Tandori Dezső: Könnyebb: lesz-e?

Majd könnyebb lesz-e elveszíteni

valakit, aki hét közül csak egy?

Nagy számok, tudtok-e segíteni?

Vagy „sok”, „kevés”, akárhány – egyre megy?

Dehogy akartunk túlfeszíteni

   húrt, mely elnémulást igér;

tavasz, nyár, ősz, tél: megszokott elegy,

szine végül seféle koszfehér.

Ragaszkodni kezdesz valakihez,

s hogy ő lehet csak ő, ezt hiszed is;

akármit elvesz tőled, adva vesz,

s bár fáraszt, fontosabb így, ami friss;

ésszel tudod, hogy majd, majd sose lesz,

   ám ily félelmed ösztövér,

s ő telten szárnyal, ide-oda visz,

s mi addig itt volt, ott volt: összeér.

Eggyé szántja könnyű röpteivel

e valami, mondjuk, hogy egy madár,

mit egybe nem kapcsolnál semmivel,

csak épp a Végzetes Csavarra jár,

elalvásaival, jötteivel!

Villan két csontszín szárnyszegély,

   teret nézésnek megtévesztve tár,

és biztatásában hihetsz: ne félj…

Holott…! Holott tudod s tapasztalod,

akármi ragaszkodás mint fizet;

önszorgalmúlag bár maraszthatod,

eleve adott törvényeinek

engedelmeskedik híved, konok

   rendje hagyja, ameddig ér;

s nem törődik vele, mi lesz veled,

hogyan éled túl, hogy ő már nem él.

Persze, a túlélés…! Dolgunk se más,

csak főleg ez, s részlete számtalan,

és józan érv, hogy annyi változás

közt, bárki nélkül is, leszek – „magam”?

Időt tölteni: hány tiszta fogás,

   ügyes mód akad; szinte kér

mind, akinek hasonló sora van,

tedd, ami „kiegyenlít” s „összefér”.

És majd teszed, ezt tudod már, ugyan

mi mást tennél – az elveszíthetőt

magad vállaltad: ha madár, ha tan,

ha vonzalom, ha társ, ha bármi több;

a bizonytalanság, ezt biztosan

   tudhatod, enni sose kér:

s ha mégis, éhező, van ehetőbb,

mint ha magad fogysz el, mint a kenyér?

Sziveri János: Ocseny csjornie

Íme, mint a csecsemő,
alszik az én feleségem,
pihen saját testlázában -
a színültig telített
sötétsűrű féléjtájban
gépfagy ver vakog ideg-hidegen

míg idebenn fagotthangon
vacog a vekker s szivárog
szelíden a szerelem
nyílnak az árnyak
mint ablakszárnyak a fal
egyenruháján eleven fallevél

az éjjeli edények lámpák
zománca alvadt fények férc
románca tökéletlenkedik
velünk a világ a szépszobában
ép fogak a szájban mérgek
a májban

máról holnapra szállnak
a fáradt illatok a színvakablak
előtt utállatok állnak
a nappal leple alatt
és elvontan közlekedik az ocseny csjornij
korom, s köröm szakad
                                      szabad akarattal ---

Marno János: fehér feketében

odakinn hó van, ki akarnék menni

tudom, hogy nemsokára zörgetnek, és

be-bekiáltoznak értem: mekkora hó esett már

össze!, de nem bírok fölkelni, nagyanyó selyem

hálóingét sodorgatom kábán

ám ennek sincs biztos foganatja

csak az ujjaim lesznek egyre súlyosabbak

gyűlik-dagad a végük, s sehogyse engednek

elmozdulnom a vénasszony oldalától

csupán a festék olvad le fenyegetőleg

a fonalról a számban, aprókat roppan

megereszkedik s aprókat roppan a hó

mintát kellene vennem belőle, fél

fecskendőre elég szikrázó csontszínű oldatot

de nem és nem találom a módját, vad

egymásutánban sorjáznak s hullanak

alá a fejemben az ötletek, miért a leg-

eslegrosszabbak rendszerint a legesleg-

eslegjobbak, van-e erre egyetemes

magyarázat, mi az… vajon jókor álltam-e meg

hogy megkérdezzem, mi haszna a gyerekes

emelkedettségnek… mintha leszögelt

fedelű ládákon, új s újabb szállítmány

szánkóvasakon mászkálnék keresztül, klott

a fekete tornanadrágomban, klott

a gondolataimmal, másfelől a torkomból

nagy nehezen visszakrákogott fonál

izgat egyre, és nemcsak most, utólag, de

belül, a nyelvem tövét csiklandozva, pisilni kell

hol a pelyheket számolom hangosan s fejben

a cseppeket, hol meg riadtomban fordítva

hosszú levegőtlen szünet ránt fel s csavar(oz)

össze a szikkadt test ölével, többféle hó van

hallom biztatni magam elölről megint

egy, ziháljuk, és elvakít a fehér rozsda

amit a forgatag szó a szememre pattint

hiszen megjósoltam, hogy kizökkensz, morzsolja

valószerűtlenül puha, mégis olyan semmilyen

színű hangon az öregasszony, a pléd

alól szinte, szigorítólag hát most én

fekszem belülre, a ráncolt sugarú, ormós

ágyfalhoz, az angyali üdvözlet alá, és

felül, hogy ne higgyem múló ötletnek a döntését

vagy mintha így tessékelne, sürgetne, rásóz

a combomra, de rögtön utána már szelídebb

kézzel tapogatja ki az arcom, szedhetem

szaporán e zsákból a levegőt, papírcserepek

borzolják, hasogatják a számat, a kép

mögött örökké vizes a vakolat, próbálnék

védekezni a valósággal kötött cinkos

szövetségben, amely ha belealszom, tüstént

cserbenhagy, elröpül a teteje, hallasz?!

kiáltom, s akkor csak kiáll itt álmában az

ember, mint egy tüske, és találomra szét-

döfköd az egyre vastagodó, mállékony hó-

belevanc közt, bele a szóközi magánhangzó

horpaszába, ott, ahol az ember kizárólag

véletlenül fedheti föl magát, a kinti latyak

meg az ágynemű-gőz állagával, tetszhalott

üledékeivel az agyában… lehetséges, hogy

tőlük nem tud majd tágítani az észbontó

gondolataitól?… s én is miattuk nem ronthatok

kedvemre előbbre, ezúttal nem mint főalak

koraéretten, a faltól falig meg-meghagyott

üresség fokain szánkázva, hanem élve

a kicsinyítő sík végtelen némaságával…

…ugyan, csitít a vénség, a fejemet a feje

fölött himbálva, egyet se alszol, és

túl leszünk rajta, tényleg, könnyebbülök már

lassan kiegyenlít a derekamban két-

oldalt felgyülemlett lendület, nevetnem kell

mintha kívül volnék a látszó jeleneten

karikába gömbölyödöm, azaz görnyedek,

mint ő, de mégsem ugyanúgy, őt a térdem

hajlítja kétrét, míg engem a szemfényvesztés

derűje-vihara bűvöl, illetve rándít

valami köré, valakit valamiért

odabújtathattak ebbe a kerekdeddé

dermedt ingóságba, a szélektől számítva úgy

hogy a játéka éppen csak meglegyen, és ne

fessen torzabbnak külön-külön semmije

a közepesnél, mert mihelyst önszántamból is

feléje tartok, még kisebb csomóba tekeredik

akár egy akrobatanő, már-már mintha cél-

szerűen egy kívüleső máskép vonásai

után igazodna, vagy annak a gócát képezné

meg kéne kerülnöm, hátha akkor kinyújtózik

a vackából, s aztán elkezd szanaszét menni

mint valami fehéres folyadék a semleges

színű világoson, miért is nem szöktem ki

mintát gyűjteni, amíg a banya aludt

az indulatait apránként feltakaró

hóesésbe, s még kijjebb, messzebbre, a tartós

hó torokszeleiben járatva meg a pucér

tagjaimat, melyek a váratlan visszatért

bágyadtságtól csak még merevebbek lesznek

igen, ez, ez, nyögi, a kékes hajfonat-

végeket a halántékából s a füleiről

hátraöklözve a kísértet, anyám anyja, és

hamarosan nincs is tovább, mondja ő ezt is

undokul-hűvösen, mintha elöl-hátul

üvegtáblákat toligálna fel a törzsembe

a bőröm alá, muszáj kiegyenesednem

de semmi sem rövidül meg, sőt ismét csak én

válok láthatatlanná, csupán a csere-

huzatok ropogásából következtethetek

a helyemre, vagy még inkább arra az egy-

idejűségre, aminek a szárnysúlyai

kezdettől fogva nem engednek felpillantanom

a papírról, (tőlük nem állhat ott meg semmi…)

talán ha elaludnék egyúttal… a teljes

hosszomat összenyitva az izgága, orv-

nehezékű gondolatoknak… ülj fel

nógat az öregasszony, egy fonákjára for-

dított pamutharisnyával az alsókarján

nem megy, kiáltom, nincs lábam, ujjvastag

selyemfekete faágak ütköznek elő

a meg-megcsúszó szemhéj nyákos vöröséből

cselhez kell folyamodnom, úgy tennem

mintha fenn volnék, szokásos unalmamban

a szobavödör drótfogantyúját

figurázgatom, mialatt ő a víz-

pettyes párnaarc-gödrökbe beszél, buz-

dítja, korholja, kérleli, engesztelő

becékkel tarkítja a nyomatot, te kö-

vetkezel, csuklik közelebb, magára öltve

amattól a fintort, én?, álmélkodik

egy ócskababa hangján, mintha így

kétszeresen egyedül, elégedettebben

tudna bolondériázni, nekem viszont eszemben

sincs, hogy felüljek ennek a rongyokkal

téliesített engedékenységnek, inkább

forrjon hozzá a tekintetem a fehér

széjjelpattant rostozatú ágacskákhoz, ne

lehessen a kezemre szükség, ha a vén

dög vendégei honnan, honnét nem, a szür-

külettel szállingózni kezdenek befelé

semmim sincs, a legvégén már kacskaringók nélkül

egyenest a mellemre, a hasamra húznak

egymásnak dőlt, hegyes léggömbök, egyre

fogy az esélyem, hogy felsoroljam őket,

ez csak alszik, hallom a fogamban sercegni

a hangjuk, elkeveredetten, mint valami

üzenő-zaj, a kigondolhatatlan beszédükkel

vagy egyébként; ez csak ide van támasztva!, mint mi?

kúszik fel az irtózat a torkomba, test

a testbe, egy testben, a háromból egyet

máshová kell illesztenünk…, szítják tovább

a kedvüket rajtam, az izgalomtól hol

össze-összetöpörödve, hol pedig túl-

hevült olvatagsággal, böködnek, lapo-

gatnak, tágítanak, el-elkötnek itt-ott

az oldalamra fordítanak és párszor

átnéznek, megtévesztő vagyok-e, nem?, nem!, nem-

sokára érintetlen lehet az ágy tőlem

John Ashbery: Blue Sonata

Long ago was the then beginning to seem like now

As now is but the setting out on a new but still

Undefined way. That now, the one once

Seen from far away, is our destiny

No matter what else may happen to us. It is

The present past of which our features,

Our opinions are made. We are half it and we

Care nothing about the rest of it. We

Can see far enough ahead for the rest of us to be

Implicit in the surroundings that twilight is.

We know that this part of the day comes every day

And we feel that, as it has its rights, so

We have our right to be ourselves in the measure

That we are in it and not some other day, or in

Some other place. The time suits us

Just as it fancies itself, but just so far

As we not give up that inch, breath

Of becoming before becoming may be seen,

Or come to seem all that it seems to mean now.

The things that were coming to be talked about

Have come and gone and are still remembered

As being recent. There is a grain of curiosity

At the base of some new thing, that unrolls

Its question mark like a new wave on the shore.

In coming to give, to give up what we had,

We have, we understand, gained or been gained

By what was passing through, bright with the sheen

Of things recently forgotten and revived.

Each image fits into place, with the calm

Of not having too many, of having just enough.

We live in the sigh of our present.

If that was all there was to have

We could re-imagine the other half, deducing it

From the shape of what is seen, thus

Being inserted into its idea of how we

Ought to proceed. It would be tragic to fit

Into the space created by our not having arrived yet,

To utter the speech that belongs there,

For progress occurs through re-inventing

These words from a dim recollection of them,

In violating that space in such a way as

To leave it intact. Yet we do after all

Belong here, and have moved a considerable

Distance; our passing is a facade.

But our understanding of it is justified.

Keresztesi József: Az ezerarcú

Középkorú szőke asszony voltam,
házi likőrrel kínáltalak.
A hajadba túrtam, rád leheltem,
egyszerre volt édes és émelyítő.

Nagy testű barna kutya voltam,
a szürkületben sárga szemmel,
halkan morogva futottam melletted
a léckerítés túlsó oldalán.

Foncsorhiba voltam a tükrödön,
sötét moccanás a hold függönyén,
gyors borzongás, elrebbenő árny
a látómeződ perifériáján.

Tejüveg fénye a lambérián,
meztelen talp a linóleumpadlón.
Én voltam a hallgatag,
barátságos tiszt a sorozóbizottságban,
akivel - úgy képzelted - talán szót lehet érteni.

Szép Ernő: Senkinek se

Görgettem magam az életen, töviseken hencseregtem.

Haloványságom bemázoltam a világnak maszat szégyeneivel.

Mártogattam ajkamat hazugságba, sárga förtelmek levébe,

Nyomorúsággal halállal háborúval mángoroltam a szívemet

Csakhogy leszokjam már azt hogy boldogtalan vagyok, boldogtalan.

Karom soha lázadva ki nem csapom, egy lángot a számról el nem eresztek,

Álmomat ki nem beszéltem, el nem szóltam magam, orromon bocsájtottam a sóhajt,

Le nem estem a fűre nyöszörögni, senki vállára nem rakom a fejem zárt szemekkel,

Járok mint a katona bal jobb bal jobb, köszönök, kitérek, megállok ha rám vonít az autó.

Váram feladtam, elhagytam életem, felé se nézek már magamnak. 

Az alkonyatot átnézem. Azután leadom a fejem és a porban a mások lépte nyomát figyelem.

Az órám felhúzom, azt elhallgatom. Érdekel hogy hogy illan arrább a percmutató s arrább és arrább.

A cigarett füstjét észreveszem, nézve nézem mi módra megy az felfelé reszketve, kék színben.

Ha ráérek a diványon heverni hát megkapcsolom a két kezemet meleg tarkóm alá

S úszom háton a halálon, azon a csendes ringó Balatonon, seszín emlékkel nézek felfelé az égbe.

Szijj Ferenc: Kenyércédulák - Szerda

Ebben a meleg szurokban másképp működik
a világ, de különös módon, ha elképzelem,
még látszik is. Kicsit lassabban nyílik a kertkapu.
Vagy olyan sokáig közelednek egymáshoz
az utca két oldalán, hogy végül átköszönnek.
Nehezebben alszom el, az elintézetlen ügyekben
szabadon úszó tárgyak sorra nekiütköznek
egy hajlékony jelzőkarónak.

És akkor utoljára, mert itt minden utolsó,
ebben a lágy vagy testetlen, csillámló,
de inkább áttetsző anyagban már a jövő is
benne van, egy hang, de mintha oldalt fekve,
csak fél füllel hallanám, és nem tudom,
hogy honnan, vagy egy név, a történetnek
tényleg már csak a maradéka. Most úgy
akartam élni, ahogy nekem jó.

De egy kis hiba is milyen hosszú ideje
alakul itt. Egy szó, és visszavonni.
Szinte már ha nem vagyok, azzal van
mindig is igazam, és erről van valami jel,
bizonyosság, mint egy furcsa módon terjedő
rezdülés a végek felől vagy egy súlyos buborék,
netán a kettő találkozása. Úgy akkor én is,
bár teljesen mindegy, kijutok vagy beleveszek.

John Ashbery: The Explanation

The luxury of now is that the cancelled gala has been

Put back in. The orchestra is starting to tune up.

The tone-row of a dripping faucet is batted back and forth

Among the kitchen, the confusion outside, the pale bluster

Of the sky, the correct but insidious grass.

The conductor, a glass of water, permits all kinds

Of wacky analogies to glance off him, and, circling outward,

To bring in the night. Nothing is too “unimportant”

Or too important, for that matter. The newspaper and the garbage

Wrapped in it, the over, the under.

You get thrown to one side

Into a kind of broom closet as the argument continues carolling

Ideas from the novel of which this is the unsuccessful

Stage adaptation. Too much, perhaps, gets lost.

What about arriving after sunset on the beach of a

Dank but extremely beautiful island to hear the speeches

Of the invisible natives, whose punishment is speech?

At the top of his teddy-bear throne, the ruler,

Still lit by the sun, gazes blankly across at something

Opposite. His eyes are empty rectangles, shaped

Like slightly curved sticks of chewing gum. He witnesses.

But we are the witnesses.

In the increasingly convincing darkness

The words become palpable, like a fruit

That is too beautiful to eat. We want these

Down here on our level. But the tedium persists

In the form of remarks exchanged by birds

Before the curtain. What am I doing up here?

Pretending to resist but secretly giving in so as to reappear

In a completely new outfit and group of colors once today’s

Bandage has been removed, is all.

John Ashbery: Introduction

To be a writer and write things

You must have experiences you can write about.

Just living won’t do. I have a theory

About masterpieces, how to make them

At very little expense, and they’re every

Bit as good as the others. You can

Use the same materials of the dream, at last.

It’s a kind of game with no losers and only one

Winner—you. First, pain gets

Flashed back through the story and the story

Comes out backwards and woof-side up. This is

No one’s story! At least they think that

For a time and the story is architecture

Now, and then history of a diversified kind.

A vacant episode during which the bricks got

Repointed and browner. And it ends up

Nobody’s, there is nothing for any of us

Except that fretful vacillating around the central

Question that brings us closer,

For better and worse, for all this time.

John Ashbery: The Whole Is Admirably Composed

In rainy night all the faces look like telephones.

Help me! I am in this street because I was

going someplace, and now, not to be there is here.

So billows pile up on the shore, I hear

the mountains, the tide of autumn pulls in

ever thicker like a blanket of tears, and

people go about their business, unconcerned

if with another. And to those whose loneliness

shouts envy in my face, I say I am here on this

last floor, room of sobs and of grieving.

It’s better you know to actually live it

since always some unexpected detail intervenes:

how he came to your house long ago

on a forgotten afternoon filled with birds’ wings

and the standard that stood then has crumpled

yet another has taken its place:

high up in the ivy where the water from the

falls disappears amid smooth boulders,

this renown, this envy. And most of all

the challenge sleep brings, how it coaxes

the dunce out of his lair, how meals are shared

and whispers passed around. Then the real boy

comes to you like a kite on wind that is flagging

through the needle hole of the hourglass—

as though this were the summit.

There is more to inconstancy than you will

want to hear, and meanwhile the streets have dried,

tears been put away until another time, and a smile

paints the easy vapor that rises from all

human activity. I see it is time to question trees,

thorns in hedges, again, the same blind investigation

that leads you from trap to trap before bargaining

to forget you. And this is only a bump

on the earth’s surface, casting no shadow, until

the white and dark fruits of the far pledge be

wafted into view again, out of control, shimmering

in the dark that runs off and is collected

in oceans. And the map is again wiped clean.

Szép Ernő: Itt volt benn a szívemben

Látom, hogy egy valami pondró húzódik, lent, lent, egész lenn ott a földön,
Az a kicsi kis néma pondró belecsúszik majd egy repedésen a földbe
Látom én hogy így megyen ez az én életem itt a világon előre,
Hogy így húzom magam egyik napból a másikba míg belé nem búvok a sírba.

Mellemhez kapok úgy mint aki arra ijed hogy a tárcája nincs meg.
Ott volt a zsebében a vagyona, azért nyomkodja azt a zsebet a mellén.
Én is tapogatom most a mellemet, nekem elveszett az ifjúságom.
Az ifjúságom, az én egyetlenegy szándékom, mindenem, hallod az ifjúságom.

Itt volt az az ifjúság, itt volt az, itt volt balfelől a mellemben
Itt volt benn a szívemben, vagy a szívemen, vagy a szívem tájékán
Mert itt érzem hogy a helye fáj, mintha ide csaptak vón puskatussal
Vagy mintha felkaptak vón egy kis síró gyermeket onnan a meleg bölcsőből.

Hogy van ez, én nem tudom, hogy lehet ez hogy az ifjúság így el tud veszni!
Én nem tudom hová tehettem, hogy hol hagyhattam el, mikor, mikor vajon?
Én azt a pillanatot nem vettem észre, azt a hoppot mikor elhagyott az ifjúság,
S én így kezdtem tovább élni, így hogy már nincs bennem az én ifjúságom.

Ott maradhatott egy május estefele egy padon a Múzeum-kertben
Édes május alkonyatban ültem bágyadalmas fővel, bánatból elszenderültem
S felkeltem s nem vettem észre, hogy ott hagytam valamim, mert még zúgott távol álmom
S helyem még egy pár percig meleg volt azon a padon és én már ifjú nem voltam.

Nem értem én, olybá veszem hogy most meglepődve megállok a járdán, hátra fordúlok,
Úgy nézek az élt életbe vissza s gondolkozom, hol ragadhatott az ifjúságom?
Szórakozott vagyok, minden elkapja figyelmem, autó, rakott villamos, kirakat, plakátok,
Hordár, katona, gyermekek, lovak, kémény s úgy elvesztem magam minden közt.

Itt ülök íróasztalnál, itt bokáznak el sorba tintás betűim
Itt ezen a papiroson s megáll az öklöm és nyúlkálok errébb arrébb,
Megfogok egy könyvet és helyre teszem, a gyufatartóhoz érek, nem tudom mért, nem tudom én azt.
Minden amit itt megnézek, minden mond nékem valamit, valami betegséget, csalódást.

Hattyúk megálljatok ti ringók fájdalom taván,
Zöld alkonyban halálos fehér dalt húzzatok,
Felkél a nap felhőin s arany búcsút sajog,
Ezer sötét kart nyujt a víz a szívem jajszaván!

Sejtem én azt, hogy klasszikus költeményt illene ma verni nékem
Megtanúlt metrumban, egymásnak bókoló nevelt rímekkel, úri módra
Gyöngy vón az nevemen, koszorú hajam körül, egy esztergált deákos elégia,
Azt a gimnazisták könyvébe tennék majd egyszer egy művész időben.

Igen de nem tudok magamhoz térni s föllengeni fájdalmam tátra tetejébe,
El nem akarom hinni, hogy csakugyan elveszett már az ifjúság énbelőlem.
Eszelem mint eszelős hogy nem is igaz ami volt eddig, az nem lehet érvényes,
Vissza lehet menni megkeresni az ifjúságot, megfúni s a gomblyukba visszatűzni.

De hát hol maradt el, hogy, mi módon? nem megy ez az én fejembe.
Lehet hogy egy leány után fordultam s állottam egy kis percet és tovább mentem
Lehet akkor avval a nézéssel szökött meg szememen át az ifjúság, a leány után ment,
Vagy lehet egy regényben maradt, amelyikbe lesóhajtottam és aztán a fedelét betettem.

Lehet, lehet hogy az tudta mikor kell menni néki s nem adott egy búcsú nyilallást,
Elosonhatott egy lehellettel ajkam közzül és útra mehetett a nyárfai pelyhekkel
Melyekből soha nem lettek nyárfa-virágok, azokkal bújdoshatott el világgá.
Vagy álmomban hagyott ott engem, a nyílt ablakban felszökve hívó húrjára a holdnak?

Jaj mégis, hogy engem nem tudott a rend kifelejteni s én úgy nem maradhattam,
Úgy hogy itt vagyok használatlan, az élet le nem hántotta az éveket testemről
S itt lehetnék avval a fűzi zöld szomorúsággal, finom füttyszóval, selyem sírással,
Avval a csillár csodálattal, avval a láng vágyakozással, mint aki meggyúlva szalad az utcára.

Most már zárják be azt a pünkösd napi kék eget odafenn, köszönöm, most már hiába, hiába:
A kirakatokat is a Váci-utcán, hol lovas képek vannak meg úrias réz szobrocskák,
Meg a fehér hajókat is köszönöm az Adrián! meg a Vogue fényűző lapjait,
Szép barna cigányok dugjátok a zöld zsákba a muzsikátokat, menjetek alúdni.

Hol van az én ifjúságom, hát hol van? nem hagytam el valahol a szegénység közt?
Megjártam én az őrülteket és a hályogos szeműeket, a púpos hátúakat, a golyvás nyakúakat.
A gugásokat és a heptikásokat és a leégett sorsúakat, a búskomorakat, öngyilkosokat
Meg mind a kietlen kinlódókat és leűltem az úti kőre s éreztem áradni fáradni meggyűlt szívemet.

Tudjátok hogy én felhőbe voltam fogózva, csak úgy bírtam itt ti köztetek megállani
Ugy mint a villamoson abba s szíjjba fogózva áll az alak. Lássátok eleresztettem magam
És alélok. Végem van. A nedves virágok halva lefordulnak száraikon,
Kisértet szél jött, a hideglelős leveleket a kemény tiszta földön elseperi messzi.

Tudom nem erednek néma menetbe a szép nagy komoly leányok leengedett hajjal
Hogy merengő ünnepet járjanak a ligetben, mert halálra szállt az én ifjúságom
Nem képzelődöm én, nem, hogy az Opera kürtjeit hozzák zúgni a cilinderes zenészek,
Tudom én hogy nem áll miattam majd népgyűlés selyempapiron tremolózó szónokokkal.

Borzasztó férfinép, mit akartok még, az ifjúságot odaadtam!
Hagyjátok abba már a veszedelmet, hagyjátok e lármákat, hisz ez mind hamis és oly unalmas!
Nyissátok öklötöket hogy kiszálljon a düh belőle, simítsátok el vörös homlokotokat, nézzetek rám
Kezdjünk szép csendet, jaj, üljünk körbe, kérdezgessük egymást és sajnáljuk el egymást.

Ó szóljatok egyet fák, ti olyan nyugodtan állottok, szóljatok már egyszer
Imádott magas fák ti ámúltak, ti égre figyelő hűek, ti soha sétára nem mentek,
Mondjátok meg nékem mihez tartsam magam. Súgjatok egy világos szépet nékem,
Ti biztosan tudtok valamit, én nem bírom magamat az élethez igazítani.

Hisz csak éveim után mondom, hogy nem vagyok ifjú már, hiszen nem vették ki a szívemet,
Hiszen nem vették el a szemem, hisz én vagyok ez, hát mi keringel oldódzik itt mindenfelől?
Megfogta a bokám a csárdás, ott várja a bált, egyszer egy nóta kinyitotta ajkaim, így vagyok
S felkelek s dél lesz, ni megyen le megint a nap, már megint eleredt az éjszaka.

Jaj, lehet hogy nem is fáj nékem ez igazán, ez, hogy elment az ifjúságom!
Ifjúság mutasd arcodat, mondd meg hogy hínak! Hiszen csaló mind a szó az ember száján.
Hát lehet még valamiféle fájdalom itt annak aki túl hozta magát a halálon?
Én nem tudom mit sajnálok magamban, az én kis szép időm vagy az elgyilkolt és megromlott embertestvéreket.

A halottak idelenn a föld alatt futkosnak, óh olyan halk jajveszékeléssel
Hogy ők magok se hallják azt csak én hallom. Nem látnak azok mert a föld alatt olyan sötét van.
Derengést várnak, keresnek lépcsőt fel a mi mezőnkre nyúlkálnak mint a tengeri szokott őszi szélben,
És minden untalan szólnak: jaj jaj, és elcsitúlnak, figyelnek és megint: jaj jaj jaj.

Eltört fiú alakok, kik siheder kedveitek közt vitézségbe estetek,
És le kellett venni lábotokat vagy karotok csapták le, vagy szép mustos ajkatok szakadt el,
Ti messzi maradtok onnét, ahol bál van s a füttyszóból kitanultok és nem jut eszetekbe pálcával hancúzva vívni.Lelketeken ólom trónusban űl a sárga fejű Gyilkos király fekete koronásan.

Azért volt annyi borzalom az embertáblákban, hogy én búsúljak és a búsúlásban rekedjek
És elengedjem a nevetős tündérek kezét és megalúdjak és meghaljak
És mikor engem eltemettek, akkor aztán a gonosz ifjú nép elkezd tapsolni hahotával
S azonnal megindúl az öröm forogva zenegépekkel és pavilonokkal.

Lantomat a tengerre vetettem és elfordúltam és megfutottam
Jajgatva süket jajokkal, a két kezemmel a két szemem beragasztottam
És láttam, láttam a tenger vize égő kertet okád azon a helyen és onnan holt angyalok kelnek
Csupa korom lett az ég, a csillagok húllottak, milliom piros madarak orkánban repülnek el a világról.

De szép volna, ha lenne csakugyan lantom, nem mindig ez a púpos irkálás éjszaka,
Lantom a bal karomba tartanám, jobb kézzel rezgetnék gyengén, lassacskán annak húrjain,
Elhallgatnám a réz hangzást, oldalt engedném fejem, szemem betenném, csillagos könnyet ejtenék,
Gondolatom arany cérnáját szép parton álló nemtők húznák, gombolyítanák szépséges méla módra.

Te hát mikor lesz már hogy dallamost siessünk a viz felé karjainkat a szélbe bocsájtva
Husvéti hanggal az eget említsük, hogy az van és hogy kék és olyan sok hogy képtelen!
Mikor, hogy találkozván zokogjunk egymás váró halála miatt és rejtsük egymást ölelkezéssel!
Hát ez már így marad mindétig: alázatos szolgája, szervusz, mi újság, min dolgozik most?

Csak nem nékem szól az a gyászkocsi az utcán, csak nem nékem szólnak a komoly harangok,
A papok fekete szövet beszédje, a kőfalon belűl a ciprus fák, az arany írásos sírkövek és szobrok?
Ugorj izabel paripán elő, hágok kengyeledbe, combot adok néked, hajrá szökjünk el innen
Verik a lombok arcomat, árnyék öltöztet, vár királyi udvar programmal, izgatottan.

Ó de szeretem én megállva hallgatni a naplemente lángjait, az én múlasztott vallomásaimat,
Ó, de tetszik nékem bizonyos szürke női kelme, de szeretem érinteni s ujjam hegyét húzni rajta,
S tudjátok milyen könnyű felsóhajtanom. Ó de tetszik nékem a belga csipke, mily lágy az, de mily érdes,
Szerelmes az és szomorú, oly titkos sárga! De kapós az az én szememnek és az én szívemnek

Szerdai nap van ma, szerda, úgy tetszik ma kell érkezni annak a nőnek
Ki szép sírásban megmossa szívemet. Olyan csoda nap süt, oly tiszta jó meleg jött,
Ez az az ünnep az életben, tudom, ennek a szentje külön mennyországban énekel, vadrózsa szinűben
Új szivem van, égő piros selyem! Zörgést hallottam, szaladok, leomlok, átölelem az országútat.

Mély hangú grófnők otthagylak a lépcső előtt, tapogathatjátok a kegyenc fehér agarat,
Már búcsúzom, elmegyek én. Soha nem őrjöngünk azokban a kárpitos ágyakban, soha de soha, én nem is értem.
Velence idegen hölgye, udvaros álmos szemű, korál szín szájú, krétás barna bőrű
Te babonás, sírós, te érdekes gyűrűs kezű, te kanadai dalt tudó, te veszedelmes jó illatú.

Páris, Páris éji kertjében ott a villanytüzes lombok alatt ámolygó árnyékos kék szeműek
Nagy fekete kalaposok, káprázó fehér keblűek, hosszúak, uszályosak, ópiumos aléltak,
Gyémántos cipőjűek, kemény selyem lábúak, ájúlva énekelők, szívtelen festett halottak,
Ah, s'endormir à jamais dans le matin rose bercé par un chant d'innocence.

Prairiek hűvös szemű szőke lovas lányai pisztolyos övvel, fiú kalapba, nyakukból ellobog a kendő,
Délszaki fürdő fövenyén delelő síma delnők, kiknek nincs gondjuk, gyermekük, jó szívük,
Angyal leányok víz közt holland mezőben, spanyolok csipkekendővel, cigarettes kármin szájjal
És fenyegető creol nők és játék nőcskék Japánban és gyöngyös vadak, hát mért voltam én itt a világon?

Mind a vörös és kék és barna városokban kedves kacérok akik az ablakhoz jönnek délelőtt
És kihajolnak és szétnéznek, be van a hajuk pirosba kötve s ezüst kalicka van ott az ablakban,
A dal lejön és a szív fölmegy és az élet elúszik az utcába lenn, mint világos nehéz folyófenéken,
A huncut fejek eltünnek az ablakokból és a vonzó úrinők befordultak a másik utcába.

Egy csókot akartam én kérni, csak egy csókot minden kellemes női alaktól
Összetenni meleg orcánkat és az üdvöt félig elsohajtani s búcsúzni máris, ismeretlen.
Jöjjetek hát mert nékem meg kell halni s nem kapok engedélyt még egyszer a földre belépni,
Özön virág színén rám alkonyúl, vergődök viola hullámokon, a hegyek mögött lemegy a szívem.

Igaz, hátha a tengeren veszett el az én ifjúságom, egyszer mikor a fedélzeten ott állottam,
Könyököltem, mellem a korlátnak nyomtam és nem tudtam magamat és senkit ezen a világon
Úgy figyeltem a hullámoknak siralmas versenyét a végtelenség iránt. Nem ott maradt el?
Én itt a földön hiába futkosok utána, ha ott veszett az ifjúság a tengeren. S a tengeren hol keressem?

Jaj ti iskolából kibúvó lányocskák, édesek kedvesek, bimbó nép, hajnal carillon szava, álom,
Itt látlak közelről, itt jártok ti, éltek, a járdán illantok csengetős tülkös fényes déllel,
Jaj lábotok tollszára, jaj kiöntött hajatok, jaj kezdő melletek, jaj tiszta új szácskátok,
Jaj szökő szemetek, rigó hangjaitok, jaj tilalmas titkos évácska életetek.

Adjátok ide a kezembe azokat a zöld füzeteket, hadd írom teli tavasz ízével, óh óh nyögéssel,
Gyertek menjünk játszani valahova síntelen szép határba, ott nem lát a világ bennünket.
Gyertek játsszunk majd haragszomrádot meg fehér-fekete-igen-nemet, meg szembekötősdit,
Jaj micsoda kacagás visítás, úgy kergetőzünk majd napbánatig, andalodásig.

Hát a megsántult leányok szegények! hibáznak minden lépésnél és nem sikoltanak segélyért!
Meg nem merné kérdeni valaki: mit gondolnak mikor szól a zene meg mikor a tavasz kiugrott a fákon.
Szegény vak asszonyok, nékik felhős égbolt az ő szemök, melyben elveszett a nap, szegény vak leányok
Le van pertlizve fekete szalmakalapjuk állukhoz, hallgatóznak, úgy sétálnak.

Szegény szegény szegény pici púpos nők, ember ábrázattal néznek fel az én szemembe.
Élnek míg meg nem halnak majd. Hogy érzik magokat azok szegények? Vén diócska az ő képök,
Nincs nékik élő szinök. Madár módra lesnek tudós szemökből, homlokukra ráncok vannak varrva,
S eszméleten vannak. Kire tartozik ez a bánat? Ki fut a kacajt eloltani s betemetni a májust?

Minden hibás szegény nők, de sajnállak, de szégyellem én hogy itt vagyok, de búvok, de szenvedek,

Ti szegény égett képűek meg ti megfércelt nyakúak, ártatlanok, mi történt itt véletek?
Hát akinek a keze fejére meg akinek a karjára esett égés. Hát akik hülyék lettek, borzasztó lányok.
Hát ti vitust keringőzők, árvaházakban rívók, tébolydában acsarkodók, hajatokat kitépők!

Szegény lányok leesett körműek, bekötött ujjúak, kiesett fogúak és fogfájósok, kik mindig az égbe sandalogtok,
Szegény csendes csunyácskák, szerények szomorúcskák, elszelídülve figyelemmel mosolygók,
Nektek sima szemeteken kinéz sokszor még a kezdő lemondás, ti templomfalra való szentképek.
Szegények szegények szegények kiknek nem szoktak virágot szakasztani, kiket sóhajok nem keresnek.

Engedjetek meg nékem drágáim galambocskáim, nem tehetek én semmiről, csak bocsássatok meg,
Jaj kivilágított süllyedő sötétedő egyetlenegy forróságos mesés szerelmes élet!
Mondjátok meg hogy hínak titeket, kik itt még csinosak se voltatok csak szegények, csak betegek, csak nyomorékok
Én a drága idegen virágokból kivetem a ti kedves neveteket a kerítetlen tavaszba.

Lépjétek útatokat a kezembe, letett tenyeremre, lágy kellemes lesz az, ringva mosolyodtok,
Legyezem hajatok szabad szálait áprilissal, nevessetek egyet, oly bolond ez a hűvös csiklandós élet.
Ábrándot hadd tartok kontyotok fölé, úgy sétáljatok el árnyán, egyenkint úgy keljetek át e földön
Daloljatok dalolva oldalatokon, meleg befőtt a szívetek úgye? oh el ne aludjatok, alélván.

Őszi lombot lebbentek felétek, a szikkadt rózsaszirmokat esőztetem felhői bálból.
Nyomjátok csak meg ököllel két szemetek: ni hogy kerengélnek holdak, opálok
Arra messzire hogy andalog az a hegedűszó, hallga. Édes langy alkonyaton reng a csolnak,
Csoda sötétkék odafen, köröskörül, csillagok zengve rajzanak ránk, csókolni, csókolgatni, csókolni.