2020. április 16., csütörtök

Friedrich Hölderlin: Meghívó vers, Neuffer barátjához

Testvér, oly szépen szállt föl reggeled,
a hajnal rőtje tűzött rád derűsen
s igért gyönyörrel áldott életútat.
A múzsák is már papjukká avattak,
a szerelem meg rózsát font fejedre
s töltötte szíved tiszta örömökkel.
Ily boldog volt-e más? A sors azonban
másképp rendelkezett: sötét vihar
a nap fényét benyelte, hullt a mennykő
s védett fejed találta - sírban alszik
szerelmed tárgya, s édened letarlott.

Testvér, testvérem, sorsodból tanúlom,
mily szörny s való az élet változása!
Hogy virágsor mögött bogáncs lapulhat,
hogy gyilkos méreg kúszhat ifjú érben,
s hogy az elválás még barátot is
megfoszthat a panasz kis vigaszától!
Tervet szövünk, álmot, s már mámorít,
hogy célunk mily közel - s akkor levág
a villám, melytől sírunk felhasad.
Felfogtam minden szenvedésedet.
Borongva jártam kinn a Majna partját,
mígnem a hullámzástól szédülés
fogott el, s akkor elborult jövőnkkel,
a ránkboruló sorssal megsúlyosodva,
napnyugtakor kamrámba visszatértem.

Testvér, nem láttuk évek óta egymást,
jöjj el hozzám! Adódhat még, hogy egyszer
egy régi szép estét visszaidézünk,
egy szép estét a Természet szivében,
mit egyszer tisztán s dallal ünnepeltünk,
s megeshet még, hogy egyszer boldogabbnak
láthatjuk majd az életet! Siess,
vár rád födeles korsód is, a régi,
s nem mostohádként csordítom söröd.
Vár rád meghitt szobácska is, s a szívünk
kiöntjük majd szelíd szavak között.
Eljöjj! a szép napok hamar lefutnak,
előzd a kertet rontó ősz varázsát!
Meggyógyítja sebes szívünket a barátság.

[fordította Bernáth István]

József Attila: A bőr alatt halovány árnyék

Egy átlátszó oroszlán él fekete falak között,
szívemben kivasalt ruhát hordok amikor megszólítlak
nem szabad hogy rád gondoljak munkám kell elvégeznem,
te táncolsz,
nincsen betevő kenyerem és még sokáig fogok élni,
5 hete, hogy nem tudom mi van veled
az idő elrohant vérvörös falábakon
az utak összebújnak a hó alatt,
nem tudom, hogy szerethet-e téged az ember?
néma négerek sakkoznak régen elcsendült szavaidért.

1927. jan.

2020. április 4., szombat

Marsall László: Kluzsinszky beszéde "kisebbik sógorához" a restiben


Mit bámulsz, kisebbik sógorom, addig jó, míg köpülni
tud az ember, és akinél nincs meg az egyensúly,
és akinek fáj hogy súlytalan, az egyen súlyt,
aki meg mind a kettőt akarja, az szopjon be egy korsót,
mert senki sem mondja, hogy öt korsó sörnek meg három
kisüstinek nincs súlya, és ettől, ha úgy adódik,
imbolyog is az ember, és hiába bámul rám, kisebbik sógorom,
az ember egyszerre szeretne lenni maga is meg én is,
nemcsak egyvalaki, vagy csak a másik, és hiába bazsalyog,
mert maga se tudja eldönteni: mi könnyebb: egy rókáról
két bőrt lehúzni, vagy két rókára egy bőrt ráhúzni,
na mit mond? nem mond semmit; nem tudja mit feleljen?
talán hiú? talán fél? nem akarja kiadni magát az embernek,
mert hiszi: nyelvét a kisüsti táncoltatja, száját a sör
csattogtatja, és őt magát kisebbik sógoromnak nevezi.
Igen is, nem is, de hát, kisebbik sógorom, maga köd,
felhőnemű ember, az ilyenről mondja a Mester, mindegy
miféle mester, a Mester, azaz mondaná: egy asszonyszemély
van jövendő feléd… szemeddel megcsippented, amaz
visszapillant, és mintha keresztülnézne rajtad,
és mégis, melletted elhaladóban, amikor egy cinkos
oldalpillantással már leleplezhetné magát, olyan
köpedelem-közönnyel tűnik el, hogy nincs kétség, kisebbik
sógorom, a mester így mondja: „va-la-mi be-gya-kor-lott
és el-nem-hi-báz-ha-tó-fen-ség sú-rol-ta lé-nye-det”,
és magát az isten is valahogy úgy csinálta meg,
valami ál-oldalpillantással és azt mondta: „de jó
hogy szemtől-szembe: nem, és be sajnálatos, hogy
egymásnak háttal: igen”, szószerint így mondta,
és maga ebből a megjátszott közönyből, ebből a
szándékosan elfuserált lehetőségből keletkezett,
mert akit akarnak is meg nem is, az felhőneműnek
születik, mindig csak majd-van, csak úgy, leszeget;
de maga sose történik meg egészen; mert igaz, hogy
az ember is, akár a köd, jobbára vízből van, meg
néha kisüstiből, de mondja csak, ki tud sálat meg
cipőt rántani a felhőre, és csontnak is miféle pálcát,
vagy mit dugjanak belé? nem, ne higgyen nekem, de ami
magából látható, az a csont meg a ruha, na mondjuk,
a szőr meg a bőr, tehát: madárijesztő-féle, és le-
fogadom, hogy magától már gatyábaszaró kora óta
rettegnek a kutyák, és ha meglátják a sok csontot
meg szövetet meg felhőt, és mindezt külön látják,
bizony ugatnak, és ezért nem felel a kérdésemre,
hogy mi könnyebb azokkal a rókákkal, csak bazsalyog
de ha azt mondom: „tudja-e, hogy kell valakit két
karral szorosan átölelni”, kisebbik sógorom máris
berzenkedik, borzolja a szőrét; ám ha azt mondom:
„tudja-e, hogy kell valakit tőből levágott kézzel
jól marokra fogni” – máris elsimul a szőre, ez már
tetszik neki, és mégis arra vár, mint minden szivárvány,
hogy valaki hurkapálcára föltekerje, mivel kisebbik
sógorom kisasszony sejtezetű, akár a vásári vatta-
cukor, azt szeretné, ha valaki elültetné cserépbe,
hogy végre legyen, egy drágalátos kéz locsolgatná,
és a csuklókon kissé ódivatú csipkefodrok ugyebár,
mint a kihörpintett korsó falára tapadt hab Ó, intézetek!
ó sósborszesz! ó matrózgallér! ó enyhe februári
torokgyulladás! ne bazsalyogjon, mindez nekem is
tetszett holnapelőtt vagy tegnapután, de én nem
varasbékával találkoztam, guggolva a káposztásban,
mint kisebbik sógorom, és a csipkét is gyönyörű
jégvirágokból csinálták a vén dilettantik, ami most
én is vagyok, csakhogy kétszárú gatyában, bocsánat,
nem akarom sértegetni, se fárasztani rossz viccekkel,
mondja, hogy menjek és én már itt se vagyok, de tehetek
én róla, hogy februárban, amikor a délután eltaknyosodik,
megállít egy csupa-jégvirágos kirakat, de nem is az
állít meg, hanem két jégvirágtalanított kukucska-
rés az üvegen, még csak nem is az, hanem egy zöld
szempár a résben, az a majdnem fekete-zöld, amiről
biztosan tudni, hogy nő szeme lehet, mint anyánké,
olyanféle, amikor apánkra haragszik a „drága oktondi-
kám”, ahogy valamelyik dédapánk mondaná, és mi kis
szarlabdák vagyunk még és lapítunk az asztal sarkán,
és anya pipás az öregre, mert mondjuk zaciba vágta
a mama kedvenc katufrékfát és borotválatlan is meg
részeg, de ez a majdnem felrobbanó szem, mégsem
harag-felfútta gölödin, csak a szem eleje, a szem
előszobája parázslik, a belső helyiség csupa riadalom,
nem azért, mintha az illető nem adná át magát lába
öregujjától a haja hagymazatáig a haragnak, minden
másnemű – és mondjuk félárbócra eresztett érzeményt
kiszorítva, érzemény! ez a jó szó, kisebbik sógorom,
és figyelje meg, a jó szó keresése is hasonlít a
harag mögötti riadtság lassú de biztos előbukkanásához,
amiről locsogok, amit riadalomnak nevezek, mert a
pontos kifejezés tű a szalmakazalban, és mennél
tovább keressük, annál ijedtebbek vagyunk, hátha
nincs is ott, egyszóval: riadt is az a szem, mert
aki azon a fekete-zöld gömböcskén átkukucskál,
sejti, hogy akit lát, az ködből való valaki, akit
a harag nyakon soha nem csíp, inkább szétszórja,
hogy már látni-fogni sem lehet, egyszóval: sejti-e
már, kisebbik sógorom, miféle szempár meredt rám a
jégvirágok mögül, és hogy maga meg én, én meg maga,
meg mondjuk még valaki, aki a katufrékot zaciba vágta:
egy személy vagyunk, felhőféle személy, és vau-vau-tu-tu-tu,
így a kutyák, és ahogy a mester mondja, mindegy hogy
milyen mester, lehet hogy most egy másik: „meglátván
titeket riadoznak az asszonyi szukák”; és akkor eltűnik
a szempár, kinyílik az ajtó és „én nézek rád te nézel
rám”, ez a helyzet, és én öreg vagyok, ő meg fiatal,
és ő halottnak lát, és én látom, hogy ő még szinte
meg sem született, „te nézel rám én nézek rád”, és
tudja, akkor az ő szemével láttam magamat: csupa csont
meg bőr, meg szőr, feketén világló szagtalan irdatlan-
ság és köd és idekint tél és BONCTEREM: IDEGENEKNEK
BELÉPNI TILOS, nem láttam, de esküszöm ez a tábla volt
belülről kiakasztva az üzletlakás ajtajára, és mielőtt
kilépett, hogy keresztül iszonyodjon a csontjaimon,
illedelmesen kopogott, kikopogott, vagy bekopogott,
mindegy, és a nézéséből éreztem, hogy Arankának hívják,
mert különlegesen fájt, ahogy keresztülnézett rajtam,
mintha köves szénrög gurulna át a fejemen, és nekem
az Aranka név egyenlő kövesszénrög és magamban
Aranyoskának becéztem, hogy ezzel is meglágyítsam,
ne hasogassa úgy az agyamat, de nem sikerült útját
állnom, megakasztanom, átsüvített rajtam, a szeme
kétcsövű pisztolyából önmagát lőtte ki valami mögöttem
terjengő célpontra, aki maga volt, kisebbik sógorom,
magát pillantotta meg rajtam keresztül mögöttem, a
hozzá illő ködfigurát; és most értem csak, ahogy itt
ül előttem és bazsalyog, de szintén keresztül néz
rajtam, hogy maga meg őt keresi rajtam keresztül,
vagy talán már látja is, és én csak ablak vagyok,
vagy inkább távcső, és maguk ketten rajtam át
fürkészik egymást, ki tudja melyikük látja kicsinyít-
ve, melyikük fölnagyítva a másikat, de ez alig érdekes,
mert én segítek: itt a lakáscíme, a fényképe hátulján,
tessék, fogja, kisebbik sógorom és menjen utána, de
gyorsan! még mindig itt van? Fizetek!

2019. december 25., szerda

Tandori Dezső: Könnyebb: lesz-e?


Majd könnyebb lesz-e elveszíteni
valakit, aki hét közül csak egy?
Nagy számok, tudtok-e segíteni?
Vagy „sok”, „kevés”, akárhány – egyre megy?
Dehogy akartunk túlfeszíteni
   húrt, mely elnémulást igér;
tavasz, nyár, ősz, tél: megszokott elegy,
szine végül seféle koszfehér.

Ragaszkodni kezdesz valakihez,
s hogy ő lehet csak ő, ezt hiszed is;
akármit elvesz tőled, adva vesz,
s bár fáraszt, fontosabb így, ami friss;
ésszel tudod, hogy majd, majd sose lesz,
   ám ily félelmed ösztövér,
s ő telten szárnyal, ide-oda visz,
s mi addig itt volt, ott volt: összeér.

Eggyé szántja könnyű röpteivel
e valami, mondjuk, hogy egy madár,
mit egybe nem kapcsolnál semmivel,
csak épp a Végzetes Csavarra jár,
elalvásaival, jötteivel!
Villan két csontszín szárnyszegély,
   teret nézésnek megtévesztve tár,
és biztatásában hihetsz: ne félj…

Holott…! Holott tudod s tapasztalod,
akármi ragaszkodás mint fizet;
önszorgalmúlag bár maraszthatod,
eleve adott törvényeinek
engedelmeskedik híved, konok
   rendje hagyja, ameddig ér;
s nem törődik vele, mi lesz veled,
hogyan éled túl, hogy ő már nem él.

Persze, a túlélés…! Dolgunk se más,
csak főleg ez, s részlete számtalan,
és józan érv, hogy annyi változás
közt, bárki nélkül is, leszek – „magam”?
Időt tölteni: hány tiszta fogás,
   ügyes mód akad; szinte kér
mind, akinek hasonló sora van,
tedd, ami „kiegyenlít” s „összefér”.

És majd teszed, ezt tudod már, ugyan
mi mást tennél – az elveszíthetőt
magad vállaltad: ha madár, ha tan,
ha vonzalom, ha társ, ha bármi több;
a bizonytalanság, ezt biztosan
   tudhatod, enni sose kér:
s ha mégis, éhező, van ehetőbb,
mint ha magad fogysz el, mint a kenyér?

Sziveri János: Ocseny csjornie

Íme, mint a csecsemő,
alszik az én feleségem,
pihen saját testlázában -
a színültig telített
sötétsűrű féléjtájban
gépfagy ver vakog ideg-hidegen

míg idebenn fagotthangon
vacog a vekker s szivárog
szelíden a szerelem
nyílnak az árnyak
mint ablakszárnyak a fal
egyenruháján eleven fallevél

az éjjeli edények lámpák
zománca alvadt fények férc
románca tökéletlenkedik
velünk a világ a szépszobában
ép fogak a szájban mérgek
a májban

máról holnapra szállnak
a fáradt illatok a színvakablak
előtt utállatok állnak
a nappal leple alatt
és elvontan közlekedik az ocseny csjornij
korom, s köröm szakad
                                      szabad akarattal ---

2019. augusztus 29., csütörtök

Marno János: fehér feketében


odakinn hó van, ki akarnék menni
tudom, hogy nemsokára zörgetnek, és
be-bekiáltoznak értem: mekkora hó esett már
össze!, de nem bírok fölkelni, nagyanyó selyem
hálóingét sodorgatom kábán
ám ennek sincs biztos foganatja
csak az ujjaim lesznek egyre súlyosabbak
gyűlik-dagad a végük, s sehogyse engednek
elmozdulnom a vénasszony oldalától
csupán a festék olvad le fenyegetőleg
a fonalról a számban, aprókat roppan

megereszkedik s aprókat roppan a hó
mintát kellene vennem belőle, fél
fecskendőre elég szikrázó csontszínű oldatot
de nem és nem találom a módját, vad
egymásutánban sorjáznak s hullanak
alá a fejemben az ötletek, miért a leg-
eslegrosszabbak rendszerint a legesleg-
eslegjobbak, van-e erre egyetemes
magyarázat, mi az… vajon jókor álltam-e meg
hogy megkérdezzem, mi haszna a gyerekes
emelkedettségnek… mintha leszögelt
fedelű ládákon, új s újabb szállítmány
szánkóvasakon mászkálnék keresztül, klott
a fekete tornanadrágomban, klott
a gondolataimmal, másfelől a torkomból
nagy nehezen visszakrákogott fonál
izgat egyre, és nemcsak most, utólag, de
belül, a nyelvem tövét csiklandozva, pisilni kell
hol a pelyheket számolom hangosan s fejben
a cseppeket, hol meg riadtomban fordítva
hosszú levegőtlen szünet ránt fel s csavar(oz)
össze a szikkadt test ölével, többféle hó van
hallom biztatni magam elölről megint
egy, ziháljuk, és elvakít a fehér rozsda
amit a forgatag szó a szememre pattint

hiszen megjósoltam, hogy kizökkensz, morzsolja
valószerűtlenül puha, mégis olyan semmilyen
színű hangon az öregasszony, a pléd
alól szinte, szigorítólag hát most én
fekszem belülre, a ráncolt sugarú, ormós
ágyfalhoz, az angyali üdvözlet alá, és
felül, hogy ne higgyem múló ötletnek a döntését
vagy mintha így tessékelne, sürgetne, rásóz
a combomra, de rögtön utána már szelídebb
kézzel tapogatja ki az arcom, szedhetem
szaporán e zsákból a levegőt, papírcserepek
borzolják, hasogatják a számat, a kép
mögött örökké vizes a vakolat, próbálnék
védekezni a valósággal kötött cinkos
szövetségben, amely ha belealszom, tüstént
cserbenhagy, elröpül a teteje, hallasz?!
kiáltom, s akkor csak kiáll itt álmában az
ember, mint egy tüske, és találomra szét-
döfköd az egyre vastagodó, mállékony hó-
belevanc közt, bele a szóközi magánhangzó
horpaszába, ott, ahol az ember kizárólag
véletlenül fedheti föl magát, a kinti latyak
meg az ágynemű-gőz állagával, tetszhalott
üledékeivel az agyában… lehetséges, hogy
tőlük nem tud majd tágítani az észbontó
gondolataitól?… s én is miattuk nem ronthatok
kedvemre előbbre, ezúttal nem mint főalak
koraéretten, a faltól falig meg-meghagyott
üresség fokain szánkázva, hanem élve
a kicsinyítő sík végtelen némaságával…

…ugyan, csitít a vénség, a fejemet a feje
fölött himbálva, egyet se alszol, és
túl leszünk rajta, tényleg, könnyebbülök már
lassan kiegyenlít a derekamban két-
oldalt felgyülemlett lendület, nevetnem kell
mintha kívül volnék a látszó jeleneten
karikába gömbölyödöm, azaz görnyedek,
mint ő, de mégsem ugyanúgy, őt a térdem
hajlítja kétrét, míg engem a szemfényvesztés
derűje-vihara bűvöl, illetve rándít
valami köré, valakit valamiért
odabújtathattak ebbe a kerekdeddé
dermedt ingóságba, a szélektől számítva úgy
hogy a játéka éppen csak meglegyen, és ne
fessen torzabbnak külön-külön semmije
a közepesnél, mert mihelyst önszántamból is
feléje tartok, még kisebb csomóba tekeredik
akár egy akrobatanő, már-már mintha cél-
szerűen egy kívüleső máskép vonásai
után igazodna, vagy annak a gócát képezné
meg kéne kerülnöm, hátha akkor kinyújtózik
a vackából, s aztán elkezd szanaszét menni
mint valami fehéres folyadék a semleges
színű világoson, miért is nem szöktem ki
mintát gyűjteni, amíg a banya aludt
az indulatait apránként feltakaró
hóesésbe, s még kijjebb, messzebbre, a tartós
hó torokszeleiben járatva meg a pucér
tagjaimat, melyek a váratlan visszatért
bágyadtságtól csak még merevebbek lesznek

igen, ez, ez, nyögi, a kékes hajfonat-
végeket a halántékából s a füleiről
hátraöklözve a kísértet, anyám anyja, és
hamarosan nincs is tovább, mondja ő ezt is
undokul-hűvösen, mintha elöl-hátul
üvegtáblákat toligálna fel a törzsembe
a bőröm alá, muszáj kiegyenesednem
de semmi sem rövidül meg, sőt ismét csak én
válok láthatatlanná, csupán a csere-
huzatok ropogásából következtethetek
a helyemre, vagy még inkább arra az egy-
idejűségre, aminek a szárnysúlyai
kezdettől fogva nem engednek felpillantanom
a papírról, (tőlük nem állhat ott meg semmi…)
talán ha elaludnék egyúttal… a teljes
hosszomat összenyitva az izgága, orv-
nehezékű gondolatoknak… ülj fel
nógat az öregasszony, egy fonákjára for-
dított pamutharisnyával az alsókarján

nem megy, kiáltom, nincs lábam, ujjvastag
selyemfekete faágak ütköznek elő
a meg-megcsúszó szemhéj nyákos vöröséből
cselhez kell folyamodnom, úgy tennem
mintha fenn volnék, szokásos unalmamban
a szobavödör drótfogantyúját
figurázgatom, mialatt ő a víz-
pettyes párnaarc-gödrökbe beszél, buz-
dítja, korholja, kérleli, engesztelő
becékkel tarkítja a nyomatot, te kö-
vetkezel, csuklik közelebb, magára öltve
amattól a fintort, én?, álmélkodik
egy ócskababa hangján, mintha így
kétszeresen egyedül, elégedettebben
tudna bolondériázni, nekem viszont eszemben
sincs, hogy felüljek ennek a rongyokkal
téliesített engedékenységnek, inkább
forrjon hozzá a tekintetem a fehér
széjjelpattant rostozatú ágacskákhoz, ne
lehessen a kezemre szükség, ha a vén
dög vendégei honnan, honnét nem, a szür-
külettel szállingózni kezdenek befelé
semmim sincs, a legvégén már kacskaringók nélkül
egyenest a mellemre, a hasamra húznak
egymásnak dőlt, hegyes léggömbök, egyre
fogy az esélyem, hogy felsoroljam őket,
ez csak alszik, hallom a fogamban sercegni
a hangjuk, elkeveredetten, mint valami
üzenő-zaj, a kigondolhatatlan beszédükkel
vagy egyébként; ez csak ide van támasztva!, mint mi?
kúszik fel az irtózat a torkomba, test
a testbe, egy testben, a háromból egyet
máshová kell illesztenünk…, szítják tovább
a kedvüket rajtam, az izgalomtól hol
össze-összetöpörödve, hol pedig túl-
hevült olvatagsággal, böködnek, lapo-
gatnak, tágítanak, el-elkötnek itt-ott
az oldalamra fordítanak és párszor
átnéznek, megtévesztő vagyok-e, nem?, nem!, nem-
sokára érintetlen lehet az ágy tőlem

John Ashbery: Blue Sonata


Long ago was the then beginning to seem like now
As now is but the setting out on a new but still
Undefined way. That now, the one once
Seen from far away, is our destiny
No matter what else may happen to us. It is
The present past of which our features,
Our opinions are made. We are half it and we
Care nothing about the rest of it. We
Can see far enough ahead for the rest of us to be
Implicit in the surroundings that twilight is.
We know that this part of the day comes every day
And we feel that, as it has its rights, so
We have our right to be ourselves in the measure
That we are in it and not some other day, or in
Some other place. The time suits us
Just as it fancies itself, but just so far
As we not give up that inch, breath
Of becoming before becoming may be seen,
Or come to seem all that it seems to mean now.

The things that were coming to be talked about
Have come and gone and are still remembered
As being recent. There is a grain of curiosity
At the base of some new thing, that unrolls
Its question mark like a new wave on the shore.
In coming to give, to give up what we had,
We have, we understand, gained or been gained
By what was passing through, bright with the sheen
Of things recently forgotten and revived.
Each image fits into place, with the calm
Of not having too many, of having just enough.
We live in the sigh of our present.

If that was all there was to have
We could re-imagine the other half, deducing it
From the shape of what is seen, thus
Being inserted into its idea of how we
Ought to proceed. It would be tragic to fit
Into the space created by our not having arrived yet,
To utter the speech that belongs there,
For progress occurs through re-inventing
These words from a dim recollection of them,
In violating that space in such a way as
To leave it intact. Yet we do after all
Belong here, and have moved a considerable
Distance; our passing is a facade.
But our understanding of it is justified.