.

Kihúznak ágyadból, vagy műhelyedből
és összevissza kiabálva erre-arra cipelnek,
te mosolyogva ingasd fejedet: Reménytelen!

De nem: inkább hallgass, ne szólj semmit,
mint a kődarab, semmit se szólj.

6

Mert a förtelem beözönlött a lét szivéig,
mert az iszonyat betört a nemlét szivéig:
a genny elöntötte a világot,
nem csak kívül, az események arcát fekélybe borítva:
gyökerén megmérgezte a világot.

Figyeld: a barmok hangja megváltozott.
Mintha ölnék őket, úgy nyöszörögnek és üvöltenek.
Falánkok, fürgék, mint régen,
de hangjuk merő nyomoruság.
Ők nem érzik, nem tudnak róla.

Figyeld: a virágok illata megváltozott.
Gyönge és kesernyés.
Ők nem tudnak róla, nem érzik.

Figyeld: a gyümölcsök íze megváltozott.
Kényszeredett és alig-édes.
Ők nem érzik, nem tudnak róla.

Olyan lett mindegyik évszak, mint a kacagó vak-leány.
S minden, mint a hülye, ki nem sejti igazi nyomoruságát.

Ha figyelheted halottaidat
s a meg nem születetteket és nem-létezőket:
hosszú fekvő árnyékon, mely mint a lóca,
ülnek és sírnak.
S ha figyelheted a testteleneket:
menekülnek, füstöt vet a szárnyuk.


Mert a förtelem beözönlött a lét szivéig,
mert az iszonyat betört a nemlét szivéig:
a halálban sincs béke többé.

7

A magasság úgy elsötétült,
hogy a fény roncsa már csak a pénzé, a párté, a szerelemé.
Nézd a bankokat, a gyüléseket,
a kocsmákat, bordélyokat:
ott búcsúzik, összesűrűsödve, a ragyogás maradéka.

Nézd a kertben ülő családot:
rajtuk még sugár ömlik el,
párnázva mozgásukat.
De szívük retteg: mit hoz a holnap?

Szerelmespár lépdel az utcán:
villanásnyi fény.
Mögöttük a végtelen sötétség.

Átoknak hangzik, pedig áldás:
Ess össze, vessz el,
ez az utolsó áldás a világon.
Hagyj fel minden reménnyel:
ez a végső nyitott kapu.

8.

Ne várj csodát:
mibennünk meghalt az Isten,
mibelőlünk kihalt az Isten.

Hited arra jó, hogy csörgesd, játssz vele,
hogy könyörögj valakihez, ki nem több, mint egy kitömött madár,
mint egy kóró, melyen szél fütyül.

S ha hitetlen vagy:
saját butaságod imádója vagy,
önmagadat okádod a büdös levegőbe.

Hited babona,
hitetlenséged babona.


Ne vállalj mást, csak a teljes homályt,
a tökéletes sötétséget húzd magadra,
burkolózz bele.


9

Szaladó szürke oszlop,
nem kőből: megőrült levegőből és tehetetlen porból:
tánc ez, vigasság!

"Holnap meghalok úgyis:
ma dúskálni akarok benned, égő város!"
"Jól van: tipord le
testemet és gondold: anyádé. Mit akarsz még?"

A reménytelenség igéi
köszöntik a szaladó szürke oszlopot,
köszöntik a táncot, a vigasságot
örök egykedvüséggel.

10

A sötétség pohara ez,
a reménytelenség könyve.

Ime a reménytelenség: az utolsó remény!
Görnyedj le, vessz el:
átoknak hangzik, és ime az utolsó áldás!


Boldog, aki nem vár javulásra:
tudja, mi rejlik mögötte.

Boldog, aki nem vár élvezetre:
tudja, mi rejlik mögötte.

Boldog, aki nem vár törvényre:
tudja, mi rejlik mögötte.

Boldog , aki nem vár semmit
és a teljes sötétséget magára ölti.

Mert ma a szaladó szürke oszlop
tanít a végső szóra: Reménytelen!



2012. május 16., szerda

Samuel Beckett: Dieppe (francia változat)


1

megint a végapály
a holt kavics
a hátraarc majd a léptek
a régi fények felé

2

e homokcsík vagyok mely
kanyarog kavics és partföveny között
a nyári eső esik életemre
rám életem mely üldöz és követ
s a kezdet napján véget ér

drága pillanat látlak
a sorvadó köd függönyében
hol nem kell majd taposnom e hosszan torlódó küszöböket
és élem egy ajtó idejét
mely nyílik és csukódik

3

mit tennék e világ nélkül részvétlen arctalan
hol a lét csak egy pillanat hol minden pillanat
elcsorog az űrbe múlttá fagyott feledésbe
e hullám nélkül hol végül
test és árnyék együtt elmerülnek
mit tennék e csönd nélkül sóhajok örvénye nélkül
mely tombolva esdekel támaszt szeretetet
az ég nélkül mely felemelkedik
por hamu ballasztja fölött

mit tennék amit tegnap amit ma tettem
kukucskálva ökörszemablakomból nem maradtam-e magamra
bolyongva és forogva messze minden eleventől
bábuk között a térben
hangtalanul a rám zárt
hangok között

4

szeretném pusztuljon el szerelmem
hulljon eső a temetőre
és az utcákra ahol járok
siratva őt aki azt hitte szeret

[fordította Báthori Csaba]

Samuel Beckett: Cascando

1

miért nem csak a
szóömleny feladott
esélye

nem jobb-e a meddőségnél az elvetélés

ha nem vagy itt oly ólmosak az órák
örökké túl hamar kezdenek lomposodni
a karmok vakon tapodják a szükségnek ágyát
kikaparják a csontokat régi szerelmeket
üregeket hol valaha szemek tolongtak akár a te szemed
minden mindig jobb-e túl korán mint sohasem
a fekete szükség arcukba fröcsköl
mondani ismét kilenc nap nem úsztat el szerelmet
sem hold kilenc
sem élet kilenc

2

mondani ismét
ha te nem tanítasz én nem tanulok
mondani ismét van egy utolsó
a legvégső időkben is
utolsót koldulni
utolsót szeretni
tudni nem tudni színlelni
utolsó a legutolsó szavak között
ha nem szeretsz senki nem szeret
ha én nem szeretlek sosem fogok szeretni

újra felkavarni az áporodott szókat a szívben
szerelem szerelem szerelem az öreg dugattyú tompa puffogás
amint köpüli a változatlan
szó savót

újra a borzalom
hogy nem lehet szeretni
vagy szeretni de nem téged szeretni
szeretetet kapni de nem tetőled
tudni nem tudni színlelni
színlelni

én és mindenki más aki majd téged szeret
ha téged szeret

3

hacsak nem valóban szeret

[fordította Báthori Csaba]

2012. május 6., vasárnap

Nelly Sachs: Mennyi homokfelitta tenger...

Mennyi homokfelitta tenger,
mennyi keményen kőbe imádkozott homok,
mennyi kisírt idő a kagylók
kürtjeiben,
mennyi halálos elhagyatottság
a halak gyöngyszemében,
mennyi hajnaltrombita egy korállban,
mennyi minta a csillagokról a kristályok anyagában,
mennyi nevetés-csíra egy sirálytorokban,
mennyi honvágysugár
a csillagpályákon tovavándorolva,
mennyi termékeny televényföld
e szó gyökerének:
Te -
rejtelmek valamennyi
lehulló rácsa mögött
Te -

[fordította Garai Gábor]