2016. november 29., kedd

Tandori Dezső: Az eltávolodás

A visszatérést előkészítő
eltávolodás…! Nem jelenti azt, hogy
bármihez is, így, kevésbé ragaszkodj,
csak azt, talán: „Lesz még” idő; idő,

mely egyelőre nem képzelhető,
de hogy épp ezért nem szabad föladnod,
épp ezért hagyd ott, egyelőre hagyd ott,
bízd magad lazán manőverező

nem-is-tudod-miféle közegedre.
És várd, hogy… egyelőre várd, hogy „egyre” –
már ez is sok; persze, hogy egyre „mi”:

jó volna tudnod. Annyit legalább,
hogy jóra-e vagy rosszra fogy a táv.
(Mégis; csak így tudsz végig-kezdeni.)

2016. november 24., csütörtök

Tandori Dezső: Georges Brassens Villonnak ajánlja – de ha netán sokallaná, a biztonság kedvéért megírom én

Még nem sokallhattam, hogy megszülettem,
még azt higgyék, hogy magam kelletem,
még egy-két évet így elédelegtem,
még jókat szánkáztam a serblimen,
még nem tartott igényt rám senki sem,
még szívesen mentem látogatóba,
még nem mondtam, amit bizony azóta:
„Találkozunk a temetésemen.”

Majd rájöttem, hogy ezt meg azt szeretnem
illik, kell, jó, így-a-természetem,
majd arra is, hogy erre törekednem
illik (kell, jó, elismételhetem),
majd nem tartott igényt rám senki sem,
bár szívesen mentem látogatóba,
majdnem mondtam, amit bizony azóta:
„Találkozunk a temetésemen.”

És bizony mondom, gondolkodni kezdtem,
és sokszor sokalltam a helyzetem,
és nem tapasztaltam ki, ha szereztem,
és keveselltem így-is-elegem,
mégsem mondhatta rólam senki sem
hogy nem megyek hozzá látogatóba,
nem hallhatták, amit bizony azóta:
„Találkozunk a temetésemen.”

De lám, előny, ha kérgemet növesztem;
de-mi-alatta, így, hogy ismerem;
de gömb helyett léssz szeglet egy gerezden;
de Istenem!-ből lesz Hát istenem…
de nem tudhatta rólam senki sem,
mikor-hová megyek látogatóba!
bár tudhatták, amit én is azóta:
„Találkozunk a temetésemen.”

Bár tudhatták, mind, mégse mondta egy sem,
magamnak kellett rájönnöm, nekem,
bár fontosabbakon manővereztem,
s velük vegyest nem bármi lényeken,
bár nem igen tagadta senki sem,
hogy mért-vagyunk-hol, kit-látogatóba,
tagadhatatlan csalódás azóta:
„Találkozunk a temetésemen.”

Most itt ülök, elmém levét eresztem,
most itt ül alattam az ülepem,
most itt ülök, mert ideülepedtem,
most itt ülök, még-csak-lent-büdösen,
de azt meg nem úszhatja senki sem,
akárhova járjon látogatóba;
„szagát vették – csak büdösebb azóta”
(találkozunk a temetésemen).

Sehogy se akarózik befejeznem!
Sehogy se adódik oly hitelem,
hogy amit belém-kezdtek, berekesszem…
S kis barátaimat hitegetem:
Hogy nem kívánja ugyan senki sem,
hogy hozzá… innen… mi… látogatóba…
Sehogy se mondhatom tehát azóta:
„                                             .”

S ez csak közbülső variációja
valaminek, jelzem is rímesen;
tudom, mikor-mit rábízunk ha szóra:
közjáték, dibdáb Mindig-és-Sosem.
Csak az nem dibdábság, ami megóvna,
hogy ordítozzam egyszer rémesen!
Minek menjek, közben, látogatóba?
Találkozunk a temetésemen.

2016. november 17., csütörtök

Tandori Dezső: Koporsókészítés; forgács kutyán

(Metamorfózis)

Borért a szomszédba jártunk (az asztalosműhely
házából), ilyenkor elhaladtunk az asztalosműhely
ajtaja előtt, kutya hevert az asztalosműhely
küszöbén, és lassan betemette az asztalosműhely
némely forgácsa. Ez volt az asztalosműhely,
amely fölött szobát béreltünk. Az asztalosműhely
zaja felhallatszott, nem is örültünk az asztalosműhely
közelségének végül. Zsúfolt volt az asztalosműhely,
és utolsó nyáron itt, az asztalosműhely
tulajdonosainál rendeltek egy koporsót. Az asztalosműhely
zajait nem tudtuk megkülönböztetni; az asztalosműhely
legkülönbözőbb feladatai ugyanolyan, „asztalosműhely
zajt” jelentettek számunkra. A koporsó, az asztalosműhely
búcsúterméke (tőlünk búcsúzott így ez az asztalosműhely)
egy jó ismerősünké volt a faluban. Több asztalosműhely
is volt a faluban, de nekünk csak az asztalosműhely
gazdái voltak ismerőseink, meg a cipész, akinek az asztalosműhely
villanyfűrészével vágták a deszkákat. Az asztalosműhely
küszöbén ott hevert a kutya, beborította, fülig, az asztalosműhely
forgácsa, borért mentünk, a szomszédba, az asztalosműhely
előtt egy alkalommal így utoljára haladtunk el. Láttuk –


2016. november 15., kedd

Tandori Dezső: Van Gogh: Éjszakai kávéház

A lámpákat mintha már a magunk szemével
látnánk így, kénsárga fényköreiket;
zöld koporsófürdőkád a biliárdasztal,
alvadt vérárny körötte a mennyezet;
és mintha vakolat szakadozna bent,
ha a kézfejedre hajtod a fejed.
Nem az üres székek a szelídebbek,
rettenetesebb látványt nyújtanak;
mint azok az asztalra-hajlók,
vagy a várakozó, fehéres alak;
melyik vagy inkább, megszólalsz majd egyszer,
vagy várod és nem várod, hogy szólítsanak?
A padlódeszkák érintése,
a tenyered lehet most ilyen;
mintha máris poloskákat nyomnál szét
a fal kárpitján, barnás-vörösen;
és az a rózsaszín csokor olyan,
mint a művirágvisszfény az üvegszemeken.
Nem ilyen mélység nyilik-e a pultnál,
nem egy belső teremé-e, tovább;
kirugott lábbal az asztal alatt,
támasztod a homlokod maszatát;
de ha lehúnyod is a szemed, a lámpák körül
az pörög sárga fényben, amit odalát.
A szemet szúrja ez a tér, s mintha dörzsölnéd,
és mint a kidörzsölt posztó, olyan;
nézésed, mint a kidörzsölt tér,
de legalább vagy valahogyan;
mert a tönkremenés, a megőrülés
tere, bármi bűn tere: van;
ahogy Vincent írja Theónak, s ahogy
tudjuk, próbálgatva, mindannyian.