2012. január 21., szombat

Marsall László: Add a kezed

Add a kezed a homlokomra,
tíz fehér pánt, hogy összefogja
sistergő vagyonom;
fejem ma borok csont-hordója,
lepke pofozza és villám;
hajnalig lengjek részegen,
nyerítő izzadt székeken,
csikk-füst sörényű lovakon,
négylábú forgóhintán?

Hol a kezed, hogy lesegítsen,
hol a markod, hogy kimerítse
a cefreszagú iszapot?
Savanyú kút-peremen
azt a hatalmas ölet keresem,
hol zöldár zuhan át szememen,
míg hajadat ujjamra feltekerem,
megkötni a röpülő mozdulatot.

Hol a kezed, hogy összetörje
a poharakat, hogy feltörölje
loccsanó szégyenemet?
Hol lángoló rózsa szalad,
életem gyúlékony lapja alatt,
ujjad ollója elmesse a szárat;
kösd fejemre két tenyeredet,
mint esőtől hűvös leveleket,
nyugtató posta, tízágú bocsánat.

2012. január 20., péntek

Marsall László: Ének ének előtt

Halogatók ősi kórja
gyöngeség idegen kapuk előtt
csak hánykolódom félig ébren
csöpögő csapok énekében
emlékezem és fütyörészek
csak hánykolódom félig ébren

Gyöngeség idegen kapuk előtt
pofozott asszony rettegése
éles szimat bolyongó szem
egy lehelet ellen védekezem
ma nincs párnám nincs kenyerem
éles szimat bolyongó szem

Egy lehelet ellen védekezem
csira mozog pohár koccan
utálom a fehérséget
cigarettafüstön élek
verejték-gyöngyös perceken
utálom a fehérséget

Csira mozog pohár koccan
színvakság dél majd alkonyat
csak düh van düh és szerelem
és szegfűk néznek hidegen
hold-foltosan és kócosan
csak düh van düh és szerelem

2012. január 17., kedd

Rainer Maria Rilke: Emberek élnek itt

Emberek élnek itt, sápadtra vásva,
s halnak, ámulva a nehéz világon.
S a tátongó fintort senkise látja,
mivé egy finom fajta arcvonása
mosolyból torzul néma éjszakákon.

Járnak, rajtuk szégyenletes teher:
oktalan tárgyat szolgálni hiába,
és testén mindnek elfonnyad ruhája,
és szép kezük korán öregszik el.

Tömeg tolong és nem kíméli őket,
bár gyöngék mind és olykor tétovák -
néma talppal nyomukba nem szegődnek
csupán a félénk, gazdátlan kutyák.

Alávetettek száz kínzó ökölnek,
s mert rajtuk az óra csattanása,
kórházak közt magányosan köröznek,
s szorongva várnak bebocsáttatásra.

Ott a halál. Nem az, amely surolta
gyermekkoruk, titkos üdvözletül, -
a kis halál, így látják ott belül;
saját haláluk zölden, méze-fosztva
gyümölcsként függ bennük, éretlenül.

[fordította Nemes Nagy Ágnes]

2012. január 8., vasárnap

Bella István: Arccal a földnek

Befed ez a kék ég, ha nem fed
koporsó,
Órám tisztességes, csak légyen
utolsó.
Akár farkas, akár emésszen
meg a holló:
Mindenütt felyül ég, a föld
lészen alsó.

(Zrínyi Miklós)

Arccal a földnek, ahogy éltem,
élek, élő, a föld alatt,
fekete kátránypapír-éjben,
hol nem megy le, s nem kel fel a nap,

mert ragyog örökkön örökké
földdel teli szívem helyén
napvilág-hallhatatlan rögökké
fényesedett ember-remény,

fejjel lefelé nőnek, égnek
a füvek, lombozik a fa,
és földben száll a földnek, égnek
minden csillaga, madara,

a föld alatt fordult az égbolt,
változik nappal, éjszaka,
a fönti ég csak sötétség volt,
vagy a napvilág látszata,

kátránypapír-fekete éjben,
hol nem ment le, s nem kelt fel a nap,
arccal a földnek, ahogy éltem,
élek, élő, a föld alatt.

2012. január 1., vasárnap

Juhász Ferenc: A gyalogló halott

Miféle irgalom és miféle bánat
égitest-özöne örvénylik utánad,
mintha hóviharban járnál a pusztában
s a hó rács-kockákban, vastag szél-subában
kavarog, forog, száll körötted, zúg, kong, reng,
űr-test pamut-harang ami zuhog, rádleng,
szikrázva sziszeg, fon, csomókban gomolyog,
mint a fény-anya, fény-koporsó csillagok,
orsósan pörögve begyűrűzi tested,
csillagrács-hólyagba börtönzi űr-lépted
s körötted a rácsgömb, a görbe-tér-sejtes,
mint fehér cérnából hálózott földgömb-test,
s fehér hosszúsági, fehér szélességi
fokok gömbhálója, mint a gyémánt égi,
pörgő pehely-golyó atom-tűzből, fényből,
látszó tér-üresből, nem látszó időből,
látható anyagból és nem láthatóból,
fekete fagy-csöndből, láz-dimenziókból.
S jársz abban az izzó űrhálógolyóban,
mint ki vizet tapos feneketlen tóban,
mintha bicikliznél, mint gyerekkorodban
mezítláb a kövér országúti porban,
kerékpár-küllőkként a vizet tekerve,
buboréklánc-áttét küllő-kört keverve,
víz-kerékpár nyergén ülve és taposva
a végtelen-hideg űrben gyalogolva,
víz-kerékpár nyergén csúszva jobbra, balra,
víz-fogaskereket víz-pedállal hajtva,
megállhatatlanul darálva mezítláb
ahol az űr sűrűbb, ahol a köd ritkább,
mintha hírrel jönnél, várt levelet hozva,
mint falun biciklin futva jön a posta,
s a kutyák csaholva, habosan hörögve
csengős kerékfutás után hömpölyögve,
vagy a kerítésre ráömölve láncon
s vicsorgás-ragályuk az asszony-postáson,
s dália-dagályból fehér lángtaréj dől
forró hófuvásként a kutyaszívekből:
a csillag-csaholás tajték-koszorúja,
fénysár-lepedője lávaként csordulva,
s te csak jársz egyhelyben, a semmit taposva,
mintha vízben függve, vizet gyalogolva,
lábbal végzett munka erő-átvitelre
szolgáló szerkezet gumiját tekerve,
amely, mint a légyláb: kitinlencsés csont-kar,
kar-ágakból sarjadt hab-pénz mirigy-talppal,
taposod a vizet csigakürtként körbe,
hogy bele ne fulladj a-már-nem-vagy csöndbe,
hogy föl ne itasson súlyába a nem-lét
taposod a kozmosz éj-tömbjét, fény-szennyét,
őrölöd mezítláb makacs lábaiddal
s rádburjánzik lénye fényszerkezet-híddal,
mint pókszál-nyálkockák végtelen gömb-lázban
amibe ragadtál fekete ruhában,
s horgas lábujjaid, mint borostyán-gallyak,
tyúkszemes, pecsétes, csont-rügyes irgalmak
s testedről széttépett fényfonalak lógnak
mintha hínárnyálat húz fekete csónak,
a rádragadt űrtest tűz-hajszálak lengve
ringanak, mint hullám-gyűrűzés kör-selyme,
a semmit darálod haláltest-erőgép,
hogy el ne párologj, mint kénsav gőz-nemmé,
hogy megmaradj testnek, aki testből lettél:
az anyának fia, a testvérnek testvér,
megszerkesztett anyag, kiben titok lángol
sűrű-ritka térből, szövés-szűk magányból.
Hiszen múlásodnak nincsen egyéb titka,
mint ez a vak, dühös, habzó összevissza.
Hogy lihegsz gyalogló! Milyen hit, szorgalom
félelem, rettenet, szégyen, gőg, szánalom
működteti lábad a teljes magányban,
a csillagmezőkből szőtt fekete lángban!
Mintha befalazva állnál kő-cellában,
szúnyog-testként függnél borostyán-tojásban.
Miért nézel ilyen vak piros szemekkel,
mint egy nagy piros légy pont-púp szerkezettel,
amely, mint a málna vörös golyó-halmaz:
többezer facetta, mit látni alkalmaz?
Vak piros nézésed amit bevilágít,
piros kúpjaival süvegébe áhít,
mint vasút-síneknél fénysorompó-lámpa
izzáskorong-csöndje, tiltás-kör magánya:
az is csak az űrből foszlánypihe fényből,
szikrázó rovarszem pontköd-mágnes-hőből,
páfrányág-radarfül, éjből mert hőtérkép,
sugárzás-szitaszem, viola, kobaltkék
infravörös-arcpajzs, abban gyémánt-gombok,
éjvadász-szerkezet éhség-ihlet gondok.
Vakságod amit néz piros-parázs gömbje
az csak az üresség vak gyötrelem-kelyhe,
az csak a néma tág szerkezet-omlása,
csak a fekete fagy fémes villogása.
Az csak a nyitott szem vörös lobogása,
csak az élő vakság holt rózsanyílása,
amiből a piros sugárzás özönlik,
mintha fölvágott ér gejzír-füsttel vérzik
s mindent befröcsköl a vér piros lövése
s ragacsossá alvad síkos lüktetése.
Hiszen csak én látlak, azt is csak gondolom,
hiszen elgondolom, mert látni nem tudom:
hol vagy, merre lehetsz, hisz egyhelyben fekszel,
a halált nem növöd be lélekkel, testtel,
mint gyökérzetével földet öreg tölgyfa,
pedig a földben vagy, fölötte, alatta.
Mert a túlvilágot, hiszen elgondolom,
sohase láthatod, nincsen oly hatalom!
Hisz a túlvilágot hiába kiáltod:
föld ami megőröl, vak föld ami átfog,
kitátott szájadban föld, selyem, fém, fogsor
s járásod az éjben lombrengés foszforból,
mint szentjánosbogár-hím potrohlámpája:
zöld parázs a szelvénysor, s halk zöld fúgája.
Űr-taposás lépted talpnyoma, mint zöld lomb:
rengő levél-egész, s fény-eres külön gond.
S nem repeszti az űrt kerék-darálásod,
kristály-eggyé szárad ami moccanás volt.
Alattad a semmi nem törik hálósan,
mint a finom fehér jéghártya víz-tollban,
mikor bicikliztünk vékony jég-papíron
versenyt karikázva a befagyott tavon,
táncolva, ugratva a csikó-kerékpárt
s a jég, mint zsírpapír táncunk alatt szétmállt,
s víz-érből pókháló szilánkhajszál-sík lomb
vérzett a kivérző alkonnyal zöld alkonyt,
kapilláris-gomoly, szitaküllős csont lett
a kerekek alatt ropogó igézet,
s most te itt a semmin taposva darálva,
mint papíron papír-vízimalom-bárka
könnyedén lebegve, pedig halál-súlyod
a fekete luknál sűrűbb, test-magányod,
a körötted habzó űrt magadba szívod,
minden fény, anyag, tér tömegvonzás-foglyod.
Mintha egykerekű biciklin táncolnál
billegve, forogva, s úgy egyensúlyoznál,
mint a fodros bohóc a cirkusz-porondon,
piros pettyezéssel fűrészpor-korongon,
zsiráf-fej magasan, s a két fül a kormány,
ahogy ott tántorog egyensúlya ormán.
Nézem éjszakámat, látom éjszakádat:
jársz az éjszakában, mint magányból szőtt vad,
akit az üresség-térháló-idomok
bőrig töltenek ki, mint űrt a csillagok,
s a szerkezet-tömeg hézag-tartályokban
némaság-árnytömbök közöny-halmazokban,
akik legelésznek, esznek, szülnek, halnak,
szemük fénycsönd-hólyag, agancsuk bozót-vak.
Mert csak az emberben tenyésző világok
világítanak, mint űrparázs-virágok,
csak a bennük épült gátak, falak, cellák,
ferde zsaluzások, tetőzet-gerendák,
cserepek, palánkok szigora osztja szét
ami különvaló: gyűlölet és részvét,
szeretet, titok, bűn, alattomos jóság,
ragadozás-türkíz, mocsok és mohóság,
mint a vad-ketrecek, vasoszlop-dobozok
a vadállatokat, az üveg-koporsók,
tigrist, medvét, rókát, csörgőkígyót, kajmánt,
kengurut, tapírt és tevét, vagy gorillát,
hogy össze ne marják egymást tátott lánggal,
hogy mint a heréltek: szelid mosoly-gyásszal
állat-eunuchként nézzék akik nézik
s föl-le gyors sétájuk, mint gyűrt fényhullámcsík,
s kavics-szemükben az arany-horgony, gyöngy-kés
tompa áhitatba sajtolt ős-földrengés
repedése, árka, miből büdös béke
zápul ki, az ölés óraketyegése,
s lázuk, hülésük, mint higany-kúszás-csúszás
üveghőmérőben, sűllyedés, fölszállás.
Nézem éjszakánkat, forog mindensége,
lebegsz a fagy-térben fény-egysejtű béke.
S mint az óceánban úszó jég-halmazok
szirt-végtelene a forró galaxisok.

Juhász Ferenc: Kőfolyó

Felhő-márvány, ködiszap-fény, híg esernyők, gőz-uszályok,
nyálka-szemű muszlin-vitorlák, hajókürtök füst-láva csöndje,
víz-árbócok összevissza rengő szálkás, csúcsos, hegyes cseppkő-völgye,
pára-sajkák torlódása hab, gerincükről moszat szivárog,
feszes medúza-tolongás csáprojtjai széttenyésznek,
enyv-uszonyok szálka-árnya,
tajtékból örvény-polip,
mint jégzajlás jégtüskéi egymáson zúdulnak részeg
hánykódások lágy szőr-anyagból, láma-csorda tolakodások
s ami a hegy völgye volt, az most már föltóduló szirtekkel megtöltve
s gyapot-taréjok szakadékká hasadnak egymást metszve, ölve.
S befűzött buborék-csokor kristálypárnák, köb-látások!
Teve, zsiráf, légy néz, megcsíp
szem-lángja: ég szilánkja!

Hegykúp közepéig lóg a felhő-harang, zihál, lódul,
sziszeg, szuszog, cérnabojtot ráz, hosszú tűseprűket folyat le,
habbal töltött köpeny-belsejében zöld szív a hegy csúcsa zöld-lüktetve,
tűborda-tolongás levél-ág kőig csúszva gúlásan csordul,
fehérbe keverve a zöld, a zöld fehérbe habarva.
Egy-ütemű csönd ez mégis,
madártalan, őze éj.
S az eső, mint fém-madarak bádogtolla, csőre, karma
fenyőtűkön, nagy moha-púpon ver, váj, kapar, szinte csikordul.
S a felhős hegy köddel kettévágva, mint zöld harang-titán szétrepedve
s az esőhab asszonyszőrzetből vad kőszikla-folyó csorog le,
mint gigászok kövült könnye moccanatlan állva csordul:
ős-sziklasárkány-háttaréj,
kő-vályúban kő-bilincs.

A száztonnás sziklacsöppek, ezertonnás könnycsepp-súlyok
kagylóhéj-fényű, ólom-tompa, csiszolt-láng görgeteg-folyása,
mint a hegyet kettévágó kőtoll, őslét-földkor erdő-ájulása,
óriási páfránytoll kőből, fésű-vályúiban víz zokog,
a kőcsomók súlya alján víz-szilánkból gyík csörömpöl,
víz-zörgésből árkok, lények,
gyík-gyöngycsóvák sürgése.
Kő oldalán sziszegés-gond fogból, pikkelyből, körömből.
Béna hullás kőzúdulásból, csak a moha-ínyű víz suhog.
Nem mozdul a kürtként szélesedő szikla-kötény néma zuhogása,
az égitestnyi szikla-körték, szikla-almák kagyló-csúszása
néma nyaklánc-legyezővel állva omlik. Szótlan csobog.
Mint sebvarrat rücske, rése,
fosszília-ősféreg.

Mint Tejút-bő krokodílus kő-mederben hason fekve,
fejjel ferdén lefelé lógva, karmait kő-ágyba kapcsolva,
háta kockák, gúlák, piramisok hömpölyegdomb sejtes szikla-sodra,
zúzmószivacs-puttony orrlika fölül higany-késsel kimetszve.
Krokodílus-sziklatejút, fogsora kőcövek-zátony.
Szeme víz-sarló suhintás,
kőcölöp-torlasz lába.
Ó, te óriás kő-hüllő, körülötted a karácsony
fenyő-vadonná kúszálódva, bálna-csontvázakból függesztve:
zöld láng-boglya kúp-tülekvés bőrből, ólomárny-gubanctáj mélye fodra.
Szikla-leguán kő-teknőben terpedt-has gyönggyel támaszkodva.
S eső-sziták, víztű-csengők törnek hátadon keresztre.
Égitest tűzgejzír-láva:
gyík vagy! Mozaik-mintás.

Mint terpedten hanyattfekvő hegyszakadék-emlősállat:
hasán gégétől ánusz-ajkig emlők, csecsek, gumók sziklából,
szoptatás-bimbók sötétkék kőből, emlő-áradás kő-tarisznyákból,
emlő-vízesés kőhab-tájból, csecs-áradás kő-birkanyájból,
a hatalmas emlők eres tömkelege zöld hús-kőben,
disznó-asszony, kutya-asszony,
ezer-csecsű istennő
zuhatag-tárulkozása vak pala-csúszás teknőben.
Mint hosszú, hátán fekvő piton, boa-kígyó enyvesen szárad
állától farkhegyéig fölvágva, s a ketté-nyílt gyűrű-cső csontvázból
fagyottan szív, tüdő, vese, máj mered gyöngypikkelykérges nyálból,
mert nincs csábítás-bűnére se megváltás, se bocsánat!
Holt gyík-méh, elevenszülő:
gyíkcsecsemők-gyöngyalkony!

Ó, te ős-sebzésből kéreg! Tűzcsöppek megkövült lángja!
Föld-keletkezés szikla-könnye! Föld-születés lángcsöppjei kőből!
Föld-méhlepény, kőmiriggyé száradt! Gránit-könnycsepp tűzzé-aszalt vérből!
Hegyből-szült bogyós őskőzet-gally! Láng-gomolygás kővé sült szárnya!
Hörgés, üvöltözés, zajlás, fújás, okádás, gyűrődés,
láz-robbanás megmeredve:
kőfolyó: tűz-nyál gyásza!
Ó, te űrből lövelt sperma! Ó, te anyaggá vált nemzés!
Ó, tűzkagyló sziklanyál gyöngye! Vergődés-tűz sugár-aszálya!
Önmagában hömpölygő teremtés menzeszkendője sziklacsont völgyből!
Mintha ős-sárkánygyík-csigolyák állnak ki ősidő-gerincből!
S a felhős hegygúla-tetőn a gyík őskor koponyája,
s kőlemez-kerék lámpa
szemüreggel nevetve.

Ó, te lábamig lefolyó sziklafolyó, könny-görgeteg!
Fagyott lángból sziklafény-tonnák, őserjedésből csordulások!
Titán-kavicsokból pára-kötény, kőlapokból rakott szoknya-ráncok!
Súlyotok szegélyén moszat, víz, s páfránybokrok, görcs-düh fenyvesek,
zománc, zuzmó, hab, köd zizeg, tücskök, madarak, kabócák
nem sírnak, csak gőz sző fákat,
mimózák párolognak.
Nézlek Föld-Asszony kő-vérzés, kötényedben szikla-rózsák.
Hozzád képest én, a halandó, örökebb lényedben elveszek.
Szúnyog-puha, fátyolka-törékeny emberlényemmel jövődbe látok.
Hisz nő bennem a fehér gond, mint barlangban cseppkő-gally kristályok,
pók-bozontja az üregnek, amit a víz, mész tervez meg.
Magány! Kő! Ki nézi holnap
emlő-zuhatag hájad?

Amíg lesz még ember: ember. Az után csak tompa állat:
medve, szarvas, őz, nyúl, sas, bagoly, karvaly, farkas, vipera, róka,
béka, varangy, egér, sün és harkály, s puha szalamandra-idióta.
Akikben nehéz homály-sziklák háromdimenziósra száradt
űr-kötegei hálóznak hőből, hidegből erjedve.
S a lomb-csörgető madarak
ének-fátylukat hintik.
S nincs testükben emberfényből hit, gőg, vágy, rögeszme, eszme.
Éj-létükben emberfélelem, kőhab, embergond, emberbánat.
Csak jelenhez-tartozásuk sorsa, kívül bőrük, szőrük, tolluk hordva.
Aztán ők se. Ég, hold, köd-tajték. Az odabent kívülről fonva.
Csillag, tér, űr. Amit fény-tág homály-bomlásuk kívánhat.
Csak te vagy! Görgeteg-mindig!
Égitest-könny! Szikla-vak!

Csak te kőfolyó, kősziklák legyező-omlása kő-csönd!
Mozdulatlan zuhatag-folyás, őskor megkövült gyümölcs-ága,
a Föld-létős fogsoros állkapcsa, gránit-gumó foggal fény-űrt rágva,
szikla-halszáj gége-borona, tűz-lágyból kaptál szilárd kölcsönt.
Százezerkilós varangyok düllednek kőszikla-csúszdán,
szikla-szemgolyók halmai.
Eső-szőrük gőz-tavasz.
Mint ló-tehén-disznófejek vágóhíd álló fém-kompján.
Ó, Griff-tojások! Isten-nyájak vigasza: világűr-gyümölcsök!
Ó, ti szikla-szívek, szikla-májak! Gránit-szőlőfürt, kő a kocsánya.
Gránittá-sült Sátán-ürülék. Minotaurusz kő-dagadt nyála.
Ti még lesztek, ha tűzözön utáni ős-vízözönök
víz-éj alján korhadnak az
emberiség csontjai.