2010. december 23., csütörtök

Kormos István: Nakonxipánban hull a hó

Se házam székem asztalom
Surabajában vásált gyöngyöm
foszlott magasnyakú pullóver
fekszem könyéken puszta földön

de semmi vész gyerekeim
sajnálnotok fölösleges
világokat varázsolok
amikor akarom

szemem húnyom s belső faláról
elém nyüzsög Nakonxipán
orrom előtt datolya kókusz
zeppelinforma marcipán

ez az én úszó szigetem
forog gyöngyöző tengeren
halért csigáért osztrigáért
csak lenyúlok s kiemelem

poharamon jég harmata
hírlapot is röpítene
valami sosem volt madár
persze ha kellene

ide civilizáció
lábát be nem teszi
korallsövény a keritésem
kutyám egy szeliditett bálna

van jó orgonaszappanom
zsebembe dugta nagymama
Szent István király ünnepén
buborékait elfuvintom

buborékaim szállanak
fényüket menny kékjébe issza
egy isten töpreng valahol
pitypang eső vagy hó legyen

mondhatnám legyen meteor
lábam elé letoccsanó
azt gondolom lehetne hó
s mire kimondom hull a hó

Nakonxipánban hull a hó
csibéim nem hülyéskedek
datolyán pálmán kókuszon
zöld hópihék fehérlenek

ülök a sárga homokon
homok püspöklilába csap
ujjai közt leskel a hold
kormos üvegen át a nap

mivel igen magam vagyok
solingeni acél eszem
méltón komoly dolgokba vág
nem mifenézek ostobán

gyúrhatnám havam hókazallá
hóbiciklivé hókakassá
lehetne hómázas hószilke
hótrombita vagy hósüveg

aha tudom már micsinálok
hópelyheim jó ha fölálltok
voltatok szappanbuborékok
legyetek valahai lányok

első szerelmem Mézes Annus
amikor elköltöztetek
két napig küszöbünkön ültem
nem nyúltam lisztes gánicámhoz

honnan jössz Fekete Irénke
megmosdatott gyerekeid
a bácsinak köszönhetnének
jónapot kezitcsókolom

gyerekem anyja állj ide
senkire nem hasonlitasz
magát senki ne mérje hozzád
mert agyvérzést kapok dühömben

nem tudtam mennyi vagy nekem
bizonyítható hülye voltam
fekvén kerék alá szaladjon
meg is döccent gerincemen

rue de l’Abbé Carton 63
udvaraszfaltod fény veri
négyszögű kút Cécile nevével
kiáltozásommal teli

Bayeux Cherbourg kuglibabák
lábuk leüti az idő
egy sorsra szánkázott velük
Ertot Flamanville Les Pieux

hídon víz fölé könyököl
Marie-France törzsfőnök papával
papír propellert gyárt Kiki
száll par avion Osaka

kék Duna gyöngye Budapest
hányszor körül loholtalak
idáig érve olvasásban
ne mondjátok ez jó alak

mert csak a szívem gyalogolt
vert a kezem dobogott lábam
kerestem nem találhatót
betűztem föl nem foghatót

egyik egérke foga közt
halakat elrekeszteni
kottázni másik áit éit
pisze zsákolta hét napom

NN mandula ízeit
mentettem volna fogkefémre
Vackorral azonositott
a mesebeli medveboccsal

ki tengermélyből hangtalan
szóval halántékomra csattant
elhallgatta a mondhatót
kikotyogta a mondhatatlant

három lépésre villogott
egy aranysisakos fej mindig
megszámoltam az ujjait
tíz meg tíz volt isten bizony

hát szappanbuborék-havam
kiszámolós játékom lettél
Nakonxipánom szigetem
vertem gyomorszájon magam

poharamban a jég elolvadt
meleg megmondommi a szóda
aki nem ismer még jöhet
jelentkezzen az idióta

de gyorsan mert szemem nyitom
nincs-ajtóm pedig kulcsra zárom
hajnali félnégy csak elalszom
ha isten is akarja álmom

Kálnoky László: Város- és önarckép 1955

A házak sárga elefántok,
a járdák szürke tigrisek.
Tüzes liliomok forognak
kalauznők fogai közt.
Műsor mellé műsört iszik
e város, hol feszengve élek,
mint a rozmár, mely visszatorpan
a hőpalack bejáratánál,
mint a tapír, mely büntetésből
dodgemet kénytelen vezetni.
Bár lennék boldog pörsenés
gyógytornász egyengette háton,
légy a kávéház asztalán,
hol a címersas két feje
zártkörű klubot alapított,
s tarkón hajszál, mit maradék
utasüdítővel locsol
a szórakozott agronómus!
Ehelyett, úszólecke közben
a fuldoklót kell játszanom,
hogy mélyvízből kihúzzanak
halálra rémült üldözőim,
és kést fogjanak rám a parton,
miközben a porondra lépnek
bágyadt erőművészeink,
s harakiristákat gyanítva
jámbor önborotválkozókban,
mit sem sejtő lábakra ejtik
a súlyzót. S ha nem az enyémre,
gyanúba fog néhány divatfi,
ki hírt vár táskarádión
az ormányforma-változásról.
Sajnáljam-e hát, nem tudom,
ha megfeszíttetésemet
egyelőre, a kedvezőtlen
időjárás miatt lemondja
a vidám-parki rendezőség,
s örvendjek-e, ha a jelenkor
ribizlihántolás terén
szerzett érdemeimre eszmél,
s még árleszállítás előtt
selejtbe tett mentőövet tűz
glóriaként a homlokomra?

Károly György: Vakogás

1, Semmi

A semmibe hullnak a percek, évek:
kiáltunk a csúcsról a völgybe vissza,
a szó szabad még és a lélek tiszta,
a mélység büszkeség, játék az élet.

Nem kell kapaszkodó, senki se kell még,
erős hang, zúgó bariton-kiáltás,
nevetséges a sok Canossa-járás,
nyűg, félelem, nyavalya – mind nevetség.

De lásd, apád erénye, vétke benned,
nincs mód, hogy furcsaságait felejtsed!
Az asszony éppen most sikolt alattunk.

De nézd, fiad bűne előre döbbent!
Bolond lesz ő is, már most érzed ott lent –
szelet vetettünk – szellentést arattunk.

2, Vétek

Szelet vetettünk, szellentést arattunk,
A szenvedély szenvelgés. Tönkrementek
vágyak, varázslatok, aprócska csendek,
minden szavunkból, tettünkből kihaltunk,

Polipkarok, póklábak fojtogatnak,
gorombaságok, tyúkszagú szerelmek
hajnalonként, ha néha megjelennek,
ó, hogy örülsz a végre-virradatnak.

Félálomban megkönnyebbülve nézed,
ahogy ezerfelé esnek a képek
s nem állnak össze semmivé a részek.

Nem megdicsőülés, csak ócska vétek,
szerelmeinkben a hiány a lényeg,
ocsú a mag, torzképe az egésznek.

3, Önzés

Ocsú a mag, torzképe az egésznek.
Keménykedsz még egy gazdag aratásban –
csalódsz mindig, mindig csalódsz a vágyban,
a tiszta érzésben önzés a lényeg/d.

A szájszagú hajnalban ha felébredsz,
szerelmed bőrén apró pörsenések,
szíveddel, meztelen talpaddal érzed,
ragad a szőnyeg, ragacsos a lélek.

Kitakarózva, begombolva állig,
hiába mondjuk, esküdözve váltig:
a szándék tiszta volt, mi jót akartunk.

Magunknak akartunk jót, csak magunknak,
egymást kioltó álmaink kimúlnak –
szerethetünk, becsapunk, becsapatunk.

4, Magány

Szerethetünk, becsapunk, becsapatunk;
nézd, egyedül marad mindenki végül,
barátság, szenvedély és hivatás unt,
üres szokássá, rutinná sekélyül.

Lehetsz magányosabb a kóbor ebnél
vagy ülhetsz homlokig hamis szeszekben,
beszédet mondhatsz saját sírkövednél,
halandzsázhatsz, papoknál ékesebben –

spórolhatsz szóval, pénzzel, emberséggel,
fukarkodhatsz a csókkal, öleléssel,
hogy végre nem marad más, mint a munka.

A rossz mának letéve végre terhét,
a nincs nem fáj, a magány vértje megvéd;
csak befelé nézünk, mindig magunkba.

5, Díszlet

Csak befelé nézünk. Mindig magunkba.
Megírni egy modern pokolra szállást,
az vonz, hiába próbálsz és akarsz mást,
fejünk fölött, a polcon ott a minta.

„Se mez, se máz” nem izgat, át nem ejt már,
s a versekben hiába figurázunk,
gonosz tükrünk előtt pucéran állunk,
és fájhat bár, lehangoló a leltár.

Mutatványos vagy, míg csak szórakoztatsz;
akár egy ötvös, köveket rakosgatsz,
díszletet tervezel – mögötte semmi.

Ez üveg, nézd! Csak talmi formajáték,
a taps, siker, divat csaló ajándék.
Akarni kellene, mindent lebírni!

6, Por

Akarni kellene, mindent lebírni:
az éhséget, félelmet csontjaidban,
megváltást hinni, karriert csinálni,
vagy végleg feloldódni alkoholban.

Egy ősöd Isonzó pokoltüzében,
egy más a Don-kanyar havában égett,
krumplin, tésztán, falatnyi kis kenyéren,
egy özvegy ország, lásd, végül mivé tett!

Kitörni nincs remény, mindig a porban,
megtörve, megalázva, megtiportan,
felkelve százszor és elesve újra,

a gödrök fölött sírva, káromolva,
maradunk „eleitől fogva” fogva,
kisszerű bűneinkbe visszahullva.

7, Mérce

Kisszerű bűneinkbe visszahullva,
bár pontosan mérjünk, hiba kizárva,
de csalhatunk is, gyors sikerre vágyva,
tagadva foltjaink, erényt kamuzva –

a műszerek mind összevissza mérnek,
a mérce rossz, az óra megbolondult,
a szó, a líra önmagába fordult,
semmit sem old meg a megoldó-képlet.

Csak rendhagyó igék, minden kivétel,
törvényszerű nincs, dőreség a tétel,
amit biztosra vehetsz, az a simli.

Mímelve ezt is, azt is, mint ki bízik,
sarat taposva bércre lesni mindig,
kevés a szufla, akármire vinni.

8, Fonák

Kevés a szufla, akármire vinni,
a gyönge akarat tévútra szédül,
lehúz, befonja napjaid a bóvli,
hazugság az érték a minta nélkül.

Minden fonák, visszája önmagának,
magába mindig minden visszagörbed,
hiú játék, önáltatás a bánat,
az aratás törek, ecet a könnyed.

Kicsorbul az éles, a tompa megvág,
a gond, a moly ruhát és lelket elrág,
a jó vacak, a bölcselet ökörség,

már a mag is mind mérget rejt magába,
vigyázni oly meddő, minden hiába,
a kezdésben már ott a nyomorult vég.

9, Emlék

A kezdésben már ott a nyomorult vég –
„múlik az idő, porszemei hullnak”,
jövőd, jelened maholnap a múltad,
túlélni, megmaradni nincs lehetség.

Sárgára érik egy darázs a szőlő
rozsdával tarkázott, arany gerezdjén,
elnézed naphosszat, akárcsak egy vén,
ahogy lejár a kimért emberöltő.

Csak ülsz a fényben, mint szobra a múltnak,
halottaid is gyorsan halványulnak –
s a jóízű nemrég – sovány kis emlék.

A szétesett időben, kusza térben
a jó nem jó, nincsen válaszod régen,
igen, nem összekeveredve már rég.

10, Visszhang

Igen, nem összekeveredve már rég;
a mit?, hogyan?, miért? meg se fogamzik,
nincs válasz, nincs kérdés, csupán a kétség,
a filozófia vigasza – vakhit.

Alaktalan versek – csúf ázalékok;
mint medúzák kiszáradt kocsonyája,
a költemények, mint a buborékok,
tengernyi csend a pocsolyába zárva.

Hiába nézed apályát, dagályát,
mocsár ez így is, úgy is, ingovány, láp,
áradhat egyre és apadhat újra.

Olykor pocsék, másszor szarabb a helyzet,
kiáltásodra visszhangod felelget…
itt, ott, jó és rossz, visszatér az inga.

11, Mintha

Itt, ott, jó és rossz, visszatér az inga,
bizonytalan vagy nappal, álmaidba’
burjánzik és megfojt, akár az inda
a „hát”, a „lehet”, a „talán”, a „mintha”.

Nem tudsz és nem hiszel saját szemednek,
papok, próféták szíven nem találnak,
Nirvána, túlvilág, ígéret, elvek –
a kész válaszok kérdésekre várnak.

Vagy ott a líra ál-vigasztalása,
a sok vers mind egymás gyatra mása;
torz tükrei eltorzult életeknek.

Szonett-töviskoszorúk koronáznak,
vigyázz, a csillogás csak csalfa látszat!
Versek, hitek megnyugvást nem szereznek.

12, Piszmogás

Versek, hitek megnyugvást nem szereznek,
agyadra megy az írás, olvasás is;
a piszmogás, a „szmokingos szonettek” –
damilra fűzött, csillogó kaláris.

„Pace non trovo” – dünnyögöd magadnak,
motyogsz, káromkodsz minden újra resten,
múlt szolgájaként, rabjaként a majdnak,
fityegsz a magad ácsolta kereszten.

S ha előkerülnek netán e versek,
olvassák, vagy töpörtyűt róluk esznek,
a vélemények már nem érdekelnek.

Pokolból, mennyből néha visszanézve,
nem izgat semmi, köpsz már az egészre –
tehetség és tudás a sírba vesznek.

13, Remények

Tehetség és tudás a sírba vesznek,
a „szent akarat”, dicső forradalmak
porba tapostatnak, hamvukba halnak,
remények, hit „ahogy lehet”-té lesznek.

A hősök elbutulva bólogatnak,
szemetes szélein kihalt tereknek
torzó szobrai csonka életeknek –
hitvány emlékei egy ócska kornak.

„Szikkad a vér, kussol tovább az ország”,
a koncot hiénák, sakálok osztják –
halad minden, ahogy elő van írva.

Nem lázadunk, elvan a pofa súlyba’,
hallgatunk, orrunk a moslékba fúrva,
forgunk magunk körül, akár a birka.

14, Gének

Forgunk magunk körül, akár a birka:
motolla, kergekór, bárhogy nevezd el,
planéták tánca, ahogy meg van írva,
vitustánc, mit naponta újra kezdel,

taposómalom, melyből nincs menekvés,
vagy csak mókuskerék, ostoba játék,
tarantella, rondó, derviskerengés? –
hogy este már az ájulás ajándék.

Kopott térded recseg taktust a dalra,
bárhogy járd is, foroghatsz jobbra, balra,
haláltánc csak, végcél a gyors enyészet,

minden sejtedben ott van az ítélet,
makacsul őrzik, hordozzák a gének,
a semmibe hullnak a percek, évek.

15, Kisszerű

A semmibe hullnak a percek, évek,
szelet vetettünk – szellentést arattunk,
ocsú a mag, torzképe az egésznek,
szerethetünk, becsapunk, becsapatunk.

Csak befelé nézünk, mindig magunkba,
akarni kellene, mindent lebírni,
kisszerű bűneinkbe visszahullva
kevés a szufla, akármire vinni.

A kezdésben már ott a nyomorult vég,
igen, nem összekeveredve már rég,
itt, ott, jó és rossz, visszatér az inga,

versek, hitek megnyugvást nem szereznek,
tehetség és tudás a sírba vesznek.
Forgunk magunk körül, akár a birka.

2010. december 10., péntek

Karinthy Frigyes: Karperec (Kemény Simon)

A szeretőmnek arca kék legyen
És kétoldalt csurogjon lefelé.
Hideg barackot egyék véresen.
Meztelenül egy kémény tetején.
Két lábujja közt tartson egy topázt
És a fején öt darab smaragd.
Szájába régi, drága türkizek
S röhögjön sírva s szóljon így: harapd.
Langyos teában üljön homlokig
És énekeljen régi éneket
És zongorázzon régi hegedűn,
Amíg a türkisz-serleg szétreped.
Hajába főtt gyémántok üljenek,
Egyik füléből lógjon két agát,
Másik füléből lógjon öt narancs
S ha megúnja, akassza föl magát.

2010. december 9., csütörtök

François Villon: Az irigy nyelvek balladája

Végy arzénes savat, salétromot,
S avas faggyút habos lúggal maratva;
Hozzá olvadt ólombul egy csomót,
Forró szurokkal, kénnel elhabarva,
Zsidó nõ piszkát is hozzá vakarva;
S vedd leprás ember lábmosó levét,
Meg ócska bocskor átizzadt belét
Áspis kígyó sûrû vérébe mártva;
Tégy hozzá róka-, farkas-, borz-epét,
- Az irigy nyelvet ebbe fõzd puhára!

Szedd egy halászni rest, öreg, kopott,
Fogatlan macska agyát száz darabra;
Végy vén, veszett eb ínyérõl habot,
Öszvér turháját hozzá aprogatva
- Ha már az ollód szeletekre szabta-
S kell hozzá még csatorna-hordalék,
Amelybe patkány dugja orrhegyét,
Folyik zöld és varangyos-béka nyála,
Fut kígyó-, gyík-had s más ily büszke nép:
Az irigy nyelvet ebbe fõzd puhára!

Míg élõ sikló köldökét rakod
- Kézzel nem érve - gyilkos szublimátba,
S holdtöltekor a vért hozzá csapod,
Mely megalvadt a borbély-tálban állva,
S egy részin barna, másutt hagyma-sárga:
Végy piszkos teknõbül pelenka-lét,
Adj hozzá vedlõ rossz sebet, fekélyt,
Egy szajha öblítõ-vizébe hányva,
(Nem járt lebujban az, ki meg nem ért):
Az irigy nyelvet ebbe fõzd puhára!

Ajánlás

Jó Herceg, törd át mind e csemegét,
Ha szitád, rostád, zsákod nem elég,
Egy sárga üllepû gatyán, vigyázva,
- De disznó-szarral ízesítsd elébb - 
Az irigy nyelvet ebbe fõzd puhára!

[fordította Mészöly Dezső]