2012. szeptember 30., vasárnap

Rakovszky Zsuzsa: Az elalvás nehézségei

Leőrölve a nap; de a falak merő
imbolygás, mozgalom: sugárküllőket ont
a csillár, plafonra vetítve az üveg
redői, ráncai; a belső fénykörön
rovarok pont-koszorúban nyüzsögnek,
vagy nagy árnyuk a fény zónáin átlobog.

Ablaktábla: szürkés vizekben szén szoba.
Inog a lámpa izzása-vesztett ikre,
sík fekete formák ködlenek, mintha holt
maradék emlékezetében. Eleven
húsomon a villany izzadt nejlont bizserget,
olvasztgatja, káprázik; selyemcukor.

Óralap világít: nem merek elaludni.
Álmom helyiségeiben vár a halott:
a díványon kuporog szokott helyén,
vagy menni készül: igazgatja kötött
szoknyáját, a bélést zizegve a harisnya
megszívja. Ajkát festi, szemöldökét,

vagy könyvét keresi, kötőtűs kosarát.
Pillantását kerülöm: meg ne tudja…
hajnalra szélsodorta papír lesz, üres ruha.
Újra és újra jön, ahányszor szaggatott
álomba szédülök, melyből újra és újra
felver a villámlás: a foszfor égre
kidűlő, ablakomban vakító cikcakk profil.

2012. szeptember 27., csütörtök

Tolnai Ottó: Elsőnek

Mert ha netalán nem tudnátok
Ott a bolondkocsi mögött
Én hasogattam szét elsőnek
Pörge kis vizes bárdommal
A törökmézhegyeket

2012. szeptember 25., kedd

Nagy Gáspár: Próza, hangolás közben

Akik belülről piszkolnak a fényes üvegre,
azok a nyár fölényével fölpumpált legyek,
s remegek, amint harsányan-hamis zümmögéssel
átlövik az októbervégi szoba csöndjét.
De kívülről ciripelek én - kufsteini vermek alján,
leoltott lámpájú városok főterén, sorompók
tövében; hangomba-szerelmes hangtompítókkal -
én a tücsök, és örvendek, ha enyhe időt meg
méteres havat egyszerre ígér, s cserébe csupán
lábujjlenyomatokat kér tőlem - egyelőre - a Tél.

2012. szeptember 24., hétfő

Ladányi Mihály: Emberrablás

Egyik hosszú mondatával
összekötözték kezét-lábát,
szájába epigrammát tömtek,
fejére sűrűszövésű szonett került,
aztán elkábították elégiával,
s végül - midőn már teljesen
magatehetetlenné vált - belökték
egy poros verseskötetbe.

Nagy Gáspár: Automata-álom

évek múlva Martin Sorescunak

Ha bedobom az első
kétforintost vagy más kerek fémet
kijön a meghűlt vérszínű málna
és nekem is bedagad a torkom

Ha bedobom a második
kétforintost vagy más kerek fémet
kijön egy képernyősített halkszavú
arc: mindent tudunk önről előre-hátra
az első sírástól a sírásókig

Ha bedobom a harmadik
kétforintost vagy más kerek fémet
kijön az egyik pofon-formájú variáció
és én megszámolom az ujjait melyek
egyenként is többször figyelmeztettek

Ha bedobom az életemet
mint ráadást vagy utolsó dobást
lehet hogy pillanatra felforrósodik
a lehűtött vérszínű málna s üresen
borítanak be az elronthatatlan automatából
kiutazó - "szövetkezetünk hulladék
anyagából" - feliratú fehér poharak

2012. szeptember 15., szombat

Pilinszky János: Jóhír

Most süllyedek oda, hol nincsen élet.
Aztán elalszom meggörbűlve,
akár egy disznó embriója, vagy
egy záptojás eleven, gyönyörű,
angyalnál megszenteltebb ürüléke.

Majd azt mondják: elkárhozott.
Majd azt mondják: mennyekbe szállt.
Csak én tudom: semmi se történt,
s minden megtörtént, mint Isten ölén,
mint Isten ölén vagy egy záptojásban.

Kormos István: Tengermély

Sötétség tengermélyi csöndje.
Elsüllyedt tárgyak: asztal, szék, pohár,
pohárban tintavíz, földreomolt
fehér ing, és Attila gyöngybetűi
falamra felszögezve, valahol
menyét-lábú másodpercmutató,
szurokba mártott négy szobasarok,
vagytok-e – –

Álomtalan ágy imbolyog velem:
úszó sziget korallok kése közt;
az arc tenyérben; válj tenyér homokká,
fölinni ébrenlétem cseppjeit.

Ha most látnál! hiányod-kalodában!
Lehúnyt szempillád mögül madarak
suhognának a kín falaira,
s akkor sötétem csőrrel szétverik,
szárnyukkal csöndemet is szétverik.

Akkor világítana homlokod,
gyerekkorom Szent-István napjait, zöld,
sárga, fehér, piros rakéták dörgő
csillagaival idézve, szaladna
tíz fényujjad a halántékomon,
édes lehelleted az arcomon.

Felröpítenél három buborék
ezüst-nevetést, falhoz koccanót,
egyikből lenne álmos kiscsikó,
másikból széna, harmadikból jászol,
s lennének újra ezüst buborékok,
abból Három Királyok; idejön
ágyamhoz Gáspár, Menyhért, Boldizsár,
fülembe kántál, s nagy botjuk lekoppan.
Utánuk te, zöldvessző-derekú,
cipőidből kilépsz, hozzám hajolsz,
villog két térded: villamos halak,
szétúsznak a mélytengeri sötétben,
megtölteni meleggel; kibomol
hajad erdeje elborítani,
hagyod nyers tüzét szétáramlani,
szíved harangjátékát hallani.
Elsüllyedt tárgyak: asztal, szék, pohár,
pohárban tintavíz, földreomolt
fehér ing, és Attila gyöngybetűi
falamra felszögezve kölcsön-órám
menyét-lábú másodpercmutatója,
szurokba mártott négy szobasarok
egy intésedre földerengenek.

De most csak ez a tengermélyi csönd.
E tengermélyi sötétség körül.
Sós veriték, vállcsontok ropogása.
Az ablakot eső és szél sikálja.

2012. szeptember 11., kedd

Kovács András Ferenc: Álmatlanság. Hommage à Kosztolányi

„Az ifjuság s a vénség is
csalódás:
Csak annyi, mint egy
délutáni álom.”

Ha negyvennégy is elmúltál, egy éjjel
Sem alhatod ki jó mélyen magad…
Föl-fölriadsz, de álmaid felejted,
S miképp az égi hűvösség a hajnalt,
Elönt a húst bizsergető sötétség,
Hogy létezel… Rá-rácsodálkozol:
Mily ismerős, banális, kosztolányis
Ez is, s az is, hogy lomha félhomályban,
Ha februárban hirtelen fölébredsz,
Mátyás napján milyen didergetőek,
Mily élesültek s egyre pontosabbak
A visszatérő, délutáni álmok!
Ahogy derűsen, hosszan elbeszélgetsz
Sok apró-cseprő, kósza semmiségről
A rég nem látott, épp szobádba toppant
Szeretteiddel, könnyekig kacagva
A drága, majdnem otthonos világon,
Vagy visszajársz kihűlt lakásaidba,
Meglátogatsz szülői házakat,
Utcákon sétálsz, árnyként átosonsz
Egy körfolyosón, légi városon,
Kolozsváron vagy Szatmárnémetin,
Vagy fölrugaszkodsz, fénybe lengsz fölébük,
Karodba kapva mindkét lányodat,
A nyurga Fannit s végre Krisztinát
Szorítva boldog, rossz szívedre ismét,
Van Gogh egén szétgyűrűző időkben,
Tetők fölött kavargó látomásul
Lebegtek együtt, mint chagalli vásznon,
Suhamló mézben, sűrű napsugárban,
S akárha megnémult öröm sikongna:
Örülsz, örülsz, hogy újra tudsz röpülni,
Magasba szállni újra mersz, örülsz,
Sírás szorongat, fuldokoltat, ébreszt,
S belédöbbensz, hogy nem vagy ifju már,
Se vén, de mintha dús ebéd után
Aludnál, álmodod csak mind a kettőt.
Ez ismerős… Sejtelmed sincs, ki írta,
S honnan való, ha végleg ismeretlen,
Csak puszta álmok vendégsége hozta,
S eszedbe jut, milyen fölfoghatatlan:
Imént volt reggel, s rögtön szürkület hull,
Ha dolgozószobádba átevickélsz,
Dagadt szemekkel lámpafénybe bámulsz,
S úgy érzed, mintha gyorsan esteledne.
Elbabrálsz ezzel-azzal észrevétlen,
Kialvatlan vagy, mint a férfikor,
S teszel-veszel, míg lassan este lesz,
És nemsokára újra éjszaka:
Álomtalan, csillagcsupasz, vak éjjel.

2012. szeptember 10., hétfő

Oravecz Imre: Artmann levelezése

Artmann ír Stockholmba Edvard von Ramsay naplopónak,
Artmann ír Edinburghbe Guidersleeve kisasszonynak,
Artmann ír Londonba Jane Heslop mozigépésznek,
Artmann ír Párizsba Craigwill lánykereskedőnek,
Artmann ír Criquevillebe Leopold pincértanulónak,
Artmann ír Karakorumba Mortimer Grizzleyworld de Vere likantropológusnak,
Artmann ír Lisszabonba lord Lister alvajárónak,
Artmann ír Mandrakba John Adderley Bancroft drakulakutatónak,
Artmann ír Pétervárra Fandagna cigányasszonynak,
Artmann ír Arhangelszkbe Koska kapitánynak,
Artmann ír Bécsbe Runtelzirg tenyérjósnak,
Artmann ír, stb.

mindenkinek ír valami szépet,
és elküldi a leveleket,

és megkapja őket
szép sorban

2012. szeptember 8., szombat

Adolf Edler: Az asztalt magam után letakarítottam

Letakarítva az asztal,
aminél ettem,
frissen vetve az ágy,
amiben aludtam.
Amint a naptárlapot letéptem,
egy vasárnap pirosát
- a haragos mozdulat
el is enyészett már,
akár én.
Mert boromat és kenyeremet
megfizettem.

Csupán a kutya az ajtó előtt,
zöld hályoggal szemén,
emlékszik még a kezemre,
mikor a háziúr lehordja:
  "Kuss!"
csörömpöl, csörömpöl a lánccal.

[fordította Petri György]

2012. szeptember 5., szerda

Sylvia Plath: Az Egg Rock-i öngyilkos

Mögötte a grillekben sercegett-pattogott
A hotdog, s az okkerszín sósíkok,
A gáztartályok, gyárkémények: a gyarló
Táj, melynek ő is gyomra-része volt,
Üvegesen remegve fodrozott.
Verte a nap a vizet, mint a kárhozat.
Gödörnyi árny nem volt, hogy belebújjon.
S a vére lüktetett, a régi dobszó:
Vagyok, vagyok, vagyok. Gyerekek
Sikongtak a tört vízben, fehér permet
Pörgött a szélben, hullámtajték;
Korcs kutya kezdett hirtelen galoppba,
S a homokpadról felvert egy sirályrajt.

Visszafojtva, vakon, földsüketen
Hevert a parti szemét közt a teste,
Örök lüktetésre szánt lélegző gép.
Legyek döngtek rája-szemüregen,
A boltíves agykamrát rohamozták.
Könyvéből a szavak kitekeregtek.
Minden üres papírként villogott.

Mindent összeaszalt a maró napfény,
Csak az Egg Rock nőtt ki a kék hiányból.
Ahogy a hullámverésbe begázolt,

Hallotta szirtjein a feledékeny pezsgést.

[fordított Tandori Dezső]