Majd könnyebb lesz-e elveszíteni
valakit, aki hét közül csak egy?
Nagy számok, tudtok-e segíteni?
Vagy „sok”, „kevés”, akárhány – egyre megy?
Dehogy akartunk túlfeszíteni
húrt, mely elnémulást igér;
tavasz, nyár, ősz, tél: megszokott elegy,
szine végül seféle koszfehér.
Ragaszkodni kezdesz valakihez,
s hogy ő lehet csak ő, ezt hiszed is;
akármit elvesz tőled, adva vesz,
s bár fáraszt, fontosabb így, ami friss;
ésszel tudod, hogy majd, majd sose lesz,
ám ily félelmed ösztövér,
s ő telten szárnyal, ide-oda visz,
s mi addig itt volt, ott volt: összeér.
Eggyé szántja könnyű röpteivel
e valami, mondjuk, hogy egy madár,
mit egybe nem kapcsolnál semmivel,
csak épp a Végzetes Csavarra jár,
elalvásaival, jötteivel!
Villan két csontszín szárnyszegély,
teret nézésnek megtévesztve tár,
és biztatásában hihetsz: ne félj…
Holott…! Holott tudod s tapasztalod,
akármi ragaszkodás mint fizet;
önszorgalmúlag bár maraszthatod,
eleve adott törvényeinek
engedelmeskedik híved, konok
rendje hagyja, ameddig ér;
s nem törődik vele, mi lesz veled,
hogyan éled túl, hogy ő már nem él.
Persze, a túlélés…! Dolgunk se más,
csak főleg ez, s részlete számtalan,
és józan érv, hogy annyi változás
közt, bárki nélkül is, leszek – „magam”?
Időt tölteni: hány tiszta fogás,
ügyes mód akad; szinte kér
mind, akinek hasonló sora van,
tedd, ami „kiegyenlít” s „összefér”.
És majd teszed, ezt tudod már, ugyan
mi mást tennél – az elveszíthetőt
magad vállaltad: ha madár, ha tan,
ha vonzalom, ha társ, ha bármi több;
a bizonytalanság, ezt biztosan
tudhatod, enni sose kér:
s ha mégis, éhező, van ehetőbb,
mint ha magad fogysz el, mint a kenyér?
