2013. október 30., szerda

Tomas Tranströmer: Schubertiána

I

Esti sötétben, New York mellett, egy kilátóhelyen,
 ahonnét egyetlen pillantással átfogható
 nyolcmillió ember otthona.
Hosszú, csillámló hóbucka az óriásváros, spirálgalaktika,
 oldalnézetből.
Benn a galaktikában a kávéscsészéket átlökik a pulton,
 kirakatok koldulnak, a nyüzsgő cipők
 nem hagynak nyomot.
Fölfelé kapaszkodó tűzoltólétrák, nesztelenül csukódó
 liftajtók, hangok szüntelen tengermoraja
 a biztonsági zárral felszerelt ajtók mögött.
Összecsuklott, szunyókáló alakok a metrókocsikban,
 a robogó katakombákban.
Azt is tudom - minden statisztika nélkül is -, hogy
 valamely szobában ott most épp Schubertet
 játszanak, s hogy ezek a hangok valakinek,
 épp most, mindennél valóságosabbak.

II

Az emberi agy végtelen terei, ökölnagyságnyira összegyűrve.
Áprilisban visszatér a fecske az eresz alatti, tavalyi
 fészkébe, ugyanabba a csűrbe, ugyanabba a faluba,
 Transvaalból érkezik, átkel az Egyenlítőn, hat hét alatt
 átrepül a kontinensen, épp e parányi pont
 felé kormányoz e hatalmas területen.
Az pedig, aki öt vonó néhány, egészen szokványos
 akkordjában az egész élet jelzőfényeit felfogja,
aki a folyót áttereli a tű fokán,
az egy kövérkés, bécsi fiatalember, barátai "Szivacsnak"
 becézik. Alváskor sem vette le szemüvegét,
 és minden reggel az írópolchoz állt, pontosan.
Miközben a csodálatra méltó százlábúak
 mozgásba lendültek a kottafüzeten.

III

Játszik az öt vonó. Langymeleg erdőkön át baktatok
 haza, lábam alatt rugódzik a föld,
magzatként összekuporodom, elalszom, súlytalanul
 gördülök a jövőbe, s hirtelen megérzem:
 a növényeknek is vannak gondolatai.

IV

Mi mindenben kell bíznunk, hogy leélhessük
 hétköznapjainkat, anélkül, hogy föld alá süllyednénk!
Bízni a hótömegben, mely a hegyoldalba kapaszkodik
 a falu felett.
Bízni a titoktartási ígéretekben, a "kölcsönös
 megegyezés" mosolyában, bízni abban, hogy a rossz
 hírt hozó távirat nem ránk vonatkozik, hogy az a
 benti, gyors baltacsapás még várat magára.
Bízni a kocsi tengelyében, mely az autóúton feszül
 alattunk, a háromszázszorosra nagyított acélméhraj
 kellős közepén.
De mindebből tulajdonképpen semmi sem méltó bizalmunkra.
Az öt vonó azt mondja, hogy valami másban bízhatunk.
 Miben? Valami másban. És a vonók elkísérnek
 egy darabig az úton, arrafelé.
Mint amikor a lépcsőházban kialszik a lámpa, és a kéz
 bizalommal követi a vak korlátot, mely
 a sötétben is tudja az utat.

V

Összeszorulunk a zongora előtt, és négykezest játszunk,
 f-moll, két kocsis egy fogaton,
 kissé nevetséges a kép.
Úgy tűnik, csengő súlyokat rakosgatnak kezeink
 előre-hátra, mintha ellensúlyokat mozgatnánk,
hogy megpróbáljuk megbillenteni egy hatalmas mérlegkar
 iszonyú egyensúlyát: az öröm
 épp annyit nyom, mint a szenvedés.
"Olyan heroikus ez a zene" - mondta Annie, és igaza volt.
De akik a tettek emberére sandítanak irigyen,
 s legeslegbelül megvetik magukat,
 hogy nem lettek gyilkosok, azok itt
 nem érzik magukat otthon.
S akik embereket adnak és vesznek, s azt hiszik,
 minden eladó, azok itt
 nem érzik magukat otthon.
Nem az ő zenéjük. A hosszú dallam, mely minden
 változásban önmaga marad, olykor csillámló
 és lágy, olykor érdes és erős, csiganyom és drótkötél.
A csökönyös zümmögés, mely épp most
együtt száll fel velünk
a mélyből.

[fordította Thinsz Géza]

Petri György: Radnóti Sándornak

Tényleg, úgy tűnik, akarok még élni,
túl- és feléldegélni.
Ropogtatván, mint vaddisznó a makkot,
a férgestül is tápláló napokat.

Miért pont én ne?
Nem mintha akarnám, csak valahogy megvagyok.
És míg az idő el nem fogy előlem,
maradok is helyt, záróra előtti

végvendég. Felőlem csak borogassa
a székeket négy lábbal az ég felé,
szégyentelenül, hogy hasuk kitessék,
a személytelen személyzet. Jogos

időmet kiülöm. A ceh kiegyenlítve,
újságom van, ha mást nem, azt olvasom
visszafelé, vagy a megfejtett rejtvény
kérdéseit próbálom felidézni.

(Elüthetetlen idő nincs, csak buta ember.
S lehet, hogy még kisírok egy pohárral
a bajuszos kis hölgytől. Az ilyenekben
forgok, mint kulcs a zárban.)

Ha nem: nem. Unatkozni se kutya,
sőt szomjazni se. És hátha benézel, épp te,
s hátha továbbállunk, támad egy ötlet,
vagy – egy darabon – együtt ballagunk hazafelé.