2010. december 23., csütörtök

Kormos István: Nakonxipánban hull a hó

Se házam székem asztalom
Surabajában vásált gyöngyöm
foszlott magasnyakú pullóver
fekszem könyéken puszta földön

de semmi vész gyerekeim
sajnálnotok fölösleges
világokat varázsolok
amikor akarom

szemem húnyom s belső faláról
elém nyüzsög Nakonxipán
orrom előtt datolya kókusz
zeppelinforma marcipán

ez az én úszó szigetem
forog gyöngyöző tengeren
halért csigáért osztrigáért
csak lenyúlok s kiemelem

poharamon jég harmata
hírlapot is röpítene
valami sosem volt madár
persze ha kellene

ide civilizáció
lábát be nem teszi
korallsövény a keritésem
kutyám egy szeliditett bálna

van jó orgonaszappanom
zsebembe dugta nagymama
Szent István király ünnepén
buborékait elfuvintom

buborékaim szállanak
fényüket menny kékjébe issza
egy isten töpreng valahol
pitypang eső vagy hó legyen

mondhatnám legyen meteor
lábam elé letoccsanó
azt gondolom lehetne hó
s mire kimondom hull a hó

Nakonxipánban hull a hó
csibéim nem hülyéskedek
datolyán pálmán kókuszon
zöld hópihék fehérlenek

ülök a sárga homokon
homok püspöklilába csap
ujjai közt leskel a hold
kormos üvegen át a nap

mivel igen magam vagyok
solingeni acél eszem
méltón komoly dolgokba vág
nem mifenézek ostobán

gyúrhatnám havam hókazallá
hóbiciklivé hókakassá
lehetne hómázas hószilke
hótrombita vagy hósüveg

aha tudom már micsinálok
hópelyheim jó ha fölálltok
voltatok szappanbuborékok
legyetek valahai lányok

első szerelmem Mézes Annus
amikor elköltöztetek
két napig küszöbünkön ültem
nem nyúltam lisztes gánicámhoz

honnan jössz Fekete Irénke
megmosdatott gyerekeid
a bácsinak köszönhetnének
jónapot kezitcsókolom

gyerekem anyja állj ide
senkire nem hasonlitasz
magát senki ne mérje hozzád
mert agyvérzést kapok dühömben

nem tudtam mennyi vagy nekem
bizonyítható hülye voltam
fekvén kerék alá szaladjon
meg is döccent gerincemen

rue de l’Abbé Carton 63
udvaraszfaltod fény veri
négyszögű kút Cécile nevével
kiáltozásommal teli

Bayeux Cherbourg kuglibabák
lábuk leüti az idő
egy sorsra szánkázott velük
Ertot Flamanville Les Pieux

hídon víz fölé könyököl
Marie-France törzsfőnök papával
papír propellert gyárt Kiki
száll par avion Osaka

kék Duna gyöngye Budapest
hányszor körül loholtalak
idáig érve olvasásban
ne mondjátok ez jó alak

mert csak a szívem gyalogolt
vert a kezem dobogott lábam
kerestem nem találhatót
betűztem föl nem foghatót

egyik egérke foga közt
halakat elrekeszteni
kottázni másik áit éit
pisze zsákolta hét napom

NN mandula ízeit
mentettem volna fogkefémre
Vackorral azonositott
a mesebeli medveboccsal

ki tengermélyből hangtalan
szóval halántékomra csattant
elhallgatta a mondhatót
kikotyogta a mondhatatlant

három lépésre villogott
egy aranysisakos fej mindig
megszámoltam az ujjait
tíz meg tíz volt isten bizony

hát szappanbuborék-havam
kiszámolós játékom lettél
Nakonxipánom szigetem
vertem gyomorszájon magam

poharamban a jég elolvadt
meleg megmondommi a szóda
aki nem ismer még jöhet
jelentkezzen az idióta

de gyorsan mert szemem nyitom
nincs-ajtóm pedig kulcsra zárom
hajnali félnégy csak elalszom
ha isten is akarja álmom

Kálnoky László: Város- és önarckép 1955

A házak sárga elefántok,
a járdák szürke tigrisek.
Tüzes liliomok forognak
kalauznők fogai közt.
Műsor mellé műsört iszik
e város, hol feszengve élek,
mint a rozmár, mely visszatorpan
a hőpalack bejáratánál,
mint a tapír, mely büntetésből
dodgemet kénytelen vezetni.
Bár lennék boldog pörsenés
gyógytornász egyengette háton,
légy a kávéház asztalán,
hol a címersas két feje
zártkörű klubot alapított,
s tarkón hajszál, mit maradék
utasüdítővel locsol
a szórakozott agronómus!
Ehelyett, úszólecke közben
a fuldoklót kell játszanom,
hogy mélyvízből kihúzzanak
halálra rémült üldözőim,
és kést fogjanak rám a parton,
miközben a porondra lépnek
bágyadt erőművészeink,
s harakiristákat gyanítva
jámbor önborotválkozókban,
mit sem sejtő lábakra ejtik
a súlyzót. S ha nem az enyémre,
gyanúba fog néhány divatfi,
ki hírt vár táskarádión
az ormányforma-változásról.
Sajnáljam-e hát, nem tudom,
ha megfeszíttetésemet
egyelőre, a kedvezőtlen
időjárás miatt lemondja
a vidám-parki rendezőség,
s örvendjek-e, ha a jelenkor
ribizlihántolás terén
szerzett érdemeimre eszmél,
s még árleszállítás előtt
selejtbe tett mentőövet tűz
glóriaként a homlokomra?

Károly György: Vakogás

1, Semmi

A semmibe hullnak a percek, évek:
kiáltunk a csúcsról a völgybe vissza,
a szó szabad még és a lélek tiszta,
a mélység büszkeség, játék az élet.

Nem kell kapaszkodó, senki se kell még,
erős hang, zúgó bariton-kiáltás,
nevetséges a sok Canossa-járás,
nyűg, félelem, nyavalya – mind nevetség.

De lásd, apád erénye, vétke benned,
nincs mód, hogy furcsaságait felejtsed!
Az asszony éppen most sikolt alattunk.

De nézd, fiad bűne előre döbbent!
Bolond lesz ő is, már most érzed ott lent –
szelet vetettünk – szellentést arattunk.

2, Vétek

Szelet vetettünk, szellentést arattunk,
A szenvedély szenvelgés. Tönkrementek
vágyak, varázslatok, aprócska csendek,
minden szavunkból, tettünkből kihaltunk,

Polipkarok, póklábak fojtogatnak,
gorombaságok, tyúkszagú szerelmek
hajnalonként, ha néha megjelennek,
ó, hogy örülsz a végre-virradatnak.

Félálomban megkönnyebbülve nézed,
ahogy ezerfelé esnek a képek
s nem állnak össze semmivé a részek.

Nem megdicsőülés, csak ócska vétek,
szerelmeinkben a hiány a lényeg,
ocsú a mag, torzképe az egésznek.

3, Önzés

Ocsú a mag, torzképe az egésznek.
Keménykedsz még egy gazdag aratásban –
csalódsz mindig, mindig csalódsz a vágyban,
a tiszta érzésben önzés a lényeg/d.

A szájszagú hajnalban ha felébredsz,
szerelmed bőrén apró pörsenések,
szíveddel, meztelen talpaddal érzed,
ragad a szőnyeg, ragacsos a lélek.

Kitakarózva, begombolva állig,
hiába mondjuk, esküdözve váltig:
a szándék tiszta volt, mi jót akartunk.

Magunknak akartunk jót, csak magunknak,
egymást kioltó álmaink kimúlnak –
szerethetünk, becsapunk, becsapatunk.

4, Magány

Szerethetünk, becsapunk, becsapatunk;
nézd, egyedül marad mindenki végül,
barátság, szenvedély és hivatás unt,
üres szokássá, rutinná sekélyül.

Lehetsz magányosabb a kóbor ebnél
vagy ülhetsz homlokig hamis szeszekben,
beszédet mondhatsz saját sírkövednél,
halandzsázhatsz, papoknál ékesebben –

spórolhatsz szóval, pénzzel, emberséggel,
fukarkodhatsz a csókkal, öleléssel,
hogy végre nem marad más, mint a munka.

A rossz mának letéve végre terhét,
a nincs nem fáj, a magány vértje megvéd;
csak befelé nézünk, mindig magunkba.

5, Díszlet

Csak befelé nézünk. Mindig magunkba.
Megírni egy modern pokolra szállást,
az vonz, hiába próbálsz és akarsz mást,
fejünk fölött, a polcon ott a minta.

„Se mez, se máz” nem izgat, át nem ejt már,
s a versekben hiába figurázunk,
gonosz tükrünk előtt pucéran állunk,
és fájhat bár, lehangoló a leltár.

Mutatványos vagy, míg csak szórakoztatsz;
akár egy ötvös, köveket rakosgatsz,
díszletet tervezel – mögötte semmi.

Ez üveg, nézd! Csak talmi formajáték,
a taps, siker, divat csaló ajándék.
Akarni kellene, mindent lebírni!

6, Por

Akarni kellene, mindent lebírni:
az éhséget, félelmet csontjaidban,
megváltást hinni, karriert csinálni,
vagy végleg feloldódni alkoholban.

Egy ősöd Isonzó pokoltüzében,
egy más a Don-kanyar havában égett,
krumplin, tésztán, falatnyi kis kenyéren,
egy özvegy ország, lásd, végül mivé tett!

Kitörni nincs remény, mindig a porban,
megtörve, megalázva, megtiportan,
felkelve százszor és elesve újra,

a gödrök fölött sírva, káromolva,
maradunk „eleitől fogva” fogva,
kisszerű bűneinkbe visszahullva.

7, Mérce

Kisszerű bűneinkbe visszahullva,
bár pontosan mérjünk, hiba kizárva,
de csalhatunk is, gyors sikerre vágyva,
tagadva foltjaink, erényt kamuzva –

a műszerek mind összevissza mérnek,
a mérce rossz, az óra megbolondult,
a szó, a líra önmagába fordult,
semmit sem old meg a megoldó-képlet.

Csak rendhagyó igék, minden kivétel,
törvényszerű nincs, dőreség a tétel,
amit biztosra vehetsz, az a simli.

Mímelve ezt is, azt is, mint ki bízik,
sarat taposva bércre lesni mindig,
kevés a szufla, akármire vinni.

8, Fonák

Kevés a szufla, akármire vinni,
a gyönge akarat tévútra szédül,
lehúz, befonja napjaid a bóvli,
hazugság az érték a minta nélkül.

Minden fonák, visszája önmagának,
magába mindig minden visszagörbed,
hiú játék, önáltatás a bánat,
az aratás törek, ecet a könnyed.

Kicsorbul az éles, a tompa megvág,
a gond, a moly ruhát és lelket elrág,
a jó vacak, a bölcselet ökörség,

már a mag is mind mérget rejt magába,
vigyázni oly meddő, minden hiába,
a kezdésben már ott a nyomorult vég.

9, Emlék

A kezdésben már ott a nyomorult vég –
„múlik az idő, porszemei hullnak”,
jövőd, jelened maholnap a múltad,
túlélni, megmaradni nincs lehetség.

Sárgára érik egy darázs a szőlő
rozsdával tarkázott, arany gerezdjén,
elnézed naphosszat, akárcsak egy vén,
ahogy lejár a kimért emberöltő.

Csak ülsz a fényben, mint szobra a múltnak,
halottaid is gyorsan halványulnak –
s a jóízű nemrég – sovány kis emlék.

A szétesett időben, kusza térben
a jó nem jó, nincsen válaszod régen,
igen, nem összekeveredve már rég.

10, Visszhang

Igen, nem összekeveredve már rég;
a mit?, hogyan?, miért? meg se fogamzik,
nincs válasz, nincs kérdés, csupán a kétség,
a filozófia vigasza – vakhit.

Alaktalan versek – csúf ázalékok;
mint medúzák kiszáradt kocsonyája,
a költemények, mint a buborékok,
tengernyi csend a pocsolyába zárva.

Hiába nézed apályát, dagályát,
mocsár ez így is, úgy is, ingovány, láp,
áradhat egyre és apadhat újra.

Olykor pocsék, másszor szarabb a helyzet,
kiáltásodra visszhangod felelget…
itt, ott, jó és rossz, visszatér az inga.

11, Mintha

Itt, ott, jó és rossz, visszatér az inga,
bizonytalan vagy nappal, álmaidba’
burjánzik és megfojt, akár az inda
a „hát”, a „lehet”, a „talán”, a „mintha”.

Nem tudsz és nem hiszel saját szemednek,
papok, próféták szíven nem találnak,
Nirvána, túlvilág, ígéret, elvek –
a kész válaszok kérdésekre várnak.

Vagy ott a líra ál-vigasztalása,
a sok vers mind egymás gyatra mása;
torz tükrei eltorzult életeknek.

Szonett-töviskoszorúk koronáznak,
vigyázz, a csillogás csak csalfa látszat!
Versek, hitek megnyugvást nem szereznek.

12, Piszmogás

Versek, hitek megnyugvást nem szereznek,
agyadra megy az írás, olvasás is;
a piszmogás, a „szmokingos szonettek” –
damilra fűzött, csillogó kaláris.

„Pace non trovo” – dünnyögöd magadnak,
motyogsz, káromkodsz minden újra resten,
múlt szolgájaként, rabjaként a majdnak,
fityegsz a magad ácsolta kereszten.

S ha előkerülnek netán e versek,
olvassák, vagy töpörtyűt róluk esznek,
a vélemények már nem érdekelnek.

Pokolból, mennyből néha visszanézve,
nem izgat semmi, köpsz már az egészre –
tehetség és tudás a sírba vesznek.

13, Remények

Tehetség és tudás a sírba vesznek,
a „szent akarat”, dicső forradalmak
porba tapostatnak, hamvukba halnak,
remények, hit „ahogy lehet”-té lesznek.

A hősök elbutulva bólogatnak,
szemetes szélein kihalt tereknek
torzó szobrai csonka életeknek –
hitvány emlékei egy ócska kornak.

„Szikkad a vér, kussol tovább az ország”,
a koncot hiénák, sakálok osztják –
halad minden, ahogy elő van írva.

Nem lázadunk, elvan a pofa súlyba’,
hallgatunk, orrunk a moslékba fúrva,
forgunk magunk körül, akár a birka.

14, Gének

Forgunk magunk körül, akár a birka:
motolla, kergekór, bárhogy nevezd el,
planéták tánca, ahogy meg van írva,
vitustánc, mit naponta újra kezdel,

taposómalom, melyből nincs menekvés,
vagy csak mókuskerék, ostoba játék,
tarantella, rondó, derviskerengés? –
hogy este már az ájulás ajándék.

Kopott térded recseg taktust a dalra,
bárhogy járd is, foroghatsz jobbra, balra,
haláltánc csak, végcél a gyors enyészet,

minden sejtedben ott van az ítélet,
makacsul őrzik, hordozzák a gének,
a semmibe hullnak a percek, évek.

15, Kisszerű

A semmibe hullnak a percek, évek,
szelet vetettünk – szellentést arattunk,
ocsú a mag, torzképe az egésznek,
szerethetünk, becsapunk, becsapatunk.

Csak befelé nézünk, mindig magunkba,
akarni kellene, mindent lebírni,
kisszerű bűneinkbe visszahullva
kevés a szufla, akármire vinni.

A kezdésben már ott a nyomorult vég,
igen, nem összekeveredve már rég,
itt, ott, jó és rossz, visszatér az inga,

versek, hitek megnyugvást nem szereznek,
tehetség és tudás a sírba vesznek.
Forgunk magunk körül, akár a birka.

2010. december 10., péntek

Karinthy Frigyes: Karperec (Kemény Simon)

A szeretőmnek arca kék legyen
És kétoldalt csurogjon lefelé.
Hideg barackot egyék véresen.
Meztelenül egy kémény tetején.
Két lábujja közt tartson egy topázt
És a fején öt darab smaragd.
Szájába régi, drága türkizek
S röhögjön sírva s szóljon így: harapd.
Langyos teában üljön homlokig
És énekeljen régi éneket
És zongorázzon régi hegedűn,
Amíg a türkisz-serleg szétreped.
Hajába főtt gyémántok üljenek,
Egyik füléből lógjon két agát,
Másik füléből lógjon öt narancs
S ha megúnja, akassza föl magát.

2010. december 9., csütörtök

François Villon: Az irigy nyelvek balladája

Végy arzénes savat, salétromot,
S avas faggyút habos lúggal maratva;
Hozzá olvadt ólombul egy csomót,
Forró szurokkal, kénnel elhabarva,
Zsidó nõ piszkát is hozzá vakarva;
S vedd leprás ember lábmosó levét,
Meg ócska bocskor átizzadt belét
Áspis kígyó sûrû vérébe mártva;
Tégy hozzá róka-, farkas-, borz-epét,
- Az irigy nyelvet ebbe fõzd puhára!

Szedd egy halászni rest, öreg, kopott,
Fogatlan macska agyát száz darabra;
Végy vén, veszett eb ínyérõl habot,
Öszvér turháját hozzá aprogatva
- Ha már az ollód szeletekre szabta-
S kell hozzá még csatorna-hordalék,
Amelybe patkány dugja orrhegyét,
Folyik zöld és varangyos-béka nyála,
Fut kígyó-, gyík-had s más ily büszke nép:
Az irigy nyelvet ebbe fõzd puhára!

Míg élõ sikló köldökét rakod
- Kézzel nem érve - gyilkos szublimátba,
S holdtöltekor a vért hozzá csapod,
Mely megalvadt a borbély-tálban állva,
S egy részin barna, másutt hagyma-sárga:
Végy piszkos teknõbül pelenka-lét,
Adj hozzá vedlõ rossz sebet, fekélyt,
Egy szajha öblítõ-vizébe hányva,
(Nem járt lebujban az, ki meg nem ért):
Az irigy nyelvet ebbe fõzd puhára!

Ajánlás

Jó Herceg, törd át mind e csemegét,
Ha szitád, rostád, zsákod nem elég,
Egy sárga üllepû gatyán, vigyázva,
- De disznó-szarral ízesítsd elébb - 
Az irigy nyelvet ebbe fõzd puhára!

[fordította Mészöly Dezső]

2010. november 30., kedd

József Attila: A kozmosz éneke

Szonettkoszorú

A melegszivű Költőnek,
a nagyszivű Embernek,
JUHÁSZ GYULÁNAK
aki örök Atyám és Bátyám,
nagy szeretettel és ezzel az ajánlásfélével:

Lelked valami különös csoda:
Meleg szivárvány őszi éjszakában.
Ilyet még ember nem látott soha:
Elszomorodott megenyhülés.

S mint ifjú fiatal menyasszonyát
Nászán meleg s halk csókokkal fogadja,
Bus negyven évedet szivünkön át
Már az Örökélet öleli.

Ujjongva hozom örök Koszorúm
- Tizennyolc évem legszebb rózsa rajta -
És méltó: vedd: Én túl a vak borún,
Bátyám, Krisztusig emelkedem!

1

Külön világot alkotok magam.
Mert mint baktériumnak csepp is tenger,
Idegen, messzi bolygó minden ember,
Kinek csak álma, vágya, gondja van.

És, jaj, nem élhet senki gondtalan!
S az erős is forog, de mint a henger,
Mely úttestet simít s dübörg, de nem mer
Fölsírni sírva: Fáj az oldalam!

S mert ez örök-Rendünknek tábla-bronzza,
Eggyét száz más kimért körökbe vonzza.
S csak néhány bús lakója sír e merszen.

Csak néhány gondolat őrül bele,
Hogy mért virít, bár marja Űr szele,
Kerengő bolygó friss humussza, lelkem.

2

Kerengő bolygó friss humussza lelkem,
Nehéz ekével szántja milliárd
Vad, barna fájdalom s hegyes vasát
Mélyen lenyomva gázol át a telken.

Gőzös, meleg barázdákon vetetten
Kincses kalászok bólogatnak át
Az út felé, hol kényes, büszke fák,
A Szépség fái súgnak át a berken.

Alattuk Ámor űl, ki mindig éhes,
Sötét szeme s paraszti szája véres.
És éles sziklán gyilkos késeket fen.

Egy tiszta-Érzés arra bandukol
S forró vér gőze száll ködökbe, hol
Szépség-fák állnak illatokkal telten.

3

Szépség-fák állnak illatokkal telten,
Lombjuk örök, tél sem vehette el,
Ágaikon énekel a pehely
S észbontó pompa nő a téli berken,

Hogy dús istenkéz ősi fenyvesekben
Karácsonyokra nem diszitne fel
Igy minden ágat, hajnalon ha kel
Komoly nap is, ragyogva fényesebben.

Ilyenkor két gonosz titán-gyerek
- Kedvvel piroslik tátva-nyitva szájuk -
Csinál a hóbul élő, furcsa bábut

És hógolyóz, mig messzi munka van,
Hol tört Robot izzadtan ténfereg,
Dübörgő gépváros zugó agyam.

4

Dübörgő gépváros zugó agyam:
Hangja, mit roppant barlang-viszhang adhat
Mély orgonára, és a gondolathad
Rokkant derékkal görbed untalan,

Mint korhadt fűz görnyed szomoruan
Deres partján zajló, jeges pataknak.
(A épitők téglát téglára raknak,
Molnárok szijja suhogón suhan.)

S mind robotol, minek? maguk se tudják,
De egyszer tán megunják ezt a munkát,
lzzadt ölükben őrület fogan -

S - egyszerre mind! - kizúdulván a kába
Műhelybörtönbül bősz anarkiába
Szétkujtorognak részeg-boldogan.

5

Szétkujtorognak részeg-boldogan,
Elűzve a zsarnok királyt, a Gondot,
A gondolatok és az ízes lombok
Alól örök tavaszba száll, rohan

Lelkük, mint ha a nap sugáriban
Fölébredő baba kacag s a boldog,
Ifjú anya fülébe szárnya-oldott
Öröm csattog. De addig munka van.

Csak halk éjfélutáni éjszakán,
Mint szunnyadó kedvest meleg leány,
Cirógatja gyötört szivük az álom.

S mint éjjel-nyíló áloé-virágon,
A kertben, úgy csókolnak elheverten
A holdas fények rajta, mint ha kertben.

6

A holdas fények rajta, mint ha kertben
Nyugodt rögökre bő eső ölel
Jó áldást és a föld lomhán lehel
Sulyos, meleg szagot, mely égbe terjeng,

Vagy napsugár ha bódult szembe lebben,
Hogy száz mámorszin víg ünnepre kel:
Erőt vagy vak mámort ugy hintnek el
A holdas fények emberbolygó-lelken.

Igy-ugy: Örök a férfibolygó társa,
Örök az Asszony, örök a varázsa.
S szerelme sokszor lidércként ragyog

S szépsége, fénye, hideg és balog.
Pedig kigyúl a vére, ha estenden
Világbogárkák szárnya csókra rebben.

7

Világbogárkák szárnya csókra rebben;
Az elefánt nagy vére mennydörög;
A vadgalamb turbékol és sürög;
Az Ember szebben csókol s véresebben.

A nagy, elomló asszony-test esetten
Vonagló vággyá őrjít, mint örök
Földéhes izzadt gazdát a rögök
Fekete zsírja, kapzsi révületben.

Az orditás a torkom elrepessze:
Én - jaj - tudom, ez lesz az Ember veszte.
Egyszer hiába búg illatozó est -

A Gyermek ködbe pusztul kóboran.
Kit úgy ringat, mint Nilus egykor Mózest,
Sötét hitem, szent hömpölygő folyam.

8

Sötét hitem szent, hömpölygő folyam.
Mélyében földet, iszapot keverget,
De szűzre mos minden fekélyes lelket
Hideg hulláma s mormol komolyan

És hangja mint bus apaszó, olyan:
- Gyertek fürödni hozzám, gyertek,
Ó gyertek hát fürödni, lelkek!
S kirúgott, éhes kutyaként rohan.

De nyáron új erőt dajkál a földnek,
Komor télen rajt jégtáblák törődnek
S kiönt, ha zúdul bánat görgetegje.

Mely fényét róla híven visszakapja,
Fölötte a magyarság bolygó napja.
S kereng a bolygó, mint fáradt agy este.

9

S kereng a bolygó, mint fáradt agy este
Örökké kínzó nagy kérdés körül
És mint a rab, ki börtönén belül
Falat tapint őrülten - hátha gyenge.

Ó mért nem lendülhet a végtelenbe
Külömb, szebb Nap felé, amely hevül
S ölelő sugárt szálló-mederül
Melegen ont, megértően izenve.

Ó jaj nekünk, hogy így van immár mindíg,
Szebb útra innen semmi el nem indít
S napunk hideg, mint rideg őszi este.

Tán fénye nem is volt soha meleg!
Szeretetemtül csak hevülne meg:
Amint kihűl, lehull az éjbe esve.

10

Amint kihűl, lehull az éjbe esve -
Ó szűkösen, de addig birja ki
Napom, amíg még Isten is - aki,
Mint vőlegény menyasszonyára lesve,

Kiváncsian kandít kitárt szivembe,
(Mert nem tudok gyöngyszót hullajtani
S bus nyáj-nyögést aklán tulhajtani) -
Hajnalt kacag, mert nagy-nagy szeretetre

Minden napok Egy-Nappá égnek össze,
Hogy minden bolygót melegen fürössze
Betelt életben lángjuk, mely lobog

Ujulva. - Isten, szörnyü álmodó,
Kiolvad szívünkből a téli hó,
Mint feledésbe hulló verssorok.

11

Mint feledésbe hulló verssorok,
Nagy bánatok is feledésbe hullnak,
Beteg ölébe megvacogó Multnak
S szépségük vissza is csak úgy ragyog,

Mint déli tájra messzi havasok.
Koldús-fekély nem bűzlik testvér-úrnak,
Rohadt sebek szelíd búvá lágyulnak,
S meleg szép szóvá büszke kardvasok.

Puha kenyérhez bő, meleg tejecskét:
Szerető szívhez lesz Világbékesség.
Az éhendöglődő szellem röpülhet

Új-izmú sasként Titok-csúcs fele:
Miért az Én? és végtelen fele,
Ha bolygók és világok mind kihülnek.

12

Ha bolygók és világok mind kihülnek,
Minden atóm az Ősbe visszahull,
Minden lélek az Úrba szabadúl,
Fakír és kéjenc ott eggyé békülnek.

Tömeggyilkos meg Krisztus testvérülnek,
Mint illat s dögbűz a magasba, túl,
Nyögés s röhej, mely tébolyog vadúl,
Fönn halk illatszimfóniába gyülnek.

Minden világ a Mérhetetlen része,
Az Isten is a lelkek Egy-Egésze.
S szépségfáimra miért-varjak ülnek.

Minek? károgják és én nem tudom.
S tovább kereng bolygóm a bús uton,
Igazságnak gyujtván hűs fényt, az Űrnek.

13

Igazságnak gyujtván hűs fényt, az Űrnek
(Mert az Igazság: Élet és az Út,
Az Űr, a Mérhetetlen s fáj ha zúg
Hűs szele, mint ha komor felleg ül meg

Kezdő sárkányos jégvihart s kidülnek
Táltossa torkából nekivadúlt
Jeges lihegések s a meglapúlt
Vándor bőrén maróra keserülnek)

Az apró bolygó éppen annyit ér
Kicsiny körében, mint a Végtelen Fény,
Az Őslélek mérhetlen végtelenjén.

Velem az is, ki csakis halni él,
Egyenlő; ám hogy választott vagyok,
Komor bolygóm a legszebben lobog.

14

Komor bolygóm a legszebben lobog,
Mert nem zugat fényt senki szabadabban
A süketség éjébe s éhes rabban
Sültek szaga meg illatos borok

Se mankózzák úgy vágyát, mint robot
Után ha lángom rácsán át beharsan
Fásult szivébe, mint hol észak-sark van
Felbukkan bús, de tiszta napkorong...

A Békesség-Noé szivembe jöjjön -
Nagy tisztulás-özön zug bennem és
Bár keserűségvulkán dübörögjön,

Lávás szitokkal födve a vetést,
Nekem van szörnyü s lesz szép igazam.
Külön világot alkotok magam.

Mesterszonett

Külön világot alkotok magam.
Kerengő bolygó friss humussza lelkem,
Szépség-fák állnak illatokkal telten.
Dübörgő gépváros zugó agyam.

Szétkujtorognak részeg-boldogan
A holdas fények rajta, mint ha kertben
Világbogárkák szárnya csókra rebben.
Sötét hitem szent, hömpölygő folyam.

S kereng a bolygó, mint fáradt agy este,
Amint kihűl, lehull az éjbe esve,
Mint feledésbe hulló verssorok.

Ha bolygók és világok mind kihülnek,
Igazságnak gyujtván hűs fényt, az Űrnek,
Komor bolygóm a legszebben lobog.

2010. november 15., hétfő

Orbán Ottó: E tenger-tőzsde részvényesei

E tenger-tőzsde részvényesei
gyöngy koponyák, magházas ölek;
tavasz szoknyáján szűz bogáncs,
május köd-ködmönén szirom-sújtás,
mert kivirít az örökzöld penész,
arany mennyet hasít a pörgő kórház,
és nyakig a születés szemetében
tövis gereblyézi a poros csillagot.

E fű-kaszinó részvényesei
napfényes hülyék, ólmos Hekaték;
csavaros bírák vallató csigáin
halál-rozsdát izzad a szivacsos szív
és kiköpi az édes ég anyatejét
a föld havas melleit maró csecsemő:
telet vacog a mechanikus erdő,
bakancsos szél tapos az ablak avarán.

E tajték-üzlet részvényesei
tündér ravaszak, kecses konokak,
szerencse zsombékján győz eres gyökerük,
elméjük lombos mint a tölgy
és csókjuk zománcos fehér fogója
átharapja a végzet vezetékét:
nincs királyibb koldus a szeretőknél
sörényük lobog mint a nap haja.

E rög-rulett részvényesei
csontjukat vesztik, porukat nyerik;
sír parazsába pólyál az idő,
de kétmilliárd sejt sötétjéből,
– veríték földje ez, mézes mező! –
ős virrasztó, a bakter vers kiált:
húsveteményt kapálj, mezítlábas vér,
csengj, csörögj, világ aranya, nyár!

Rainer Maria Rilke: Pont Du Carrousel

A hídon szürkén egy vak ember áll,
mint névtelen ország szélén határkő.
Talán az a mindig-egyforma tárgy ő,
amely körül a csillagóra jár;
a csillagzatok közti néma pont:
minden körötte fut, ragyog, bolyong.

Ott áll sok-sok szeszélyes út tövében,
a rendületlen Igazság maga;
az alvilág sötét bejárata
a fölszinen tenyésző nemzedékben.

[fordította Rónay György]

2010. november 10., szerda

Kormos István: Ház Normandiában

A gauguinsárga parton áll Jérôme
nem köszön vissza mert Jérôme szamár
szemben kék bálna Jersey szigete
ő fekete sziklakönyéken áll
szél-ökrök szél-ekék próbálnak ártani
falán szilánkra törnek a sirályok kiáltásai
biciklis pék dombkötéltánca kenyér kenyér kenyér
nap tenger kifröccsenő vére fehér fehér fehér
rókanyüszítés-éjszaka szegről rézserpenyő lecsattan
kaptányban vergődik szivem elsüllyed Ertot tejködhabban
rét szalad a kőkapuig ott megtorpan bemenjen-e
szobákban zöld mohahomály tengerfenék-csönddel tele
mohahomályban valaki ablakhoz nyomva homloka
kert fölött denevérszavak igen soha igen soha

2010. november 4., csütörtök

Ibn Ghanim Makdiszi: A bagoly

Az éjfél néma volt, sötét. – S aki a vén romok közt üldögélt – a vén, komoly – fülesbagoly – a messzeségből megszólított, oly – hívón-rívón – mint az ítélet trombitája. – Szája – az igazat hirdette. Én – az elbizakodottság szőnyegén – lelkem – erős figyelmével figyeltem – szavát, – mely harsogott a messzeségen át. – A bús romok – konok – magános remetéje – a néma éjbe – belekiáltott – s két szeme égett, mint a zsarátnok:

            „Te, ki figyelsz a messzeségen át – te jó barát – hűségben és ragaszkodásban – testvérem, útitársam – ne hidd el azt, amit fecsegve – füledbe csiripel a fecske. – Az ő útját ne járd! – Kárt – vallasz. Ami néki hasznos, néked árt. – Ő fészket épít az eresz alatt – itt egy falat – ott egy falat, – minduntalan akad számára morzsa, – jó a sorsa, – ha nagy kalandokat nem is mer – gondot nem ismer – van minden időben – ebédje, vacsorája bőven – mindegy neki tavasz, nyár, ősz, tél: – emberek közt él! – És éppen ez a baj. – Gyötri a lárma, kínozza a zaj – az ember szörnyű lármája, zaja – zsivaja, – van ennél átkozottabb nyavalya? – Hallja, a bőség asztala mellett – duzzasztva bendőt, düllesztve mellet – habzsolva kéjét eszem-iszomnak – hogy karattyolnak – hogy zakatolnak – míg beleolvad a mába a holnap. – Engem – ne keress a tömegben – én a sokakkal el nem vegyülök – előlük elmenekülök – magamban ülök. – Ki mindig ott van, hol a többi – képüket magára ölti – odasodródva a tömeghez – ő maga is tömeg lesz, – lelke odalapul a többiéhez – és mert velük van, velük érez. – Vállalja azt, mit meg sem ért – egy perc! és felelős a többiért. – Elébb a vízcsepp – aztán a tíz csepp – és hova – tova – már visz – az árvíz. – Az örömet ne ott keresd – hol dáridót kínál az est – ahol világos – és virágos – minden ablak. – Ne ott keresd, hol Sátán hegedül – élj egyedül, – maradj magadnak! – Boldogság van – a magányban. – Mély – csöndjétől ne félj, – szívedbe békességet önt – ez a csönd – az áhítat – szűz harmatával átitat – s mint az ágy az álmost, éhezőt az asztal – megvigasztal.”

            „Nézz rám! – Kövesd a példám! – Távol – a forrongó világ zajától – a csörtetéstől – a törtetéstől – a kalamáristól, a késtől – a gonoszoktól, irigyektől – a megszegett frigyektől – távol – baráttól, cimborától – az élősditől és a resttől – a telepektől és a telepestől – a hazugtól, tolakodótól – távol a fölösleges szótól – a rossztól, a jótól – magányos lélek – magamban élek. – Feléjük se nézek. – Ez a kusza fészek – palotább nékem, mint lakóhelyük, – asztalhoz nem ülök velük, – a tévelygő bolondok – vad gyülekezetében nem tolongok. – De szeretem a romokat – hűvös ölükben hűvös csönd fogad – és szeretem a csillagok alatt – a leomlott falat – tövében a rögöt – mohlepte sánc mögött – az őszi levelet, a sárba hulltat, – a Múltat. – Örök – hazám a rög. – Az élet rövid. – Tűnő perceid – gyér sokasága hamar elfogy – ne feledd, hogy – messze a tegnap – a ma csak egy nap – ki tudja, hogy utána jön-e még egy – az élő a halál felé megy. – Keresd – szeresd – a magányt – ha senkid sincs, senki se bánt – sose bánd – hogy az ágyad durva gyékény – csak tudj pihenni rajta békén.”

            „Nézd a világot! – Látod – amit én régóta látok? – A nagy dicsőség, a siker, fény – a teli erszény – ma kincs – holnap nyoma sincs. – A paloták, a várak, templomok – holnap romok – elnyeli őket tenger és homok. – Ma itt vagy, – de életed elrohan, itt hagy, – míg itt van – érd be azzal, amid van. – Ne vágyakozz különbre, többre, másra – bővebb szüretre, dúsabb aratásra – egy maroknyi kása – akármilyen kevés – több, mint egy mázsa – reménykedés. – Hát ne kérj sokat – abból, amit az élet osztogat, – élj a kevéssel okosan, – takarékosan, – várandós asszony a holnap, – ki tudja, mit szül a holnap – a bölcs sosem siet, sosem fél – s türelmesebb a tűrő türelemnél. – Én láttam a roskatag – új házakat – a pislogásba csökkent fényeket – az egészségest, aki búsbeteg – emitt a meglopott tolvajt, amott – a koldus gazdagot, – láttam heverni szanaszét – az eljövendő romok tömegét, – az elpusztuló világot – és megéreztem mellette az áldott – másvilágot, – amelyben újra éled – s örök az élet. – Eltűnődtem – láttam, mulandó minden az időben – csak Ő nem. – Elhagytam akkor azt, akim volt – eldobtam akkor azt, amim volt – vagyonom, házam – másra ruháztam – és darócba – burkolózva – menekültem hozzád – Magányosság. – Agyamból elszállt a sötétség – a kétség, – az igazságra nyílt ki vak szemem. – Én Istenem, – ha nem tudom is, hogy Mi vagy – tudom, Ki vagy – én megtaláltalak, – te el ne hagyj! – Mutasd meg magad, – a szót szájamba te add, – hogy azt hirdessem csak, amit kegyelmed – kegyelmesen megenged.”

            Ezt huhogta ott – a romok – között a bagoly. És én – ki eladdig a fecske fecsegésén – üdültem – s pajtásaimmal poharazva ültem – szavát fülembe és szívembe véstem. – Egy percig se késtem – mentem – fölkerekedtem, – égőn, didergőn – végigmentem az erdőn – ki a nagy éjbe – feléje. – Az út – végén a vállamról lehullt – gőgöm palástja, én bíborpalástom. – És mindörökre a porba elástam, – hogy helyette bölcsen – felöltsem – az alázatosság sötét – köntösét.

[fordította Heltai Jenő]

2010. október 22., péntek

Paul Celan: Egy táj vázlata

Gömbsírok, lent. Körös-
körül egynegyedes ütemben az esztendő lépte
a meredélyen.

Láva, bazalt, világszív
izzította kőzet.
Forrástufa,
melyből nekünk a fény fakadt,
a lélegzet előtt.

Tenger porlasztotta, olajzöld
a járhatatlan óra. Közép-
tájt, szürke
kőnyereg rajta,
elszenesedve, kidudorodva
villog a csillagos
állati homlok.
Pályatestek,
útperemek,
lerakóhelyek,
törmelék

Fényszökés, mérhető, a
bogáncsformából:
némi
vörös némi
sárgával beszélget.
Kétségbeesett tekinteted
légfátyla.
Az utolsó
lovagló homokszem.

(A kertek
a lapályon, hajdan, a
morva mező, az
árvalányhaj
megmosolygott szava.
A halott körhinta, koccanás.
Keringtünk
tovább.)

A lovagló homokszem, a
ráfüggesztett tekintet.
Az óraajtó és
csapódása.

[fordította Oravecz Imre]

2010. október 20., szerda

Marcus Valerius Martialis: Erotion halotti vers

Fronto apám, Flaccilla anyám, óvjátok e kislányt:
   rátok bízom az én kedves Erotionom, 
meg ne ijesszék őt a sötét árnyak, s ne remegjen,
   majd ha a tartarusi vad kutya rávicsorog. 
Most az idén telt volna be csak hatodik tele éppen,
   hogyha megért volna még ugyanannyi napot. 
Ősz patrónusait majd játszva derítse mosolyra,
   s közben az én nevemet mondja gügyögve nekik. 
Csöpp kis teste a durva rögöktől meg ne töressen,
   könnyű légy neki, föld – mint neked ő, amíg élt.

[fordította Havasi Attila]

2010. október 18., hétfő

Domonkos István: Kormányeltörésben

Elmém csak tévelyeg széllel kétségben,
Mint vasmacska nélkül gálya a tengerben;
Kormányeltörésben,
Nincsen reménysége senki szerelmében.
/Balassi Bálint/

IZZASZTÓ RENDSZEREK - a tőkés iparban a munkaintenzitás növelésének különféle rendszerei.
/Közgazdasági kislexikon/

A társadalmi fejlődés azt mutatja, hogy a magántulajdon nem örök kategória.
/Közgazdasági kislexikon/

PROLETARIATUS - a tőkés társadalom bérmunkásainak osztálya,
amely a termelési eszközök tulajdonától megfosztva kénytelen a tőkéseknek eladni munkaerejét.
/Közgazdasági kislexikon/

NÉPESSÉG IMMIGRÁCIÓJA - egyes országok állampolgárainak bevándorlása egy másik országba állandó, vagy időleges letelepedés céljából.
/Közgazdasági kislexikon/

én lenni
én nem tudni magyar
élni külföld élet
pénz nyelv zászló
himnusz bélyeg
elnökök vezérek
előkotorni megfelelő
ott ahova érek
mi meghalni mindnyájan
úgyis téves csatatéren
koponyánkból a habverő
nyele kiáll
világ
pro-árjai
világ
kontra-árjai
ez lenni vers
szavak kínai falát
megmássza a halál
élet frázisait
emberbőr kötésben
adják ki írók:
nemzeti irodalmak
generálisai
és nem bírni nemzeti
fogások erős szaga
csinálni külföldből
portable haza
és menni külföld
mit munkaengedély
kofferban szalonna
két kiló kenyér
én nem látni új látóhatár
én menni külföld
talpalni csikorgó havon
élet nercbundákban jönni
vágni engem nyakon

én lenni
elnökök vezérek
mi meghalni mindnyájan
úgyis téves csatatéren
én lenni kicsi prémes
külföld nem húzni vonósnégyes
adni tabletta be nekem
én lenyelni
mi megszűnni
én keverni kártya
mondani röf-röf
hitvesi ágy
enni orosz-forradalom-kaviár
keresni mi
találni rím
mirim mirim
mirririm
lenni harmincéves
nappal mutogatni
este tapogatni
éjjel hófehér lapon
élet hegyes fák közül jönni
vágni engem nyakon

én lenni
elnökök vezérek
szavak kínai falát
megmássza a halál
én írni
levél haza
mama én lenni bacilushordozó
én fertőzni nem beszélni
érinteni
én túlélni tan idea rendszer
állam-temetés én vinni kereszt
lenni forradalom alkimistája
plasztik virággal gomblyuk
nyolc elemi kijárva
csinálni külföld buli
mágikus bomba
görbe csövű puska
lőni halott királyra
lelkemen nem lenni bugyi
forradalom lárma tömeg
szavak szakállak vér
ízléses pakolásban
fagyasztva szárazon
nem venni el sámson erejét

a szivárványos északon
marx jönni fehér kesztyű
vágni engem nyakon

én lenni
elnökök vezérek
mi meghalni mindnyájan
úgyis téves csatatéren
én kapni levél
egri ki kell juttatni
vili bácsi
gellért fia fifi
siptár otthagyni nénát
tata leesni bicikli
mentő elvinni
lenni piac szerda
pap jönni szedni adó
mosni ing gatya
kapálni sír
nem merni lehunyni szem
hallani egér kapar

én állni márványtalapzaton
élet lábujjhegyre állni
vágni engem nyakon

én lenni
elnökök vezérek
mit munkaengedély
kofferban szalonna
két kiló kenyér
én menni üzlet gyalog
üzletben lenni dolores
ő lenni spanyol
ő ülni kassza
lenni nagy mell
lágy massza
finom bajusz lábon
jó szag piros köröm
én lenni elég bátor
előttem állni két görög
ők venni kenyér mosópor hagyma
kisebbik hajában lógni szalma
gatyámban lenni nagy nyomás
nyomás lenni illegalitás
én állni

állni kassza előtt vakon
élet jönni inkognitó
vágni engem nyakon

én lenni
elnökök vezérek
koponyánkból a habverő
nyele kiáll
én menni utca grombikabát
levegő repülni
hogyhívnak-madár
fajkutya ülni posta
én érezni izé-virágok
ohne-szagát
én gondolni
én nem menni haza
fogni kapa
emelni életszínvonal
kapni gerincből
görbe vonal
grafikon
én megszokni
tőkés munkafegyelem
lenni két szabad napom
az elbocsátás réme
ülni futószalagon
ő lenni profitom
én szerezni óriási vagyon
élet lóversenyen kukkertokkal
vágni engem nyakon

én lenni
elnökök vezérek
élet frázisait
emberbőr kötésben
adják ki írók:
nemzeti irodalmak
generálisai
én menni könyvtár
játszani sakk
ott ülni pavlik
ő lenni cseh
ő csinálni nagy rokád
orosz honfoglalás után
marcuse sarte godard
morris laing russel nietzsche
kepler galilei newton
einstein poincaré lukács
marshall mcluhan
pavlik járni száj
én kapni matt
király meg két paraszt
lenin lenni emigráns
marx lenni emigráns
joyce musil mann brecht
bartók picasso chagall
marx fájni fog neki
feleség hívni jenny
rilke baudelaire rimbaud
mind csavarogni

én lenni külföldön babon
élet patika előtt kapásból
vágni engem nyakon

én lenni
elnökök vezérek
én menni külföld
mit munkaengedély
kofferban szalonna
két kiló kenyér
én menni fogorvos
ő lenni herr schmidt
ő mutatni fénykép
fekete-fehér
védeni híd sisakban
hansi meghalni szegény
gyomor nem bírni
szög ólom csalán
esőkukacok
latrina-banán
herr schmidt szeretni olasz pizza
páciens előtt nem lenni titka
menni nyaralni adria
szeretni szoknya fokhagyma
szeretni kövér nő
szeretni hátul szeretni elől
halál jönni kelet felől

én gyáva rezegni nagyon
váróteremben élet légycsapóval
vágni engem nyakon

én lenni
elnökök vezérek
szavak kínai falát
megmássza a halál
én tolatni utcán
venni virsli
ára lenni potom
nadrágban térd
verni vándorbotom
menni dolores
sarkon állni egy magyar
egész délelőtt
ő lenni menekült király
mikor bepiál
ő ülni börtön öt év
nézni tükörben
nap hold akasztás tisza-kanyar
minden reggel őr mondani
lógni te is hamar
ő lógni külföld
gyalog vonaton
este félni
fa susogni be ablakon
ő kivágni fa
természetbarátok jönni
írni cikk
cikk jönni utolsó oldalon
ő nem lenni akármi fráter
ő jönni pszichiáter

én lógni öröklétben vizes madzagon
élet csillagokat látni
végtelenre dagadt lila talpamon

én lenni
élni külföld élet
pénz nyelv zászló
himnusz bélyeg
elnökök vezérek
előkotorni megfelelő
ott ahova érek
pszichiáter mondani
relex relex magyar
nem gondolni mi lesz
nem gondolni mi volt
menni alpok menni tirol
menni copacabana menni hawaii
menni estélyek bálok
new guineában még élni kannibálok
menni brazília menni szahara
moszkva ankara
menni utcákon vinni plakát
lenni izgalmas felvonulás
provokálni járókelő rendőr
lobogtatni piros kendő
lenni kommunista
szó ígérni jó szórakozás
tortúra-vita
lenni régimódi proletár
folt rakni maxi-kabát
hús nélkül enni főzelék
moziba nyilvános helyen
turkálni titokban
meleg selyem
mikor senki nem néz oda
dugni csokoládé pofa

én menni plakáttal hátamon
élet gumibottal jönni
vágni engem nyakon

én lenni
elnökök vezérek
mi meghalni mindnyájan
úgyis téves csatatéren
pszichiáter mondani
aludni aludni
ellenség nem lenni
nem lenni susogás
ablak fa
nem lenni cella őr akasztás
tisza-kanyar
nem lenni magyar
venni kutya
venni
menni spanyol mallorca
enni
nézni bika
szagolni mimóza
enni sós hal
újság nem olvasni
vecsere vecsere
vacsornya vacsornya
alonypor alonypor
forradalomfesztivál
szórakoztatóháború
hullaaukció csontkereskedés
elosztás elkobzás
államosítás csőd
belső piac(lélek)
ledolgozás lockout

én megúszni szárazon
élet honorárisan jönni
vágni engem nyakon

én lenni
elnökök vezérek
én nem látni sehol határ
én látni új látóhatár
én menni utcán
látni herr hallon
sétáltatni kutya
túloldalon
ő jönni messzi India
lenni szárazság
állat megdögleni
ember feküdni halott
mama kút ugrani este
papa menni zarándok
ő menni külföld
lenni orvos
lenni villa medence pénz
víz tej méz olaj
ő mama kút ugrani este
ő mama nyolc gyerek
mind meghalni
ég hamu gangesz
ő nem india
ő új név új passeport
ő kapni sürgöny
papa ég hamu gangesz
ő feleség buchenwald

ő feleség ideg máj szív tüdő
ő feleség nyugágy pongyola
ő feleség kommunista doktor fizika
ő feleség ő feleség

én hallgatni ő papol
élet lassan felmászni zászlórúdra
lobogni ott nagyon

én lenni
elnökök vezérek
én menni külföld
mit munkaengedély
kofferban szalonna
két kiló kenyér
én lenni kormányeltörésben
ez nem lenni vers
én imitálni vers
vers lenni tócsa
beleülni lenni szivacs
tönkretenni új ruha
tócsában találni
sok kövér kukac
proletáriátusnak
proletáriátus jövőbe vetni horgát
fogni fürdőszoba
vers lenni kérdezni:
bírni el pici egér
hátán egész-ház
ha bebújni lyuk?
én két gyerek
én motorfűrész
erdő vágni fa
én gomba
én madár
én különféle vad
különféle tárgy
név nem tudni
délután sötét fáradt
este kemény szivornya
asszony lepedő ágy
clitoris
rátenni ujj
nem gondolni
kollektív nem gondolni privát

2010. október 17., vasárnap

Weöres Sándor: Mahruh veszése

JEGYZET

E vers szerint ember és emlékezet régibb, mint a Föld. Az ős csillag, Mahruh, ahonnan származunk, gombölyű és üres óriásbúborék volt s a mostaninál ezerszerte nagyobb tengereket, rónákat, hegyeket hordozott; s többfajta élőlényt és sokkal több embert. Évmilliókkal ezelőtt szétrobbant; egyik elröppent cseppje a mi Földünk.
Belső űrében a Nap és minden kísérője sokszorosan elfért volna, de akkor ezek még nem voltak. Kívül három izzó égitest keringett, úgy világítottak és melegítettek, mint most a Nap: a sárga Udmirtu, a fehér Khaureu és a vörös Bingu; és kilenc tarka üstökös kígyózott velük. Bonyolult ütemben, váltakozó világosságban-sötétségben ringatta óriásait és törpéit Mahruh, „az ősök léptei alatti hely”, „az istenek gyümölcsös-kertje”.
Az ének szavai közt idegen nevek villódznak, mint iszapban a sárkányok: többnyire akkori világrészek nevei; szárazföldek, melyeket a legnagyobb földi távolságokkal úgy mérhetnénk, mint hernyó-arasszal a fakérget; akkora hegyek, hogy talpuk a Földön nem férne el és csúcsuk a Holdat elsöpörné; akkora folyamok és zuhatagok, hogy rajtuk a Hold elúszna.
Mahruh végső korszakának, a tűz- és vízözönnek kezdetekor egy lantos szólal, határtalan háborúk közt, világrengés idején; száz pusztuló földet felsorol és elsirat. A szerző Rou Erou-nak, azaz Bíbor Láng-nak nevezi magát. A hanyatlás idején élt, és sokkal kisebb művész, mint az előző virágkorok számtalan költője; de éneke, szinte a veszés pillanatában, villámcsapásként végigvilágít Mahruh tájain, és sommázva látjuk, ha vázlatosan is, hogy míly élet forrt ott.
Az ének eredeti címe: „Kana vuanh athetan jargelih” - „Gyászdob száz lerogyó világért Jargeh városában.”


1

Szügyedben három kő-lándzsa, fekete Kartiabh-todarh!
kerek-asztalú törvényház emeli ujját és elád,
fenn sír az ősapák vára, könnytől síkos sok ajtaja,
eres bányáid mélyében salakká rémül az arany.

Szép Ogarinn, kevély páva! toll-süveges királyaid
tetemén verejték habzik, mint bérceiden sok patak,
gyors kocogó öszvérkéid félúton nyögve állanak:
megbomlott Szippu és Szüari? vagy a Ghatemu mennydörög?


Ligügh-todarh, vér tarlója, ősanyák tej-fű mezeje,
hol elhullt sisakforgók közt kering a hajnal illata
s a fekete kövér földbe sok súlyos kard lassan merül:
hova lettek a dús ágyak? a szétrebbent menyasszonyok?


Ezüstbordájú tengerre sok várossal tekint Lulobh, 
márvány-tornyok magasságba meresztik tető-gömbjüket,
messzeség fénylő sodrába terítik kő-csipkéiket,
párkányuk lazul, elferdül, egy-egy nehéz tagjuk lehull.


Tirtakh s Tungnagh zöld sárkánya folyammenti fényzsámolya, 
körötte borzas burbah fák lövöldözik gyümölcseik,
szállnak piros forró szélben, mint szakállas emberfejek:
neki méreg gyűl testében, hűs nyálka, nem hevül soha.


Fönn, harmatos felhő-résben lapulnak, Gherke, aklaid, 
bujdosva meszes völgyedben, egy szőnyegen álmodtam ezt:
arca előtt szőlőfürtöt lengetve állt juh-pásztorod
s e mozdulat nem védhette, tüzet ontott a hegy foka.


Az istenek falán látom, Höröagh, vérködös szemed; 
hegytetőn csengve megpattan a jég-rönk, mint kristálypohár
és a rianás szentséges borzalma hegylábig lefut:
az Istenfal veti bőrét! mint a béka rándul meztelen!


Kilenc síkság, kilenc hegység hallgatja, hogy sír Vevenügh, 
könnye óriás cseppekben a szent Hattyú-tengerbe hull,
kilenc karján, kilenc lábán az idő-mutató ragyog,
sebzett szive égről-függő átderengő harangvirág.


Morogva suhan északra Bölbobh szomorú fellege, 
erejét óvja keblében, szél veri, mégsem áld esőt,
lankadó jégfodros szárnnyal messze idegen földre rogy,
szivét kitépi csőrével s meghal a vén vándormadár.

10 

Mocsár homályos gőzébe temeti magát Bobhnili, 
emésztő párában mállik a harsány városok fala
és az aranyfácán-hangon rikácsoló sok kis tanya,
hol mézes-lepény úgy termett, hogy túlsó széle sose volt.

11 

Karmazsin erdők közt ordít Zölülügh nőstény-tigrise, 
lába előtt az öt tenger haltejjel, ikrával tele,
kék-arany szügye árnyában sok rejtett völgy, örömhozó;
fészkén tapos, fiát vesztve fájdítja duzzadt tőgyeit.

12 

Sárkánytarajos árnyékát felém fordítja Loghküküh, 
hét réteg szürke felhőben villámlik sötét hegysora,
felhők közt vizesés ömlik, ontja tetők jégcsillaga,
kőforgatag felett égve némán kérd álmatlan szeme.

13 

Térdig a tenger tükrében, Navininügh, kényes leány, 
megtiport tested fájdítod, távolba nézel szűntelen:
szabadító vitorlát vársz? vagy a tenger gyógyírt terem?
fuss egyedül barlangodba, rossz napra jön rossz éjszaka.

14 

Kettéhasított főpap-fej Meveghpaf-ban, Csotth főterén, 
roncs ezüst-ráccsal rágörnyed a sziromnedvek temploma;
holt erdőn, hamu és szén közt, szalamandra sütkérezik,
nádasban a Szelid Gyermek combcsontján vadmajom sipol.

15 

Öghulul, kopár kőpárkány tenger-széles folyam felett, 
harmincmillió hős csontja fedi sanyaru völgyeid,
rajtuk kanyargó rendekben feketehangya vándorol,
mint egyetlen sötét kígyó, Höngh-parttól messze Gingru-ig.

16 

Tátongó szakadék, Zübh-tig, hol a szent folyam fuldokol 
hegy-szurdokban örvényt vetve s kortyolja-nyeli a pokol,
gennyes rés a világ arcán, hab-nyelő ördög csöbre te!
gránit-pántodon mért tört szét Aküh és Anéh cimere?

17 

Beburkolózva tengersós enyhe szellőbe, Zalh-mirürh, 
korhadnak halász-hálóid, kagyló-lepett cölöpjeid,
köszvény kúszik térdcsontodba, hogy évszakot téveszt a szél,
menekülő halász-néped szárazra jut, barlangban él.

18 

Sírok érted, szelid Feillü, hallom szerelmes hangjaid, 
síkság, völgység, hegy, part, tenger már másnak ontja kincseid,
béklyódban aléltan fekszel, kedvesem, látom messziről,
Dzsöntunn és Shikürej várán varlepte sötét ajk pöröl.

19 

Bor kelyhe, harsány Zeirenre, áthevülő szikláidon 
menny fényétől fehér hangon kiált a pikkelyes madár,
szellő veti cipellőjét, mezitláb táncol, mosolyog
s elszunnyad a viharfelhő... hová tűntél mámor hona?

20 

Csigahéj-búgású Szjalli, krétaszirtek szigetsora, 
hab-mélyi kürtösök szerte kiálló fehér homloka,
madárhangú apró néped idegen szava gyöngyözik
panasszal: „Veli má veji hekatetau je má je má...”

21 

Szánlak, te büszke Zalh-alka, hogy megtört ametiszt nyakad, 
rád a fergeteg forgója mindünk közt először szakadt,
segítségért rimánkodtál s nem értette negyven király,
vetetlen földön tanulják számlálni a sors lépteit.

22 

Avla és Fufo népsége, madárként fára fészkelők, 
boka-csörgők, nyüzsgő vásár toronymagas zsurlók között;
a síkra sós tenger siklott, bölények ösvényén halak,
habba-merült őrbástyákban polipok világítanak.

23 

Lallamisshi tüskés hátán, olajhártyás patakjain 
hamuszín szárnnyal husz éve gubbaszkodik a Pusztulás:
az üres széllel kockázik, a semmivel tanácskozik,
dobálja száraz csontokkal a nyomor kerítéseit.

24 

Én ismerlek, nemes Jormun, jártam sáfrányszín tájadon: 
hajdan, még fáklyás-évemben, patakba hullt a tőr-tokom
s ahogy iszapból huzkodtam, egy béka szólt: „hiú! hiú!”
talán már akkor hirdette, hogy sorsunk ez lesz csakhamar?

25 

Ajghüo, téged nem fájdítlak, úgyse hallgatnál énreám 
se a Szakállak Házában, se a Smaragd Sascsőr alatt;
jó, ha tagadja holtáig, ki hímes kertedben fakadt:
fanyar a citrom, ahol nől, honában nem kell senkinek.

26 

Gyűrűs hegyei pántjában skorpióként lapul Piküh, 
árnyékos, zárt medencékből félholtan is döf, lesben áll,
zabon, hajdinán tengődik, aszalja inség és ragály,
már csak a mesékből tudja, hogy a kinti nép mit zabál.

27 

Szikla-léptű mammuth, Mun-togh, mintha négy oszlop útrakél, 
mezőiről kiperzselve az ormok közé költözik
s keblük nyitják a tűzhányók, kioldják bazalt-ingüket,
tűzzel szántják az erdőket, hamuval szórják az eget.

28 

Déli mocsárba húzódik Tevih a győztes nép elől, 
mely a messzeségből rajzik és mind több és töméntelen;
a mocsárban sárkányhüllők, csupa-gyomor gömbállatok
s emberevő szirom-csapdák, roppant mimózák torkai.

29 

Olajos gyökérrel zsúfolt, kövér, ehető föld, Elish, 
a győzők és legyőzöttek özönét ölöd egymagad
- félnapos láz, lidérc, hőség, fojtó inda, nyelő iszap -
mint bogarak a mécslángban, még dongnak és már hullanak.

30 

Munguro, árnyak árkádja, őserdő oszlopcsarnoka, 
templomnyi gyümölcsök függnek felhőt-söprő fák karjain
s az ember, e búvó féreg a héj alatt eszik, lakik,
naphosszat részegen sorvad: a pára bódít és megöl.

31 

Buranka jelző-bójái, nagy városok kincstárai, 
déli tenger kék halbőrén ragyogó vitorlák sora,
lomha terebélyes bárkák, mint állapotos asszonyok
kullognak gyümölccsel telve a csatornán; már nem nekünk.

32 

Kjarn és Szelini pálmái, tarka tölcsérvirágai, 
márványon örvénylő rózsák, szétnyíló nedves ajkai,
forró levegő kárpitján fordított hegyek ormai
s a nem-örömest-látottak fekete szigony-ágai.

33 

Jahorg robogó postája, álomként suhanó vidék, 
nyúl-módra inaló dombsor eléri a látóhatárt;
kívül eleven forgószél, belül párnák alázata,
ég-föld között rengő ágyak - temeti esztendők pora.

34 

Arlarh tarka pompája, ívek, füzérek, szögletek, 
egymásra-csüggő erkélyek, zománc-tetők hullámai
s akkora tulipán-kelyhek, hogy egy lovas beléje fér;
a cserepek lehorzsolva, cifra szőnyegnek sincs nyoma.

35 

Hol sások mézet izzadnak, Guvani-terlih lápjai, 
ragadós, mély cukor-bányák erjednek a zsombék ölén;
felettük az új hódítók, kötél-hálón, akár a pók,
kapálóznak s besüppednek, mikor a háló meglazul.

36 

Ikkinh korhadó posványa, hol vad szesz és ecet folyik, 
cukorfa, tűzdió, méznád, lótusz, mind részegen rohad:
te a katonáknak kellesz, hogy szív szerint daloljanak,
még lehelletük fogytán is röhögnek a dágvány alatt.

37 

Fergeteges, kopár Jisztünh, hol rozsdás messzeség köré 
oroszlán-színü mennybolt rogy s vörös dombot rőt szél gyalul:
vert had vitorlás-kordéi futnak a homoktengeren,
mérföldek közt elolvadnak, nem térnek vissza sohasem.

38 

Öt sereg csontjait szóró kova-pusztaság, Pöhmöszüj 
hő lég remegő ábráit nézi, mi villan dél felől:
ha emeli-e zászlóit Szigutsz és Vohb és Ninkjatanh
s a távoli sötét Kmala, mint dörgő hegy megindul-e?

39 

Túl sivatagon, posványon Szühaszüj olaj lombjai, 
törpe göndörfürtű lányok, léptük sziromként nesztelen,
sötétek, mint az ürmösbor, táncosak, mint a lángbodor;
kéretlen kérők málháin nyögéseiket hallani.

40 

Reményvesztetten, némán tűr agg Szilemegorh északon, 
köd-imaszíjas lejtő közt kerek, sötét tengerszemek,
jég-csendű magasság alján kristálysima hideg tavak,
de az ormokon fenn villog a bíbor-sörényű harag.

41 

Megorhiri keskeny szirtjén víjjog a gyíkfejű madár, 
begyében köveket morzsol, szaru-torka lángot fuvall,
tört kardok, holtak völgyében, hol most idegen kürt rivall,
felgyujtja a vadont, elszáll s lovat-lovast visz karmain.

42 

Villámtűzben nyújtózkodnak Csikerirem hegyhátai, 
meredély, csúcs, hágó villan, a völgyben sötétség morog,
tó zizeg szőr-húros lantként, a kunyhókon eső suhog,
költők s koldusok országa, borúd nem vetkőzöd soha.

43 

Mogyorót, makkot érlelnek Öfulab erdőségei, 
kopár partját jég-baltákkal fényes fehér tenger veri,
gátra tűzve sok dermedt fej, lengő vörös halász-sörény,
orsóként forgó delfin-had a töltés rését szegdeli.

44 

Kérdezlek, áruló Nörhö: magadéból több jut neked? 
folyón úsztatják erdődet, ágastól nyűvik kertedet,
kuvasz-léptekkel nem csőszködsz tiport testvéreid felett,
rab-eke, gyász, kifosztottság végzeted, akár többinek.

45 

Dob-szavú nép Kengh fennsíkján, hűséges fogadott-fivér, 
vihartól rengő tornyában morzsolja köntös-bojtjait:
„tla rog kengi hob voa dzsia!” - szakállát villám perzseli
és karjait égnek tárja: „duh ladi kengi cög nyi voa!”

46 

Szirökana sudár népe, hallgatag, kemény férfiak, 
szélviharban edzett lányok, egyenesek, mint szál-fenyők,
százszoros vetéstek sarjad: csak ocsuja rátok üt-e?
ezernyi kévétek gyűlik s többé nem nektek: sírtok-e?

47 

Pókhálós tüske rét Mullup, ráncosan repedő agyag, 
jácint-könny, sakálordítás, bot-zúzta sípoló tüdők;
hideg patakban guggolva lázas fürjként, sebzett leány;
véres, ganajos vermekben nyögések, lovak, emberek.

48 

Gyümölcsös, íves Szumarbebh, lila dombok, lila mezők, 
lombfüst-színű párás mennybolt, gyöngyház tavon ibolya árny;
kaputlan, elhagyott kertben gyerek-láb ötszirmú nyoma,
sok szétmálló mustos-kádon békés szüretek illata.

49 

Mészkőszirt-bordás Araihü magasságból a völgybe néz, 
a mező szinte hintázik a hegy-szegélyek kapcsa közt
s az édes szédület solyma kő-katlanban kering le-fel;
most az emlék, mint bevert száj tátong fogatlan, véresen.

50 

Kecskék rétje, fukar Jöhpruk, hol kő-résben gyér fű terem, 
roppant lapulevél terped, alatta gyík-torok dobog;
gazdátlan, csupasz gyermek-had pitypang-pehelyként szétrepül,
csonka férfiak koldulnak s borotvált-fejű asszonyok.

51 

Zuhatagokra bólongnak Tingh magas páfrány-berkei, 
csillognak uszonyos lányok folyandárral-font keblei,
könnyűek, mint a habfodrok, táncuk a földet nem veri;
ha láb csörtet, elillannak, a vész nyomukat sem leli.

52 

Fecsegő, lárámás Töranhbeb, szalmavirág, vidám nyomor, 
Zimbalula dobpergése, álarcos, pántlikás menet;
most szikes pusztán bukdosnak, halálfejes kísértetek,
mély, száraz meder párkányán léptük alól a föld kifogy.

53 

Homokkal teli szomjas száj, Türübe, sárga bucka-táj, 
ahol a „volna” ráncot váj s a „nincs” köszörűként forog:
varjú-, keselyű-felhőben vonszolódnak terelt rabok,
a fakó végtelen puszta mind fogsoruk közt csikorog.

54 

Ditki, egy mese illik rád: „Kimondta tabló-társaság: 
dudálni nem lehet prémben... s a prémjétől fosztott dudás,
hogy le ne húzzák ingét is: bólintott s fújta nagy-vigan...”
koldusbot kéztől földig tart; nem szóltam: hát csak fújd dudád!

55 

Tifagh-onü, hol ékszer közt lapul szemérmes hullafolt; 
ételnek látszó sár és rongy körbe-fortyogó katlana;
ezer virág, de mind mérges, ezer párna, mind horzsakő,
ezer cél, mind egymás ellen, ezer szállás, mind kriptabolt.

56 

Sivár, esőtlen Szkirrj földje gazdag bányákkal lyukacsos, 
álmatlan álmokon nyargal a kagylópénz, nefrit, arany,
bámulja sok kidüllett szem, a bordélyokban kocka jár,
e nyer, az veszt; hová ömlik, hogy mindnyájának hasztalan?

57 

Két folyam ölelésében ormótlan hegysor, Dhupaol, 
ege kőből és jégből van; itt látták a Kolibrilányt,
két iker-fiú megleste, míg vette piros ujjasát
s mikor azt hitte, nem látják, harc köde felett messze szállt.

58 

Ajjün-ban Fehér Egyszarvú a falvakban szökellt, futott, 
lágy-ívű nyakát hajlítva, fején árbócot ringatott
s asszony, gyerek körülvette és édes áldozati füst;
gyűrt pálma-háncson még látni, ahol feküdt, a vérnyomot.

59 

Széles, ködös árkon túlról deres Kisszuj, sárga Vha-vuz 
nyögése át nem hallatszik, a négy fő-szél sem hozza át,
vergődése át nem látszik, a három vándor égi fény
nem bontja ki hajnalszínnel a hosszú meder gőzfalát.

60 

Három külön világ sarka, Oröhullu, jáspis-tető, 
hol a Vha folyam gőzlepte medre háromszor vált irányt
s hol a nagy Udmirtu csillag ívben fordulva visszatér:
istenek hegye! nincs ajkad, hogy vad sérelmedről beszélj.

61 

Kötél-hálóban vergődik Hürippu villás homloka, 
körbe-forgatva, szédülve a jeges bérceket döfi,
majd kíntól hináros szemmel a déli kőfalnak rohan,
habos rétre rogy fújtatva; még mindig fölszegi fejét.

62 

Döru megveszett kínjában, csecsemőként nyúlkál, gügyög, 
földön ül, szennyes port markol, gyémántnak és gyöngynek hiszi,
motyog, hirtelen följajdul - ó Döruvogh ledőlt fala! -
közönyébe visszasűlyed, így leli éje, nappala.

63 

Eldobta kulcsát Vha-külli, leütve árokba hever, 
nyolcvanezer kincstárában barát, ellenség föl-le jár,
könyökig szemétben vájhat, egy pántot, függőt sem talál,
három ringyó és sarkukban háromszáz sereg hordta el.

64 

Mérhetetlen homok-hátság, , Riakhbuh, üres sivatag, 
lenn és fenn két parázs-szőttes az ernyőtlen szem megvakúl;
kutya-fogatán távozva itt láttam harci társamat:
Bütykös Cimborám és árnya eltűnt a menny-függöny alatt.

65 

Erős Darduh korom-marta várai, hova lettetek? 
lenn zebra-háton vágtattak cifraruhás lánygyermekek,
mozgó pettyek, délibábban megnőttek, fedve fél eget,
illat-szelencéjük tükre villantott sok titkos jelet.

66 

Hóviharos Alinkhikkü, hol a magas jégár tövén 
csonthal úszik, s felér mellig gömbfejű mérges moha;
ugatók torkát köd fojtja, vijjogók csőrén felleg ül;
itt zuzmón tengnek, rabságban, sokan a volt nagyok közül.

67 

Riakh-vha, mennyboltot tartó karcsú fehér hegyoszlopok, 
ragyogva egymás mellett, mint cápafogak, vagy jégcsapok;
a Kolibrilányt itt látták, mikor repülve átvonult:
magasból két szirt-párkány közt, pár lassú fáradt tolla hullt.

68 

Óriás oltár, Szinirri, tetőtlen hegy-lábak sora, 
három nővér öröksége, ömlő csecsemő-vér hona
- egyik fúlánk-tövissé vált, másik jajgatva otthagyott -
átveri-e kínzott hátad új csapás rezes-ostora?

69 

Éneklő barlang torkánál hever a lidérc-föld, Tinith, 
mint köd-ivó vihar, sóhajt nagy álmában a Kék-Király,
a pusztulás hogy érné el büszke idegen álmait?
az agg, nemes halál földjén csak por az új, váltott halál.

70 

Szikra-fátyol vonul, Töllo, citera-húrjai felett: 
úszik egy nő-száj, arc nélkül; két tőr; majd egy hires torony,
benne ama harcos sírja, kit megcsodált az alkonyat;
vándor-pókok vitorlái csillognak fenn az ég alatt.

71 

Szöttü harmatos berkében, négy karcsú vízesésen át 
keresik részeg íjászok a Fehér Egyszarvú nyomát,
reng, harsog a zsályák völgye, lepi mocskos por, füst, iszap,
légi, vizi sellők fonják elrejtő durva fátyolát.

72 

Földmélyi kusza szentéjben holtat élesztget Elüninh, 
boltív derengő bordáin árny-sor suhan, papnők hada,
csepegnek sárga kén-gyertyák, oszlopnál villan őr-dzsida,
nem nyitja szürke szemhéját Majtje istennő kócsaga.

73 

Tirüszime: száz kastély állt tavon, sok tarka cölöpön, 
a kertet s tavi képmását abroncsba fogta fény, öröm;
virág, erkélytől-erkélyig, befonta-kúszta a hegyet,
ahogy öreget majd megfojt a rácsüngő gyereksereg.

74 

Letiporva, elárasztva Fuhtirü, nyájak, gabonák, 
megszürkült a fehér város, tág utcás Szihetamlula;
hol a köles, a rojtosfű, a len-olaj, az árpa-lé?
szellő tölti a magtárad s két kéz tenyérrel fölfelé.

75 

Szininh aranyvirág-rétje szelid istennő bársonya: 
most íme az égignyúló harag tetőtlen temploma;
egynapos borjú szájától rabolt tejet ittál-e már?
lázhabos, ecetes, mérges! a vér nem gyűlöl így soha.

76 

Mogorva tarló lett Fuhhanh, kerék töri, féreg lepi, 
dombjai közt kiütköznek a parlagok fekélyei;
pockok, ürgék, bírójának bére tök-héj, rágott gyökér,
míg föld felett hetykén csörtet a macskafejű fővezér.

77 

Égre-falazva szemközt ül Tinkimanda és Tirüdaid 
a délibáb itt láttatta velem a Bütykös Cimborát:
akár egy eső-tócsából, itatta a kutya-fogatát
a tenger-széles Riakh-ból, hol partot a sirály se lát.

78 

Vuabshakani pálmája, Orhamdojuri cédrusa 
szikrázó tüzes örvényre figyel réz-zöld felhők alatt
s mélyen markol a hűs földbe, hol a rejtett ország morog,
nehét lökésektől rándul a szem-nem-látta boltozat.

79 

Pikkopürle gyapot-földje, langyos eleven hótömeg; 
mondják, a Fehér Egyszarvú tétován erre vándorolt,
hátán egy vak leány gunnyadt és néha pár hangot dalolt;
tanyai asszonyok jöttek, de léptüket nem várta meg.

80 

Forr, bugyborog éjjel-nappal Umallu kigyúlt nádasa, 
a vízi hólyagos-gomba borpiros heggyé feldagad,
a lótusz kiég, elhamvad, a köd világít éjszaka,
égig ér sok kénfüst-oszlop, megfőnek a rákok, halak.

81 

Villognak éjjel Nimvarkinh kohói, messze, szerteszét, 
ajtajuk tárul és zárul - hol vérvörös, hol rózsaszín -
pírba vonva erdők, falvak sötét-puha csipkézetét,
szurokban úsznak egy élő s egy haló világ résein.

82 

Pára homloka, Riakhmör - a lejtők virágfüggönye 
összetűzve gyémánt-tűkkel a tenger lágy csipkéivel,
mellette az ég erkélyén kihajol a Kolibrilány,
füstölgő, lerogyó várak fölött két meggyről énekel.

83 

Roggu, köves fennsík mécse, fényed az éjben meddig ér? 
a formátlan árny-tömbök közt te hívd a vándor lépteit,
míg a világ rótt szikláján a homály végképp megsürül
s a vándor és vezér fénye töretlen sötétségbe dül.

84 

Szuvas szélmalom Shappikban: kutya-kordén indult oda 
a sok-medrű Riakh mentén a szikár Bütykös Cimbora:
ha egyik ebe megsántul, tudom, a vészre rákiált:
„Hamisan én játszom jobban; ha csalsz, nem tartom a szabályt!”

85 

Bronz darazsak, rubin dinnyék Aleghi ujjas fényei, 
hol a Virágarc Őrzője úgy vélte, hült szivem leli -
szél, vidd hírűl: a Bíbor Láng a kemencében énekel
s hevét akkor is érezni, mikor fenn rég más fény delel.

86 

Shappuküna kaktusz-rétje, egyik ajándékom tied: 
mikor pusztádon szétverték hadunkat, mint pehely-ruhát,
egy buktatónál táskámból vagy tíz tartomány elveszett;
a harc helyén jól nézz széjjel: neked jut mind, ha megleled.

87 

Riakhrojö, hol koldultam, másik ajándékom tied: 
egy pénz, rajt kép: a császáré; ha orrát-száját elfeded,
más képpé válik: meglátod, nem közönséges látomás!
most a henger rád is fordult; időd képéül nézheted.

88 

Vályog-fészek, Ahodh vára, legyen tied a harmadik: 
falaid közt tanácsolták: „nyúlcombot ne falj harc előtt”;
míg néped sorba állítják és kapnak ólom-karkötőt,
most viszonzom a bölcs mondást: „itt már a nyúlcomb sem segít”.

89 

Hatalmas Hehor, tört dárda! hova lettek vitézeid, 
tenger-kagylóként zenével s gyöngyfénnyel telt kastélyaid,
daru-léptű királynőid s a serlegek, erős borok?
kincseiddel rakott gályák ormán sötét sörény lobog.

90 

Rane alacsony cserjéi, szürke halmos-redős vidék, 
a varjak végtelen rétjén vége-nincs rabmenet vonúl,
ez délre, az meg északra - célja van, eredménye nincs -
olykor a menet megfordul, minden világtáj egyre megy.

91 

Riakhmegorh, kihalt ország - feledni sírban sem lehet - 
néped palánkba-hurcolták és vértörköllyé változott,
gondolattalan félálom terpedt s falmozdító lucsok,
nem sírt senki, a dágványba belefulladtak a szivek.

92 

Riketam, hol az udvarlók csengőt viseltek térdükön, 
nehéz-illatú hársak közt üveghúr pengett élesen
s az ebet is úrnak hívták Sarkantyuvirág-ünnepen:
koporsók közt tovább álmodj! hangszerem immár eltöröm.

93 

Te víznek föld és földnek víz, te Ururika szövevény, 
hinár-függő, dagadt gombák, mérföldes száru bóbiták,
gőzölve a világ szélén, hol köd gurul a semmibe -
Fehér Egyszarvú itt rejtőzz! Kolibrilány, surranj ide!

94 

Világ köldöke, Nuantompank, hol ugyanaz a „fenn” s a „lenn”, 
a fej fölött a hegy s tenger függ, szakadékok alján a menny,
rézsútos városok csüggnek, légben nem hulló kő forog:
téged is elborítottak a sáska-fogu zsarnokok.

95 

Messze Kfureh és Oanghu - mindenhol ott van és mozog 
az új kis fürge hódítók kék bőre, üres homloka;
most, hogy a három fény mind vak és a nyolc égtáj mind süket
a föld, víz, únván terhét, mozdúl: megérdemlik győzelmüket.

96 

Cshih hegyek delej-csóvája úszik az ég körfüggönyén; 
üstben szorong az Udmirtu; a fehér Khaureu lenn pihen;
a Bingu merész ösvényét átszeli szikrázó Füzér;
délen dereng a Mézgyűjtő: felírni és feledni kell.

97 

Donza pusztáján répát süt porban ülve a Bölcs, a Szent. 
Szól: „A szélvésznek nincs arca, csak keze-lába: ez a rend.”
Szól: „A sors, hogyha megtágul, ugyanakkor szorongat is.”
Szól: „Nagy házat építettél; ne sírj, ha a huzat kivisz.”

98 

Piurikku nedves rétje Talaktalaktuk erdeje, 
hol izzó gyűrűvé forrva az ég a földdel összeér:
itt vadállat-üvöltéssel övezve ül negyven király
s hol jár a Fehér Egyszarvú? a Bügykös? a Kolibrilány?

99 

Észak és dél és minden táj recseg, csontja, veleje fáj; 
a Világ Nyolc Őrzőjének, kik kiáltják: „rend mindenütt!”
most a szó ráforr torkukra; majd a menny ívén szétreped;
harmadszor kezdik fennhangon s hangjuk remeg: „rend mindenütt!”

100 

Inog Minzath-ban Mogh bérce, az ég, föld és űr tengelye 
s az Úr egy pillanat szélén, amely dob-hangként alacsony,
elsápad törvénye ormán; de átfogja mindenfelől
sok és egy kristály-csengéssel a magas, állandó idő.

101 

Im a gazdátlan ordítás, lerogyó hegyek éneke,
fuldokló mezők fájdalma, földrengés, futótűz dala;
fogva Riakh-menti Jargeh-ban vezeklem harc meddő hitét,
arcotok felé fordítom száz hullt világ lehelletét.


Negyven király éneke

Port fú, felgömbölyödik.
Tüzet fú, összecsavarodik.
Messzi lankán,
Zalhime és Lallamisshi felett
kotlik a gyalázatos.

Felzendülünk, halld,
negyven dob, királyi dobok, negyven király,
gondolva fiainkra,
megmossuk arcunk, nyergelünk,
hajrá! neki az üszök-zivatarnak!
a vörhenyes sötétségnek!
ne tudjuk, mikor nappal, mikor éjszaka!

Síp rikít, riadozik.
Lármacölöp recseg, riadozik.
Mi sorakozva sziklaperemen, csapzott madársereg,
negyven kopott keselyű, mind királyi madár,
forgatjuk fejünk, tanakodván:
Ugyan mekkora ország jutott ennek, adózzunk-e,
mikor emberen csak ember volna uralkodó?

Ám lássátok vánszorgó vándorlásunk,
emelt bástyák, Dörhuvi, Riakhvog,
rónaság kulcsa, Shalihtirlir,
lelketekben ítéljetek:
majd elhullnak barmaink mind
és hajóra szállunk a Mérges tengeren,
bukdosunk jég-járt ösvényeken,
vergődünk e világ sós mocsarán,
negyven koldus, negyven királyi koldus...

Begyét felfújta torkig, ki-be lüktetett,
mozgatta farát szemérmetlenül;
ha feléje-szúrtunk, nem sebezte kard,
ha csőre fejünket verte, sebet nem ütött,
nem is koppant:
ki tudja, miként császárkodik felettünk?

Legelőbb a part fogy el,
később minden sziget és zátony,
aztán a tenger,
aztán az égbolt,
aztán a fény,
aztán a sötétség,
végül semmi sem lesz:
ott megtörténik szabadulásunk.
Mert szent és örök az üresség, s az emberben fészkel,
és az ürességben fészkel az ember

2010. október 13., szerda

Oravecz Imre: A harmadik világ pusztulása

és megelégeli Taiova
az emberek mohóságát,
amiért mind több jószágot akarnak,
és megsokallja Taiova
az emberek jószágát,
amiért mind nagyobb mohóságra vetemednek,

és kiválasztja a törvénytisztelőket,
és megtölti tarisznyájukat kukoricakenyérrel,
és mindenható kezével
biztonságos helyre,
vastag nádszál üregébe dugja őket,

és parancsot ad helytartójának, Szótuknangnak,
és Szótuknang fölvonja az ég vizeinek redves zsilipjét,
és az ég vizeinek redves zsilipje
hömpölygő árt zúdít a harmadik világra,

és eltűnnek a széles síkok,
és megtelnek a tágas völgyek,
és alámerülnek a magas hegyek,

és megfullad a harmadik világ színe: a piros,
és megfullad a harmadik világ ásványa: a réz,
és megfullad a harmadik világ iránya: a kelet,
és megfullad a harmadik világ növénye: a dohány,
és megfullad a harmadik világ állata: a szarvas

2010. október 12., kedd

Oravecz Imre: A második világ pusztulása

és megelégeli Taiova
az emberek gőgjét,
amiért testük központjaival visszaélnek,
és megsokallja Taiova
az emberek állhatatlanságát,
amiért földi útjaikon eltévelyednek,

és kiválasztja a törvénytisztelőket,
és jó meleg ruhát ad rájuk,
és gondviselése erejével
biztonságos helyre,
hatalmas jegesmedvebarlang mélyére rejti őket,

és parancsot ad helytartójának, Szótuknangnak,
és Szótuknang összegyűjti a mindenség minden hidegét,
és a mindenség minden hidege
kövér jeget hizlal a második világra,

és elpattannak az erős zátonyok,
és összetörnek a tömör szigetek,
és meghasadnak a szilárd földrészek,

és megfagy a második világ színe: a kék,
és megfagy a második világ ásványa: az ezüst,
és megfagy a második világ iránya: a dél,
és megfagy a második világ növénye: a fenyő,
és megfagy a második világ állata: a borz

2010. október 11., hétfő

Oravecz Imre: Az első világ pusztulása

és megelégeli Taiova
a sok gonosz cselekedetet,
ami elűzi az emberektől az állatokat,

és megsokallja Taiova
a sok helytelen beszédet,
ami egymás ellen fordítja az embereket,

és kiválasztja a törvénytisztelőket,
és megnyitja bölcsességük csukott kapuját,
és felhő és csillag segélyével,
biztonságos helyre,
óriási hangyazsombék méhébe vezérli őket,

és parancsot ad helytartójának, Szótuknangnak,
és Szótuknang kinyitja a tűzhányók hólyagos száját,
és a tűzhányók hólyagos szája
fortyogó tüzet okád az első világra,

és megolvad a kemény föld,
és fölforr a hideg víz,
és kiszárad a párás levegő,

és elég az első világ színe: a sárga,
és elég az első világ ásványa: az arany,
és elég az első világ iránya: a nyugat,
és elég az első világ növénye: a négylevél,
és elég az első világ állata: a kígyó

2010. október 10., vasárnap

Pintér Lajos: Kis, kamasz dublett

Márta és Mária

17 éves lehettem, 18. Félszeg kamasz
a csongrádi gimnáziumban. Még nem
félig árva, még élt édesapám, aki
pár évvel később halt meg rákban.
Lobogó hosszú hajam miatt, borostás
kamasz arcom miatt kaptam tőle
egyszer egy pofont, de már nem fáj,
már ragyog. Első szerelmem nálam
egy évvel fiatalabb diáktársam,
Szabó Márta. Milyen is ez az első
szerelem, mulandó, elolvad, mint
a májusi hó. Autóstoppal mentem a
Balatonhoz, menetben útba ejtettem
a várost, Budapestet, és ott
az általam, csongrádi kamasz által
oly szeretett költőt kerestem.
Nagy Lászlót! Hogy akkor megjelent
könyvét dedikáltassam. Szívesen
fogadott. Kinek is dedikáljam a
könyvet? – kérdezte. Pironkodva feleltem,
nem nekem, hanem, ha lehet,
kis szerelmemnek, Szabó Mártának.

Nagy László akkor székéből nehéz
mozgásával felállt, és kócos kamaszt:
megölelt. Az én első szerelmemet is
Szabó Mártának hívták! – mondotta
lelkesülten, hozzá írtam a
Márta és Mária című versemet!
Az első szerelem, mint hó
elolvad, de a gyermekkorból még
felsajog, szelíden simítja ingem,
ököllel üti a szívem.

Sanyi

17 éves lehettem, 18. Félszeg kamasz
a csongrádi gimnáziumban. Még nem
félig árva, még élt apám, aki
pár évvel később halt meg rákban.
Lobogó hosszú hajam miatt, borostás
kamasz arcom miatt kaptam tőle
egyszer egy pofont, de már nem fáj,
már ragyog. Autóstoppal mentem
akkor is Pestre, akkor Weöres
Sándort kerestem. Weörest, ki
világirodalmi nagyság, kinek
szívében Bóbita, Bóbita játszik.
Megint azért, hogy megismerjem,
és hogy akkor megjelent könyvét
dedikáltassam. Örömmel fogadott,
körültáncoltak bennünket felesége, Amy
macskái. Kinek is dedikáljam a
könyvet? – kérdezte a költő.
Ha kérhetem, ne nekem, hanem kis
szerelmemnek, mondottam, úgy
hívják, Szabó Márta. Weöres fogta
a könyvet, és magába roskadt,
percekig gondolkodott a dedikáción,
még a homloka is gyöngyözött, azt
hihetted volna, ha látod, hogy most
költi újra Az éjszaka csodáit.
Majd hirtelen mozdulattal, váratlan
lendülettel írni kezdett, és átadta
nekem a dedikációt. Ígyen szólt:
Mártinak szeretettel Sanyi.

Ugyan megvan-e még e könyv valahol?
Ugyan megvan-e még e halhatatlan
dedikáció? Vagy elsüllyedt, mint
Atlantisz. Vagy tovatűnt az időben,
mint a mi leronthatatlan fiatal arcunk.

2010. október 9., szombat

Ady Endre: Harc a Nagyúrral

Megöl a disznófejű Nagyúr,
Éreztem, megöl, ha hagyom,
Vigyorgott rám és ült meredten:
Az aranyon ült, az aranyon,
Éreztem, megöl, ha hagyom.

Sertés testét, az undokot, én
Simogattam. Ő remegett.
„Nézd meg, ki vagyok” (súgtam neki)
S meglékeltem a fejemet,
Agyamba nézett s nevetett.

(Vad vágyak vad kalandorának
Tart talán?) S térdre hulltam ott.
A zúgó Élet partján voltunk,
Ketten voltunk, alkonyodott:
„Add az aranyod, aranyod.”

„Engem egy pillanat megölhet,
Nekem már várni nem szabad,
Engem szólítnak útra, kéjre
Titokzatos hívó szavak,
Nekem már várni nem szabad.”

„A te szivedet serte védi,
Az én belsőm fekély, galád.
Az én szivem mégis az áldott:
Az Élet marta fel, a Vágy.
Arany kell. Mennem kell tovább.”

„Az én jachtomra vár a tenger,
Ezer sátor vár énreám,
Idegen nap, idegen balzsam,
Idegen mámor, új leány,
Mind énreám vár, énreám.”

„Az egész élet bennem zihál,
Minden, mi új, felém üget,
Szent zűrzavar az én sok álmom,
Neked minden álmod süket,
Hasítsd ki hát aranyszügyed.”

Már ránk szakadt a bús, vak este.
Én nyöszörögtem. A habok
Az üzenetet egyre hozták:
Várunk. Van-e már aranyod?
Zúgtak a habok, a habok.

És összecsaptunk. Rengett a part,
Husába vájtam kezemet,
Téptem, cibáltam. Mindhiába.
Aranya csörgött. Nevetett.
Nem mehetek, nem mehetek.

Ezer este múlt ezer estre,
A vérem hull, hull, egyre hull,
Messziről hívnak, szólongatnak
És mi csak csatázunk vadul:
Én s a disznófejű Nagyúr.

2010. október 6., szerda

Kányádi Sándor: Fától fáig

Fától fáig a sűrűsödő alkonyatban
fától fáig lopja magát a gyermek
Én istenem csak vissza ne
csak ne gyalog kellene
csak le ne menjen a nap a tisztásról
legalább a csengettyűt hallanám

Meg-megtorpan futásra készen
kis szíve mint a mókus szökne bújna
borzongó nyárfalevelek közé de
hol vannak már a nyárfák hűtlenül
ott maradtak a tenyérnyi tallérnyi
fillérnyi tisztáson
Visszafelé majd
sörényébe markolok Vágtába jövök
csak addig a vastag bükkig ha még
az innen számított ötödik fáig

Őznek rókának farkasnak lenni
bokornak ágnak avarnak lenni
madárfészeknek lenni
madártojásnak lenni
nyárfalevélnek lenni
kakukkhangnak lenni
csak lovait kereső kisfiúnak
ne lenni

Még két fáig három fáig
Hallom Nem hallom Hallom
Ha eljutok addig a gyertyánig
katona leszek hajóskapitány leszek
fölfedezem Amerikát Amerika is
elveszhet de én megtalálom

Sörényébe markolok
Még egy Még három
Próféta leszek betegeket gyógyítok
Jézus leszek
föltámasztom édesanyámat
Tovább tovább most már hallom
"Áprilisnak bolondja
fölmászott a toronyba
megkérdezte hány óra
Fél tizenkettő
Fölmászott a toronyba"

Most nem hallom biztos állnak
jóllaktak már bóbiskolnak
Hogy a kutyák ennék ki a bendőjüket
hogy a farkas
Sírni kéne énekelni
éjnek lenni
nem is lenni
csak ne kéne beljebb menni

Jól eljöttem Hol a tisztás
Még csak öt fát megyek s akkor
"Ördögborda ördögborda
mézes lett a mackó orra"

Szól a csengő most is hallom
Jól eljöttem Hol a tisztás
Innen még visszatalálok
Morzsát hintek
gallyat török
nevemet a fába vésem

Szól a csengőn most is hallom
folyton hallom hallom régen
Hallottam az anyaméhben

Megvár a nap
meg a nyárfák
Róka-alkony farkas-éj
haladj tovább fától fáig
biztasd magad kislegény

Rég nem hallod mégis hallod
Hold világol a tisztáson
Már a hold is lemenőbe
Morzsáid felcsipegették
gallyaid a fák kinőtték

Neved heges hieroglif
Száraz ágon csüng a csengő
lovad farkas tépte széjjel
Dzsungel már az erdő
Anyatej
Hangyatej
Tovább tovább fától fáig
"Mézes lett a mackó orra
rá is szálltak a legyek"

Elszisszent az út alólad
Nyárfák félelme ülepült
homlokod pólusaira
De csak tovább fától fáig
Nincs az a film az a magnó
vissza ez már nem játszható

Kínálkozó ágak
hurkot himbáló filozófusok
"C'est la vérité monsieur"
"Die letzte Lösung mein Herr"
"Fél tizenkettő
bolond mind a kettő"

Tovább tovább fától fáig
magad lopva
botladozva
Anyatej
Hangyatej
Ecet

2010. október 5., kedd

Tóth Krisztina: Dosszié

Nem fájt? Figyelsz egyáltalán?
Nem figyeltem. Néztem hanyatt a kanapén, hogy
süt át a fény a színes karikákon:
mint egy templomban, sárga, kék, piros
ólomüveg: lakásban ilyet sose láttam.
Sietni kellett, ötre jött az anyja.
Letolt gatyában ugrált utánam,
a kádban guggoltam, ő a csaphoz állt.
Szerintem is klassz. Reggelenként a legszebb.

Tizenhat voltam, eltelt még tizenhat,
mellettem állt a piros hetesen:
...az ólomüveg, tudod, az ebédlő
és a nappali közt, azt ugye meghagytátok?
...dehogy hagytuk. Azt még apám csinálta,
színes dossziék a két ablak között,
a vállalattól hozta haza őket...
...én most leszállok, metróval megyek.

Mért lepleződnek le mindig a csodák.
Mikulás. Gólya. Most meg ez.

2010. október 4., hétfő

Radnóti Miklós: Ifjúság

Mikor Kolombusz a zsivajgó partra lépett
s követték társai, az ittas tengerészek,
szagos szél támadt és lábához hullt egy fészek,
s egy zöld majom szaladt feléje s rázta öklét,
érezte már, hogyan kezdődik az öröklét.
Megvillant nagy szeme, fáradt szemhéja égett.
Legyintett. S hátraszólt valami semmiséget.

2010. október 3., vasárnap

Radnóti Miklós: Kolombusz

"In Nomine Domini Nostri Jhesu Christi"
így kezdte régen s most nem ér rá naplót írni.
A könyvben szél lapoz. Otthagyja, másra gondol,
fölötte feszes, nagykarmu ég dorombol.

Kolumbusz szétvetett lábakkal áll s az éjben
négy lázadó kuporg az árbocok tövében,
s hintál a nagy hajó és zeng a sok vitorla.

Tévedne Rodrigo? Lehet... S szűk lesz a torka.
De hát a fűcsomók nem földközelt mutatnak?
és láttam én magam, madárraj szállt nyugatnak,
tegnap meg egy galamb.

S "föld! föld!" - üvölt a hang.
És péntek volt, két óra és sötét a hajnal,
"Laudetur" - mormolták s álltak levett kalappal.

2010. október 2., szombat

Nádasdy Ádám: Maradni, maradni

Az átzuhanás, az megterhelő.
Ilyenek: az elalvás, a fölébredés,
a megszeretés, a meggyűlölés;
amikor vendégek várhatók,
a boltban a tanácstalan álldogálás,
hogy házigazdává átalakuljak;
a vendégség után pedig a bútor,
mert vissza kell tolni megint privátba.

Ezek a nehezek. Amikor maradok,
az jó: az alvásnak mestere vagyok,
és ébren lenni nagyon szeretek.
Boldog vagyok, ha sok a vendég, és ha van
szerelmem, illetve ha nincs.
De átzuhanni egy beállításból
a másikba, az összekuszál.

Maradni szeretnék, mindig maradni:
ha ébren vagyok, élesen figyelni,
ha alszom, mélyebb gödörbe leásni;
magányos levesporokat fölönteni,
vagy élettársi szennyest kotorászni.
Átzuhanni: az fáj. A változás
szűk száján átcsúszni, az horzsolás.

2010. október 1., péntek

Kányádi Sándor: Hipotézis

Az óceánok s a tengerek valószínűleg
azért keletkeztek, hogy szemléltető-
eszközökül szolgálván, a képletbe-
foglalhatón túl – vagy innen? – valami
fölemelőt is sejtessenek az időről,
ami, bizony, a rajtunk s a természetben
alkalmazott rutinos fogásaival hovatovább
mindjobban lejáratja magát előttünk.

2010. szeptember 30., csütörtök

Guillaume Apollinaire: Merlin és a vénasszony

E napon fent a nap anyaméhként kitárva
Hevert az ég ölén és lassan vérezett
A fény az én anyám a nap véres világa
És menstruációs folyók a fellegek

Keresztútnál ahol virága nincs a télnek
Csak a tövistelen szélrózsa egyedül
Merlin az élet ős örök okába mélyedt
Amely mindent megöl és mindent újraszül

Zöld sapkát viselő öszvéren egy anyóka
Jött a parti uton alá s a néptelen
Síkon Merlin aki élt már évezred óta
Mellét verdeste s följajdult Ellenfelem

Megfagyott énem ó kinek a sorsa fáj s nyom
Kitől fázik a nap húsa vágyol-e még
Látni Emlékemet s szeretni mint a másom
Ó mily boldogtalan szép fiút nemzenék

Intett s már a kevély kataklizmák remegtek
Fent a nap köldöke táncot járt mialatt
A vágy s a hősi kedv tavaszkora jelent meg
S karján egy fiatal szép áprilisi nap

Ingó emlékkövek zöld dögök közepette
Csontokat sorsokat virágot s dús gyomot
Szórtak széjjel nyugat ösvényeit befedve
Míg szőrt sodort a szél s balvégzetet hozott

Tipegve jött felé a szerelmese őszen
Szél simította ki ruhája ráncait
Fogták egymás kezét sápadtan eszelősen
Vágyuk közt más kapocs nem volt csak ujjaik

Táncolt az asszony a lét ritmusát utánzón
S így szólt Száz éve hogy várom hívásod én
Sorsod csillagai ihlették meg a táncom
Morgane ott figyelt Gibel magas hegyén

Táncolni ó be jó mialatt délibábot
Látsz hol minden dalol s a félelmes szelek
Arcukra öltik a derűs hold mosolyát hogy
Elriadjanak a fullajtár szellemek

Fehérlett alakom a magány közepette
Lidércálmokba bújt a lemurok hada
A boldogságokat forgásom kifejezte
Miket csak egy okoz a Művészet maga

Nem szedtem soha csak galagonyavirágot
Tavaszutón mikor virághullás fogad
Mikor az ölyv s a sas zsákmánnyá kikiáltott
Gyermekisteneket s holt kisbárányokat

S vén lettem mint magad lásd táncolok pedig hát
Kidőltem volna már és e tavaszon a
Fájdalmat mímelő vén holttest gyatra titkát
Láthatta volna a nyíló galagonya

S emelte két kezét mint a galamb a szárnyát
Mint fényt melyre lecsap keselyűként az éj
Merlin keletre ment s szólt Emlék fia szállj hát
Emlékké amely a Szerelemmel fölér

Szállj sárból fölfelé vagy légy emberi árnyék
Az is az én fiam nem múló műremek
Útban Róma felé feje tűzkoronás még
Magányosan halad szemlélve az eget

Vivián ama hölgy neve ki egyre vár rám
S hozzon bár új tavasz újabb fájdalmakat
Majoránnák között s lapulevelek árnyán
Örökké élek a galagonyák alatt

[fordította Kálnoky László]

2010. szeptember 28., kedd

Johannes R. Becher: Németország

Egy iskolaigazgató hetykén jár Grünewaldban.
Egy nő sétál sötétben, elnyűtt test, zöldes orcák.
Kis-herceg érkezik, villogva és vasaltan.
A birodalmi gyűlést ötödször elnapolták.
Fehér utak szaladnak a friss tavaszi fényben
újjongva. Feketén nyúlik Napoleon
árnyéka. Lágy sugárral koszorúzva, keményen
őrködnek ütegek egy kis magaslaton.

Németnek vallani magunkat majd nehéz lesz,
nem vonzódni a francia vidékhez,
Párizshoz, mely, mint gyermekálmunk, visszatér.
Ahol élünk, hideg, derékszögű a tér.

A kritikus egy költőt agyonhallgatott,
Kleist szelleme kajánul vihog a nádon át.
A részegek hevernek, öklendező rongykupacok,
míg sötét nevetésbe villan zöld holdvilág.
Túlzsúfolt tereken tompa dobok peregnek.
Tarka tömeg özönlik a Bastille-hoz, kiáltva.
Papok a hadsereggel véres esküt tetetnek.
Fehér hölgy keskeny ujja a pirulát kínálja.

Németnek vallani magunkat majd nehéz lesz,
nem vonzódni a francia vidékhez,
Párizshoz, mely, mint gyermekálmunk, visszatér.
Ahol élünk, hideg, derékszögű a tér.

Lompos autóbuszok szép lassan mendegélnek.
Wagner körül üvöltő, megszállott banda tombol.
Az őrség szundikál. Nincs ennivalója a népnek.
Egy szőkehajú miniszter meghalt az unalomtól.
De a köztársaság zászlaja égre tör.
Párizs szent városok örök körét lezárja.
Szájról szájra, legendás híre száll a világba.
Párizs szökken, vadállat, amely szemével öl.

Németnek vallani magunkat majd nehéz lesz,
nem vonzódni a franciaföldi széphez,
Párizshoz, mely, mint gyermekálmunk, visszatér.
Ahol élünk, hideg, derékszögű a tér.

[fordította Nemes Nagy Ágnes]

2010. szeptember 26., vasárnap

Vlagyimir Majakovszkij: A hegedű vőlegénye

A hegedű izgatottan zengett
magánkívül, rimánkodón
sírásba csuklott hirtelen
s úgy zokogott
akár egy gyermek.
A nagydob beléremegett:
"Nyugodj már, nyugodj már, nyugodj már!"
s nem bírta tovább hallgatni
- hogy jajgat a lélek a vonón
kisurrant a fénylő utcára
s elment.
A zenekar csak bámulta
megdermedve,
a hegedű magát hogy tépi-tépdesi,
se szöveg,
se ütem
s egy libuska cintányér
valahol
ezt pityegte:
"Hát ez meg mi?"
"Ez is zene?"
És amikor a bombardon
a réztorkú,
a verejtékes
rámordult:
"Csönd!
Te buta!
Te csupa takony!"
én felálltam
és tántorogva léptem át a kottákon
az ijedten hajló állványokon
s csak ennyit tudtam kiáltani:
"Isten!"
s a hegedűt összeöleltem:
"Hegedű, szerelmem! Láthatod,
de egyformák vagyunk mi ketten:
én is épp így
ordítozok,
de bizonyítani - semmit sem tudok!"
A zenészek nagyot röhögtek:
"Jól belepistult!
Szeretőt talált!
A nagy-okos!"
De én - fütyülök rájuk!
Tudom - mit tegyek:
"Hegedű, kedves!
Éljünk mi együtt!
Hozzám jössz hát?
Nos?"

[fordította Tamkó Sirató Károly]

2010. szeptember 23., csütörtök

Kormos István: Vonszolnak piros delfinek

vonszolnak piros delfinek koromtengeren éjszaka
partra kicsapnak az a part szívem leomlott partfala
álmaim-rakta házadig onnan vakon is elmegyek
de kapud nyitott-kés-kapu ablakon küldő fényjelek
s kezek kezek kezek kezek küldő kezek taszítanak
hangtalan hang eresszelek hangtalan hang elhagyjalak
gyerekkorodba nem hagyod magadat visszarántani
vergődnek csak homlokodon kérlelő szavam szárnyai
szemed nem-lehet-fényei elmondják ami mondhatatlan
hogy nem leszel hogy nem leszek kerékbetört nevetés csattan
jövőnk a halvaszületett koromtengereken libeg
felfalják piros lovaim kik vonszoltak a delfinek
egy árva kutyaugatás nem engem szólít nevemen
fenn salétromos menny ragyog hűvösen lehajtom fejem
cella-magány jön hallgatok ki voltam istenek fia
alámerül Atlantiszom Párizs Marlotte Normandia

2010. szeptember 22., szerda

Oravecz Imre: Az erdészet föltámasztása

hajnalodik,
harmat csillog a léckerítésen,

fölkel a felesége mellől,
csöndben fölöltözik,
és távcsővel, botszékkel,
puskával, tölténnyel,
bárcával, jelzőbaltával fölszerelve
világosszínű nyári egyenruhában kilép a kiskapun,
és szemlére indul az erdész,

hamar letér a kitaposott gyalogútról,
átvág egy levegős nyiladékon,
és a sűrűben folytatja útját,

időnként megáll, és körülnéz,
figyeli a fákban a növekedést,
figyeli a korhadást magában,

megkeresi és szétrugdossa a vadorzók csapdáit,
de gondosan kikerüli az ehető gombákat és gyógynövényeket,

néha talál egy-egy tisztást az életében,
kisimítja rajta a mohát, ahol meggyűrődött,
fölállítja rajta a füvet, ahol lefeküdt,
de ez egyre ritkábban esik meg vele,

keresztez egy friss vágást,
és szavak nyomulnak a tudatába:
dorong, rönk, tuskó, forgács,
de kitessékeli őket,
és helyet csinál néhány fiatal csemetefanévnek,
aztán továbbmegy,

egyenként elaltatja a baglyokat,
és sorban fölkölti a vaddisznókat, szarvasokat, nyulakat és rigókat,
és kidörzsöli a szemükből az álmot,

és visszatér az erdészházhoz,
előveszi a mellényzsebből az óráját,
rápillant, és fakereskedők, napszámosok és rőzseszedők jelenlétében
megnyitja az erdei napot

2010. szeptember 21., kedd

Fodor Ákos: (Ugyanaz

mikor a papírszelettel, késpengével,
megnyálazott ujjal, vagy egyéb,
műgondot és rögtönzést szerencsés
arányban egyesítő módon begyűjtött
hamuhengerkét, hamulepényt, hamupillangót,
pormacskát, holt-hajszálhektakombát,
virág- és grafitporkupacot
úgy ejtem, fújom, kenem, csapom
a - nem épp üres - hamutartóba, hogy
annak tartalma riadt verébcsapatként
szétrebben, hogy tágabb körben leüljön:
az méltó díja íly fáradozásaimnak)

2010. szeptember 20., hétfő

Jannisz Ritszosz: Papírszeletek (részlet)

Bezárt ez a kávéház is
bezár az is
amaz is.
Csak a motorbiciklik
éles reflektora fénylik
az éj kellős közepén.
Az álom szűkebb
mint a cella.

[fordította Képes Géza]

2010. szeptember 19., vasárnap

Tristan Tzara: Spanyolország 1936

Lépések ifjúsága a hamúban
reggeli süketségedet leplezi a nap
midőn a kígyó is szántani kezdi
kristályos lassú ércégetéssel
a bőrrel s tejjel cserzett hegytaréjokat
a madarak vitéz ereje alól
kiütközött a tél fegyveres harc-szava

sírjatok nők ha jól esik
matrózok oltalmazzák könnyetek

de a vascsörgésű vonalak mögött
micsoda fehérborszínű tisztás kél
folyékony szavától függ visszatérte
a vad varjaknak a világ korsajába
tápláló kezek vonta
varsák kegyetlensége
és fölszegzett harangjaival
fáradhatatlan levegőég
a gólyalábon járó halottakkal
a lámpák fényfickándozása közt

sírjatok nők ha jól esik
matrózok oltalmazzák könnyetek

valahol
van egy ország kocsiként a tengerhez fogva
halcsárdák kifüggesztett aranya
a halál dagasztotta zsákok
s a narancsok robbantják szét a keresztútakat
a faliórák lapjait
hol húsból van a nők nevetése
s hol a hajkútba elmerülnek
a legtündöklőbb éjszakák oldalt a nappal
a medáliák mérlegén

sírjatok nők a megtalálhatatlan utakon
a matrózok megosztják könnyetek

fénylik az élet már előre
mert holl a hajók orráról lám a lakat
a kiégett mészkő-pilléreken és az élet
hever szorosra zárva a fogak ajtait
közvetlenül a halál szájszögletében
ott hever alig ismerve föl forrását a retteneteset
fussatok nők új s új szenvedések felé
matrózok oltalmazzák kisdedeitek

az élet az élet fénylik már előre
tekintete együtt rebben az erdők gyors vízbarázdáival
mikor a tenger kicsap a karok partjára, melyek ölelik

nevessetek nők ha jól esik
a matrózok nyer aki meghal-t játszanak

vörös a föld ebben az országban de a férfiak
abból a vasból vannak verve
amit a szél válogat ki az avarból
szárnyakhoz pecsételődten
futja az utcát kurta múltjuk
halál sivít a repedéseken
és esőfátylak minden flótán
minden hibán s a dalok csapatban
szállnak föl akár a halál
annak vérében ki örökre az éjjel azonosult
megvallván társnélküliségét

akár a foszforba alapozott jövője
a fonott berakások folyondárai
gyermeki fénye a gyökéri
nyelve az olvadt vascsomókba keverült
matrac matrac fájdalma a folyó üveglapján csikorog
széttépett ég asszonyos álomkórsággal teli
föld ledöngölt
sose levert

a sokaságban antik lelkesültség
s az emberek csitíthatatlan mítoszainak testvériségei
a holnap kacajainak parazsa

[fordította Illyés Gyula]

2010. szeptember 13., hétfő

Palasovszky Ödön: Opál himnusz

Állj meg.
Állj meg és kiálts.
Kiáltsd ki, ami benned lakik.
Ne félj.
Ami űz, ami hajt –
ami felé törtetsz,
ami fáj,
ami jó.
Kiáltsd ki szóval, jajjal,
kiáltsd ki kezeid gesztusával
arcod tekintetével,
tested táncával.
Kiáltsd ki az élet értelmét, tetteid értelmét, szenvedéseid és küzdelmeid ragyogó és szörnyű értelmét – –

Ember vagy. Az öröm játékai legyenek ezek.
A fájdalom játékai.
Teremtő kedved játékai
Teremtő fantáziád gazdag játékai.
A szenvedélyek játékai,
mert ezek paskolnak téged a sírig.
A harcok játékai,
mert küzdő ember vagy és nem pihenhetsz.
Erők játékai – melyek sorsodból fakadnak és megszabják sor
-sodat.
Ritmusok, energiák, formák játékai, tiszta anyagok, sugarak játékai, melyekbe két vállad ágyazva van. Fények és hangok és moccanások, – iramok – törvényszerűségek játékai –
Teremtő és romboló tested, szélfútta lelked játékai – –

Mert mind egy család, aki te szeretsz. Keresd meg őket a te játékaidban. Keresd meg magadat is.
Hol vagy te? hol vagy?
Mert mind egy család, akinek a szemében ugyanaz a tűz villan.
Akivel egy pohárból iszol
aki szereti azt, akit te szeretsz
akivel egy kereket hajtasz
akivel egy tóba nézel.
Akivel egy a hited. Egy az örömöd. Akivel egysorban rabos-kodsz, görnyedsz, egysorban harcolsz és egy eszméért hullasz le némán.
Keresd meg őket a te játékaidban. Kiálts nekik: a te vérszerinti rokonaidnak –

Üdvözöld velem a Napot, és az áramokat melyek arcodat beragyogják.
Üdvözöld velem az eleveneket és a holtakat.
Üdvözölj velem mindent ami moccan, ami harsan, ami tün-
döklik
ami száguld, ami gyújt
ami formál.
A föld erőit, a test erőit, a lélek erőit.
A dolgok másuló alakját, arcát.
A dolgok magvát. Gáttalan iramát.

Akarsz másféle házat? akarsz másféle munkát?
Akarsz másféle közösséget? akarsz másféle gondolatokat?
Úgy ahogyan a lelked kívánja?
a te szabad és bátor nyugtalan lelked?

Állj meg és kiálts.
Tested táncával, lelked szüntelen hangjaival.

Talán meghallja valaki
talán mások is kiáltanak.
Talán mindenki így fog kiálltani.
Talán megváltoztatja arcát a világ.