2017. december 6., szerda

Rainer Maria Rilke: Egy barátnőm emlékére

Halottaim vannak s úgy hagytam én
el őket, hogy csodáltam, míly nyugodt,
holt-létében mind milyen otthonos,
jártas, bár hírük más. Csak te, te térsz
vissza; hozzám érsz, körbejársz, belé-
botolsz egy tárgyba s tőled-csendülőn
elárul. Ó, ne vedd el azt, amit
már-már tudok. Mert igazam van; és
te tévedsz, hogyha benned bármi még
honvágyat kelt. Lelkünk formálja így;
e vágy nem itt él, létünkből csupán
mi tükrözzük át ismert tárgyainkba.
Azt hittem, messzebb jársz. Zavarba hoz,
hogy épp te tévelyegsz, ki annyival
többet éltél át, mint a többi nő.
Az, hogy holtodon rémületbe estünk,
vagy inkább: hogy erőszakos-sötéten
szakadt az Eddig s Ezután közé -:
ránk tartozik: mint annyi más, ez is
megértésünké, új feladatunk.
De hogy magad is megrettenve félsz
még most is ott, hol félni céltalan,
hogy öröklétedből elvesztegetsz
egy részt, s ma itt vagy, barátnőm, ahol
még születetlen minden, s aki szét-
szórtad magad a Mindenségbe már,
nem érted úgy a végtelen világok
csillagjárását, mint a tárgyak itt -
s a körforgásból, mely sodrába vont,
valami néma vonzás, nyughatatlan
erő húz le a lepergett Időbe -:
ez betörőként tör rám olykor éjjel.
S ha azt mondhatnám, jöttöd csupa kegy,
nagylelküséged, bőség telje küldött,
oly magabiztos vagy, magadba-tért,
hogy gyermekmódra jársz, nem is szorongsz
sötét helyeken, hol baj érne tán -:
de nem: te kérsz. S ez néha csontomig
hasít, fűrészként marcangolja húsom.
Ha szemrehányó szellemed lopózna
lopva mögöttem, éjszaka, midőn
zsigereimbe s tüdőmbe huzódom,
szívem legárvább végső odujába,
e kérésnél iszonyúbb nem lehetne
szemrehányásod. Mit kérsz hát, felelj.
Mondd, keljek útra? Hagytál valahol
egy tárgyat és az szenved nélküled,
utánad óhajt? Keressek olyan
országot, melyet nem láttál, noha
ikerfeled volt, szemednek rokon?
Hajózom majd folyóin, falura
megyek régi szokásokat kutatni,
beszélgetek a kapukban a nőkkel,
ha gyermeküket hívják haza: nézem.
Megfigyelem, a földek, rétek ősi
munkája közben hogy öltik magukra
ott künn a tájat; elvezettetem
királyuk elé magam, papokat
megvesztegetek, hagyjanak megállni
a legnagyobb álló-szobor előtt
és zárják rám a szentély ajtaját.
Később, mikor már sokmindent tudok,
csak állatokat nézek egyszerűen,
könnyed mozgásuk hátha izmaimba
siklik át; és iramló, kurta létet
nyerek tekintetükben, mely nyugodtan
bocsát el, lassan, s nem ítél felőlem.
A kertészekkel felsoroltatom száz
virág nevét, hogy szépséges nevükben
- név-cserépben - száz csodás illatuk
maradékát megőrizzem örökre.
S gyümölcsöket veszek, gyümölcsöket,
bennük kettőzve él a táj, egével.
Mert ezt értetted te: a telt gyümölcsöt.
Magad elé halmozva tálakon
színekkel mérted érett súlyukat.
Gyümölcsre néztél, hogyha asszonyokra,
s így néztél gyermekekre is, szived
lüktetett létük formáin belül.
S gyümölcsül nézted végül önmagad,
kifejtőztél ruhádból, a tükör
előtt, és úgy merültél el vizébe,
hogy mély nézésed mélye nagyra tágult
s nem szólt: ez vagyok én; hanem: ez ő.
Nézésed így lett végül tárgytalan,
nem is kiváncsi s oly igen szegény,
már rád sem áhított: megszentelődött.
Így őriznélek téged most, amint
tükröd mélyébe álltál, benne már
távol mindentől. Mért vagy más, ha jössz?
Mért lépsz ki onnan újra? Mért kivánod,
hogy elhiggyem: a borostyánkövekben
nyakláncodon volt valami nehéz
a súlyból még, mi nincs az odaát
elnyugvó képeken; miért mutatsz
tartásodban komor sejtelmet és
miért hogy tested körvonala mint
tenyér rajza úgy tárul ím elém,
s ha nézem, már a sorsod rajza csak?
Jőjj hát a gyertyafénybe. Holtakat
nem nézek félelemmel. És ha jönnek,
joguk van rá, hogy úgy időzzenek
tekintetükben, mint a többi tárgyak.
Jőjj hát; csituljunk néhány percre el.
Nézd e rózsát íróasztalomon;
ha rajta fény oly félénk nem remegne
mint rajtad: nem lehetne helye itt.
Maradt volna a kertben, nem vegyül
velem, vagy ott kinn szirma vész - de most
itt él: tudatomból vajon mit érez?

Ne rémülj meg, ha most megértem, ó,
dereng immár: nézd, mit tegyek, ha tán
belehalnék is: kell, hogy ezt megértsem.
Megértsem azt, hogy itt vagy. S értem is.
Miként a vak körbetapint a tárgyon,
érzem végzeted s nincs nevére név.
Sírjunk hát együtt most, hogy kiemelt
tükrödből valaki. Még tudsz-e sírni?
Nem tudsz. Könnyed sava, kibuggyanóban,
érett tekintetedbe változott,
míg arra törtél: minden zsenge nedved
erősebb létre forrjon így, amely
vaktában száll, egyensúlyban, körözve.
S egy véletlen, végső véletlened
legtávolibb ormodról visszarántott
olyan világba, hol a nedv akar.
Nem rántott vissza teljesen; először
lényed egyrészét tépte vissza csak,
de ahogy súlyosult, nőtt e körül
a valóság, egész-magad kivántad;
s kifejtetted, kínlódva, töredékben
a törvényből, mert kívántad magad.
Kimerültél, s leástál éjmeleg
szíved földjébe a még zöld magért,
melyben halálod: a tiéd, saját
élted saját halálcsírája duzzadt.
S megetted mind, halálod magvait,
akárcsak mások, magvát mind megetted
s édes utóíz áradt benned el,
mit nem is vártál, édes lett az ajkad,
te, érzékedben, bennen, régen édes.
Ó, sírjunk hát. Tudod, hogy véred e
páratlan forgásból mily tétován
s kedvetlenül tért hívásodra vissza?
Milyen zavartan vette föl megint
a testi kisebb körforgást; belépett
gyanakvón, ámulón a méhlepénybe
s messzi útjától hirtelen kifáradt.
Ám te nógattad, hajszoltad tovább,
úgy vonszoltad, mint csorda-állatot
a tűzhöz égő áldozatra vonnak;
s azt akartad: még vidám is legyen.
A kényszer végül sikerült: vidáman
futott a vér, magát megadva. Úgy
tetszett, mivel más mértékhez szokott
szíved: nem régen tart ez így; de most
az Időt élted, s lassú az Idő,
az Idő száll, nő, olyan az Idő, mint
betegségünk lassú rosszabbodása.
Milyen rövid volt életed, ha azzal
méred: hány órán, ülve hallgatag,
mint hajlítottad tág jövőd, erőd
sugarát mind az új gyermekcsirához,
mely újra sors volt. Ó, sanyarú munka.
Ó, munka, képtelen. Te végbevitted
naponta, vánszorogva bár, kihúztad
szövőszéked szép keresztfonalát,
s minden fonalad másra szőtted el.
S kedved végül még ünnepet kivánt.
Merthogy ez megvolt, jutalmad akartad,
mint gyermekek, kik édeskeserű
teát ittak, mely gyógyít, úgylehet.
S megjutalmaztad önmagad; mivel
tőled mindenki más oly messze járt;
kedves jutalmad nem tudhatta senki.
Te tudtad. Gyermekágyadban fölültél
s előtted tükör állt, mindent egészen
rád tükröző. Ott most minden: Te voltál,
előterében fénylőn - s benn csak a
szép káprázat: nő, aki szívesen ölt
ékszert, fésüli, berakja haját.
Így haltál meg, mint hajdan annyi asszony,
fülledt házban, ódivatú halállal,
szülő-nők halálával, kik ujólag
bezárulnának, s többé már hiába,
mert a Sötét, a magzat ikre, vissza-
tér újra, belép, méhükbe tolakszik.
Nem kellett volna felkutatni mégis
siratóasszonyokat? akiket,
mert pénzért sírnak, meg lehet fizetni,
s átzokogják a csöndes éjszakát.
Szokások kellenének! Nincs elég
szokásunk. Minden porlik, szóba foszlik.
Jönnöd kell hát, halottan, és velem
sírnod ma itt. Hallod-e, hogy kesergek?
Bár vethetném ma kendőként halálod
széthullt cserepeire hangomat
s téphetném, amíg ronggyá nem szakadna,
s lenne ily tépett számon is a szó,
hangomban dideregne remegőn;
s ha panasz lenne csak. De vád is ez:
nem őt, az Egyet, aki kiemelt
magadból (olyan ő, mint bárki más),
én benne most: a Férfit vádolom.
Ha szívem mélyén valahol fakadna
még ismeretlen gyermeklét, talán
gyermekkorom legtisztább gyermekálma:
ne tudjak róla. Angyallá gyurom
rá se tekintve, mennyekig hajítom,
élsorába a fennszóval kiáltó,
Istent emlékeztető angyaloknak.
Mert e kínnak már vége-hossza nincs,
nem bírjuk el; meggörnyeszt ez a súly,
a kúsza kín, a hamis szerelem,
amely elévült megszokáson épül,
jog a neve s jogtalan gyökeréig.
Van-e férfinak bírni joga nőt?
Lehet-e övé, ami hullva hull,
el-elkapja csak s boldogan röpíti
magát megint, mint labdát a gyerek.
Ahogy Nikét a hadvezér se képes
hajója orrán fogva tartani,
ha az istennőt titkon-lenge lénye
sós szél fényébe rántja hirtelen:
így nem hívhatja egyikünk se vissza
a már ránk nem tekintő nőt, ha az
léte keskeny szegélyén tovatűnik
botlástalan, csodásan -: s aki hívja:
hivatásból, kedvtelve vétkezik.
Mert ha van vétek, akkor ez a vétek:
a kedves szabadságát nem növelni
szabad bensőnk minden szabad hevével.
Csak ezt tehetjük: akit szeretünk,
engedjük el; mert egymásba fogózni
tanulnunk sem kell, oly könnyű dolog.
Itt vagy-e még? Melyik sarokba vagy?
Te minderről sokat tudtál, s erőd
oly sokra volt, elmenvén, mindeneknek
kitárulón, akár a virradó nap.
Az asszony szenved, szeretni: magány,
s a művész néha sejti munka közben:
át kell formálnunk, műbe, a szerelmet.
Te elkezdted; abban, mit most a hír,
megfosztva ettől, torzít - ez ragyog.
Ó, tőled minden hírnév távol állt.
Fénytelen éltél; szépséged szelíden
vontad be, akár zászlót ha bevonnak
ködös-szürke hétköznap-reggelen,
dolgozni vágytál, hosszan, semmi mást -
s megállt a munka, mégiscsak megállt.
Ha itt vagy még, ha ebben a homályban
akad még hely, hol szellemed a sík
hanghullámokon érzően lebeghet,
melyeket egy magányos hang az éjben
magas szoba légáramán kavar:
hallgass meg: jőjj, segíts. Lásd, így esünk,
nem tudva mikor, vissza csúcsaink
magasáról a nemvárt mélybe, hol
mint álomban, hálóba bonyolódunk,
s nincs ébredés belőle, meghalunk.
Előrébb senki sincs. Mert bárkivel,
ha vére hosszú műbe lüktet át,
megeshet, hogy már nem szökell magasba,
értéke-veszve lezuhog a vér.
Mert valahol ős-ellentét feszül
az élet és a nagy munka között.
Hogy ezt belássam s elmondjam: segíts.
Ne jőjj vissza. Légy, hogyha bírsz, halott
a holtak közt. Halottnak sok a dolga.
Segíts, de úgy, hogy lényed szét ne szórd,
szívemben segíts, mint a messzeség.


[fordította Szabó Ede]

2017. augusztus 26., szombat

József Attila: Riának hívom

Riának hívom őt
De éppúgy mondhatnám sónak, vagy villámnak is
Sok értelmetlen dolgot csinálunk, azt mondjuk rá, hogy szép s azután
  kiejtjük kezünkből
Röntgenfényből faragták, átsugárzik a falakon és szavaimon
Haj, de igen messze van
Ha egyedül vagyok, odaül homlokom elé, nagyon fájhatok neki
Sóhajt s testemre hullajtja fájdalmait

Csodálatos, hogy más nem vette észre feje fölött a virágokat
Pedig én láttam, hallottam is, színes harangokat dobálnak jobbra-balra
Belőlük mosolyognak föl jövőbeli gyerekei
Közöttük jár, nagy gonddal ügyel rájuk, de erről sem tud
Azt hiszi ilyenkor, hogy takarít, vagy, hogy engem kínál meg vacsorával

Egy hangvilla két ága vagyunk
S mégis, ha egymásra nézünk
Néha rekedten száll föl a szomorúság.


1924 ősze

Szálinger Balázs: Térképjelölések

Egyes házak. Házcsoport. Házsziget. Szálló.
Menedékház. Kocsma. Erdészlak. Erdőőrház. Kastély.
Kolostor. Major. Templom. Mecset. Zsinagóga.
Kápolna. Kis mecset. Kis zsinagóga. Képoszlop.
Szentképes fa. Kereszt. Temető. Útjelző. Helységtábla.
Magasfeszültségű villamosvonal. Szikratávíró-
állomás. Gyár. Villanyfejlesztő mű. Bánya, akna,
tárna. Malom. Gőzmalom. Vízimalom. Hajómalom.
Szélmalom. Fűrésztelep. Fűrészmalom. Téglavető.
Téglaégető. Mészégető. Téglagyár. Kőfejtő. Magassági
adat. Megye székhelye. Járási székhely. Postahivatal.
Távíró-állomás. Távbeszélő-állomás. Villanyfejlesztő
mű. Gyógyfürdő. Gyógyforrás. Műút. Országút. Építés
alatt álló út. Karbantartott kocsiút. Széles, karban nem
tartott kocsiút. Karban nem tartott kocsiút. Szekérút.
Öszvérút. Gyalogút. Egyvágányú vasút. Kétvágányú
vasút. Egyvágányú vasút alapépítménnyel.
Keskenyvágányú vasút. Közúti vasút. Kötélpálya. Ipari
vasút. Épülő vasút. Kilométeroszlop. Úttestszélesség.
Útkanyarulat. Gépkocsik részére veszélyes útkanyarulat.
Meredek útrész. Oldalárok. Völgyhíd. Alagút. Tornác.
Vasúti őrház. Vasúti megállóhely. Vasúti állomás.
Pályaudvar. Szántóföld. Rét. Legelő. Nádas. Egyes fa.
Facsoport. Út melletti fasor. Tájékozódásra alkalmas,
messziről látható fa. Tájékozódásra alkalmas, messziről
látható facsoport. Erdő. Lombos erdő. Tűlevelű
erdő. Vegyes erdő. Bozótszerű erdő. Erdőszegély.
Erdőátvágás. Bozót. Cserjés. Tisztás. Kert. Díszkert.
Szőlő. Komló. Rizsföld. Kőfal. Kőrakás. Menedékes
töltés. Falszerű tölltés. Természetes árok. Mesterséges
árok. Szakadékszerű árok. Forrás. Kút. Gémeskút.
Ciszterna. Vízvezeték. Víztartály. Át nem gázolható
folyóvíz. Tar folyó, tar patak. Búvófolyó, búvópatak.
Csatorna. Vizesárok. Állandó tó. Időszakos tó. Tósíkság.
Mesterséges tó. Tócsa, pocsolya. Nedves talaj. Láp.
Vízfolyás iránya. Sodorvonal. Zsilip. Tutajozható vízi
út. Csónakozható vízi út. Hajózható vízi út. Kikötőhíd.
Hajóállomás. Vízi átjáró. Kőhíd. Vashíd. Fahíd. Hajóhíd.
Gyalogbürü. Lovasbürü. Vasúti gőzkomp. Révkomp
gőzerővel. Révkomp kocsik számára. Révkomp lovak
számára. Révkomp emberek számára. Gázló kocsik
számára. Gázló lovak számára. Gázló emberek számára.
Áteresztő. Országhatár. Megyehatár. Járáshatár.
Községhatár. Határjel. Határdomb. Határfa. Határtábla.
Deszka-, léc- és drótkerítés. Sodronyháló, vasrács. Élő
vagy száraz sövény. Kerítés sűrűn egymás mellé ültetett
fákból. Háromszögelési pont. Magasságilag megmért
pont. Viszonylagos magassági/mélységi adat. Barlang.
Agyaggödör. Kavicsgödör. Homokgödör. Égetőgödör.
Került gödör. Kúp. Nyereg. Pihenők. Hegyoldalhát.
Teknő. Metsződés. Vízmosás. Horgas. Tereplépcső.
Fővölgy. Mellékvölgy. Oldalvölgy. Magashegység. Alpesi
hegység. Középhegység. Hegyvidék. Dombvidék. Síkság.
Fennsík. Mélyföld. Karszt. Kitörés.

2017. augusztus 24., csütörtök

Kassák Lajos: Holdtölte

Középkorú ember vagyok,
hímnemű, szívós és akaratos.
Nem láttam az angyalt, ki benézett hozzánk születésem óráján,
nem volt fizetett pesztonkám, aki csodálatos dolgokat mesélt volna.
Inas voltam, szolga, mesterember, csavargó és kéregető,
jelenem hasonló a múltamhoz,
saját erőmből tartom fenn életemet,
amely egy napszámostól és egy szolgálótól fogamzott.

Szeretem a munkát és szeretem a megpróbáltatásokat.
Testvérük vagyok az embereknek anélkül, hogy ez különösebben meglátszana rajtam.
A szürke köveknek, az illatos virágoknak és a rugalmas fémeknek is a testvérük vagyok.
A lobogó tűz a bátyám és a hűvös, tiszta víz a hugocskám.
Kedvesemről is szólhatnék, de ő meghalt, alig, hogy találkoztunk,
tizenhat éves volt és érintetlen a vad indulatoktól.
Fegyvert még nem sütöttem el soha, gyereket nem neveltem föl egyet sem.
Mire való vagyok hát? – kérdezem magamtól álmatlan éjszakáimban,
mért, hogy nyitva a szemem és senki nem fordul be hozzám ezeken a tárt kapukon?
Miért ez? És miért az?
kérdezgetem magamtól untalan.

Ha madár lennék, most a tenger felett szállnék,
ha nem élnék, talán boldog is lennék,
de így csak élek és nyugtalan vagyok, mint aki nem tudja mit tegyen magával.

Hét cserép muskátli van az ablakunkban,
feleségem naponta megöntözi őket
s ők hálából kinyitják csipkézett virágaikat.
Ilyenkor úgy képzelem, az élet szép és minden dolgok érettünk valók,
közben fekszem hanyatt és egyedül a széles díványon,
éjszaka van.

Nem panaszkodom.
Csak úgy, mint oktalan gyerek, ha megered a nyelve,
elmondtam életemet.

Kassák Lajos: A jó hétköznap

Egyedül. A februári vak ég alatt állok egyedül.
Hideg van és nem fázom, sötét van és nem félek.
Miért is félnék, otthon vagyok magamnál, annál az embernél,
akit nagyon jól ismerek, örömei és fájdalma itt virulnak a szívemben
és nem fázom, mert az ő nyughatatlan vére melegít engem.
Jó tehát így egyedül lenni magammal, aki az ölében tart és őrködik felettem
s akiről tudom, kivétel nélkül azonos mindennel és mindenkivel a világon.
Ha kíváncsi vagyok, felel a kérdéseimre s ha fáradt vagyok, felcsigázza kíváncsiságom.
Tegnap a kétségbeesés gyötört s ma ismét olyan vagyok, amilyen tegnapelőtt voltam.
Oh, ember, egyedül vagy megint, mondom szelíden s a karjaimban tartom magam úgy
ahogyan az anya öleli át agyonzaklatott gyermekét.
Hideg van és nem fázom, sötét van és nem félek
és hallom, hogy szólít a világ, amellyel gyökérig egy vagyok
ezen a magányos órán.

Kassák Lajos: Telefirkált lapok

Egy gyászruhás, ismeretlen madár szállt a város fölé.
Én ekkor anyai nagybátyám kertjében henyéltem, aki gazdag ember hírében állott
és csakugyan, virágzó gyümölcsfák és méhek kaptárai sorakoztak előttem 117 üvegablakkal.
A madár az aranyhegyű torony körül lebegett és árnyékot vetett a környékre.
Ha létrát támasztanék a levegőégnek, gondoltam, lehozhatnám a madarat és megváltanám az embereket az árnyéktól, amely ma-holnap megfojtja őket.
De fáradt voltam és megémelyedett az egész világtól.
Leültem hát a padra, a sövény alatt és elővettem az újságot.
Szerelmi gyilkosságot olvastam és sokáig nem mertem föltekinteni a papírról.
Vártam, hátha történik valami anélkül, hogy nekem is bele kellene avatkoznom.
Harminc-negyven esztendő múlhatott el így fölöttem s közben láttam, hogy nagybátyám ott áll az ajtófának dűlve és boldog pipaszó mellett aranyfüzért morzsol ujjai között. A hátam
közepével láttam s a hajszálaimmal hallottam.
Végül is erőt vettem magamon és megindultam, hogy elétérdeljek a küszöbön.
Az ismeretlen madárról akartam szólni, amely maradék napjainkat fenyegeti,
de hiába tekintettem a magasba, tiszta júliusi ég ragyogott felettünk
s csak az én deszkavékony árnyékom feküdt előttem a porban.

2017. augusztus 23., szerda

Kassák Lajos: Távoli üdvözlet

Aki elment az elment, mondták gyermekkoromban az öregek.
S ez nem egészen így van.
Láttam, hogy asszonyok keltek útra hajnalban, vasalt széles szoknyákban,
magassarkú, bársonyfekete cipőben
és néhány férfi is átlépte küszöbünket, valamennyien ébren voltunk,
a búcsúzó még egyszer felénkfordult,
szelíden intett s hátán a batyuval elindult a nap felé,
ami a határszéli fák koronájában üldögélt.

Aki elment, az elment, mondta az anyám, sohse keseregjetek a kósza lélek után.
Aki elment, az elment, mondtam én is, de ugyanakkor mélységesen éreztem,
aki egyszer nálunk volt, az többé sohasem mehet el tőlünk egészen.
Emlékszem rá: az előbb még ott énekelt az öreg szalmaszéken
és a szék itt maradt.
Emlékszem rá: melyik tányérból kanalazta ki a levesét
és a tányér itt maradt.
Emlékszem rá: ahogy az eresz alatt bóbiskolt, pipázott,
köhögésével felébresztette az alvó kutyát, kiköpött a földre,
ekkor hangyák jöttek elő valahonnan
és az eresz itt maradt, az álmos kutya s a falánk hangyák is itt maradtak.
A búcsúzó menyecske ránevetett az apámra:
és az apám itt maradt.
A búcsúzó legény ránevetett az anyámra:
és az anyám itt maradt.
Aki szeretett engem, távozása előtt megcirógatta az arcom:
és én itt maradtam.

Aki elment az elment mondták gyermekkoromban az öregek.
S ez egyáltalában nem igaz.
Sokan elmentek már tőlem, de senki sem tudott igazán a faképnél hagyni.
Úgy állok itt, mint akinek senkije nincsen
és van egy kosaram, amiben mindenki benne van.

Tolnai Ottó: Behemperedtél-e a rózsába

Lorand Gasparnak

1.
(egy horvát festőnő, tisja* kljaković festménye alá)

Olykor nagy esők idején
zománcos cserepek pikkelye
gerendák bonyolult illesztéke között
toronyszobád beázik
mind nagyobb esőzések kora jő
talán maga az özönvíz
a papír elázik
el a kis papírhajó
de te nem hagyod el
egy parafadugó libeg valahonnan
már-már elindulnál felé
de nem indulsz el
ülsz nagy fekete ernyőd alatt
melyet napernyőként használtál egykor
mint a dalmát asszonyok a karszton
szeretted nézni őket ahogy hajód elhaladt
szerettél tövist babért vegyest
harapó szamaraikon feledkezni
hallgatni az aranysakálokat
ülsz vacogva
ne ütközz mint jéghegynek
nikkel varrógépnek
hogyan cipelni
hogyan boldogulni egy nagy darab öntöttvassal
az özönvízben
hogyan fenntartani magad forgó kloákában
egy nyakadba kötött súlyos SINGER-varrógéppel
hogyan kivárni fekete ernyőd alá
mint szégyenlős kislányok szoknyája
angyalok szárnya alá kapjon a szél
s majd valahol mint ifjúkorodban
az irizáló iszony hajnalán
flamingószín műtőasztalon landoljon veled.

----------------------------------

* Kérem, most az egyszer ne olvassátok s-nek az sz-betűt, hiszen e tengerfestő leány nevében ott a Tisza is...

2.
Olykor a trafik mögött lévő őstölgy
köré ácsolt padon látom
a söröző lumpenek között üldögélni
titokban figyeljük egymást
az is megesik a fa törzsére szögezett
lánc végén csüngő sörnyitóért nyúlva
akárha összebilincselve
megérintem nikotin preparálta
keskeny spanyolmárki-kezét
máskor bécsben futok össze vele
bosnyák (világ-) zenész barátai társaságában
utoljára például a pó-deltában láttam
cremonából ereszkedtem alá
s ő ott állt cserzetten
az egyik édes laguna mortában
akkor határoztam el
írok róla
(a magam módján megverselem)
ugyanis egy elpusztult flamingótetem mellett állt
és hát ugye az ember felelős motívumaiért (metaforáiért)
úgy képzelem a túlvilágon majd azt kérik számon
motívumaimat (metaforáimat)
hogyan sáfárkodtam velük
kitartottál-e mellettük
behemperedtél-e a rózsaszín rózsába
egy-egy rózsaszín rózsatetű mellé
(behemperedtem
miközben tudós barátom figyelte
a mikroszkopikus háremet
amikor azt mondtam a magam módján
eljárásom ilyen experimentális voltára gondoltam)
kitartottál-e mondd motívumaid (metaforáid) mellett
a végtelenbe tudtad-e fűzni ultraviola fonalukat
a műfajok mohó molytelepei között
avagy csak meglebegtetve
szélnek eresztetted őket
azóta nem találkoztam vele
vissza kell utaznom a deltába
hiszen valami sós dagályra várva
talán még mindig ott strázsál
az ultraviolán sugárzó tetem mellett
még mindig ott strázsál helyettem.

3.
A sánta farkas fekete lánya
megette kacagó gerlémet
látom egyes részeit már ki is hányta
ki az enciánbokor tövébe
kerti lakomból figyelem az enciánbokrot
ugyanis a juhar által megdöntött
monarchiasárga oszlopot immár csak
az encián tartja hátán
(a szép mint heveder etcetera)
figyelem mit lép most
mert mi csak futkosunk
mit lép az enciánbokor
megálmodott ősi ostáblámon
ugyanis kellett lennie valami sejtésének
nagy kísérletemről a hátsó udvarban
(lévén mint jeleztem experimentális költő)
a balkánival szándékoztam keresztezni
úgy képzeltem egy napon másképpen zeng majd
e mélyen töredezett melankolikus félsziget
hát igen hol rózsatetű hol egész félsziget
másképpen zeng majd
boldogan felkacag
e mélyen töredezett melankolikus félsziget
úgy képzeltem majd másképpen zeng
legközelebb elmesélem hogyan találtam rá
az ősi ostábla falapjára
amikor az új evezőkért beugrottam a bognárhoz
(azonnal tudtam vörössel zölddel feketével
dolgozom meg a cikkelyforma mezőket
ám úgy hogy mindegyik mezőnek
legyen egy keskeny aranycikkelye
melyet a boldogság zónájának neveztem el
mert a kör valamiért már a bognár által ki volt jelölve)
de mondom ezt majd legközelebb
ugyanis hosszan kellene felvezetni
mivel sosem is tudtam volna elkészíteni az ostáblát
ha előbb egy megrágott ólajtó korpaillatú deszkáját
sok arannyal kékkel indigóval
nem sikerült volna ikonná szublimálnom
ha ortodox papjaink nem illetik ajkukkal
figyelem mit lép most
mert mi csak futkosunk mint a csibor
mit lép az enciánbokor
most hogy a sánta farkas fekete lánya
megette kacagó gerlémet
mit lép az enciánbokor
amely eddig a juhar által megdöntött
monarchiasárga oszlopot tartotta hátán
(a szép mint heveder etcetera)
mit lép ősi ostáblámon az enciánbokor
mit lép
hiszen én úgy képzeltem
boldogan felkacag
ó istenem boldogan
miközben én térdre esve a hátsó udvarban
megtépem ruháimat
boldogan felkacag
e mélyen töredezett melankolikus félsziget.

4.
Olykor újra elmesélem
jóllehet mindig másképpen keverve
az alkatrészeket
(én nevezem alkatrészeknek a variált motívumokat)
prágából jöttünk és valahol brno után
ráláttunk egy kamion rakományára
összevissza tömérdek grafitszín könyökcső
alkony előtt minden bizonnyal van egy pillanat
magyaráztam már pesten kávézás közben
ifjú filmrendező barátomnak
van egy pillanat
amikor a grafit gyöngyházként kezd irizálni
csak mi nem számolunk vele
ezzel a pillanattal
sok más pillanattal igen
de ezzel
amikor a grafit gyöngyházként kezd irizálni
nem számolunk
jóllehet pontosan az volt az a pillanat
tömérdek kis gyöngyház tangóharmonikát láttam
hát igen csak mi állunk csehül
a csehek még mindig autentikusak
és ifjú barátom máris előhozta
nagyapja gyöngyház harmonikáját
lakodalmakban játszott
de egyszer ősszel megfürdött a Balatonban
és mind ki kellett szedni lábából a csontot
platinarudakat dugdostak a helyükbe
azóta nem muzsikál
mert a platina rosszul rezonál
én is ismertem egy vak kosárfonót
martonoson mondtam hogy megvigasztaljam
ha szamárra rakták
lakodalmakban játszott
egy-egy szomorú dalt olykor váratlanul felerősítve
áthallatsszon a szomszéd temetőbe
ugyanis nem csak a lakodalmasok
a gyászolók is fizették
de már ő se harmonikázik
nincs szamár
mely vinné gyöngyház hangszerét
nincs szamár
már nem hoznak szamarat dalmáciából
se szamarat se savanyúlevesbe babért.

5.
Olykor befeküdt a kecskék szénájába
mert akkor már jászolként szolgáltak
azok a pszichiátrián kiszuperált
rácsos vaságyak (ketrecek)
itt az árvalányhajas domboldalon
fürödni a langyos búzával teli
kádban fürödtünk
mert a takarmányt meg kiszuperált
fehérzománcos kádakban tárolta
igen az UNPROFOR-os kis hollandus leleménye volt
illetve hát feleségéé aki a kecskéket fejte
a sajtokat göngyölte
miközben a kis hollandus szarajevóban teljesített szolgálatot
ősei is gyarmatokon szolgáltak
értettek a gyémánthoz mérni tudták az igazgyöngyöt
indigóval teával fűszerekkel kereskedtek
ő kecskéket vásárolt itt nálunk
persze élt macedóniában is
de a görögök nem engedték levegőhöz jutni
mármint macedóniát
évtizedek óta szorítják a torkát
(láttam macedón költőkollégáimat
megkékült arccal
valóban akárha görög tragédiák hőseit)
a kis hollandus itt telepedett le nálunk
fehérre festette kecskéivel azt a lankát
a határsáv sötét kis tőzegtava felett
mind felvásárolta a pszichiátrián kiszuperált
rácsos vaságyakat (ketreceket) jászolnak
valahogy odaszoktunk mi is
nekünk is megvolt a mi görög tragédiánk
kis népeknek mind megvan
ezért is nagyok
jóllehet egymás előadásait nem nézik
ha netán nézik akkor sem értik
így künn a szabadban egészen másként funkcionáltak
azok a fehér vaságyak (ketrecek)
zománcos kádak
beleállok a búzával teli zománcos kádba
majd áthempergek a rácsos ágy (ketrec) friss szénájába
s aztán hajnalban görgetjük a sajtokat
mossuk a gézt
a géz a csipkegyár mellékterméke
a kis hollandus azonnal privatizálta volna
a csipkegyárat
míg tart a háború
mindig tart gondolta
fáslit szállít a feleknek
privatizálta volna
ha én már rég nem privatizáltam volna
azt a csipkegyárat
a rácson át
beláttam a tanya szobáiba
láttam egy kék falat
(szakasztott olyan volt mint
claude simon teraszának kék fala
melyet márkus anna műterméből láttunk volt
egyszer párizsban
senki sem tudja úgy mondani
senki
mint claude simon hogy mindig tart
mármint hogy a háború mindig tart)
és láttam egy fehér falat is a rácson át
túl a fekete epren
azon az elhagyott tanyán
okker csík futott a mennyezetről
az árva tüllrongyikával függönyözött ablak felé
egyetlen virágmotívum volt ráhímezve
a kis hollandus szabadságon volt éppen
ő is úgy gondolta a háború
a befejezhetetlen háború befejeztével
ezzel az árva virágmotívummal
be tudnánk törni az európai piacra
ha még lesz európai piac
letépte
mint őrült kornétás
rohantam vele a gyárba
a munkásosztály
semmi sem maradt belőle bambán bámult
ismét egy őrült kornétás
mindig rohan felénk egy őrült kornétás.

6.
Rubljov ikonja
mi bizonyítja kérdezte
az isten (az úr) létezését
rubljov ikonja netán menuhin
mušić egy ehető kis velence-képe
pogorelić játéka
barátommal hallgattuk egyszer uppsalában
--------------------nekem volt barátom
keserű tengerbe fagyott édes barátom
úszom feléd
kis jégtörő hajó úszom bólogatva
netán birgit finnilä búcsúja a földtől
mert csak nő énekelheti s nem dieskau
ahogy két barát búcsúzik egymástól
avagy jonathán bazedovja
annyit meresztgette feléje szemét
ki felé meresztgette kérdezte
az isten (az úr) felé
annyit hogy belefolyt a búzavirág
annyit hogy bele mind a fokföldi ibolya
mi bizonyítja isten (az úr) létezését
egyértelmű válaszolta mint aki szereti
a hasonló találós kérdéseket
mi más is bizonyíthatná akarta mondani
mint jonathán azúr bazedovja
mint a velencei szent márk mennyezetéről
a kis novícius nyelvére alápilinkéző
arany pikkely
a pó deltájában ultraviolán sugárzó
flamingótetem
a hipermangános lavórban
fanny lába közé bukó nap
hát mi más is bizonyíthatná
az isten (az úr) létezését
mint a lepattogzott rádliminta alatt
csírázni kezdő búzaszem
-----keserű tengerbe fagyott édes barátom
úszom feléd
kis jégtörő hajó
olykor magam is befagyva
úszom feléd bólogatva
ne félj érkezem
keserű tengerbe fagyott édes barátom
ne félj
én immár jóval
hiába százszorszép ezerjó
a rádliminta alatt csírázni kezdő búzaszem
a pó-deltában ultraviolán sugárzó flamingótetem
a hipermangánban fanny lábaközé bukó nap
én immár jóval jobban félek
édes barátom
keserű tengerbe fagyott édes barátom
ne félj érkezem a bizonyítékkal.