odakinn hó van, ki akarnék menni
tudom, hogy nemsokára zörgetnek, és
be-bekiáltoznak értem: mekkora hó esett már
össze!, de nem bírok fölkelni, nagyanyó selyem
hálóingét sodorgatom kábán
ám ennek sincs biztos foganatja
csak az ujjaim lesznek egyre súlyosabbak
gyűlik-dagad a végük, s sehogyse engednek
elmozdulnom a vénasszony oldalától
csupán a festék olvad le fenyegetőleg
a fonalról a számban, aprókat roppan
megereszkedik s aprókat roppan a hó
mintát kellene vennem belőle, fél
fecskendőre elég szikrázó csontszínű oldatot
de nem és nem találom a módját, vad
egymásutánban sorjáznak s hullanak
alá a fejemben az ötletek, miért a leg-
eslegrosszabbak rendszerint a legesleg-
eslegjobbak, van-e erre egyetemes
magyarázat, mi az… vajon jókor álltam-e meg
hogy megkérdezzem, mi haszna a gyerekes
emelkedettségnek… mintha leszögelt
fedelű ládákon, új s újabb szállítmány
szánkóvasakon mászkálnék keresztül, klott
a fekete tornanadrágomban, klott
a gondolataimmal, másfelől a torkomból
nagy nehezen visszakrákogott fonál
izgat egyre, és nemcsak most, utólag, de
belül, a nyelvem tövét csiklandozva, pisilni kell
hol a pelyheket számolom hangosan s fejben
a cseppeket, hol meg riadtomban fordítva
hosszú levegőtlen szünet ránt fel s csavar(oz)
össze a szikkadt test ölével, többféle hó van
hallom biztatni magam elölről megint
egy, ziháljuk, és
elvakít a fehér rozsda
amit a forgatag szó a szememre pattint
hiszen megjósoltam, hogy kizökkensz, morzsolja
valószerűtlenül puha, mégis olyan semmilyen
színű hangon az öregasszony, a pléd
alól szinte, szigorítólag hát most én
fekszem belülre, a ráncolt sugarú, ormós
ágyfalhoz, az angyali üdvözlet alá,
és
felül, hogy ne higgyem múló ötletnek a döntését
vagy mintha így tessékelne, sürgetne, rásóz
a combomra, de rögtön utána már szelídebb
kézzel tapogatja ki az arcom, szedhetem
borzolják, hasogatják a számat, a kép
mögött örökké vizes a vakolat, próbálnék
védekezni a valósággal kötött cinkos
szövetségben, amely ha belealszom, tüstént
cserbenhagy, elröpül a teteje, hallasz?!
kiáltom, s akkor csak kiáll itt álmában az
ember, mint egy tüske, és találomra szét-
döfköd az egyre vastagodó, mállékony hó-
belevanc közt, bele a szóközi magánhangzó
horpaszába, ott, ahol az ember kizárólag
véletlenül fedheti föl magát, a kinti latyak
meg az ágynemű-gőz állagával, tetszhalott
üledékeivel az agyában… lehetséges, hogy
tőlük nem tud majd tágítani az észbontó
gondolataitól?… s én is miattuk nem ronthatok
kedvemre előbbre, ezúttal nem mint főalak
koraéretten, a faltól falig meg-meghagyott
üresség fokain szánkázva, hanem élve
a kicsinyítő sík végtelen némaságával…
…ugyan, csitít a vénség, a fejemet a feje
fölött himbálva, egyet se alszol, és
túl leszünk rajta, tényleg, könnyebbülök már
lassan kiegyenlít a derekamban két-
oldalt felgyülemlett lendület, nevetnem kell
mintha kívül volnék a látszó jeleneten
karikába gömbölyödöm, azaz görnyedek,
mint ő, de mégsem ugyanúgy, őt a térdem
hajlítja kétrét, míg engem a szemfényvesztés
derűje-vihara bűvöl, illetve rándít
valami köré, valakit valamiért
odabújtathattak ebbe a kerekdeddé
dermedt ingóságba, a szélektől számítva úgy
hogy a játéka éppen csak meglegyen, és ne
fessen torzabbnak külön-külön semmije
a közepesnél, mert mihelyst önszántamból is
feléje tartok, még kisebb csomóba tekeredik
akár egy akrobatanő, már-már mintha cél-
szerűen egy kívüleső máskép vonásai
után igazodna, vagy annak a gócát képezné
meg kéne kerülnöm, hátha akkor kinyújtózik
a vackából, s aztán elkezd szanaszét menni
mint valami fehéres folyadék a semleges
színű világoson, miért is nem szöktem ki
mintát gyűjteni, amíg a banya aludt
az indulatait apránként feltakaró
hóesésbe, s még kijjebb, messzebbre, a tartós
hó torokszeleiben járatva meg a pucér
tagjaimat, melyek a váratlan visszatért
bágyadtságtól csak még merevebbek lesznek
végeket a halántékából s a füleiről
hátraöklözve a kísértet, anyám anyja, és
hamarosan nincs is tovább, mondja ő ezt is
undokul-hűvösen, mintha elöl-hátul
üvegtáblákat toligálna fel a törzsembe
a bőröm alá, muszáj kiegyenesednem
de semmi sem rövidül meg, sőt ismét csak én
válok láthatatlanná, csupán a csere-
huzatok ropogásából következtethetek
a helyemre, vagy még inkább arra az egy-
idejűségre, aminek a szárnysúlyai
kezdettől fogva nem engednek felpillantanom
a papírról, (tőlük nem állhat ott meg semmi…)
talán ha elaludnék egyúttal… a
teljes
hosszomat összenyitva az izgága, orv-
nehezékű gondolatoknak… ülj fel
nógat az öregasszony, egy fonákjára for-
dított pamutharisnyával az alsókarján
nem megy, kiáltom, nincs lábam, ujjvastag
selyemfekete faágak ütköznek elő
a meg-megcsúszó szemhéj nyákos vöröséből
cselhez kell folyamodnom, úgy tennem
mintha fenn volnék, szokásos unalmamban
a szobavödör drótfogantyúját
figurázgatom, mialatt ő a víz-
pettyes párnaarc-gödrökbe beszél, buz-
dítja, korholja, kérleli, engesztelő
becékkel tarkítja a nyomatot, te kö-
vetkezel, csuklik közelebb, magára öltve
amattól a fintort, én?, álmélkodik
egy ócskababa hangján, mintha így
kétszeresen egyedül, elégedettebben
tudna bolondériázni, nekem viszont eszemben
sincs, hogy felüljek ennek a rongyokkal
téliesített engedékenységnek, inkább
forrjon hozzá a tekintetem a fehér
széjjelpattant rostozatú ágacskákhoz, ne
lehessen a kezemre szükség, ha a vén
dög vendégei honnan, honnét nem, a szür-
külettel szállingózni kezdenek befelé
semmim sincs, a legvégén már kacskaringók nélkül
egyenest a mellemre, a hasamra húznak
egymásnak dőlt, hegyes léggömbök, egyre
fogy az esélyem, hogy felsoroljam őket,
ez csak alszik, hallom
a fogamban sercegni
a hangjuk, elkeveredetten, mint valami
üzenő-zaj, a kigondolhatatlan beszédükkel
kúszik fel az irtózat a torkomba, test
a testbe, egy testben, a háromból egyet
máshová kell illesztenünk…, szítják
tovább
a kedvüket rajtam, az izgalomtól hol
össze-összetöpörödve, hol pedig túl-
hevült olvatagsággal, böködnek, lapo-
gatnak, tágítanak, el-elkötnek itt-ott
az oldalamra fordítanak és párszor
átnéznek, megtévesztő vagyok-e, nem?, nem!, nem-
sokára érintetlen lehet az ágy tőlem
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése