2012. február 29., szerda

Thomas Bernhard: Eztán majd az erdőbe megyek

Eztán majd az erdőbe megyek,
a városokat eltemetem, s a melankólia késével
megfékezem az éjt.
Úrnapján a réteken át megyek majd,
s arcom a fűbe szorítom,
és ujjamat a föld torkába dugom.
De éjszaka tűz és só nélkül
térdepelek majd
kihalt hajlékom kövein,
keresve apámat -
A tehenek tőgyénél fülelek majd s hallgatom
a tejjel teli csöbrök susogását.

[fordította Erdélyi Z. János]

2012. február 21., kedd

Utassy József: Szemed égboltja alatt

Szemed égboltja alatt
hallgatok:
hol nap süt rám,
hol meg a hold ragyog.

Nagy albatrosz-szemöldököd
lassan
legyezi a tengert
a magasban.

Így látlak én.
Így szeretlek.
Kéken!

Feleségem,
édes feleségem.

2012. február 14., kedd

Ágh István: Egyszerre a köd

Egyszerre a köd, akár a sajgás
beleköltözik lábamba, áthűti,
összehúzza, elnehezíti, kóróvirágok,
utszéli Krisztusok fejét
rohasztja belém, valahonnan
a távoli szabad terek felől,

jaj, tudom én, egy ismeretlen
pillanatra időzített, mától
figyelem vándorlását a húsban,
elképzelem lebegését a hártyák
között, ahogy átszivárog a csontok
tulsó oldalára, s visszakúszik,
helyet keres rövid nyugvásra,
leveleket ragaszt egymáshoz, utjában
savak tűhegye karcol szívemig,
megnő kormos hordalékával, üszög
utána, egy félbemaradt építkezés
minden szenny-kátrány-forgács-
mész-fröccsenése,

csupán a megengedő mód, a nézhetem,
az ihatom nyakamat behúzva, de nem
állíthatom, foszlat- és űzhetem,
s egyszer a kijelentő mód, akár a
novemberi nyárfa vázammá válok én is,
csak ez a köd püffeszt föl, a halálom,
ordas, vaddisznócsorda leple,
ágyamnak hazudja magát, pedig belefullaszt,
megdolgoztat, de nem tudom kinek,
valami felém nyúló válltalannak,
nincs fej odább, sűrüjét
szerelem bimbója üti át, s visszahervad
külön, külön, külön, s fölmagasúl
a köd-öl, a köd-szem, ködtornyomnak,
karnyujtásra sem tudhatom, ki van,
köde a hangnak, kutyaugatás.

2012. február 9., csütörtök

Csokits János: Haladás

Megindul rovarlábakon.
Fekete tojásteste
fölperzselt falvak és
városok üszkös tornyai közt
mozdul előre. Útját
romló vetések és
füstölgő mezők szegélyezik.

Neve nincs.
Páncélja győzhetetlen.
Lüktető potroháról
nyolc pár kocsonyás napraforgó,
nyolc pár kegyetlen
madárszem figyel.

Csápjának acélzászlói
rezgő, huzalos ciripeléssel
eleven húst kutatnak
a rétség leplei közt.
Mentében meg-megáll,
ennie kell,
csőréből kénes váladék csorog.

Ímhol a teremtés koronája!
Régen holt fajok porában lépdel,
vele valósul meg az álmodott ország,
véréből sarjad a boldogok birodalma.

Megy. Akár a minden csillagait,
a vonzás hatalma hajtja.
Erővel jár: a Törvény
varázsát érzi magában.
Övé a Föld!

Sívó, panaszos fütyüléssel
szólítja párját,
ám az nem mozdul.
Fészke fölött áll:
őrzi aranyzöld tojásait.

2012. február 5., vasárnap

Nagy László: Kívül nap süt

Kívül nap süt, ágak kigyúlnak,
égre meresztett gyűrűs ujjak,
most esküsznek életre, gyümölcsre,
hó hull,
virágpor zúdul,
őrült szélben keveredik össze.
Nem olvasztok neked havat,
hogy abba mosd barna hajad,
nem hajolsz le szivárványos gőzbe.
Nyakadat se borotválom,
attól félek, hogy levágom:
Jaj nekem,
jaj nekünk,
belehalunk, mert nem szeretünk,
elvérzik örökre minden álom,
örökké fenn bolyong nagy magányod
s elvetemült fekete árvaságom.

2012. február 4., szombat

Sárándi József: Holtpontok sorsvonalán

Várakoztatni annyi
mint éhessé tenni valakit
lényünk iránt
tartalékosnak lenni
egy remélt újabb
szerelmi háború előtt
Gyűlölöm a köztes békeidőket
a szenvedély holtpontjaiból
húzott sorsvonalat
Szétverném e szörnyű
egyenes tervezőjét
ha nem emelnék
magamra is kezet

2012. február 3., péntek

Döbrentei Kornél: A világ tetején

Ülök aranyködöt ontó
trágyadombon, égben gyökérző
trónusán a létnek,
a múlt
állatbendőkön átviharzott
rétjein faekével époszt
írok a földbe.
Ülök
vaníliacserjékkel megszaggatott
meztelenségem jóízű
rongyaiban,
öszvérek
forrásmély sebein nevelkedett
légyrajok zengenek üstökömben
és mohává megerednek
léptenincs lábaik
Naproncsolta ajkamon.

Szurtos éjszakával
felmálházott bivalyok
elvontatják a mennyboltot
fejem fölül - a Semminek
nagymosás-szaga van.

Fölélve már a némaságig
a hars-zamatú trombita,
éhenkórász dicsőségünk
sárgaréz kiflije,
ülök
a tengerek méhéből
kínlódva újraszült
véraláfutásos ég alatt -
odakint az akácosban
tombol a méz gyermekkora.

A tér, velem roskadásig
megrakott, mozdíthatatlan
szekér, Vénuszt-öklelő rúdjáról
a törtgerincű horizont lecsüng.

Ülök.

2012. február 1., szerda

Csokits János: Látvány

Az üstökös bölény hörögve lerogy
vére kilobban, virágzik a hó,
hideg kristályok közt szikrázik a lélek,
kihűl a bíbor szemgolyó.

Hömpölyögnek az atomok,
tejútba torkollik a mágneses folyó,
csontjainkra éjfél tükre csillan,
gyémánt mennybolton csikorog a szó.