2014. szeptember 29., hétfő

Tolnai Ottó: az a kő éppen olyan keserű volt

a vakító rézvajdlingból osztotta
az ostyahulladékot gyöngyvér nővér
a koldusoknak
mi nem vagyunk koldusok vak vigh tibikével
de olykor nekünk is dob
és már épp sorra kerültünk volna
amikor a csipogó cseszkó kilökött a sorból
ennek a habakukknak ne
nővérke ennek a habakukknak az istenért se
szerencsére gyöngyvér nővér meghallotta
hogy a cseszkó csúnyán lehabakukkozott
és megállt
és ostyás kezével megérintette arcom
és azt mondta hogy ő gyöngyvér nővér
florencban
személyesen is találkozott habakukkal
igaz kőből volt
de az a kő éppen olyan keserű volt
mint a te arcodon a hús vilmoska
a habakukk a legkeserűbb próféta
ott mondta a vajdlinggal egyre csak vakítva
ott habakukk előtt florencban
a te pofád jutott eszembe vilmoska
és megtaláltam egy sötét templomfalra festve
opálgombokkal a szeme helyén
vak vigh tibikét is
csak azt tudnám mondta gyöngyvér nővér
hogyan szóródott szét így a képmásotok
a világba
és közben az én szatyromba is dobott
egy kis ostyamorzsát
mert akkorra már a nagyobb darabok
az ostyareszli is elfogyott
csak morzsa maradt a vajdling
a vakító rézvajdling alján
a csipogót meg majd szépen kilessük
a kálvária mögött
oda jár a hullala julcsához a seriftanyára
de az is lehet a bajszos ibolyhoz pártolt
mert a hullalát az öreg kekeccel látták
angolkeserűt inni a rét felett
ahonnan a tiszát is látni a BALKÁN teraszán

2014. augusztus 29., péntek

Tandori Dezső: Hashártyaszakadási elégia


Kálnoky Lászlónak és Quentin Tarantinónak


Hashártyaszakadással fél nap félájulatban,
  vergődve padlón,
hogy fél körmömmel a rongyszőnyeget kapartam,
  éber-alattom
állapotaimat megváltó kiakadások,
összekavarva, ki volnék és kik a mások,
  kiket – halál! jövel! –:
küldök kurva anyjukba el:

volt ez ezerkilencszáznyolcvanhétben, a mű-
  tét, két év telt, mire
oda jutottam el, hogy járni egyszerű-
  en nem bírtam, kive-
rt a veriték, ha a buszperonra kapaszkod-
ni próbáltam, reám csukták gyakran az ajtót,
  csúsztam a flaszteron,
így határoztam el:
  kell, ami kell –
magam megoperáltatom.

Ha már magam magam nem bírom operálni,
  de még van ez, hogy élek,
és nem tudom tenét jobblétre kicsinálni,
  az isten bassza meg
minden elképzeléstek,
ti égi rendek és földi szolgaszemélyzet
  hivatott, érdek tagjai,
hogy a járóbeteg
  normál állapotot nem lehet tartani.

A jó kurva anyátok kibaszott valagát,
  hörögtem, vagy „Dömi…!”,
a Medveszekreter felé így, nyögve, át-
  s-átkiabáltam,
nem tudtam elröhögni magam, hogy – fasz! – felálltam,
gyöngyfüggönyként lebezték a nyálam szálai
  a falat, telefonka
asztalunkat, és Musiltól a Tonka
  című beszélyt,
melyet leránték,
s égi ajándék
  lett volna, ha az ördög
torkomig le-s-le tömköd
  valami massza mocskot,
úgy önti gecijét, hogy belefulladok, seggemen lelket ontok.

Szerettem volna meg-
halni? csak beteg
  valék?
Fülledt a lég
  nem volt, szellőzteték,
össze se szartam
magam, csak a kályhacsempét kapartam,
a hornyokat, üregeket,
  és nyomkodtam rohadt szemöregeimet,
folyna ki a belátás, a kilátás,
hogy e zilált Más
  csak én vagyok,

rohadt volna el, aki baszott,
  aki engem akart vagy nem akart,
akik;
  nem szakadt úgy a part,
hogy fulladásig, kívülről tudott volna takarni;
ájulásig, nyolc-tíz felvonásnyi, a parti,
  el-estig,
  míg az injekciók hatása pöcshuszár
vágtatással faltól falig,
  mint akik maguk céltalanul edzik,
húzott, nyúzott, csinált, nem csinált, és alig
  tértem magamhoz, arra
vágytam, hogy a fogasra
húznának, spékelő
  és gégeroncsoló
eszközökkel, és agyonlocsoló
csövekkel agyamat fújnák az alkonyat
felhős koszvörösébe,
  soha többé elő
ne jöjjön az, hogy ember
e föle-taknya Földön élni
  kénytelen, és hogy elbeszélni
kell bármit, értelemmel – – –
de működött a szív és a tüdő,
és nem kívánom
velük-megszottyanásom,
  de az egészség
  állapotára vágyva vágyom.
Hogy ezt írtam, luxus
  csak, fluxus,
hagyjuk,
  gyere vert velő.

Gyere, te légi zsákba varrt test kapaszkodása,
  láb karmolása tízfalon,
vagy ölyv elől galambok jegenyekapkodása,
  menekülés és borzalom,
ahogy a tollak apró vitorlái utána
a kertudvar porába
  – áldáscsapat –
nem létező eget dicsérve hullanak.

A pusztulás ege létezik csak. Elégszer
gondoltam el, ahogy markomba langyos étel,
  forró falat
hullt fogaim közül,
hogy fogyjanak, apadjanak
  testem erői, satnya létezői,
ha csak egy ember is örül
  ennek, ha én magam:
máris értelme van,
szevasz! szorítanám mákos nudliba bárki
baráti jobb kezét, moshassa, soha ne
  akarjon látni, más mi
kapcsolatba idézni, felejteni akarjon,
ahogy én azt, a padlón,
azt a fetrengetést nem, nem felejthetem, nem,
  úgy, úgy felejtsen,
ahogy a léti tartás anyagait nyomom
mutatója s hüvelykje közé a borzalom
hasi lotyatagát szakíthatatlanul, mocsokként adom ázva át,

és mert a pusztulás valóság, nem csak álom,
  azt se kívánom,
hogy hasonítsa átlag elképzelhetéssé,
csak azt tudja: kevéssé
  vágyom már jó szavát
az áldásnak, melyért jobbik énünk e földre
fogantatott, a poklok minden gyötrelme törje,
ha vágyom bárkire, ha így elgyengülök,
  zuhanjon szélütött
oszlop reám, szakítsam a hídkorlát-rudat
menekülve, magasfeszültség-húrokat
  érjek, mint pletykaújság
hírében a fiú,
ki lángoló
testtel zuhant sinek
közé, a robogó
vonat szélén kihu-
nyt a lobogás, a vállát
leszakította a
  kerék forgataga,
de élt, az ég nagyobb dicséretére: tudják
meg annak rendjei,
hogy én ily irgalommal
  sose lennék irántuk,
ragyogjanak! kigyújtanám ruhájuk,
apruljanak, középen és szanatt
vagdalnám sínen őket, nem csodára levőket
látnék bennük, de létem
okait, és szerényen – „Dögöljetek az égben!” –
azt mondanám, de minden ízem
  ezt mondaná: pusztuljanak!

Vesszen a lélek s belé az anyag.
– – – – – – – – – – – – – –áááááááááá – – – – –

– – – S kértem mindenemnek
mindennyi részeit:
ha itt, ameddig itt:
ne; józanodjanak.
Emberisten, zabálj, könyörgök – tépd ezt! falat! –,
legyek fogad.
Bál, Kannibál, Magad.

1997. március 23.

Sorsomat nem kivánom
És nem kivánok élni
Csak nincs mire cserélni

– – – – – – – – – – – – – – –
PS =
Holtaimra utó, Rád még elő:
egyenlőségjeled, Istenem, két minusz.
Nekem szimplán elég: duplán kihúzz.
Kérlek, biztosra menj
most már legközelebb,
ne legyelek,
faladra, tízfaladra kenj,
így keljen fel a Nap,
ragyogjunk közös koszvadás alatt,
és ami ehető, ragadozók
emésszék, hírhozók
Semminkből, bierce-i, blake-i
vadak és madarak. Magam, magad.
Ha így lesz, bármi volt, megéri:

  Isten, ha mersz, ölyvnek legyél egérnyi.

2014. június 18., szerda

Domonkos István: Majd-nem-vers

Várady Tibornak

mást kövess félelem
mássz rám közöny
súlyosbítsd alfelem kényelem
nyakörves ingerek
vereségekben pácolt zsigerek
dermedt kezek

szedjetek szét szedjetek szét

sminkelj tettetett lét
csukódj be imakönyv
rajtolj kifakult angyal
dőlj fúróiszapba harang
gagyogj mária a kapkodóruhádban
gyónások áhitat

szedjetek szét szedjetek szét

mást kövess hómező
bádogbögrén ujjlenyomat
könyörülj a konclesőkön
bölcső ringasd a csizmát
ágy melengesd a fegyvert
fal fogadd az ökölcsapást
padló a homlokot
közöny kényelem

szedjetek szét szedjetek szét

rántsd ki alólam hon a rétet
homokzsák tövében
homoríts honalapító
irányítsd pillantásunk
a csillagokra találat
lédús csók madárdal

szedjetek szét szedjetek szét

öblítsd a múltat a jövőbe
verd béklyóba a cselekvést remény
tétovázz jóakarat
dédelgesd üzemhibád lét
közöny kényelem

szedjetek szét szedjetek szét

maradj pártában dal
üssön rád új sebet
ismét a megismerés
orrvas tépj bele véknyába
dobogás reszkettesd meg
kis intarziás dobozát
a benne lapuló szerelmeseket barátokat
sziréna fékszó

szedjetek szét szedjetek szét

üzemeltesd az emlékezetet
szégyen
gyerekszemek kacsók

szedjetek szét szedjetek szét

találj karikagyűrűt
a combközi szakadék
iszapjában
verj gyökeret farzsebedben
csikló-báró
szaloncukor fenyőfa

szedjetek szét szedjetek szét

lapozz uram
a következő oldalon vagyok
követlek a pálma-pagonyban
hol bugyiillatot rakosgat
a szél szerte a padokra
tengerbe vezető lábnyomok hullámok

szedjetek szét szedjetek szét

becsület ürítsd ki
végképp a zsebem
cselekedj velem
véletlen helyezd kincsre
a kezem
álkulcsok érvek

szedjetek szét szedjetek szét

légy rátarti rázó hideg
húzd magadra a jelent
idomvas
lépteim add vissza járda
testem melegét
körmeimet beton
add vissza hangom sikátor
add vissza sár a vérem
vér az eget szemembe
vagy ne is
inkább

szedjetek szét szedjetek szét
szedjetek szét szedjetek szét
szedjetek szét szedjetek szét

2014. május 8., csütörtök

Thomas Bernhard: Huszonhat évesen

Az erdők, a dicsőség s a szegénység 
huszonhat éve,
huszonhat újévi nap, és egy barátom sincs,
de van a halál,
és újra meg újra a Nap,
és egy pár vízhatlan cipőm sincs a Föld rázkódásai ellen.
Huszonhat év,
akár álomban, egy rosszul énekelt korál
az áprilisi szélben,
és nincs házam és anyám sem,
és nincs képzetem Istenről, az Atyáról, ki a napszámosokból szól.
Huszonhat év,
sörvedelők, szentek, gyilkosok és őrültek között,
a városban s a felduzzadt falvakban,
naponta megteremtődöm s naponta kiokádnak,
tántorgok karácsonytól karácsonyig,
nincs cipész, nincs vendéglős, nincs koldus,
gitár nélkül és Biblia nélkül,
októberben honvágytól betegen,
augusztusban a virágoktól halálos betegen.
Huszonhat év,
melyet senki nem élt meg,
sem gyermek, sem sír, sem
a sírásó, akivel egy sörözőasztalnál szólhattam.
Huszonhat év,
egyetlen jogtalanságban mindenki ellen,
apám boroshordói közt lerészegedve,
romlott völgyekben
nevető képpel eljátszottak s odahagytak,
nincs más, mint hó és sötétség
s az atyák mély nyomai,
melyekben halálos lelkem küszködve gázol visszafelé.

[fordította Erdélyi Z. János]

2014. március 10., hétfő

Tomas Tranströmer: Két város

Két város egy szoros két oldalán:
az egyik megszállt, elsötétült,
a másikban lámpák ragyognak.
A fényes part hipnotizálja a koromsötétet.

Révülten kiúszom
a csillámló fekete vízre.
S váratlan tubaszó harsan az éjbe.
Baráti hang valahonnan: "Vedd a sírod és menj haza."

[fordította Mervel Ferenc]

2014. március 2., vasárnap

Domonkos István: Der springt noch auf!

nos költészet egyedül maradtunk
nem ezt akartuk
a napon ülünk és egymásra vicsorítunk
számítók voltunk mindketten
kipécéztél mert szükséged volt rám
élned kellett
üstökön ragadtalak
jármű kellett
mert azt hittem valahol várnak rám
konyhakéssé váltál kezemben
embereket ígértél s most
köveket zúdítasz felém
koponyám egyetlen kék csomó
az idegágak lassan
leszakadoznak bennem
éretlen termésük
a céltalan gyűlölet nyálkájába taposva
vadszamár voltam
idióta lótetű
elindultunk s azt mondtad:
íme a barackfa: szép
erőszakold meg
tedd magadévá
nyomj be neki
és én megtettem költészet
jajgattam közben
s te azt mondtad: ez a gyönyör!
azt mondtad: íme a búzatábla
nyomj be neki is
mert szebb mint a tenger: táplál
porzott a határ
a levegő hasábokra szakadt fölöttem
nyöszörögtem
s te azt mondtad: ez a gyönyör!
azt mondtad: íme az ürgelyuk
szebb a kútnál mert életet rejteget
tágíts egyet rajta!
s mikor félájultan hasra feküdtem
azt kiáltottad: avanti, avanti!
nicht-hinaus-lehnen!
ecco la dolce vita!
emlékszel költészet?
azt mondtad: íme a csatorna az akác
a távoli házak (megtettem úgy a távolból)
a villanykarók a sínpár a kövek
vakondtúrások hangyabolyok
nyulak verebek
még akkor sem kezdtem el kétkedni benned
amikor egy vörös parókás
holtan maradt a kezemben
feléd fordultam könnyes szemekkel
de te azt kiáltottad: ecco la dolce vita!
igen költészet
az éjszakának is nekirugaszkodtál
a gomolygó párafellegeknek
fényfoltoknak költészet
s most mit tettél elébem?
két kiló rozsdás szöget
egy kalapácsot és egy üres tyúkketrecet
lényemmel etettelek költészet
s girhesebb vagy a kiszácsi lónál
melyet bámulva egyszer
egy pillanatra elfeledtelek
koncentráttal foglak etetni költészet
kilakoltatlak magamból
a puha vérdíványokról a ketrecbe
meghízlallak költészet
látod ez lett a vége
pedig te vagy a megmondhatója
hogy még a tyúkszarban is csak téged láttalak
a gyomromban lesz a sírod költészet
csúnyán elbántunk egymással
ez elmúlt tíz év alatt
te szögesdrót vagy
én meg az üres telek
konzervdobozok másznak felém
lyukas lábasok használt kötszerek
s mikor esténként magamba pislantok
az elmeszesedett erek mentén látom:
gilisztáim menekülnek!
szidoloztalak költészet
rovarirtó szerekkel védtelek
permeteztelek
emlékszel költészet?
azt mondtad: anya
emlékszel költészet?
azt mondtad: lány
azt mondtad: apa
emlékszel költészet?
azt mondtad: testvér, család, otthon, leves
emlékszel költészet?
azt mondtad: hitves gyerek
azt mondtad: haza
emlékszel költészet?
azt mondtad: haladás, tudás, kozmosz
azt mondtad: barát
emlékszel költészet
HALT! költészet




Malcolm Lowry: A Vulkán alatt megjelenése után

A siker: akár a dögvész.
Rosszabb, mint ha házad ég, szörnyűbb, mint a robaj,
amivel a szarufák huppannak a lángokba, ahol mindened elvész,
míg nyitott szemmel várod, hogy amit tettél, abba belehalj.

A hírnév, mint az iszákos, elkótyavetyéli a lélek otthonát,
a szemedbe dörgöli, hogy érte dolgoztál, csakis érte –
ó, ne lett volna, hogy csalárd cuppanása a számat érte!
siker-bukás vaku-villogásától távol, sötétségben, ha élhetnék tovább.

[fordította Petri György]

2014. március 1., szombat

Domonkos István: Felelősség

végel lacinak


tegnap meghalt a szomszédom
senkit sem akarok ijesztgetni
hatvanöt éves volt
tegnap délelőtt
egészen közelről
láttam az arcát
többet erről nem mondhatok
ma temetik
kijött a pap
meg a kántor
ismerjük a mesét
egy kalapács szegek
piff-paff
tegnapelőtt még fenn ült
kertünkben a cseresznyefán
éjnek idején
és mikor a fényt ráirányítottam
hozzám vágta a papucsát

Hans Mühlethaler: A szavak elakadnak

a szavak elakadnak
egy fal
leomlik köztünk

virág
kékjébe nézek
mely nincs többé
és kérdéseim megfúlnak benne

lélegzetedben nyárfa lombja reszket

[fordította Petri György]

Craig Raine: Vizsgálódás két hüvelyk elefántcsontban

  Élünk a tágas házban:
a porszívó bőg,
legeli a szőnyeget,
duzzadt tőgye lötyög...

  Éjszaka a falakról,
lapos-képű csűrbaglyok,
kapcsolók bámulnak; fény
érleli a villanykörtét.

  Esse az létezni – Berkeley tudta
a tárgyak szelíd iróniáját,
nevetést fakasztó, mókás hazugságaik
– már amennyiben hiszünk a szemünknek.

  Napi dolgok. Tárgyak
a szokásos holmik múzeumában.
Két karjanincs liliputi királynő
elnököl, figyeli az óriás fürdőzését,
aki illatosított tojásokkal
csal horogra síkos kubista halat.
Egy másik: jógi a súrolókefén. A víz
fájdalommentesen töri a meggörbült Picasso-lábat.

  Sorban állnak a ruhák a gardróbban,
visszhang a szemnek, avagy euklidészi pörpatvar.
A falitelefon cvikkert visel
még sötétben is, a zsinór
orthodox zsidó.

  Kezdődik a nap.
A tejesember pingvineket cipel
csörömpölő atonális zajjal.
Koccintó kupák emlékeznek meg
Jenkins Fülének Háborujáról.
Az óriás, gondolkodás nélkül,
rátesz a polipra egy teáskannát.

[fordította Petri György]

2014. február 5., szerda

Tamkó Sirató Károly: Pillanat

Az űrhajó harmadik kozmikus sebességgel
  úszott az űrben a hold felé.
A ganajtúró bogár ősi ritmusban hengergette
  az ürülék-galacsint a piramis felé.
A föld abszolút közömbösen végezte
  száztízféle különböző mozgását.
A Virgo-szupergalaxisban világtörténelmien
  csattogtak a hetvenféle sugárzás alabárdjai.
És én a Duna-parton...

2014. január 5., vasárnap

Szijj Ferenc: Kenyércédulák - Péntek

Mint egy hosszú, lebegő, végül felfelé,
távolba tűnő metszés belső szervek között,
úgy haladt el a vonat a felüljárón.
Meghallottam magam mögött a hangját,
s hátranéztem. És mintha csak az idő
telt volna el azóta, hogy én is ott utaztam.

Belső tudományok között a kétely.
A jókora súly a fejben, amely csak számtanilag
létezik, mégis egyik pillanatról a másikra
képes lyukat radírozni a halálfejes tapétára,
mint egy kenyérgombóc, és akkor rajtam át néznek
engem mindig mások, akiknek mindegy.

És innen már nem esik messze,
hogy egy kifordított meddőbányában járok-
kelek, botladozom, és alig bírom elviselni
a sejtelmes fényű üregekből áradó
hallelujját, amelyben dupla vagy
semmire biztatják egymást a beavatottak.