Emberek élnek itt, sápadtra vásva,
s halnak, ámulva a nehéz világon.
S a tátongó fintort senkise látja,
mivé egy finom fajta arcvonása
mosolyból torzul néma éjszakákon.
Járnak, rajtuk szégyenletes teher:
oktalan tárgyat szolgálni hiába,
és testén mindnek elfonnyad ruhája,
és szép kezük korán öregszik el.
Tömeg tolong és nem kíméli őket,
bár gyöngék mind és olykor tétovák -
néma talppal nyomukba nem szegődnek
csupán a félénk, gazdátlan kutyák.
Alávetettek száz kínzó ökölnek,
s mert rajtuk az óra csattanása,
kórházak közt magányosan köröznek,
s szorongva várnak bebocsáttatásra.
Ott a halál. Nem az, amely surolta
gyermekkoruk, titkos üdvözletül, -
a kis halál, így látják ott belül;
saját haláluk zölden, méze-fosztva
gyümölcsként függ bennük, éretlenül.
[fordította Nemes Nagy Ágnes]
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése