2011. szeptember 29., csütörtök

Marsall László: Ha hihetném

Ha hihetném: most rám vársz,
meglehet, rád várnék magam is,
vagy csak a rád-várás nem szűnését várnám,
és nem: hamar-elmúlását
még-meg-nem-jöttödig.

Ha tudnám, hogy most mást vársz,
meglehet mást várnék magam is,
vagy csak a rád-nem-várás nem szűnését várnám,
és nem: hamar-elmúlását
talán váratlan megérkeztedig.

*

Ha hihetném: karodban hiányommal
forgolódsz ágyadon,
most hiányodat ölelném át én is
– hiányaként kétegy-hiányunknak –,
oly szorosan,
hogy hátad hiányán karkeresztöltéssel
már magamat is,
oly szorosan,
hogy hiányomat karátöltve, helyetted
a hiányomat ölelném át újra.

2011. szeptember 20., kedd

Charles Bukowski: Vers 43. születésnapomra

egy kriptaszerű szobában
végzem majd egyedül
cigaretta és bor nélkül -
csak egy villanyégő
és egy pocak
őszülő halánték
és némi elégedettség
hogy van tető a fejem a felett.

...reggelente mindenki
elhagyja a házat
rohan dolgozni:
bírók, favágók, vízvezetékszerelők,
orvosok,
újságkihordók, rendőrök,
borbélyok, autómosók,
fogorvosok, virágárusok,
pincérnők, szakácsok,
taxisofőrök...

te pedig a fal felé fordulsz
hogy a nap inkább
a derekad melegítse
és ne süssön
a szemedbe

[fordította Fenyvesi Ottó]

2011. szeptember 12., hétfő

Liu Jü-Hszi: Lány a kertben

Gondosan festett arccal kijött vörös tornyából
a kertbe. Frissen sarjadt nárciszbimbókat számol.
Fejénél szitakötő köröz s rezgeti selymes
szárnyát. A lány borostyán hajtűjébe szerelmes.

[fordította Faludy György]

2011. szeptember 10., szombat

Rába György: Angyalföld 1930

A fröccsök népe nyári örömében
a kéményfüstöt mint sipkát dobálja,
s a nyugtalan lélek földindulása
ünneppé gyűr föl minden szögletet.

Ráncokba szaladt három emelet,
szemközt rozsdás bádog-viskó, szabályos.
Körötte napraforgók alabárdja.
Aztán egy cirkuszkocsi mályva
kalandja két lépésre. Kérges
tenyérbe hajtja orcáját a város.

Mert ez is elvégeztetett.
Vigyázz!
Ne moccanj,
te bugris, ott a sorban!
Csak nyakigláb távíróoszlopok
inalnak innen fejtetlen jövőbe.

Patkócsattogás tépi föl
a vasalatlan hajnali csöndet,
meleg kenyerek alatt
növendék ember C betűje görnyed,
s a világosság fortissimójában
cipészkalapács, porolófa,
üllőcsengés és sziréna
egy zárt kapun dörömböl:
hová jut itt az ember?
Fazékban bólong a poros leander.

Este
a konyhából kiömlő
fény a folyosó rácsára könyöklő
apák alakját bronzba önti,
s az ívlámpák alatt vonulnak
elrévült jegyesek
az apátlan darúkig,
és kétségbeesett
árnyuk a falra úszik.
Egy hanglemez szirmát az éjbe veszti,
s a dalt nem tudják ők se befejezni.

A gyógyszertár s a mészárszék között
éjente kilenc
mozdony dübörög,
csillagközi teherrel a szerelvény
messzi rendeltetésű, –
szemaforként villanunk sínek mentén,
s kordét, gyalog sorsokat a sorompó
összefog, mint a fésű.

2011. szeptember 8., csütörtök

Csoóri Sándor: Nekem most elég, hogy süt a nap

Nekem most elég, hogy süt a Nap.
A nyár agyagedényéről lepattognak a virágok.
Nekem most elég, hogy a fák mozdulatain túl
a mozdulatlan hegyekig látok.

Tökéletes a messzeség és a magasság,
mint a tenger vagy mint egy viharzó női test:
szemem vonzáskörében itt remegnek
s bizonytalanságukkal boldogítanak.

Nekem most elég, hogy süt a Nap.
Látom az elhagyott folyókat; keresik egymást,
látom az arcod a délutáni álom tenyerében
s a babafejű rózsák körmenetét körülötted.

Nem akarok semmire emlékezni,
csak arra, ami ezután lesz, ami ezután lehet.
Fejet hajtok jövendő létem előtt,
mert az még nem én vagyok, az még a mindenség maga.

Nekem most elég, hogy süt a Nap,
hogy érezhetem az érzéketlen kövek melegét is –
Érlelem magamban a csodálkozást számotokra,
hogy annak örömét hagyjam rátok a koponyám helyett.

2011. szeptember 7., szerda

Pilinszky János: Egy arckép alá

Kihűl a nap az alkonyi grafitban.
Tágasságával, mélységeivel
a néma tenger arcomba világít.
Öreg vagyok. Nem hiszek semmiben.

Öreg vagyok, lerombolt arcomon
csupán a víz ijesztő pusztasága.
A szürkület gránitpora. Csupán
a pórusok brutális csipkefátyla!

Hullámverés. Aztán a puha éj
boldogtalan zajai. Vak rovar,
magam vagyok a rámsötétedő,
a világárva papundekliban.

És egyedűl a feneketlen ágyban.
És egyedül a párnáim között.
Magam vagyok az örökös magányban.
Akár a víz. Akár az anyaföld.

2011. szeptember 4., vasárnap

Kormos István: Luca napra egy korty ital

Mert mákosgubában kanyargott
számig a húsvéti ige,
fázva csipognak rímeim,
mint nyájban hétnapos csibe.
Kétlábú ló: szekeret húztam,
csikart az éhség eleget,
hajamba részeg szöcske fészkelt,
kövéccsel vertem az eget.

Lányokat szemmel csöcsörésztem,
ahogy az ünneplő baka,
mit bántam, ha nyakamba hullt
a tél szikrázó csillaga.
Táncoltatott úr s janicsár,
azaz csak táncoltatott volna:
hazám Normandia s Bretagne,
s főképp Moson, Baranya, Tolna.

Csináltam Anna gyereket,
ne mondják, hogy fajom kihal,
Luca napra is gőzölög
orrom előtt egy korty ital.
Hasig tengerbe gázolok,
vagy más vizekbe lazacért,
értem keresztet hányjatok,
ha kópélelkem hazatért.

2011. szeptember 3., szombat

Kassák Lajos: 0 x 0 = 0

A reménytelenség bazalt oszlopai virágoznak fölöttünk
Éjjel nappal
ijedt fekete lovakon ügetünk a koponyánkban
s néha föl szeretnénk ordítani a kínjainkat de fogaink között
            szétporladnak a hangok
Ó együgyű állatok lovak szamarak és ti borjadzó
tehenek a jószagú istállókban Halleluja
Öntsétek felénk szemetek meleg szomorúságát
Kioldhatatlan tüzek lobognak a mellünkben és rémülten számoljuk
            hogy homlokunk alatt befordulnak a tükrök
Gondoljátok meg a halál tenyerén feküdni reggeltől estig és estétől
            reggelig
Vannak közöttünk akik még emlékezni tudnak a luftballonfejü
            emberekre de ezek naponta
lezuhannak egy láthatatlan toronyból
Vágyaink előtt az útak ketté fűrészelik önmagukat
Gyerekeink kiáltása láncot csörömpöl az éjszakában
Csak hajnalban a sárga madarak hoznak némi enyhülést
Egyenesen a napból szakadnak hozzánk zengő aranylapokban
            és fényességet énekelnek
fölöttünk
Őket nem emészti föl a csönd
Szeretetmeleg uszállyal röpülnek ide oda ők élnek és bizseregnek
            az elesett világ fölött
Mialatt valaki itt vörös szökőkutat hörög a feje köré s mi szörnyű
            bádogpofával fujtatunk a
plafon alá mert minden hiába
mi tudjuk már az orvosok is csak pápaszemes fajankók ezen a csillagon.

Wiedner Krankenhaus, 1920