2014. augusztus 29., péntek

Tandori Dezső: Hashártyaszakadási elégia


Kálnoky Lászlónak és Quentin Tarantinónak


Hashártyaszakadással fél nap félájulatban,
  vergődve padlón,
hogy fél körmömmel a rongyszőnyeget kapartam,
  éber-alattom
állapotaimat megváltó kiakadások,
összekavarva, ki volnék és kik a mások,
  kiket – halál! jövel! –:
küldök kurva anyjukba el:

volt ez ezerkilencszáznyolcvanhétben, a mű-
  tét, két év telt, mire
oda jutottam el, hogy járni egyszerű-
  en nem bírtam, kive-
rt a veriték, ha a buszperonra kapaszkod-
ni próbáltam, reám csukták gyakran az ajtót,
  csúsztam a flaszteron,
így határoztam el:
  kell, ami kell –
magam megoperáltatom.

Ha már magam magam nem bírom operálni,
  de még van ez, hogy élek,
és nem tudom tenét jobblétre kicsinálni,
  az isten bassza meg
minden elképzeléstek,
ti égi rendek és földi szolgaszemélyzet
  hivatott, érdek tagjai,
hogy a járóbeteg
  normál állapotot nem lehet tartani.

A jó kurva anyátok kibaszott valagát,
  hörögtem, vagy „Dömi…!”,
a Medveszekreter felé így, nyögve, át-
  s-átkiabáltam,
nem tudtam elröhögni magam, hogy – fasz! – felálltam,
gyöngyfüggönyként lebezték a nyálam szálai
  a falat, telefonka
asztalunkat, és Musiltól a Tonka
  című beszélyt,
melyet leránték,
s égi ajándék
  lett volna, ha az ördög
torkomig le-s-le tömköd
  valami massza mocskot,
úgy önti gecijét, hogy belefulladok, seggemen lelket ontok.

Szerettem volna meg-
halni? csak beteg
  valék?
Fülledt a lég
  nem volt, szellőzteték,
össze se szartam
magam, csak a kályhacsempét kapartam,
a hornyokat, üregeket,
  és nyomkodtam rohadt szemöregeimet,
folyna ki a belátás, a kilátás,
hogy e zilált Más
  csak én vagyok,

rohadt volna el, aki baszott,
  aki engem akart vagy nem akart,
akik;
  nem szakadt úgy a part,
hogy fulladásig, kívülről tudott volna takarni;
ájulásig, nyolc-tíz felvonásnyi, a parti,
  el-estig,
  míg az injekciók hatása pöcshuszár
vágtatással faltól falig,
  mint akik maguk céltalanul edzik,
húzott, nyúzott, csinált, nem csinált, és alig
  tértem magamhoz, arra
vágytam, hogy a fogasra
húznának, spékelő
  és gégeroncsoló
eszközökkel, és agyonlocsoló
csövekkel agyamat fújnák az alkonyat
felhős koszvörösébe,
  soha többé elő
ne jöjjön az, hogy ember
e föle-taknya Földön élni
  kénytelen, és hogy elbeszélni
kell bármit, értelemmel – – –
de működött a szív és a tüdő,
és nem kívánom
velük-megszottyanásom,
  de az egészség
  állapotára vágyva vágyom.
Hogy ezt írtam, luxus
  csak, fluxus,
hagyjuk,
  gyere vert velő.

Gyere, te légi zsákba varrt test kapaszkodása,
  láb karmolása tízfalon,
vagy ölyv elől galambok jegenyekapkodása,
  menekülés és borzalom,
ahogy a tollak apró vitorlái utána
a kertudvar porába
  – áldáscsapat –
nem létező eget dicsérve hullanak.

A pusztulás ege létezik csak. Elégszer
gondoltam el, ahogy markomba langyos étel,
  forró falat
hullt fogaim közül,
hogy fogyjanak, apadjanak
  testem erői, satnya létezői,
ha csak egy ember is örül
  ennek, ha én magam:
máris értelme van,
szevasz! szorítanám mákos nudliba bárki
baráti jobb kezét, moshassa, soha ne
  akarjon látni, más mi
kapcsolatba idézni, felejteni akarjon,
ahogy én azt, a padlón,
azt a fetrengetést nem, nem felejthetem, nem,
  úgy, úgy felejtsen,
ahogy a léti tartás anyagait nyomom
mutatója s hüvelykje közé a borzalom
hasi lotyatagát szakíthatatlanul, mocsokként adom ázva át,

és mert a pusztulás valóság, nem csak álom,
  azt se kívánom,
hogy hasonítsa átlag elképzelhetéssé,
csak azt tudja: kevéssé
  vágyom már jó szavát
az áldásnak, melyért jobbik énünk e földre
fogantatott, a poklok minden gyötrelme törje,
ha vágyom bárkire, ha így elgyengülök,
  zuhanjon szélütött
oszlop reám, szakítsam a hídkorlát-rudat
menekülve, magasfeszültség-húrokat
  érjek, mint pletykaújság
hírében a fiú,
ki lángoló
testtel zuhant sinek
közé, a robogó
vonat szélén kihu-
nyt a lobogás, a vállát
leszakította a
  kerék forgataga,
de élt, az ég nagyobb dicséretére: tudják
meg annak rendjei,
hogy én ily irgalommal
  sose lennék irántuk,
ragyogjanak! kigyújtanám ruhájuk,
apruljanak, középen és szanatt
vagdalnám sínen őket, nem csodára levőket
látnék bennük, de létem
okait, és szerényen – „Dögöljetek az égben!” –
azt mondanám, de minden ízem
  ezt mondaná: pusztuljanak!

Vesszen a lélek s belé az anyag.
– – – – – – – – – – – – – –áááááááááá – – – – –

– – – S kértem mindenemnek
mindennyi részeit:
ha itt, ameddig itt:
ne; józanodjanak.
Emberisten, zabálj, könyörgök – tépd ezt! falat! –,
legyek fogad.
Bál, Kannibál, Magad.

1997. március 23.

Sorsomat nem kivánom
És nem kivánok élni
Csak nincs mire cserélni

– – – – – – – – – – – – – – –
PS =
Holtaimra utó, Rád még elő:
egyenlőségjeled, Istenem, két minusz.
Nekem szimplán elég: duplán kihúzz.
Kérlek, biztosra menj
most már legközelebb,
ne legyelek,
faladra, tízfaladra kenj,
így keljen fel a Nap,
ragyogjunk közös koszvadás alatt,
és ami ehető, ragadozók
emésszék, hírhozók
Semminkből, bierce-i, blake-i
vadak és madarak. Magam, magad.
Ha így lesz, bármi volt, megéri:

  Isten, ha mersz, ölyvnek legyél egérnyi.