2010. április 30., péntek

Tandori Dezső: 1974 - XXX.

Aztán hazakerült-e az a nagy
medve a kórház melletti trafikból?
(S a szerző itt milyen hazára gondol?
– Esetleg egy karácsonyfa alatt…?)

S került-e tízféle borospalack
– így tervezte mindig! – abból a boltból
a kockás táskába? s haza? (E szótól
nem szabadulunk?) – Akárha lecsap

a villanyóra…! Földre hull az ágytál
zörömbölve. (Azután már nem keltél
fel; nem lett „haza”; s tényleg nem lett több tél,

amit még ott bent…) A szerző nem járkál
a trafik előtt, az önkiszolgáló
előtt. Így kerültünk ki egy kórházból.

2010. április 29., csütörtök

Tandori Dezső: 1974 - XX.

Akárha egy mágneses hold megállna,
a naptáron a kis vaskarikát
megpróbáltam nem csúsztatni tovább:
könnyen ment! hogy most már csak egy számjegyre

tapadjon mindig. Aki arra járva
észreveszi, természetes: hibát
vesz észre s javít, némi habozás
után, vagy nyomban. A naptár gazdája

ilyenkor vagy ott áll, vagy visszatér,
és – nehéz megmondani, mit csinál.
(Mert ezt a dolgot ilyen egyszerűen

ő sem gondolta! Egy „nap”, egy „halál”
napja – nem, nem! No és ha csak szeszély…!)
(„Hát így törölnek el távollétünkben.”)

2010. április 28., szerda

Tandori Dezső: 1974 - X.

Láttam az utolsó pépet a szádban –
láttam, hogy szinte azonnal megáll,
ha nem lökdösi lejjebb a kanál
– nem, nem a biztatás. Itt, a konyhában

törtem meg azt a gyümölcsöt, villával,
s bevittem neked (?), reggel. Délre már –
aznap estére – másnap hajnalán –
délelőttjén – szombaton! – akkor láttam

utoljára – kit is? aki még szombat
délelőtt (?), délután (?) –: így kavarognak
a jelzések, a jelölések, melyek

még vasárnap délig időt jeleztek,
jelöltek neked (?). Bárhogy is, a pép
lement. Üres torok, nincs maradék.

2010. április 27., kedd

Havasi Attila: Himnusz

Az ember bűzlik szüntelen
a vértől, mint a hentes.
Csak az én Uram bűntelen,
minden mocsktól mentes.

Csak az én Uram illatos,
nincs köztünk földi mása.
Az ember bűzlik, mint a fos:
ez immanens vonása.

2010. április 26., hétfő

e. e. cummings: Egy ember...

egy ember rablók kezébe esék
s az út szélén feküdt hanyatt
ruhája hitvány szóbeszéd
fején a gúny kerek kalap

sorsa lett e többé de nem
kevésbé szabad este hogy
lakozzék arcán szüntelen
vigyor míg józansága fogy

legeltették a szemüket
rajta derék városlakók
s szuperpolgári hevület
keresett új látnivalót

mert rózsaszín hányás fagyott
patakjából nézett szeme
fel vakon mint kinek dehogy
akaródzik fölkelnie

mellényén hevert fél keze
másik szemét közt matatott
míg slicce egy komoly s laza
gombot némán felmutatott

Róla hányást törölve le
átkaroltam rém üldözött
úgy támolyogtam át vele
millió billió csillag között

[fordította Kálnoky László]

2010. április 25., vasárnap

Samuel Beckett: Serena III

rögzítsd e szépségkampót e palettán
a végső lehet az ember sose tudja

vagy hagyd el a nőt ő az Édenkert és aztán
plüss szűzhártyák a szemeden

vagy a Butt-hídon pironkodj szégyenedben
mammae elegyes hegy-völgyei
húzd föl a holdadat tiéd csakis a tiéd
föl föl föl az esthajnalcsillagig
bukj le a fő-gazométerig
Siralomvölgyben vadonatúj megtestesülés
bukj le a kicsi bíbor
imaházra
valami Mária-szív
a Bull s a Pool Beg soha nem elegyednek
ezen a földön

viszont iszkolj onnan szöcskekocsányon
tépj paripát a Viktória-hídon úgy helyes
settengj lopakodj a Ringsend Road mentén
Irishtown Sandymount rejtély találd meg Pokol tüzét
trillió szigma-firka a Merrion falakon
Jézus Krisztus Isten Fia Megváltó az Ujja
megkaparintott csajok vetkőzéskor isteni ötlet
a Bootersgradon szél- s hullámtörő
deres sirályokat pánikol a dagály
sipircre pereg láng szivedben a homok
ne bújj el sziklaszirtre mozogj tovább
mozogj tovább

[fordította Báthori Csaba]

2010. április 24., szombat

Bertolt Brecht: Forró nap

Forró nap. Írómappával a térdemen
ülök a kerti házban. Túl a réten
egy zöld csónak bukkan szemem elé. Farában
vaskos apáca vaskos öltözetben. Szemközt
vele öregecske férfi fürdőruhában, alighanem pap.
Az evezőpadon ülve teljes erőből evez
egy gyerek. Mint a régi világban - tűnődöm -
mint a régi világban.

[fordította Garai Gábor]

2010. április 23., péntek

Jim Morrison: átkok, könyörgések

Átkok, könyörgések
Furcsa, denevérfejű korcsok
Óriási mellű elhízott királynők
Különös káposzta-szentek
Húz-vetkőztet hivatalnokok
Kéjes baszás ügynökök
A szörnyek egész fura rendje
Üdvözlünk menetünkben

Végig azt várom, hogy valamennyiőtök felkeljen
Kertidisznók és punciveteránok
Szarhalmozók és individualisták
Összeszorított szájú vesztesek és
Harcias dendik
Már egészen a fa indái nyomában

Itt jönnek a Komédiások
Nézd, hogy mosolyognak
Figyeld, hogy táncolnak végig egy indián mérföldet
Nézd mozdulataikat
Micsoda önuralom
Így mozogjon mindenki
A szavak szétesnek
A szavak elfutnak
A szavak sétapálcára hasonlítanak
Ültesd el őket és kinőnek
Figyeld, ahogy hajladoznak
Mindig szó-ember leszek inkább, mint madárember

[fordította Földes László]

2010. április 22., csütörtök

Tamkó Sirató Károly: Tengerecki Pál

Szil szál
szalmaszál
fehértestű lány
miért állsz a kapud előtt
merről késik a szeretőd
Tengerecki Pál?

Tengerecki Pál
vajon merre jár?
Melyik ország melyik táján
melyik földrész mely lapályán
merre, merre vár?

Talán nem is vár.
Talán nem is vár.

Rég elfúlt ajkán az ének
- talpa sincs már cipőjének.

Nem tehet veled több sétát...
- szétrágták a spirochéták.

Autója egy fának szaladt
- elvérzett a műtét alatt.

Foszlottan rejti az erdő
- nem nyílt ki az ejtőernyő.

Tókióból hazafele
- gennybe lábadt a vakbele.

Kerítésen átvetődött
- lelőtték a fegyházőrök.

Liverpoolban elmenőben
- leszúrták a kocsmagőzben.

Indult, hogy hajóra kapjon
- s megölte a daják asszony.

Hosszan nézett egy nő után
- s autó tiporta el Budán.

Szil szál
szalmaszál
fehértestű lány
hiába állsz
kapud előtt
sose jön el a szeretőd
sose jön el a szeretőd

ecki

becki

tengerecki

Tengerecki Pál!

Ion Alexandru: Este

Két vénlány alkoholtól mámorosan,
fém-fogasan
táncol egy esti teraszon a hegyekben.
Cigányok ütik a dobot, szórakozott vigyoruak,
férfiak: hájasak, nők: megberetváltak,
ölbetett kézzel rikongnak
a kővidéken.
A patak csikorog a kövek között
s teljesen rühes fenyők a szivemmel
vakaródznak,
s a föld kutyái ugatnak hermetikus
barlangokban.
Szeretném az Isten nyelvére
felkötni magam.
Tajtékos kancáikon
nyargalva, fekete hamu-tarisznyával hátukon
a felhők elmerülnek az éjbe.

A hold ziháló macska,
nedves kölykeit ontani kezdi
az égbolt gödreibe.

[fordította Nagy László]

2010. április 20., kedd

Jékely Zoltán: Napbódulat

Ki látja a sok vad perckarikát,
amint szemem mélységében tolongnak –?
Megtüzesité őket a bolond Nap,
így lettek láthatók, s mint paripák
a villámfényben, vörösen lobognak.

Harangzúgás, sikoltás, vágy-atom,
tervrészlet, emlékforgács, kedvparányka,
most indul mind a Végtelen-karámba,
s nincs az a hang, nincs az a hatalom,
mely onnét bármit visszaprédikálna.

…A Föld is, mint nagy, izzó szemgolyó,
veretvén a Nap vörös sugarától,
évszázad-gyűrüket bocsát magából,
melyekkel a sok hiábavaló
semmibe száll s eloszlik, mint a kámfor.

És hogyha néha – amint mondatik –
a csillagtáborokból tiszta éjjel
zenét hallani, szinte angyalit –
bizony, egy pusztuló nép búcsuzik,
halott cigányként, zokogó zenével.

2010. április 19., hétfő

Fayad Jamis: Aki nem aludt

Aki nem aludt
mert kereste a vékony üveget
álom és valóság éles válaszfalát
az megállt kicsit a kávéház bejáratánál
Minden arc egy álarc fonákja
Minden sarokban horkolt egy nő
süllyedve mélyre a tükörbe

Aki nem aludt
Olivia téged látott ahogy vénségtől szürke kezed
ellökni akarta az idővel terhes hajókat
kikötőjéből szemednek hol megjelenni fél a fény
Tele volt a "Le Terminus" ébredezőkkel
becsavarba füstbe álomba hajnalodásba
sárga éjszakák vándorai
lassu teherautók sofőrei
sötét misztikák tisztviselői
ahol a lépcsősor alagutba torkoll

Aki nem aludt
végül tovament újra keresgélt
ökle zsebébe dugva és mindenik lépte
       dühöngő kutya-vonítás

A híd alatt fény ficánkolt mámorosan

[fordította Nagy László]

2010. április 18., vasárnap

Kosztolányi Dezső: Én öngyilkos leszek...

Én öngyilkos leszek...
           mondom kesergőn.
Csak nézzen rám valaki görbe szemmel,
úgy felkötöm magam a városerdőn,
vagy revolverrel, mint sok más nagyember.
Akkor aztán sírhatnak miattam,
leragadt szemmel, sárgán, mélyen alszom,
rózsák között, kék fátyolokban arcom,
s ha hívnak is, nem szólok sohatöbbé.
Az ostorom, csigám örökli öcskös,
a bélyegkönyvet valami közömbös,
a kisszínházam a kicsi hugom,
vagy egy parasztfiúcska, mit tudom.
Úgy elmegyek, hogy aztán sose látnak.
Csak kiskabátom kérdi reggel: hol van?
Úgy itt hagyom ezt az egész világot,
amelybe annyit, ah annyit csalódtam.
"Szegény fiú" mondják majd hangtalan,
"egy pici angyal felrepült az égbe",
s egyszerre roppant sajnálom magam,
s én is szepegve suttogom: "Szegényke"...

2010. április 17., szombat

Benjamin Péret: Ezerszer

A gázgyár aranysárga romjai között
egy tábla csokoládét találsz
mely elmenekül közeledő lépteidre
Ha olyan gyorsan futsz mint egy tubus aszpirin
akkor messze magad mögött hagyod a csokoládét
mely a tájat földúlja
egy lyukas cipő módjára
melyre útiköppenyt hajítanak
nehogy megijesszék a járókelőket
e meztelenség látványával
mely megvacogtatja a rizsporos dobozok fogait
és lehullatja a fák leveleit
mint a gyárkémények
A vonat megállás nélkül elhalad
a jelentéktelen kis állomás előtt
mert nem éhezik és nem szomjazik
mert esik az eső és nincsen esernyője
mert a tehenek nem tértek még haza
mert bizonytalan az út és nem akar
részegekkel vagy tolvajokkal
vagy zsarukkal találkozni
De ha a pacsirták
sorban állnának a konyhaajtónál
hogy megsüttessék magukat
ha a víz ellenállna
nem keveredne a borral
és ha öt frankom lenne
Akkor valami új történne a nap alatt
lenne kerekes kenyér
mely lerombolná a csendőrkaszárnyákat
lenne szakállfaiskola
ahol a verebek selyemhernyókat tenyésztenének
lenne egy kis fagyos lampion
tenyerem gödrében
sárga mint egy tükörtojás
és olyan könnyű hogy a cipőm talpa
elrepülne mint egy álorr
úgy hogy a tenger mélye
telefonkabin lenne
ahonnan összeköttetést
nem kapna soha senki

[fordította Parancs János]

2010. április 16., péntek

Rába György: Purgatórium

Kilépek a képből
hol árnyak görnyedeznek
kinyujtott csajkák fölött
s mintha tábla jégbe fagyva
fejkendős asszonyok
mogorván merik a levest
s koppan a plén
a borsó mint fáradt golyó

Nem megyek vissza többé
otthontalan lelkek közé
bőrük pötyögős drapéria
nem megyek vissza
oda hol az orcán vésetek
mint ajtófélfán szaporodnak
saját koporsója sincs a testnek
s a reménykedés váltva hál
tépett fakérgen kádban háztetőn
Letelepedem ujra
a szikár napsütésben
kövek baráti melegénél
a betapaszthatatlan ajkat hallgatom
a beszédes vizet
a homályban két összetett kéz
egymáshoz hajló párok fohászkodása
s reggeltől estig élvezem
hogy végtelen a tér
egy kavicson
világ kezdődik s véget ér
s a kijárási tilalom alatt
egy arcél ragyog és határt szab
az éj hatalmas évszakának

2010. április 15., csütörtök

Georges Ribemont-Dessaignes: Ó

Letette a kalapját, telerakta földdel
És ujjával egy könnycseppet vetett belé.
Nagy muskátli nőtt ki belőle, de mekkora.
Levelei között megszámlálhatatlan úritök virított.
Aranykoronás fogakkal nyitván száját, szólott:
I pszilon!
Lehajtotta a légfrissítő babiloni fűzfa ágait
És terhes felesége hasbőrén keresztül
Mutatván gyermekének a halvaszületett kifli-holdat.
Fejére tette a Németországból importált kalapot.
Az asszony Mozart-zenére vetélt
Miközben lefüggönyözött autóban elhaladt
Egy hárfás,
S az ég közepén a galambok,
Az édes, mexikói galambok falták a kőrisbogarakat.

[fordította Kappanyos András]

2010. április 14., szerda

Kovács András Ferenc: Senkiföldrajz

megszokható a hosszútávfutó fák
ütemes kék lihegése
a gladiátori menny dróthálója
mögött elhessenő pusztaságon
a vak szél
lebegő lantjátéka a póznasoron
győzedelmes csatavesztéskor
az örökösen átmeneti
az átmenetileg örökölhető
szó fegyverszünetében
megszokható a szellem
marathóni magánya
a homloklebeny surranó
árnyéka balhitek sarában
a menekülő
hátsóudvarok történelme
a fellobogózott roncstelepek
a temetők hadiüzenete
a kövek kitelepítése
a holtak száműzetése
megszokható hősi haláluk
a feledés provinciáiban
a sírkertek belháborújában
hol minden moccanó kavics
megdöntött forradalmi sztélé
a fogadalmak senkiföldjén
eszmék senkiföldrajzában
az ígérgetések földjén
hatalmi hegyvízrajzban
ismeretlen partszakaszokon
megszokható az ország
a hatalom a dicsőség
a felszámolt bakterházak
kutyaólak tyúkketrecek
az eltűntnek nyilvánított
végállomások emlékművei
a semmisnek nyilvánított
szabadság menetrendjei
az agylabirintusban a tudat
önkéntes zúzdáiban
megszokható az önkéntelen
táj törlődése
az önkény senkiföldrajzában
a beomlott alagutak
a váratlan váltók
a könyörtelen megváltók
egymást felváltó szobrok istenek
egyetlenegy bevált talapzaton
cserélt reklámok és röpiratok
megszokható törvények
színeváltozása
vasúti szabályzatok
mennybemenetele
az elaknásított emlékezetből
kihajolni veszélyes
elhajolni veszélyes meghajolni
ajánlott igazságosság
áldozatkészség sigsögságség
kokárdás szemétkonténerek
honvédelmi parádéján
drótháló mögött a szó
fegyverszünetében
lélekszakadtig
hány idegen diadalból
hány ismerős vereségbe
fák szelek holtak utazók
a senkiföldrajzban
az örökösen átmeneti
az átmenetileg örökíthető
két lábon járó néma apokalipszis
megszokható

2010. április 13., kedd

Lászlóffy Aladár: Szerelmem

A gép megbolondult:
énekesnő akar lenni.
Mondtam már neki, hogy ma dolgunk
van: a tervezőintézetben várják
az eredményeket. Ő hisztériázik.
Egy percet hagytam, hogy énekeljen.
Órák óta fújja.
Holnapra ruhát ígértem neki.
Már látom, el fogom hagyni.
Kár!
Kezdhetek mindent elölről.

2010. április 12., hétfő

Havasi Attila: Pekingi elefánt

Pekingi utcákon ballag egy elefánt
                              sétál az elefánt
pekingi utcákon
porcelánt vásárol pekingi üzletben
                              porcelánüzletben 
                              az elefánt.

Pekingi emberek bámulják meglepve
                              meglepve bámulják
porcelánüzletben
mit vesz az elefánt peking üzletben
                              kínai porcelánt 
                              vásárol ő.

Pekingi pénztárhoz sétál az elefánt
                              fizet az elefánt
porcelán-pénztárnál
pekingi pénztárgép zörögve zakatol
                              pekingi pénztáros
                              keze alatt.

Peking pénztárnál mogorva pénztáros
                              porcelán-pénztáros
goromba pekingi
mormolja morogva mogorva pénztáros
                              "nyolcvanhét jüan és
                              negyven mao."

Pekingi pénzérmék gurulnak csörögve
                              csörögnek gurulva 
porcelán-pénztárnál
goromba pénztáros mogorva pofát vág
                              száz jüant ad neki
                              az elefánt.

Pekingi pénztáros visszaad belőle
                              százasból visszaad
nézi az elefánt
mennyit ad vissza a goromba pekingi
                              abból még hiányzik
                              három jüan.

Pekingi pénztárnál így szól az elefánt
                              vásárló elefánt
így szól a pénztárnál
azt mondja pekingi nyelvjárást használva
                              "ebből még hiányzik
                              három jüan."

Pekingi pénztáros gorombán ráförmed
                              ráförmed gorombán
mogorva pénztáros
"gazember! mit képzel" satöbbi satöbbi
                              pekingi nyelvjárás
                              szavaival.

Pekingi utcákon kószál az elefánt
                              búskomor elefánt
utcákon kóborol
porcelánüzletben átverték, kirúgták
                              ott három jüannal
                              megvágták őt. 

2010. április 11., vasárnap

Ladányi Mihály: Kihült köveken

Valamikor husunkba volt szerelmes a fém, belénkmart,
most te lettél szerelmes a fémbe, s a kihült köveken
magasra emeled zászlód az autóklub címerével,
és khaki ingben, piszkos körmökkel vered a bendzsót,
s nem vagy jövőbevetett mag, se ködszeletelő fény,
ám tudomásul kell vennünk, hogy volt egy korszak itt,
mikor a guminadrág s a meleg alsónemű évei közt
meztelenül szeretett élni az ember, kitakarva magát,
s pót-álmai közt elnyüglődött a pót-lehetőségeken -
S ha el akarok valamit mondani rólad a csendnek,
csak szomorúra korbácsolom magam,
mert látom, termeli már a kor érzéketlen, süket hadait,
akik megint mindenbe belemennek.

2010. április 10., szombat

T. S. Eliot: Reggel az ablakban

Reggeli edények csörömpölnek alagsori konyhákban,
S az utca letaposott széle mentén,
Tudom, hogy szobalányok nyirkos lelke
Csüggedten sarjadzik cselédkapukban.

A köd barna hullámai fellöknek felém
Az utcamélyből torzult arcokat,
S egy sáros szoknyájú nőből kifacsarnak
Egy céltalan mosolyt, mely leng a levegőben
S szertefoszlik a magasban a háztetők között.

[fordította Vas István]

2010. április 9., péntek

Marsall László: Kitörés

Sarokba szorított kakasok riadalma a reggel
kétségbeesett cselek
váratlan kitörés
rohanok
torkomban a felböfögött savanyú tej
mögöttem suhogó vessző
előttem az ócska kerítés

Iskolatáskámat csúzli-alakú résen
mint döglött macskát dobom át
négykézláb mászok az orgonabokrok alatt
húzom az ezüst csíkot
hajammal rabolok pókháló-koronát

S hogy idekint végre meghal
a Tanulj az Igyekezz a Muszáj
faldarabbal a járdakövére
rajzolok nagyfaszú ördögöt
számban összegyűlik a savanyú nyál
köpök az ördög hasára
rezgő tejfehér köldököt

2010. április 8., csütörtök

Laár András: Duna-parti esték

Hej, azok a régi-régi
Duna-parti esték,
amikről én nem is tudhatok,
hiszen még nem éltem -
...azokról hallgatok.

2010. április 7., szerda

Petri György: Egy fénykép alá

A kamaszkor dorbézolásai
rémlenek fel. Kedélytelen és elszánt
éveim. Paplelkű pszichológusok
megértése nem nyálazhatja be.
A sárgaképű kölyök, tréningfelsőben,
amint deres kökényt reggelizik,
mohón szívja egy szurdok ködszagát,
a mephistophelesi gimnazista, hulló dohányú,
házitöltésű cigarettáit szíva,
a tisztes hegyi gyógyüdülő folyosóin
– a nők utáni dühödt kullogás,
őgyelgés erjedt gyomorral a kék fenyők közt,
az éretlen rosszkedv felhőiben.

2010. április 6., kedd

Bari Károly: A némaság könyve

Meghalsz, meghalsz, szemgödreidben
szökött fegyencek húzódnak majd meg
éjszakánként: harmat-bakancsos bogarak,
a lombok ugatásától visszhangzó fogolytáborból
menekülők, piros barakkok borotvált fejű
lakóinak: tulipánkelyhek remegő porzószálainak
sorsából kitörők, halálról mormol
az eső ezüst szekrényében rejtőző kert is, fekete
szárnyaikat forgószelek köszörűkövein élesítő varjakról,
a bányamély tükrökből pillantások csákányaival
kibontott ősz hajszálakról, temetőkről, hajnali
cédrusfák között rikoltozó hattyúlebegésű ködről,
nincs nap, nincs hold, halál patái kopognak mögötted
ragyogva, megfeszíttetel, Isten tekintetével átszögelt
tenyereidből kicsordul majd a sorsod, meghalsz -
kopott cigánykártyák jóslatait
ismételgetem suttogva, földre terített
fejkendőkön: gyűrütt rózsamezőkön
fölsorakozott katonák kémjelentéseit,
torkom bunkeréből cigarettafüst-pokrócba
burkolódzott szavak lopakodnak elő, a fogak
gyöngy-oszlopaira kifeszített nyál csillogó
drótakadályán átmásznak, emlékek távcsövén figyelik
a tenger végtelenbe vezető kék mozgólépcsőjén
sunnyogó aranypatkányt: a Napot, hallgatóznak,
idomított jelképek csaholnak
a beszélgetések bércein, akár a vérebek,
súlyos piros agancsaikat hátrahajtva
szelek üveg-bokrai közé iramodnak riadtan
a putrik előtt gyújtott alkonyi tüzek, homálytól csöpögő
öklét már égig emelte megint a rézkezű útonálló: a hold,
az öröklét hangtalanul közeledő hordáitól
megriadok én is, szempilláim fekete ágai között
könnyek ólom-baglyai mocorognak,
összemosódik előttem a hegyoldal
és a vadállathangon nyüszítő ragyogás,
összemosódnak a ragyogást vádló
lehullott gyümölcsök, a halhatatlan szégyenek,
kések, templomi zászlók, a pelyhedző állű
nádasok és a réten sétáló gólyapár
előtt hajlongó virágok, vagánykodások és elnémulások,
világrészek és kávéházi asztalok, moszat-maszkokban
horkoló tavak és a kerítések tövébe vért okádó
részeg pünkösdirózsák összemosódnak könnyeimtől,
éles felhőkkel hasogatja testét
az elrobogó záporok ezüstvonatai után
szivárvány-sorompókat felhúzó ég, reszket,
szétnyíló sebeiből bugyog a sötétség,
álmok kampóira akasztott agyam
körül rezgő hártya-szárnyacskáikkal
jövendölések zümmögnek éjjel, nem tudok aludni,
lélegzetem levegőben-csapkodó fehér fátyolkendőjét
követve elindulok az éjszakai cigánysoron,
az ingem alá surrant lüktető torkú gyík-idővel
elindulok az őszben botladozva, meginog lépteimtől
a harmat trónszéke: a fűszál, s a bokrok
színesre-égetett koporsóiból kiloccsan a holdfény
lábaim elé, hol vagy, honnan szólítasz, vásári mestertolvaj,
honnan beszélsz hozzám, ki hörgések 
celofánjába csomagolt csont-bábukat szorongatsz
kezeidben: a lét bazár-áruit, honnan szólítasz engem?
föld alól? kő alól? zörgő avar alól?
a nyár aranyostorával meghajszolt fák patái alól?
zseblakó öklömet kilakoltatom ordítva:
kilódítom a selyem-kuckóból
a mindenség hóhérkordélyán vonuló csillagokig,
markomba szorított öklök kemény tallérjait
csörgetem káromkodva
az alkohol kék bársonypárnáján fényeskedő
országalmák: a részegek arcai fölött,
akik öntudatlanul alszanak a putrik előtt pislákoló
máglyácskák mellett, de válasz nincs,
csak megszeppen dühömtől a hamut-hahotázó
parázs, ellobbant fakír-mutatványa kellékeit:
a füst elgörbült szögeit piros homlokából
kihúzgálja sietve, a valóság a tudat képessége, mondja,
a tudaté, mely kényszermunkára ítélve sorvad
az eszmék kőfejtőiben, fáradhatatlanul őrködő
ámítások gyűrűjében, elvadult falevelek ólálkodnak
körülöttem, rátámad képmására
a képzeletem tükör-labirintusába tévedt
világ: szilánkokká rombolja a szívdobogásomtól
meg-megrezzenő folyosókat, emlékekkel-csiszolt
kristály-falaikat összerontja mindörökre,
megsemmisíti, pusztítja
kincsként őrzött fájdalmaimat:
szavakká zúzza, megtapossa,
a múlt foncsorának ezüst sivatagában túszul ejtett
pillanatok kiszabadulnak, előtolongnak egymást tiporva
a káprázat tükör-kazamatáiból,
villognak, tündökölnek,
mint viharok ónszürke ajtaján
ha villámok piros retesze csattan,
gyülekeznek elűzhetetlenül,
az egyszer-volt szeretők
hajnalcsillaggal köröztetett szemei
most ragyogva körülfognak, föltámadnak
a csönd piranha-csapatai közé dobott
kivégzett évszakok is,
tavaszok, nyarak
közelegnek
vízcsepp-flietteres köpönyegekben,
elhagyott keresztútnál
a hold varkocsát fonja motyogva a fekete zsivány:
az ősz, a köd-harisnyás esők tanúvallomásaival
időtlenül vitatkozó, és kattog, zakatol
a megátkozott katonavonat
vadrózsaágakkal-leigázott mezőkön át,
zúzmara-bóbitás erdők közt, patakokon,
kícsóhagymákkal aláaknázott vashidakon
csörömpöl, részegen énekelnek a kopasz bevonulók,
a vágyak szivárvány-gerendáinak cipelésétől
kifényesedő arcú fiúk, részegen imbolyognak,
összekapaszkodva, elszánt ütközetek
csatazajával: az ülések alatt guruló
üres sörösüvegek koccanásaival bekerítetten,
mámorral-összevarrt szemhéjak előtt
cigarettaparazsak ékszereit emelgetve,
ellenséget-ingerlő célpontokat,
melyek eltalálhatatlanok mindörökre,
fölnyitott szívemből kiáltoznak feléjük
a margaréták, a zöldecske levél-gallérjaikra
arany-korpát: virágport fésülő kamaszlányok,
akik megsárgult lókoponyákkal kitámasztott
szekérkerekek között bújócskáztak a cigánytáborokban,
kiáltoznak nekik, integetnek izgatottan,
a sorsok borostyánköveibe dermedt mindenségre
mutogatnak apró szirmaikkal,
de vérem izzó vermét nem látja itt senki,
nem veszik észre, hogy mélységes létem tárva,
hogy fölnyitott szívemben
megkékült szájjal habot fúj
a halhatatlanul agonizáló tenger,
és szikla-tűkön térdepelve partján
a homály dobjait püföli 
a piros kalózkendős alkony,
és a fény-botokkal szétvert fejű tél
a fenyők földig hajló ágai alá behúzva
- holtteste megragyog fölnyitott szívemben,
arcomnak nekiront a sólyomkörmű szél:
a leeresztett vonatablakon bezúduló vadmadár,
megőszült szárnyaival besüvít szemeimbe is,
vijjogva lobog át a fekete gömb-termeken, mintha félne,
mintha megriadt volna tőlem, ki a lüktető
gömb-termekben állok, aki vas-pántos koronámon
tulipánokat viselek, mint a felhők tarlójára
roskadó holdsebezte angyal,
és mormolok magamban időtlenül
egy népről, amely a viskói előtt pipacs-kosárkákban
hajnalok történelmét: harmatcseppeket őrzi,
és söpri az utcákat egy szívverések robbanásaitól
rettegő országban, ahol csak erőszakos önhalállal
bizonyítható a tiszta hit, és sófehér arcukat
körülállja a ragyogás: szánakozik rajtuk,
felzokog, sikoltozik, mert nyomorral bekerítve élnek,
éhezve, dideregve, és szótlanul bámulják éjjelenként,
ha a hold fénylő nyelvvel tolmácsolja
a fák beszédét a kíváncsiskodó kutyáknak,
senki sem oldozza le sírásom szájkosarát,
megőszült szél köröz fölöttem süvöltözve,
kattog, zakatol a megátkozott katonavonat,
vadrózsaágakkal-leigázott mezőkön, patakokon, 
kícsóhagymákkal aláaknázott vashidakon át,
az öngyilkos távolság tetemét vonszolva
sorsom váltóján megszikráznak kerekei, végállomás,
végállomás, temetők porával keresztelő
szélvész-idő a peronokon is: az eldobált
cigarettacsikkek fölött
korom-csipke reverendában átsuhogó,
a parkokban felravatalozott falevelek mellé
fekete szárnyú siratóasszonyokat:
varjakat rendelő, nyálkás kavicsokon sétálgató
dér-papucsos varjakat,
arcodra
ezüst gázálarcot
itt készít majd a földmély fagyból, mondják,
itt bitangolnak el szemeidből a nyári éjszakák,
a holdsugarak tündöklő rozmaringbokrában
gerhegő beteg cigánylovak, s a tóparti éjszakákról
korkotyínoló békák itt ugrálnak ki szemeidből,
itt hagynak magadra,
megreccsen csont-páncélzata
összeszorított fogaimnak:
a száj piros porondjába derékig beásott,
egymásnak feszülő gladiátoroknak
megreccsen csont-páncélzata, elindulok
az eső-szuronyos felhők támaszpontja felé
nád-soványan, némán, bakancsom nyomában
a sár szirmai kinyílnak, elkárhozott fákat
marcangol mögöttem az ősz,
nincs nap, nincs hold, katonák rontanak rám
a parancsok fedezékei mögül ragyogva:
karomat hátracsavarják, leköpdösnek,
szívemben megmotozzák a lángot röhögve,
kiáltozom, anya, anya, anya, védjél meg engem, segíts,
védjél meg engem az éjszakáktól:
a cirklin leselkedő foglárok mellett
neon-fogaikat villogtató kutyáktól,
ráncokkal-fölállványozott homlokomra,
nézd, palotát épít a halál:
piros cserepekkel körülrakott gödör már a száj,
mésszel leöntött fűcsomó a haj!

2010. április 5., hétfő

Szittya Attila Bendegúz: München felé

Egész úton München felé
Azon gondolkodám,
Miként fogom üdvözölni
Az én Veronikám?
Ezernél szebb gondolat rajzott
Lüktető agyamban.
De egészen másképpen lévén,
Amint őt én meglátám.
Ő kitárt karokkal röpült felém
Csókolva engem szaporán.
És én elfeledtem minden szépet
Mit útközben kigondolám
Lehunyt szemmel, őt átkarolva
Csókjait csókjaimmal viszonzám.
S egymás ajkán önfeledten
Csüngtünk, mint két szerelmes pár.

2010. április 4., vasárnap

François Villon: Az akasztófavirágok balladája

Embertestvér, ki erre jársz a nyáron,
a dombtetőn, barát vagy idegen,
ne gúnyolódj e három jómadáron,
kik itt lengünk a sárga zsinegen:
bőrünket, nézd, a víz lemosta régen,
nyelvünk megzöldült, mint a rézgaras,
és így forgunk a korhadó kötélen,
pökhendi táncban, mint a szélkakas;
hasunk, amelybe bort tömtünk s kalácsot,
mint vén ribancmell, ráncos, sárga folt,
s szívünk, amely a názáreti ácsot
sohsem dicsérte, már a sárba folyt.
Ne röhögd ki gyalázatunkat, vándor,
s ne csak mibennünk lelj bűnt és hibát,
s ha majd a meggymagot kiköpted szádból,
rebegj értünk egy Áve Máriát:
– hogy a gonosz Hold szarván el ne essen,
s az égig jusson e három zsivány,
s ruháik foltján többé ne nevessen
a grófkisasszony és az úrilány –
de kérd reánk az Úr kegyelmét,
hogy a bitóról hófehéren
megoldja Villon árva lelkét
Krisztus nevében.
                                Ámen, ámen.

A barna rongyok hulltak már a fáról,
s át harminchárom sáros vármegyén
hárman jöttünk koldulva Flandriából:
Ythier Méchant, Colin Cayeux meg én.
És egy nap térdig hóban állt a róna,
s a házakból követ dobtak ki ránk,
s a réteken nem nőtt, csak csipkerózsa,
s deres kökénytől felkopott a szánk,
s ott röpködött a varjú is, mely újra
fülünkbe károg, itt a dombtetőn,
s mi ültünk hárman tar bozótba bújva
s árván a ködtől megfakult mezőn.
Kislány, ki erre jársz egy jóbaráttal,
ki majd letép, te liliomvirág,
ne nézz reánk szemedben durva váddal,
de mondj értünk egy Áve Máriát:
– hogy a Tejút vizében meg ne ázzon,
s az égig jusson e három betyár,
s ott lovagoljon fenn a szivárványon,
ahol nincsen se úr, se szolga már –
és kérd reánk az Úr kegyelmét,
hogy a bitóról hófehéren
megoldja Villon árva lelkét
Krisztus nevében.
                                Ámen, ámen.

Ott ültünk a mezőn híg őszi ködben,
s fáztunk a hűlt tűz szürke kormain,
míg a hold rőt lámpását felkötötte
Rouen várának lila tornyain.
S hogy lassan egyre mélyebb lett az alkony,
„nézzétek” – szóltam – „mily veres a hó”,
Ythier Méchant a kését nézte akkor,
és arra jött egy batyuzó zsidó.
Ott jött görnyedten, vénen és mi szépen
felálltunk s taplót kértünk és tüzet,
de ő a kést bámulta s zöld szemében
sötét toronyként állt a rémület.
És így végeztünk véle mind a hárman,
mondj értünk még egy Áve Máriát,
s az Úr az örök élet aranyával
fizesse meg irgalmad aranyát:
– hogy a Göncöl kocsisa fel a bakra
vegye magához e három gonoszt,
s vad vágtában vihesse a magasba
Hozzá, ki már csupán kegyelmet oszt,
és kérd reánk az Ő szerelmét,
hogy a bitóról hófehéren
megoldja Villon árva lelkét
Krisztus nevében.
                                Ámen, ámen.

A vén zsidót a búzaföldbe dobtuk,
s a vén zsidó vagy száz tallért nyomott.
Aztán kocsmába mentünk és kimostuk
a rongyainkból mind a vérnyomot.
De a zsaruk elfogtak a határban,
s rozsdába verve vittek Párizsig,
bűnbánat nélkül haltunk mind a hárman,
s hasunkon, nézd, a lódarázs hízik,
szemünkkel varjak szállnak fenn az égen,
és forgunk-lengünk, mint a szélkakas,
és mellbimbóink, megrohadva régen,
leestek tegnap, mint a rézgaras –
vállunk a naptól már barnára égett:
testvér, ne vess meg, mint a nagyvilág,
és mondj, ha a Montmartre-i dombra tévedsz,
értünk egy végső Áve Máriát:
– hogy Colin Cayeux lókötő pofáját
s Ythier Méchant-t a zsebmetszők közül
bírák, pandúrok, ott fenn már ne várják,
rútul pislogva egy felhő mögül –
de kérd reánk az Ő kegyelmét,
hogy a bitóról hófehéren
megoldja Villon árva lelkét
Krisztus nevében.
                                Ámen, ámen.

[fordította Faludy György]

2010. április 3., szombat

Samuel Beckett: Serena II

ez a rengő föld

hinta-palinta álomba ködlik
félholt egy mócsing a többi üresjárat
bontsd szét fekete bozontját az irha
hamuszín csülleng
az erdőben vicsorgás és üvöltés ver föl minden madarat
kiveri a kurvákat páfrány-takarásból
ez az istenverte bolond homály átcsörtet a bozóton
míg vérbefúl
ez a macskajajos csönd
tépd ki a szívét

újra megreng a föld álmaiban
ős-sötét napokba visszazihál
Karmok satujában szüksége óráján
megvonaglik a zsák véli itt a vég
megcsappan a fény ideje el feküdni
Clew Bay sárgás virágok cserzőkádja
zarándok-piszkáló Croagh Patrick hinduvá csökik
odáig jutott elterült a dicsfény összes szigete felett
megfeszül most girlandok Szabbat-estjén
hórukkoltatva a mindenre képes hattyútesteket
kifele e baljós parttól szirt-fürtjeik
tőzeglápra pottyantja kölykeit
táncikálnak Blacksod Bay-ben a bálnák
előgurulnak az aszfodéloszok nyomukban az íriszek
úgy véli ütött az óra röstellkedik

felvitt egy vízválasztóhoz
ahonnan akárcsak a gyermekkor rubrikái
megpillantotta Meath-et ragyogva egy lúcborította hegyhasadékon át
ott nincs visszatérés
tengerre iszkoló ösvények és folyamatok gubanca
templomtornyok óvodája aztán a kikötő
akárha egy nő éppen eltakarná a mellét
és hagyj el engem
amennyi pánikban nyert bizalommal kikeltünk
annyival térünk vissza majd
ember és kutyája közt ne vesszen egy csöpp se pánik
legyen bár szuka a kan

csuhások elázott csapata
kussoltatja a terriert
rosszabb mint álom
e kis tüzes ribanc veszteg marad
e rengő föld
mindez a fantom viszolyodik fókusztalan
kár szemet behunyni
széttépi összes húrját a föld mint egy asszony zongorista
körbe-körbe vánszorognak ismét a varangyok
csapdáik felé lopakodnak
Meath meséje végetért
mormold el hát imád és menj lefeküdni
imádkozz mielőtt dalra fakadnak a lámpák a lúcfenyők mögött
itt e kőtérdek nem ingnak
aztán agyő a csontjaidnak

[fordította Báthori Csaba]

2010. április 2., péntek

Parancs János: Táj

madárcsicsergés és tűzoltózenekar
tengerparton ficánkoló remetehal
és lábnyomok a homokon vércsepp ragyog
böfögnek a habot szelő kalandorok
madarak úsznak a víz alatt mint a delfinek
s mint karóba húzott paraszt kivirágzik a liget
a kásás hóban gőzölögnek a lócitromok
remélem mondta T rövidesen fölfordulok
elkocog fakó lován a győztes alkony
s a fáradt szél üldögél a parton

2010. április 1., csütörtök

Jacques Prévert: Kísérlet egy maszkabállal egybekötött díszvacsora leírására

Aki nagyon jámboron…
Aki nagyon jó boron…
Aki nemzetszínlel
Aki avatottan avat fel
Aki hisz
Aki picit hisz
Aki hiszi-a-piszi
Aki kopaszt és tollaskodik
Aki kicsi de jó halakat fog
Aki hitvesileg mintaszerű
Aki csatacirkál
Aki nagybetűzget
Aki karénekel
Aki bekenőkefélget
Aki pocakot ereszt
Aki szemlesütve jár
Aki példásan szeleteli a sültcsirkét
Aki belül-kopasz fejjel lépked
Aki megáldja a kutyafalkát
Aki bokából tiszteleg
Aki talpra halott hí a haza
Aki szuronyt …gezz
Aki ágyút ad a gyerekeknek
Aki gyerekeket ad az ágyúknak
Aki száz lábbal kél át a vizeken
Aki nem téveszti össze az allegóriát a filagóriával
Aki megbotlik óriás két szárnyában ha lép
Aki álmában üvegcserepet dugdos a Kínai Nagy Fal tetejébe
Aki farkas-álarcot tesz fel báránypörköltevéshez
Aki tojást csór de nem meri megsütni
Aki négyezernyolcszáztíz méter Mont-Blanc-t, háromszáztíz méter Eiffel-tornyot s huszonöt  centiméter mellbőséget mutat fel, méghozzá büszkén
Aki enyém az ország a hatalom és a dicsőség
Aki megy, fut, rohan és értünk bosszút áll, ezek meg sokan mások fennen bevonultak, nagy kavics-nyiszorgatás közepett, az Élysée-palotába, mind ott tipródott, ott tülekedett, mert maszkabállal egybekötött díszvacsora rendeztetett, s ki minek óhajtott öltözni, annak öltözhetett.
  Emez itt borostyánból jópipa-arcot vágott magának, amaz angol-tengernagy-képpel feszít; volt ott bűzlabdacs-maszka, főosztály-fő, fejbeteg lábasjószág-fő, azafő-amiafazékban-fő, egypár Rouget de Lisle nemzeti himnuszszerző maskara, egypár mártír Szent Terézia és lábas-fejű, fejsajt- és fejadag-maszkák, itt-ott egy törzsfő, kútfő.
  Némelyek, mulattatásként, angyali borjúkoponyát akasztottak a nyakukba, s szelíd-szomorú szempillájuk meg a fül-lukon kikandikáló édes moha-pamat miatt fel se tűntek senkinek. 
  Egy halálfej-mama kacagva mutatta árvalánynak álcázott csemetéjét a család régi diplomata-barátjának, aki a Hasfelmetsző Jack maszkját viselte.
  Mindez igen édes-bájos-aranyos volt, és olyannyira ízlésesnek mondható, hogy midőn az Elnök Úr is megjelent, ritka-szép Kolombusz-Tojása-fővel a nyakában, méltán tört ki az ováció. 
  „Pofonegyszerű volt, pofonegyszerű igazán”, szól az Elnök Úr, asztalkendőjét kibontván, nos, ennyi elmeéllel párosult egyszerűség láttán egy részvevő sem uralkodhat megindultságán; krokodilmaszk papírmasé szemrésein igaz örömkönnyet perdít ki egy nagyiparos, egy másik, kisebb, az abroszt rágja, szépasszonyok a keblüket dörzsölgetik lágyan, s a lelkesedésbe belelovalt tengernagy rosszfelén hajtja fel pezsgőspoharát, foga elroppantja a kehely talpát, s ő, széke mellvédjébe kapaszkodván, átfúr bélrendszerével ott pusztul el a posztján, így fohászkodva: „Előbb a gyermeket a mentőcsónakba!”
  Különös véletlen: a hajótöröttné ma délelőtt a komornája tanácsára hadiözvegynek öltözött, nagy keserű árkok a szájsarkába, apró szürke könnyzacskók a szemaljába.
  Székére pattan s harsogva követeli az Elnök Úrtól a hadisegélyt, meg hogy a megboldogult tengeri mérőműszereiből néhányat ruhájára varrhasson, hadd mutassa az a pár műszer-elem, amit ő érez, nem mű-szerelem.
  Ezután kissé lecsillapodva végighordozza magános-nő-tekintetét az asztalon, meglátja a hering-salátát, látja, hogy itt az alkalom, megrakja vele a tányérját, gépiesen, és persze, zokogva, hej elesett szerelmem, te remek ellentenger-mester, beh szeretted eme kellemesen erjesztett csemege-lebenyeket. Állj! A protokollfőnök szólt, hogy nem szabad tovább enni, beszélni fog az Elnök Úr, azt kell figyelni.
 Az Elnök Úr felállt, betörte tojáshéjának a csúcsát a kanalával, hogy ne legyen annyira melege, olyan kibírhatatlan melege.
 Beszélni kezd, s oly nagy a csend, hogy a légy röptét is hallani, sőt oly élesen hallani, hogy az Elnök Úr beszédét már nem is érteni, nagyon sajnálatos pedig, mert légyről beszélt, éppen a légyről, a légy vitathatatlanul hasznos szerepéről a különböző területeken s a gyarmati területeken különösen.
  „…Ha légy nincs ugyanis, akkor nincs légycsapó, ha nincs légycsapó, akkor se algíri tartományfőnök, se konzul, se megtorlandó kihívások, se olajligetek, se Algéria, se kánikula, uraim, pedig a kánikula, az a kirándulók kábulata, etcetera, etcetera…”
  Csakhogy ha a légy egyszer elunja magát, hát monológba kezd, légy vagy ne légy, s mivel a sok ásatag eset, a sok idétlen adat miatt elvész minden remény, hát önlábukkal véget vetnek életüknek, a plafon eleresztik s hullani kezdenek, bele a tányérba, az inggallérokba, mint a legyek, ahogy a nóta mondja.
  „Az emberiség legnagyszerűbb vívmány a ló, mondja az Elnök Úr, s ha már mind kipusztult, én még akkor is az leszek.”
  Véget ért a beszéd; mint neveletlen kamaszkézzel falhozvert, rohadt narancs leve, úgy loccsan elő a MARSEILLAISE hangtömege, s a csukaszürkével meg a rezes felhangokkal leöntött hallgatóság felugrik, vörös nyakkal és részegen, dobol bennük a Francia Történelem.
  Mindenki áll, kivéve a Rouget de Lisle-fejű maszkát, aki merőn szorítja az asztal lapját, s azt gondolja, most vagy soha, meg hogyha meggondoljuk, nem is játszik oly hamisan a zongora, aztán szép lassan alábbhagy a zene, s a halálfej-maszkos anya keze előrenyúlik, előtuszkolja árvalány-álarcos leánykáját, az Elnök Úrig.
  A gyermek megmarkolja a bokrétáját, nyitja a száját, elkezdi a mondókáját: „Mélyen tisztelt elnök úr…” Hanem az izgalom, a nagy meleg, a sok légy… elég az hozzá, meginog, előregurul, arccal a virágra, s állkapcája összeszorul, mint a kertészolló két szára.
  A sérvkötő- meg a kelésfejű ember odarohan, a kicsikét azonnal elviszik, felboncolják és kitagadják, az anyja, aki ritka-malac rajzokat talált a gyermek táncrendjén, az tagadja ki, még csak gondolni sem mervén arra, hogy a rajzocskákat, akitől a papa állása függ, a család jó barátja, a diplomata firkálta volna a papírra.
  A táncrendet ruhakivágásába rejti, de keblét felsérti a ceruzácskával, s akik most hosszan hullámzó rémsikolyát hallják, magukban nyilván meghatottan gondolják: lám ez az anya mivé lett, szeme láttára foszlott semmivé egy gyermekélet.
  Büszke rá, hogy ő a társaság központja, elengedi hát magát, összeszedi s kiereszti a hangját, úgy énekli: „Hol vagy haj szerelmetes lányom Barbara akitől annyi füvecskét kapott a nyuszika és annyi nyuszikát a vipera?”
  De az Elnök Úr, aki nyilván nem mai gyerek a gyermek-elvesztésben, csak int, s a zene felcsendül megint.
  S aki szenet meg búzát eladni jött ide, szenet meg búzát ad el meg vízzel körülvett nagy szigeteket nagy autógumifákkal meg tetszetős kivitelű gépzongorákkal, hogy a sláger elnyomja kissé a bennszülöttek sikolyát, midőn a tréfás kedvű ültetvényesek ebéd után ismétlőfegyver-kipróbálásra térnek át.
  A gyomrukban egy evőkanál nyugtatóorvossággal, a nadrágzsebükben három evőkanállal a költők teremről teremre járnak, s hogy zsákmányukat hazavihessék, műértő kedvvel bírálják meg az estélyt.
  „Igazán kifogástalan, igazán remek rendezés”, mondja egyikük. Csakhogy a feltörő magnéziumfényben tetten érik a protokollfőnököt, amint éppen kávéskanalat forgat a parfé szívében.
  „Nincs külön parfékanál, ostobaság, mondja a rendőrkapitány, eszközben nincs hiány, a fogorvosnak ott a fogója, a hordónak a maga dugója, az újszülötthöz ott a gólya, a motorhoz a kipufogója.”
  Hanem egyszerre érzékdermesztő jelenet, egy meg nem hívott ember megjelent, egy emberfej van nála, XVI. Lajos feje, azt kiteszi csendesen az asztalra, az egyik kenyérkosárba. Borzalmas általános reszketés, a kocsonyában felcsörren a köröm, a nyúlpástétomban a sörét, a zsebben az aprópénz, a fogsorban az idegen anyag.
  „Végünk van, lakatost fejeztünk le, sipítják a calais-i polgárok, nem királyt, még csak nem is grófot”, s lesiklanak a korláton, szürke ingben, mint a calais-i Szürkeorr-fok.
  Rémület, zsivaj, kín, feszélyezettség, szellemvasút és ostromállapot, kinn pedig ott áll a díszruhás fekete-kéz, fehérkesztyűsen: az őrszem, aki egyszerre vérszemet kap, mert vért lát a járdán, poloskát talál az atilláján, baj van, gondolja, az én posztom a szélső, hajaj, gyerünk innen, ha még nem késő.
  „Elhoztam volna szívesen, mondja mosolyogva az idegen, a fenséges család többi tagját is, állítólag a Kaukázus-pincében nyugszik, a Pigalle utcában, de a sírva-vigadó, szesz-árusító kozákság féltékeny kegyelettel függ halottain.
  Nem vagyok Királykisasszony lovagja, sem Cagliostro, jövendőmondó üveggömböm sincs, kávéüledékből se jósolok. Hiányzik belőlem a próféták vattaszakálla. Szeretem, ha derűt fakaszthatok társaságomban, hát szóval tartom az ágyban fekvő betegeket, magánszámot nyújtok a szállítóknak, kimegyek a pompás idiótáknak hangszórózni a külső körutakra, s ma puszta véletlen, hogy idevetődöm a bensőséges szalonokba. Aki elsőnek azt mondja: bikkmakk, halálfia. Senki se szól, kár nem szólnia, tréfáltam.
  Kell az a tréfa néha, kell az a jókedv, elvinném magukat egy kis városnézésre, de maguk félnek utazni, tudják, amit tudnak, a pisai torony ferde, s a ferdesége az embert meggyalázza, egy ferde pillantás a teraszon, s már be sem mennek a kávéházba.
  Jól mulatnának pedig, mint Elnök Úr, ha megnézi a bányát, mint az álruhás nagyherceg, ha késelést lát, vagy mint mikor gyermekkorukban Állatkertben voltak megtekinteni az új gorillát.
  Láthatták volna a sok lovatlan kóborlovagot, csengettyűtlen-leprást, inghíjas boldog-embert, amint kéjes-kínos mosollyal odafekszik a padra, persze csak néhány pillanatra, padon elidőzni tilos.
  Láthatták volna, hogyan vet az ember keresztet az éjjeli menedékhelyen, hogy megkapja a priccset, s milyen tökéletesen pászol a szobához s benne a nyolcgyermekes családhoz a „nyolcszemélyes jászol”, s aki jól viselkedik, egy kis szerencsével még azt is végignézhette volna, hogyan kél fel az apa, mert jön a rohama, legkisebb kisdedén hogyan hal meg halkan a mama, hanyatt-homlok hogyan rohan szét a többi családtag, s hogy a nyomor csöbréből kimásszék, mekkora hévvel tör utat a bűn vödréhez magának.
  Higgyék el, látni kell, igazán nagyszerű, hajnal-órán, amikor a Jó Pásztor hű juhait a vágóhídra vezeti, hajnal-órán, amikor a kedvenc kapatosan hazatér a jó-családba, ahonnan este elment, hajnal-órán, mikor a hálóteremre az unalom rátelepszik s a tanuló ágyszomszédjához fekszik, hajnal-órán, mikor a fekvőketrecben elnyúlt ember keltőórája mindjárt rárebben a beállított órára .
  Lám csak, ott fekszik, hallga, mint horkol, alszik és álmodik, azt álmodj, hogy elutazik, azt álmodja, hogy minden a legnagyobb rendben, ablak mellett az ülés, légvonat nincsen, csakhogy a vasúti váltó átvált az óracsengőre, emberünk gépiesen felkél, lép egyet, lavorba mártja fejét, jegesvizes lavorba, télen; nyáron mocsárszagot-hagyóba.
  Lám csak, hogyan iparkodik, gyorsan tejeskávét iszik, gyorsan bent van a gyárban, máris dolgozik, csak bizony még most is alszik, az ébresztőóra túl halkan szólt, a kávé túl gyenge volt, még álmodik, azt álmodja, hogy elutazik, ablak-ülése van megint, a kocsiajtó most kihajol és kiesik, egy kertbe esett, egy sírba hullott, felébred s velőtrázó sikoltást hallat, két ujja odalett, leharapta a gép, minek álmodozik, aki ébren-álmodozik, olyannal nyilván minden megesik.
  Vagy inkább mondjuk azt: nem is oly gyakran esik meg az ilyesmi, egy fecske nem csinál nyarat, nyilván ha reng a föld Új-Guineában, attól még áll a szőlőtőke Franciában, továbbérnek a sajtok, a borok, továbbperdül a kocka, a föld továbbforog.
  De hát mit törjék ilyesmin a fejüket; maguknak most csak az a dolguk: nézni, figyelni, szép lassan beleszokni, hogy aztán ne legyen meglepetés, ha felnyög a biliárdgolyó az asztalon, amikor érte jön a sok valódi elefánt egy napon.
  Mert az-az alig élő fő, melyet a holt karton alatt fintorgattok, kitanult, rugórajáró arcizmokkal, sápadt-fehéren a fura maszk alatt, az egyszer csak egy perc alatt bólint egyet s fűrészporba hull, és akkor hiába ráznátok már, nem-nem, vadul.
  Ha nem veled esik meg, majd megesik valamelyikőtökkel, mert csak ismeritek a farkas-bárány meséteket, van ott agyi-étkészlet bőven.
  Tréfálkozom, d tudjátok-e, ahogy mondani szokták, néha elég egy semmiség, az is új irányt szabhat a dolgok menetének. Egy csipetnyi robbanógyapot a gyengélkedő uralkodó fülében. S már robban is a király. A felséges asszony futna a betegágyhoz. Vége a betegágynak. Vége a palotának. Gyász, rom, s keserv lengedez. A felséges asszony a megbolondulás határán áll. Vigasztalásul egy szelíd mosolyú ismeretlen mérgezett italt nyújt neki. A felséges asszony felhajtja és elpatkol, a lakájok pedig névcédulát függesztenek a hercegfiókák málháira. A szelíd mosolyú férfi visszatér, kinyitja a legnagyobb málhát, a hercegfiakat beletuszkolja, a málhát lelakatolja, a poggyászmegőrzőbe adja, s a színteret kézdörzsölve elhagyja.
  S ha Elnök Uram, ha hölgyeim és uraim, én királyi családról beszélek, az csak afféle képes beszéd, mert lényegében hogyan ítélhetnénk el egy olyan királygyilkost, aki – nem lévén király a kezeügyében – a képességeit éppen közvetlen környezetén próbálja ki.
  Főként azon, aki azt tartja, hogy egy maroknyi rizs elég ahhoz, hogy egy egész kínai család eléljen rajta hosszú évekig.
  Azon, aki röhög a gyarmati kiállításon a fekete asszonyon, aki fekete porontyot visz a hátán, ő, aki hat-hét hónapja fehér, halott porontyot hord fehér hasában.
  Azon az egy emberkén felvonuló derék harmincezren, aki Március Hatodikán ütemre tapodja Brüsszel köveit, amikor ellép, díszmenetben, az Ügyefogyott Katona emlékműve előtt, meg azokon, akik holnap vonulnak majd fel Alsó-, Felső-, Kis- és Nagybürgözd főterén és lőterén, a Már Felismerhetetlen Huszár kősírja előtt, szegény fiatalember, eltűnt a háborúban, ez mindnyájunk sorsa…”
  Hanem egy felháborodott műemlékápoló felkap egy üvegkorsót, s azzal jó messziről homlokon trafálja a tréfacsinálót. Az elesik. Az Ügyefogyott Katona megbosszulva. A hivatalos álarctulajdonosok szétrugdossák az illető fejét, s a fiatal lány nevetve mártja a vértócsába napernyőjét: emléket akar. Tust húz a zenekar.
  Vörös a férfi feje, mint a túlérett paradicsom, félszeme ott függ az idegvégen, de a szétrúgott arcrostokon ott ég a másik félszem, az ép, a bal, mint ívlámpa az ócska romokon.
  „Vigyék”, mondja az Elnök Úr, s a hordágyra szép rendesen lefektetett, rendőrköpennyel ügyesen leplezett férfiú elhagyja az Élyseé-palotát, vízszintesen, két másik férfiú vele megy, előtte egy, mögötte egy.
  „Hiába, kell néha az a tréfa”, mondja az őrszemnek, s az őrszem farkasszemet néz vele, s utánabámul, hosszan, meredten, ahogy az életrevalók tartják szemmel néha azt, aki élhetetlen.
  Cirkalmasan kivilágított fénycsillag ég a gyógyszertár lehúzott redőnyében, s odakint, mint Kisjézus-váróba esett háromkirályok, henteslegények, dunyhavigécek s más melegszívű lények nézik a fényes csillagot, az mutatja nekik, hogy az illető benn lehet, még pislákolhat benne az élet, talán épp gyógykezelést ad neki valaki, a végén csak kiengedik, s akkor majd ők végleg befűtenek neki.
  Várakoznak, s csakhamar látható, amint négykézláb behatol a vizsgálóbíró a mélyen lehúzott redőny alatt a helyiségbe, előbb csak pislog szerteszét, erre a gyógyszerész készségesen kinyújtja kezét, s megmutatja neki a holtat, a holt ember csecsemőmérlegnek támasztott fejét.
  S a bíróban felmerül, s a gyógyszerész nézi, hogyan merül fel a bíróban, nem ez volt-e a tettese a konfetti-dobálásnak a marsall temetésén, meg a pokolgép-eldugásnak, még egykor, a kis káplár idején.
  Aztán letárgyalják a magánügyeket, a gyermekeket, a hurutos légcsöveket; felkél a nap, Elnök Uraiméknál széthúzzák a szolgák a függönyöket.
  Kinn zsong a kikelet, a csitri kis pacsirta csálé trillákat kavar az égi pírba, a parkokban parázs kavics-nyikorgatás, felhődagasztó kamasz-vihogás, zsong a kikelet, az iránytű irányt vesztve pereg, rossz-lányt keres a cvikkeres, és a szemközti szőke Garbo-fejű nőcske kissé túl hangosan nevetve hanyatt veti magát a kerevetre.
  Itt a meleg. A gyufafáklya fekete mérge fejvesztve fetreng a dörzslap csillámain, itt a tavasz, lásd a gimnazista pattanásokat, a szultánleányt, a kigyógyökérbűvölőt meg a sok pelikánt, ablakba tett sok-sok virágcserepet, mellette sok-sok locsolót, hát itt a kikelet.
  Süt a nap, ontja mindenkire a finom meleget, de nem süt be a börtönbe, nem süt rá arra, aki a bánya mélyén dolgozik,
aki halpénzt kapar
aki rossz húst eszik
aki hajtűhajlításból él
aki felfújja az üres üveget, amiből más iszik, ha teleteszik
aki zsebkéssel vágja a kenyeret
aki a gyárban tölti a szabadságát
aki nem tudja, mikor mit kell mondani
aki fej és nem issza meg, amit kifejt
aki nem kap érzéstelenítőt a fogorvosnál
aki a metróban köpi ki a tüdejét
aki pincében készíti el a töltőtollakat, melyekkel mások azt írják majd a szabad levegőn, hogy minden a legnagyobb rendben
akinek túl sok a mondanivalója ahhoz, hogy elmondhassa
akinek van munkája
akinek nincs munkája
aki munkát keres
aki nem keres munkát
aki lovat itat
aki nincs minden hájjal megkenve
akinek a mindennapi kenyere viszonylag hetenkénti
aki télen a templomban melegszik
akinek azt mondja a sekrestyés, menjen máshová melegedni
aki a bűn fertőjében fetreng
aki azért szeretne enni, hogy éljen
aki a kerekek alatt utazik
aki nézi, hogyan folyik a Szajna
aki felvétetik, elküldtetik, fizetésemelésben, bércsökkentésben részesíttetik, akivel foglalkoznak, akit megmotoznak, akit leütnek
akiről ujjlenyomatot vesznek
akit találomra kiállítanak a sorból és főbelőnek
akit felvonultatnak a Diadalív előtt
aki nem találja a helyét a társaságban, sem a világban
aki sose látta a tengert
aki lenszagú mert lenben dolgozik
akinek nincs folyóvize
akinek a láthatára csukaszürke
aki sóval szórja be a havat teljesen nevetséges ellenérték fejében
aki gyorsabban öregszik a többinél
aki nem érdemelte meg a dénárt mert nem becsülte a krajcárt
aki fulladozik az unalomtól vasárnap délután
mert tudja, hogy jön a hétfő
  meg a kedd meg a szerda meg a csütörtök meg a péntek
  meg a szombat
  meg a vasárnap délután.
[fordította Tardos Tibor]